Skip to main content

Horthy Miklós (1868–1957)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Legendák, mítoszok és a valóság

A Pesti Izraelita Hitközség Horthy Miklós 76. születésnapján a Wesselényi utcai Hősök templomában hálaadó istentiszteletet tartott – számolt be az ünnepi eseményről a Magyarországi Zsidók Lapja. A hitközség elöljárósága, képviselő-testülete testületileg megjelent, és képviseltették magukat az összes felekezeti szervezetek és intézmények. Dr. Hevesi Ferenc főrabbi, az újság szerint, „magasröptű beszédben em­lékezett meg a Kormányzó Úr dicsőséges országlásáról, s könyörgő imában kérte a Mindenhatót, hogy áldja meg Kormányzó Urunkat és a magyar hazát… Az istentisztelet a Hiszekeggyel kezdődött és a Himnusz eléneklésével ért véget.”1 Ha figyelembe vesszük, hogy Hevesi főrabbi 1944. június 18-án könyörgött Horthyért és a hazáért a Hősök templomában, ez a lelkesedés furcsának tűnhet. 1944. május 15-től naponta átlagosan 2–5 vonatszerelvénnyel 6–15 000 zsidót deportáltak Magyarországról, döntő többségüket az auschwitz-birkenaui haláltáborba. A Kormányzó Úr születésnapjáig már deportálták a déli határsáv, Észak-Erdély, Kárpátalja, a Felvidék és Észak-Magyar­ország zsidóit, és az ország többi ré­szén gettókban, gyűjtőtáborokban várta sorsát a többi sárga, hatágú csillaggal megbélyegzett is. Június közepétől Budapesten 2100 csillagos házba zsúfolták össze a főváros mintegy 150 000 zsidó vagy annak minősített lakóját.2

Amennyire nehéz ma megérteni, miben bíztak, miben reménykedtek 1944-ben, még június második felében is a magyar(országi) vagy legalábbis a fővárosi zsidók, olyan könnyű fölfogni, miért törekszik a magyar jobboldal és főleg a szélsőjobboldal jó néhány publicistája, történésze arra, hogy Horthy Miklóst nagyszerű, karizmatikus államférfinak állítsa be. Olyan embernek, aki szinte soha nem hibázott, az ország hajójának kormánya az ő kezében volt a legjobb helyen, és többek között a fővárosi zsidók is neki köszönhették, hogy megmenekültek a deportálástól. Az új, ellentmondásoktól, tévedésektől, hibáktól, netalántán bűnöktől megtisztított Horthy-képre, úgy tűnik, ma szüksége van a jobboldalnak. Mi­köz­ben Szálasi Ferenc halálának 60. évfordulójáról3 mindenki megfeledkezett, Horthy Miklósról Koltay Gábor több mint kétórás „dokumentumfilmet”, a valóságban a kormányzót nemzet- és zsidómentő makulátlan hősként bemutató propagandamozit készített.4 Horthyról viszonylag sűrűn írnak a jobboldali és szélsőjobboldali újságokban. Mint arra még visszatérünk, a kormányzó kenderesi újratemetése 1993-ban mélyen megosztotta a magyar társadalmat. Boros Péter, aki a nagybeteg Antall József miniszterelnök helyetteseként, „ma­gán­emberként” ott volt Kenderesen a kormányzó újratemetésén, és a Horthy család mellett az első sorban kapott helyett, ma is büszkén vállalja akkori tettét.5

A magyar történettudomány egyik nagy adóssága, hogy több, nagyon fontos történelmi személyről, többek között magáról Horthy Miklósról sem született még meg a levéltári forrásokon alapuló életrajz. Ennek ellenére sokat tudunk a Horthy Miklós nevével is illetett korszakról, amelyet ők, vagyis Horthy és hívei „ellenforradalmi” rendszernek neveztek. 1945 után, főleg a Rákosi-rendszerben szokás volt Horthyt és rendszerét lefasisztázni. Az 1970-es években már komoly történész legfeljebb az „ellenforradalmi” jelzőt illesztette a Horthy-rendszer elé. Jól emlékszem, amikor az 1970-es évek végén Karsai Elek a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán az ellenforradalmi rendszer kül- és belpolitikájáról tartott előadás-sorozatot, Mérei Gyula történész, akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár baráti magánlevélben figyelmeztette: ameddig Nemes Dezső elvtársnak6 az a véleménye, hogy a Horthy-rendszer fasizmus volt, addig az ő tanszékén csakis ennek megfelelően lehet tanítani. A következő félévben édesapám már nem vállalt előadást Sze­geden.

Az alábbiakban megkísérlem röviden összefoglalni, mit gondolnak, miket írnak Horthy Miklós csaknem két és fél évtizedes kormányzóságáról (Horthy hivatalosan 1920. március 1-jétől 1944. október 15-ig volt államfő) a jobboldali történészek, publicisták, és nézeteiket, állításaikat megpróbálom szembesíteni a történettudomány által eddig feltárt tényekkel, adatokkal és elemzésekkel. Termé­sze­tesen a rendelkezésemre álló, viszonylag szűk keretek között csak az ellenforradalmi rendszer történetének néhány fő eseményére koncentrálhatok. Mint azt részletesen bizonyítani próbálom, azok a jobboldali és szélsőjobboldali publicisták, történészek, akik megkísérlik Horthyt makulátlan hősként ábrázolni, gyakran élnek a torzítás, a történelemhamisítás, a legendagyártás vagy egyszerűen az elhallgatás módszerével. Sajnálatos módon, mint azt majd példák sorával próbálom bizonyítani, az antidemokratikus, antiliberális ideológiák alapján írott történelemkönyvekben jobboldali, sőt időnként szélsőjobboldali nézetek is napvilágot látnak. Nehéz próbatétel elé állítva az esetleg a polgári demokratikus értékrendet elfogadó és például a Horthy-kultuszt elutasító tanárokat.

Horthy Miklós országlásának első évei (1919–1921)

A Trianonhoz vezető út kritikus, sőt önkritikus elemzése helyett a jobboldali publicisták, történészek a „pozitív példákat” felsorakoztató „történetírást” művelik. 1990-től jó másfél évtizedig a gimnazisták Salamon Konrád tárgyi tévedésektől hemzsegő, vulgármaterialista, ugyanakkor elkötelezetten és elhivatottan antidemokratikus szellemű tankönyvéből tanulták és néhol még mindig tanulják a legújabb kori történelmet.7 Salamon Konrádnak van koncepciója, világnézete, véleménye, a történeti eseményeket ezen általános világszemlélet alapján tárgyalja.8 Számára legfőbb érték a nemzeti egység, ennek megteremtője a kemény, határozott, erőskezű vezető. Példaképei között talán első helyen Benito Mussolini áll.9 Horthy Miklós Salamon szerint a „nemzet megmentőjeként” gyorsan növekvő tekintélyre tett szert, „szerencsésen testesítve meg a politikai és pártküzdelmek felett álló államfőt”.10 Salamon szerint Trianon nem (csak) azért következett be, mert az első világháborúban hazánk a vesztesek oldalán állt, hanem azért, mert pártoskodtunk.11 Salamon szerint a baloldaliak ab ovo nemzetietlenek, a jobboldaliak, legyenek akármilyen szélsőségesek, radikálisak, pl. fasiszták, sőt nácik, mégis kiérdemlik a „nemzeti” jelzőt.12

Az első világháború utáni Európa első zsidótörvényével, az izraelita vallásúak egyetemi és főiskolai továbbtanulását korlátozó ún. numerus clausus törvénnyel kapcsolatban (erről a törvényről Koltay Horthy-filmjében egyetlen szót sem ejtenek) Sala­mon kiemeli: célja az értelmiségi túlképzés csökkentése volt, végrehajtása során pedig érvényesíteni kellett a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményét.13 Mivel következő mondatában megjegyzi, hogy az „intézkedés” mindenekelőtt a „zsidó származású magyarokat juttatta hátrányos helyzetbe”, ezt úgy is lehet érteni, hogy a zsidók e két feltételnek nem feleltek meg… Arról nem is beszélve, hogy a törvény kifejezetten az izraelita vallásúakat, és nem a „zsidó származásúakat” említette. A Szá­ray–Kaposi-féle tankönyv még Salamon tankönyvét is alulmúlja a numerus clausus törvény bemutatásakor. Látszólag nagyon objektíven idézi az 1920. XXV. tc. 1. és 3. paragrafusát (ezeket ismertette Salamon is), de egyetlen szóval sem árulja el a nebulóknak, hogy ez a törvény az izraelita vallásúakat nemzetiséggé nyilvánítva rekesztett ki ezrével magukat magyarnak vallókat a felsőoktatásból. Azt pedig ez a tankönyv sem említi, hogy ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye.14

Az antiszemita Teleki Pál első miniszterelnöksége alatt, 1920 őszén megalkotott numerus clausus törvény céljaival és szellemével Horthy Miklós annyira egyetértett, hogy amikor 1943 tavaszán Klessheimben Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott tárgyalásairól hazatért, az ott elhangzott vádakra „határozott és méltóságteljes” választ fogalmazott. Ennek bevezetőjében a kormányzó leszögezte: „Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Ma­gyar­országon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Eb­ben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására.”15 Nem lehet Hitler dé­moni, pusztító, tömeggyilkos antiszemita ideológiája és politikája és Horthy konzervatív, megrögzött, de mégis határok között maradó, több esetben szelektív antiszemitizmusa közé egyenlőségjelet tenni. 1943 tavaszán Hitler a magyar(országi) zsidók sárga csillaggal való megbélyegzését és a haláltáborokba való deportálásukat tartotta az egyetlen lehetséges megoldásnak. Horthy viszont ezt a követelést határozottan elutasította. Ahogy nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette, ugyanígy nem tiltakozott (Teleki Pállal ellentétben), amikor Bethlen István miniszterelnök 1928-ban e törvény antiszemita paragrafusának eltörlését megszavaztatta a parlamentben. Mint ahogy azt is tudomásul vette, hogy Imrédy Béla (1938–1939), majd Teleki Pál miniszterelnöksége (1939–1941) idején ismét korlátozták az izraelita vallásúak és a zsidónak minősített, keresztény hitre tért fiatalok továbbtanulási lehetőségeit.16

A nyilasok és a zsidótörvények (1935–1938)

A jobboldali publicisták, történészek nem győzik magasztalni Bethlen István miniszterelnököt (1921–­1931) és az őt kinevező Horthyt. Miközben két­ségtelenül igaz, hogy kortársaitól, Mussolinitől, Hitlertől, de még Francótól és Salazartól is eltérően Horthy nem volt diktátor, de a polgári demokrácia elkötelezett hívét faragni belőle meglehetősen merész vállalkozás.17 Sokáig és nagyon mereven ellenezte az általános és titkos szavazás bevezetését, de végül elfogadta, hogy az 1939-es képviselőházi vá­lasztásokat így szervezzék meg. Hallani sem akart a merev nagybirtokrendszer reformjáról, a földbirtokos és pénzügyi arisztokrácia érdekeinek konok vé­del­mezője maradt uralma végéig. Salamon Konrád szerint a Bethlen-korszak szellemiségére jellemző volt „...a keresztény és nemzeti hagyományokhoz való, néha korszerűtlen ragaszkodás”. Salamon definíciója szerint a Horthy-rendszer „liberális konzervativizmusa” csak „korlátozottan szabadelvű felfogás” volt. Amivel kapcsolatban csak Bulgakov ismert hasonlatát szeretném felidézni, miszerint nincs elsőrendűen friss és másodlagos frissességű tokhal: az utóbbi egyszerűen büdös, emberi fogyasztásra alkalmatlan. Vagy liberális valaki, vagy esetleg korlátozottan demokrata, korlátozottan antiszemita stb. Nem olvashatunk semmit ebben a tankönyvben a szegedi gondolatról, a Horthy-rendszer gazdasági-társadalmi viszonyairól, a nagybirtokrendszerről, a nagytőke és az arisztokrácia sajátos összefonódásáról stb.18

Horthy lenézte, utálta a családját is útszéli demagógiával támadó nyilasokat, vezérüket, Szálasi Ferencet a német megszállásig nem volt hajlandó fogadni. 1938 előtt sajtóperek tucatjait akasztották a „zsidózó” nyilasok nyakába. 1938-ban Szálasit többek között államellenes összeesküvés vádjával a szegedi Csillag-börtönbe zárták. Innen viszont ismét csak Horthy jóváhagyásával Teleki Pál miniszterelnöksége idején, az Észak-Erdély visszatérése alkalmából meghirdetett amnesztia kapcsán, 1940. szeptember 17-én kiszabadult. Teleki eltörölte azt a rendeletet is, amely megtiltotta, hogy állami alkalmazottak politikai párt tagjai legyenek. Az igaz, hogy 1935–­1944 között ötször is föloszlatták Szálasi pártját, de minden alkalommal rövid időn belül, új néven tovább folytathatta működését.

Nem Horthy kezdeményezte, de ismét semmit sem tett 1938-ban az „elsőnek” nevezett zsidótörvény (1938. XV. tc.) életbe léptetése ellen. Hall­gatott, amikor egy évvel később Teleki Pál hathatós közreműködésével elkészült, majd, a Képviselőház és a Felsőház nagy többsége által is megszavazva, életbe lépett a „második”, immáron fajvédelmi passzusokat tartalmazó zsidótörvény. Az 1939. IV. tc., az úgynevezett II. zsidótörvény több tízezer keresztény-keresztyén hitre tért embert minősített (vissza) zsidóvá. Horthy a brit követ előtt még 1939 januárjában azt mondta, nyilvánvalóan a nyugati hatalmak felé tett gesztusnak szánva szavait, hogy ebben a törvényben „olyan embertelen és kegyetlen rendelkezések vannak, amelyeket ő nem engedhet törvényerőre”.19 Majd ismét semmit nem tett, hagyta, hogy e nyíltan faji alapon álló törvény életbe lépjen.

Az első zsidótörvénnyel kapcsolatban Salamon, bár megjegyzi, hogy ez a törvény szakított az állampolgári jogegyenlőség elvével, hozzáfűzi, hogy a zsidók számarányát egyes foglalkozási ágakban 20%-ban maximálta, miközben a zsidók a népesség 5%-át alkották. Némi rosszindulattal ezt úgy is lehetne olvasni, hogy nem is volt olyan igazságtalan ez az antiszemita többségű parlament.20 A Száray–Kaposi-féle tankönyv itt is a semmitmondásig szűkszavú, amikor minden bevezető és magyarázat nélkül közli az első zsidótörvény két paragrafusát.21

A Terror Háza Múzeum állandó kiállításán is azt állítják, hogy német nyomásra voltunk kénytelenek (ismét) az antiszemita törvényhozás útjára lépni. Ezen állítás megfogalmazói eddig egyetlenegy olyan dokumentumot sem tudtak idézni, amely arra utalna, hogy a náci Németország 1938–1939 folyamán ebben a kérdésben megpróbált volna a magyar belpolitikába beavatkozni. Az egyre erősödő hazai szélsőjobboldallal versenyt futva, a Harmadik Biro­da­lomra és a szintén antiszemita törvényeket hozó fasiszta Olaszországra figyelve, a széles közvélemény lelkes támogatásától és csak nagyon kevesek tiltakozásától kísérve fogadták el ezeket a törvényeket. Nemrégiben a Svájcban élő író, történész, Czettler Antal új változattal állt elő. Neki (vagy jelenlétében) Bethlen István állítólag azt mondta, hogy Horthy valamiféle, egyébként a valóságban nem létező „kormányzói vétóval” 1938-ban vagy 1939-ben meg akarta akadályozni a zsidótörvények életbe léptetését, de erről Bethlen a Harmadik Birodalom erősödő nyomására hivatkozva lebeszélte.22 Különös, hogy ilyen horderejű kérdésről egy kiskamasz jelenlétében beszélt volna Bethlen István (Czettler Antal 1925-ben született). A német nyomást bizonyító dokumentumok hiányán kívül az is feltűnő, hogy sem Horthy, sem Bethlen nem írt emlékirataiban arról, hogy a Harmadik Birodalom kérte vagy követelte volna a magyar zsidótörvények bevezetését már 1938–1939-ben. Pedig ha lett volna ilyesfajta nyomás, ezt biztosan megemlítették volna mind a ketten.

Ami a román népnevelő kurzustörténészeknek a Vasgárda, az magyar elvbarátaiknak a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Moz­ga­lom. Minden felelősséget az idegen megszállókra és a velük kollaboráló „maroknyi”, „néhány” vasgárdistára és nyilasra lehet kenni. Tőkéczki László szerint az 1939-es képviselőházi választásokon csak a szavazók 17%-a szavazott az antiszemita nyilasokra, ezzel szemben áll a 83% nem nyilas szavazó.23 Tőkéczki, miközben megpróbálja az 1939-es nyilas szavazókat az 1945 után a kommunistákra szavazókkal összemosni, két fontos tényt elhallgat.

1. A nyilasok a rendkívül magas, 10 000 pengős kaució miatt, amelyet a képviselőjelölteknek előzetesen le kellett tenniük, csak a választókörzetek mint­egy felében tudtak önálló jelöltet állítani. Ahol egyéni jelöltjük is volt, és így támogatóik két szavazatot adhattak le, egyszer a megyei, illetve városi listára, egyszer pedig az egyéni jelöltekre, átlagosan 35-40%-ot szereztek. A Horthy-rendszer erőszakszervei és hivatalnokai törvényes és sokszor törvénytelen eszközökkel is megpróbálták megakadályozni a nyilasok választási gyűléseinek megtartását, képviselőiket, választóikat megfenyegették, mindenféle ürügyekkel internálták, stb. Országos sajtókampányt indítottak, többek között azzal rágalmazták meg a nyilasokat, hogy idegen pénzzel (értsd: Berlinből guruló márkákkal) szervezik kampányukat. Ez nem volt igaz, de ez nem zavarja Salamon Konrádot abban, hogy kijelentse: „német pénzen szervezett hatalmas propagandával” szereztek a szélsőjobboldaliak 19%-ot.24 A valóságban a szélsőjobboldali pártokat 1939-ben a szavazók 25%-a támogatta, e pártok a parlamenti mandátumok 18%-át szerezték meg. A Szociáldemokrata Párt húsznál több, a nyilas és szélsőjobb pártok hetvennél több választókerületben tudtak jelöltet állítani. 2 400 000 szavazóból kb. 900 ezren a nyilasokra és más, radikális szélsőjobboldali pártokra, jelöltekre szavaztak.25

2. A kormánypárti jelöltek döntő többsége is antiszemita volt, zsidózó kampányukat figyelmesen, lelkesen hallgatták választóik. Ne felejtsük el: még a Horthy-rendszer ellenzékének számító kisgazda képviselők is megszavazták a zsidótörvényeket 1938–1939-ben.

Mindazok, akik ma fennen hangoztatják, Czettler Antalhoz hasonlóan, hogy Horthy tulajdonképpen nem is volt antiszemita, talán nem olvasták „Kedves Bóli!”-hoz, vagyis Teleki Pálhoz 1940. október 14-én írott levelét. Ebben a zsidókérdésről többek között a következőket írta: „…én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem.26 Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Ma­gyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókézben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk. Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve p[éldának]. o[káért]. a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani.”27 Horthy tehát 1940-ben is büszkén vállalja, hogy 1919–1920-ban a hazai és nemzetközi porondon az első politikus volt, aki antiszemita nézeteket és politikát képviselt. 1940-es „zsidóvédő” magatartásának kisebb részben humanitárius, döntően haszonelvű okai vannak: a németbérenc nyilasokkal szemben a hasznot hajtó zsidókat, amíg nem lehet kellő számban a helyükre „jó magyarokat”, hozzáértő, tisztességes embereket tenni, meg kell védeni az „oktalan” megaláztatásoktól.

Ez a levél akkor – természetesen – nem került nyilvánosságra. 1941-ben Horthy szó nélkül fogadta a „harmadik”, immáron nyíltan „fajvédő” zsidótörvényt (1941. XV. tc.) is. E törvény értelmében tilos volt zsidók és nem zsidók házasságkötése, és fajgyalázásért súlyos börtönbüntetést kockáztatott minden zsidónak minősülő férfi, aki tisztességes magyar nővel (akár konszenzuális alapon) szexuális kapcsolatot létesített. E zsidótörvények (összesen 21 zsidótörvényről van szó) és a hozzájuk kapcsolódó több száz nyilvánosságra hozott és titkos, bizalmas rendelet végrehajtása során szokták meg az antiszemita szellemben nevelkedett magyar hivatalnokok, rendőrök, csendőrök, katonák, hogy Magyarországon van „zsidókérdés”. Ezek az emberek egy idő múlva már természetesnek gondolták, hogy a zsidókat számba kell venni, üzleteiket, földjeiket, iparjogosítványaikat el lehet, sőt el is kell venni. Juhász Gyula akadémikus, történész 1984-ben egyik újságnyilatkozatában a Horthy-rendszer antiszemita szellemében nevelt hivatalnok „cinikus brutalitása” példájaként idézte a sárvári toloncház vezetőjét, aki 1944 nyarán értesítette a fővárosi rendőrkapitányságot: „Schrey Mária Ágnes kétéves zsidó kislányt németországi munkára átadta.”28 Juhász akadémikus, akkoriban némi merészséget igénylő módon, Bibó István 1949-es tanulmányára hivatkozott, amelyben a zsidótörvényeknek a társadalomra gyakorolt hatásáról a következők olvashatók: „Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.”29

1938 és 1944 között e zsidótörvények és a hozzájuk kapcsolódó diszkriminatív rendeletek végrehajtása során családtagokkal együtt több tízezer, egyes becslések szerint legalább 150-200 ezer zsidót tettek tönkre, rúgtak ki állásából, fosztottak meg iparjogosítványától, üzletétől, földtulajdonától stb.30 Koltay Gábor Horthy-filmjében Szita Szabolcs történész néhány szóban elmondhatta: volt három zsidótörvény, majd gyors vágás után megtudjuk, hogy e zsidótörvények csak arra kellettek, hogy segítségükkel 1944-ig megvédhessék a magyar zsidókat.

1941. június 22.

Az újabb tankönyvek röviden, talán túlságosan is röviden, de legalább egyértelműen kimondják Horthy felelősségét abban, hogy hazánk a náci Németország oldalán hadba lépett a Szovjetunió ellen.31 Döntésében szerepet játszott a zsákmányszerző mohóság, ő is azt hitte, néhány hét alatt a német hadsereg legyőzi a Vörös Hadsereget. Nem akart lemaradni a Németország kegyeiért Ro­má­niával és Szlovákiával folytatott versenyben. A kassai bombatámadás csak kedvező alkalom, ürügy volt számára, hogy meghozhassa azt a döntést, amelyre Werth Henrik vezérkari főnöktől Sztójay Döme berlini követig oly sokan próbálták rávenni. Miközben a jobboldali „történészek” és publicisták azt hajtogatják, hogy június 26-án Kassát és környékét szovjet repülőgépek bombázták, a Száray–­Kaposi-­féle tankönyv (is) korrekten közli, hogy a légitámadás körülményei máig tisztázatlanok.32 Még abban az esetben is, ha feltételezzük, ami igen valószínű, hogy szovjet gépek bombázták hazánk területét 1941. június 26-án, felelős döntéshozóknak el kellett volna tűnődniük azon: érdekében állt-e a szovjeteknek még egy országot hadba léptetni maguk ellen? A válasz egyértelmű nem lehet csak erre a kérdésre. Ebben az esetben viszont a támadás egyetlen magyarázata az, hogy valószínűleg képzetlen szovjet pilóták akciójáról lehetett csak szó. Horthy a gondos mérlegelés helyett, a bombatámadás körülményeinek kivizsgáltatása nélkül, szinte habozás nélkül döntött.33

Hadba lépésünk több szempontból is, ahogy Talleyrand mondta, több mint bűn, hiba volt. Akkor léptünk be a háborúba, amikor már minden olyan földterületet (a történelmi Felvidék egy részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és Székelyföldet, a délvidéki területsávot) megkaptunk Németországtól és Olaszországtól (a nyugati hatalmak asszisztenciája mellett), amelynek visszaszerzésében 1920. június 4. után sokáig még reménykedni is hiábavalónak tűnt.34 Történészek általában nem szeretik a „mi lett volna, ha…” típusú kérdésfölvetéseket. Mégis, néha, egyes történelmi pillanatokban érdemes eltűnődni, ha a felelős döntéshozók másként határoznak, mi történhetett volna. Püski Sándortól kezdve hosszasan lehetne sorolni azokat a jobboldali publicistákat, történészeket, akik szerint a második világháborúba a zsidók érdekében kellett belépnünk, és csak a zsidók miatt nem állhattunk át az antifasiszta koalíció oldalára, mert ezzel hazánk német megszállását és a zsidók és más menekültek elpusztítását, a nyilas rémuralmat kockáztattuk volna.35

Ezek a jobboldali publicisták és történészek soha nem említik, hogy Hitler nem számolt Ma­gyar­ország katonai részvételével a Barbarossa-terv előkészítése során. A könnyűnek tűnő hadjárat előtt a Führer nem akart újabb „vendégeket” hívni ahhoz az asztalhoz, ahol majd a szovjet területeket akarták felosztani egymás között. A szovjet diplomácia vezetője, Molotov külügyi népbiztos Kristóffy moszkvai magyar követ útján mindenesetre már június 23-án üzent Budapestre: „a szovjet kormánynak, mint azt már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele!”36 Hogy ezt mennyire gondolták akkor Moszkvában komolyan, természetesen nem lehet megállapítani. Azt tudjuk, hogy a náci Né­met­ország szövetségesei közül Bulgária volt az egyetlen ország, amely nem üzent hadat a Szovjetuniónak, jutalmul 1945 után megtarthatta azokat a területeket, amelyeket még a második világháború elején, szintén német és olasz segítséggel szerzett meg (vagy vissza).

Kamenyec-Podolszkij

A jobboldali publicisták, történészek nem győzik hangoztatni, hogy hazánk a zsidók számára védelmet nyújtó „sziget”, „oázis” volt a nácik által megszállt vagy náci befolyás alatt élő Európában. Időnként Kállay Miklós emlékirataira37 hivatkozva mint bizonyított tényt közlik, hogy a második világháború idején nem kevesebb mint 70 000 zsidó menekültet fogadtunk be Németországból, Ausztriából, Len­gyel­­országból, Szlovákiából, Romániából. Mindez Horthy Miklósnak és a Kállay-kormánynak köszönhető, hangsúlyozzák. Először némi pontosítás: az újabb kutatások megerősítették azt, amit a mérték­adó szakirodalom eddig is tudott: 1933–1945 között összesen kb. 20 000, maximum 25 000 zsidó menekült érkezett Magyarországra.38 A zsidó „oázis”, „me­nedék-sziget”-legendával nagyon nehéz, ha nem lehetetlen összeegyeztetni viszont az 1941-es kőrösmezei deportálásokat. Ennek során kb. 16-18 000 „rendezetlen állampolgárságú” vagy hontalannak minősített zsidót – menekülteket és magyar állampolgárságukat okmányokkal is igazolni tudó zsidók tömegeit is – Kőrösmezőn keresztül Kamenyec-Podolszkijba deportáltak, ahol többségüket a németek és ukrán cinkosaik lemészárolták.39 Ha a zsidóvédő Magyarország-képbe ez nem illik, akkor el kell hallgatni. „Természetesen” nem említik meg Ka­menyec-Podolszkijt Koltay Gábor Horthy-filmjében, de az újabb tankönyvekből is már-már módszeres alapossággal kihagyják. Ha nagyritkán a jobboldali publikációkban felbukkan a kőrösmezei deportálás, általában sietnek leszögezni: amint a kormányzó és/vagy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter megtudta, hogy a deportáltakat a németek lemészárolják, azonnal leállították a deportálásokat.40 A valóságban Keresztes-Fischer főleg és elsősorban azért állította le, ha nem is az összes, csak az „állami”, vagyis a magyar állampolgárságukat igazolni tudó zsidók deportálását, mert a németek igen erőteljesen tiltakoztak.41 A deportálásokat augusztus 8-án állította le a belügyminiszter, három héttel azelőtt, hogy a nácik megkezdték volna e szerencsétlenek halomra gyilkolását. Ez is azt bizonyítja, hogy a németek tiltakozására kellett a további deportálásokat leállítani.

A kőrösmezői deportálások által leginkább érintett területek német katonai hatóságai nem csak tiltakoztak: kifejezetten elősegítették a magyar zsidók „haza”-térését. Magatartásuk magyarázata egyszerű: ekkor még nem óhajtottak „új”, „terven felüli” zsidók lemészárlásával foglalkozni. Azon kívül attól is tarthattak, ha a magyaroknak megengedik, hogy zsidóikat a németek által megszállt területekre deportálják, ez bátorítóan hathat a románokra és szlovákokra is. A galíciai német hatóságok mindenféle hamis és valódi iratot elfogadtak, sőt maguk adtak hivatalos igazolást arról, hogy egész zsidó csoportok az ő engedélyükkel térnek vissza Magyarországra. Sztójay Döme hiába tiltakozott a német Külügy­mi­nisztériumban, a német katonai hatóságok még teherautókat is a Magyarországra igyekvő zsidók rendelkezésére bocsátottak. Az illetékes német külügyi tisztviselő „elvi kifogását” hangoztatta Sztójay előtt, és megkérdezte: miért nem csinálnak a magyarok gettókat, ahol „a végleges rendezésig” össze lehetne a zsidókat gyűjteni?42 Ezt az ötletet majd 1944-ben a Sztójay Döme vezette bábkormány hatóságai valósítják meg.

Út a magyar holokauszthoz, 1944

A Horthy-legendárium legfontosabb része a kormányzó 1944-es tevékenységével kapcsolatos. A legendagyártók főleg három dolgot hangsúlyoznak:

1.) Horthy március 19., a német megszállás után passzivitásba vonult (erőteljesebb megfogalmazásban: házi őrizetbe helyezték a nácik),

2.) amikor 1944. július 3-án István fia özvegye eljuttatta hozzá az Auschwitzi jegyzőkönyveket, és ebből megtudta, hogy a németek a deportált zsidók közül a munkaképteleneket, öregeket, betegeket elgázosítják, cselekvésre szánta el magát,

3.) és Budapestről Koszorús Ferenc ezredes hős esztergomi páncélosaival kiűzte a csendőröket, így megmenekült a főváros 250 000 zsidó lakosa.

Ki, mit, mikor tudott a holokausztról Budapesten?

Viszonylagos pontossággal meg tudjuk állapítani, hogy Budapesten a „jól értesültek” mikor tudták már, hogy a nácik a hatalmukba került zsidókat legyilkolják. A kormányhoz közel álló, német nyelvű napilap, a Pester Lloyd főszerkesztője, Ottlik György 1942. augusztus 18. és szeptember 28. kö­zött körutat tett Nyugat-Európában. Olasz­or­szág­ban, Svájcban, Vichy-Franciaországban és Né­met­országban folytatott tárgyalásokat. Berlinben felkereste Sztójay követet is aki, Ottlik október 10-én kelt jelentése szerint, „…helyesnek találná, ha Ma­gyar­ország nem várná meg a [zsidó]kérdés éles felvetését, hanem meggyorsítaná az őrségváltás tempóját, és zsidó lakosságunk tekintélyes részét kitelepítené a megszállt Oroszországba. Követünk előbb 300 000-ről beszélt, azután lealkudta önmagát 100 000-re. Közbevető megjegyzésemre nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.”43 Ottlik jelentése azt bizonyítja, hogy legkésőbb 1942 augusztusában már pesti újságírókörökben is ismert volt: ha kitelepítenék/deportálnák a magyar zsidókat, ez egyenlő lenne kivégzésükkel. 1942. december 2-án Sztójay kénytelen volt átadni kormánya határozott hangú jegyzékét a német Külügy­mi­nisz­té­rium­ban. Az antiszemita magyar követ44 nem helyeselte, hogy kormánya megtagadta azoknak a német követeléseknek a teljesítését, amelyeket még október 17-én adtak át Budapesten. A jegyzékben Kállay Miklós miniszterelnök leszögezte, hogy nem tartja lehetségesnek sem a sárga csillag bevezetését, sem azt, hogy deportálják a Magyar­országon élő zsidókat.45

Miért döntöttek úgy 1942 késő őszén a magyar fővárosban, hogy megvédik „saját” zsidóikat? A döntés egyik legfontosabb okáról már október 5-én be­számolt Sztójay Martin Luthernek, a német kü­lügy­minisztérium államtitkár-helyettesének.46 Töb­­bek kö­zött megemlítette, hogy Kállayval előzetesen folytatott tárgyalásai alapján tudja, a magyar miniszterelnököt „…különösen az a kérdés érdekli, megadják-e a keletre kitelepített zsidóknak további egzisztenciájuk lehetőségét. Ezzel kapcsolatban bizonyos híresztelések keringenek, amelyeket ő maga természetesen nem hisz el, de Kállay miniszterelnököt ezek kissé nyugtalanítják.”47 Sztójay a valóságban nemcsak „el­hitte”, hogy a keletre deportált zsidók döntő többségét lemészárolják a haláltáborokban, hanem a nácik zsidópolitikájával kapcsolatos legfontosabb információkat éppen ő továbbította Budapestre. Sztójay óvakodott Luthernek elárulni, hogy a magyar miniszterelnököt „kissé nyugtalanító” híresztelések egyik fő forrása éppen ő maga. 1942. október 3-án, Hitler szep­tember 30-i beszédét is­mer­tetve jelentette Kál­lay­nak: „Hitler kancellár ismételten a legélesebb szavakkal kelt ki a zsidóság ellen, melynek kiirtását kilátásba helyezte. Ezen mindig visszatérő és határozott és a végletekig menő állásfoglalása nem enged semmi kétséget az iránt, hogy szavai mögött nem csak üres propaganda célt kell keresni, amit a tények egyébként amúgy is bizonyítanak.”48

A magyar Belügyminisztériumba a zsidókérdés „végső megoldásával” (Endlösung der Judenfrage) kapcsolatos talán legfontosabb és legpontosabb információ 1942. október 7-én érkezett. A meg nem nevezett hivatásos nyomozó jelentése szerint: „A német határ­őrök a lengyel munkaszolgálatos zsidóknak 1 napi étkezésre 1 liter meleg vizet és 1 marék korpát adnak (ennek a kiosztásánál a nyomozó is jelen volt). Azoknak a zsidóknak, akik nincsenek munkaszolgálatra beosztva, egyáltalán nem adnak enni, ezek éhségükben a fák leveleivel és gyökereivel táplálkoznak. A németek elbeszélése szerint folyó évben Len­gyel­országban a zsidókat kipusztítják. Fenti megállapításokat megerősítik az elfogott zsidók előadásai is.”49

Tudjuk, hogy a Belügy-, a Honvédelmi és a Kü­­lügy­­minisztérium rendszeresen megosztotta egymással és a Miniszterelnökséggel a legfontosabb kül- és belpolitikai információkat, híreket. Az európai zsidókérdésről a nácikkal szövetséges, valamint a semleges és megszállt országokban tevékenykedő ma­gyar diplomaták rendszeresen küldtek, ma már tudjuk, sokszor nagyon pontos jelentéseket a Dísz térre. Kállay Miklós miniszterelnök és külügyminiszter-helyettese, Ghyczy Jenő, a tapasztalt diplomata különösen azokat a jelentéseket olvasta nagy figyelemmel, amelyek arról szóltak, hogy Mussolini jóváhagyásával tábornokai az olasz hadsereg által megszállt franciaországi, görögországi és jugoszláviai te­rü­letekről nem engedik deportálni a zsidókat. Mussolini bukásáig (1943. július 25.) az itáliai zsidóknak sem kellett attól tartaniuk, hogy „keletre”, a megszállt lengyel területekre, vagyis a haláltáborokba deportálják őket.50 Az olasz diktátor zsidópolitikája példát mutatott, bátorítást adott Horthynak, Pétainnek, sőt még Antonescu marsallnak is.

Horthy nagy súlyt helyezett arra, hogy hazája és a nagyvilág minden fontos eseményéről tájékoztatást kapjon. Arról, hogy a nácik valamennyi európai zsidó kiirtására törekednek, ismételjük, már 1942 folyamán egészen pontos információi voltak a kormányzónak. A humanitárius megfontolásokon túl a zsidók tömeges deportálása esetén társadalmi, gazdasági zavaroktól tartott nemcsak Horthy kormányzó, hanem mérsékelt tanácsadóinak többsége is – köztük elsősorban Bethlen István volt miniszterelnököt (1921–1931) és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert (1931–1935, majd 1938. május 14-től 1944. márc. 22-ig) kell megemlíteni.

Az 1943. áprilisi klessheimi, Hitlerrel és Rib­bentrop külügyminiszterrel tervezett tárgyalásra készülve Horthy többek között „ismeretlen forrásból”, valószínűleg magától Kállay Miklós miniszterelnöktől vagy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől kapott egy feljegyzést. Ebben a szerző megpróbálta felkészíteni Horthyt azokra a vádakra és szemrehányásokra, amelyekkel német tárgyalópartnerei fogadhatják. A feljegyzésben többek között a következőket olvashatjuk: „A zsidókérdés Magyar­ország egyik legnehezebb problémája. Sehol olyan számarányú zsidóság Európában nincs, mint nálunk, ahol az ország színmagyar lakosságának legalább 10%-át teszi ki…”51 A feljegyzés írója ezek szerint tudta, hogy pl. Lengyelországban 1943 márciusában már nem él annyi zsidó, hogy az ország lakosságának 10%-át (kb. 3 millió fő) kitegye.

Biztos, hogy Horthy Miklós nem mondott igazat, amikor emlékirataiban azt állította, hogy csak 1944. július első napjaiban tudta meg a szörnyű valóságot a haláltáborokról.52 Egyik hivatalos levelével is cáfolni lehet állítását. Klessheimből visszatérve Horthy hosszú levélben fogalmazta meg válaszát a tárgyalásokon elhangzott vádakra. A végül elküldött változatból kimaradt a következő mondat: „Excel­lenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik.”53

Amikor 1993 folyamán egyre hevesebb vitákat váltott ki a közéletben Horthy Miklós kenderesi újratemetése, Schmidt Mária Gosztonyi Péter svájci történésszel együtt bizonygatta több rádió- és tévéműsorban is, hogy Horthy csak 1944. július 3-án, amikor elolvasta az ún. Auschwitzi jegyzőkönyveket, tudta meg, hogy a magyar(országi) zsidók többségét Auschwitzban lemészárolják. Szerintük és a nyomukban járó jobboldali publicisták, történészek szerint az Auschwitzi jegyzőkönyvek elolvasása után döntött úgy a kormányzó, hogy leállítja a deportálásokat. Gosztonyi forrása gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye, aki saját korabeli naplójára hivatkozva állítja, hogy Török Sándortól, aki a Központi Zsidó Tanácsban mint a Keresztény Zsidók Szövetségének vezetője a konvertita zsidókat képviselte, 1944. július 3-án kapta meg a jegyzőkönyveket. Késő délután személyesen adta át „Miklóspapa” feleségének, de nem volt jelen, amikor végül is (ex)apósa azokat elolvasta.54 Özv. Horthy Istvánné arra ugyan nem emlékezett, hogy ugyanezen a napon Angelo Rotta pápai nunciussal miről beszélgetett, mert megbeszélésük tartalmát éppen úgy nem jegyezte föl naplójában, mint azt, hogy megkapta az Auschwitzi jegyzőkönyveket. De biztosan ezen a napon kellett ezeket megkapnia, hiszen ezen a napon Török Sándor látogatását külön aláhúzta. Mintegy negyven év távolából, Gosztonyi Péter célirányos kérdésére eszébe jutott, hogy biztosan azért húzta alá Török nevét, mert aznap adta át az Auschwitzi jegyzőkönyveket.

Komoly történész nem elégedhet meg egy 1944-es aláhúzás okára 40 év távolából is „biztosan” emlékező hölgy emlékirataiban leírtakkal. Tudjuk, hogy az Auschwitzi jegyzőkönyvek már április végén, legkésőbb május első napjaiban megérkeztek Budapestre. Május 15. körül már a történelmi egyházak vezetőinek asztalán ott voltak, magyar fordításban. Ez idő tájt szabadult fogságából Török Sándor, aki napokon belül bejáratos lett a budai Várba, és kizártnak tartható, hogy ne sietett volna a lehető leghamarabb eljuttatni a jegyzőkönyveket a legfőbb, egyedüli olyan döntéshozóhoz, vagyis Horthy Miklóshoz, akinek hatalmában állott a deportálások leállítása.55

1944. március 19.

Salamon Konrád, a rá jellemző, a konkrét történelmi személyeket általában meg nem nevező stílusban csak annyit ír, hogy a német megszállás után „hosszas huzavona után Sztójay Döme berlini követ lett a miniszterelnök”.56 Ez a megfogalmazás legalább nem tartalmazza azt a közkeletű tévedést, hogy Sztójayt a németek követelésére nevezte ki Horthy miniszterelnöknek.57 A valóságban Horthynak még március 19. után is volt annyi hatalma, befolyása, hogy a németek első számú jelöltjét, Imrédy Bélát, majd a szélsőjobboldali főtiszteket, Rátz Jenőt és Ruszkay Jenőt sem volt hajlandó miniszterelnökké kinevezni. Lehetséges, hogy Kállay Miklós ötlete volt Sztójay kinevezése, bár ő ezt emlékirataiban tagadja. Más források szerint Ghyczy Jenő külügyminiszter javasolta Horthynak már a Kless­heimből hazafelé tartó vonaton, hogy nevezzék ki a berlini követet miniszterelnöknek, azért, hogy ezzel is jelezzék a külföldi közvéleménynek, hogy itt német nyomásra megalakult kormányról van szó.58

2004 márciusában, a magyar holokauszt 60. évfordulója alkalmából Washington DC-ben, a United States Holocaust Memorial Museumban rendezett nemzetközi történészkonferencián érdekes vita bontakozott ki, amikor Rafael Vago izraeli történész fölvetette: mi lett volna akkor, ha Horthy nem hajlandó új, nyilvánvalóan kollaboráns kormányt kinevezni, hanem lemond. Maga Horthy emlék­ira­tai­ban azt írta, hogy ha lemondott volna a német megszállás után, a nácik „százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt” ültettek volna a nyeregbe. „Amíg én a helyemen vagyok – írta Horthy –, a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztatják […] ami 800 000 magyar zsidó és sok tízezer menekült pusztulását is jelentené.”59 A magyar zsidók élete semmivel sem forgott kisebb veszélyben a Sztójay-kormány idején, mint a nyilasok uralomra jutása után, sőt. 1944. május 15-től július 9-ig 437 ezer zsidót deportáltak Magyarországról. Döntő többségük az auschwitz-birkenaui haláltáborba került. Legkevesebb 80%-ukat itt megölték. Több ezren pusztultak el a kényszermunkára kiválogatott munkaképesek közül a következő hónapokban. A Szálasi-rezsim idején kb. 70 000 zsidó munkaszolgálatost és polgári személyt adtak át a náciknak kényszermunkára, és több ezerre becsülhető a nyilas terrornak Budapesten áldozatul esettek száma. Ma már jól tudjuk, hogy a németeknek eszük ágában sem volt, még Horthy esetleges lemondása esetén sem – amellyel például maga Veesenmayer mint valószínű eshetőséggel komolyan nem is foglalkozott – Szálasit hatalomra segíteni. A 2004-es washingtoni vitában voltak, akik azt hangsúlyozták, hogy Horthy lemondása esetleg mérsékletre, óvatosságra inthette volna az erőszakszervek, a hivatalnoki kar felső vezetőit. Talán kevésbé fegyelmezetten hajtották volna végre a zsidótlanítási rendeleteket, mérsékeltebb hatékonysággal, nem annyira öntevékenyen szervezték volna a zsidók gettózását, deportálását. Más történészek viszont azzal érveltek, hogy az antiszemita szellemben nevelt, az 1938 óta a zsidótörvények és a hozzájuk kapcsolódó több száz diszkriminatív rendelet végrehajtásában edződött apparátus egy Imrédy Béla vagy Rátz Jenő miniszterelnök vezette kormány utasításait is végrehajtotta volna. Sőt, egyes-egyedül Horthynak volt akkora tekintélye, hatalma, hogy amikor erre végre elszánta magát, a deportálásokat is le tudta állítani. Erre sem Imrédy, sem Rátz vagy Ruszkay nem lett volna hajlandó. Egyik kollégánk arra is felhívta a figyelmet, azzal, hogy a kormányzó a helyén maradt, megalapozatlan reményeket táplált a zsidók körében. Úgy hitték, ameddig Horthy a budai Várban van, a totális jogfosztáson, a kirabláson és a gettózáson túli borzalmat, a tömeges deportálást talán a kormányzó végül majd meg tudja akadályozni.

Amikor R. L. Braham magyar holokauszt-monográfiájának első kiadása New Yorkban 1981-ben megjelent, Deák István a könyvről írott re­cen­zió­jában felvetette azt a kérdést, amelyre szerinte végül is „ijesztő”, de igenlő választ lehet adni: túlélhették volna-e a magyar zsidók a holokausztot? Braham szerint, ha a Kállay-kormány óvatos, „tessék-lássék” együttműködési politikát folytat, és nem próbálkozik különbékét kötni a nyugati hatalmakkal, elkerülhető lett volna a német megszállás, és így meg­menekülhetett volna több mint 700 000 magyar zsidó. A román példa követése lett volna az egyetlen helyes út, ha a fő cél a zsidók megmentése. A feltétlen szövetségesi hűség, a román hadsereg masszív jelenléte a keleti fronton sokkal fontosabb volt Hitler számára, mint az a tény, hogy Antonescu „saját” zsidóit, mintegy 270-300 000 embert, végül nem engedte deportálni. Magyarország esetében viszont az óvatos különbéke-tapogatózások és a zsidóvédő politika együtt vezetett a megszálláshoz. A náci vezetők meg voltak arról győződve, hogy a magyarok defetizmusa mögött a zsidók állnak. Úgy vélték, ha a zsidókérdést rendezik Magyarországon, akkor a magyar politikai vezetés ismét sziklaszilárdan és újabb katonai erőkkel áll majd melléjük. Deák professzor szerint, ha a magyar politikai vezetés követi a románok példáját, szavakban, propagandájában és nem utolsósorban a harctéren buzgó nácibarátnak mutatja magát, akkor hazánkat sem szállták volna meg a Német Birodalom csapatai. Az „ijesztő végkövetkeztetés” Deák István kifejezésével élve tehát az, hogy a magyar zsidók zöme akkor élhette volna túl a világháborút, ha Magyar­ország pontosan úgy kollaborál a harctéren a nácikkal, mint azt a románok tették, és Horthy Miklós kormányzó ugyanolyan gyorsan és ügyesen áll át a Vörös Hadsereg oldalára, mint azt Mihály román király tette. A végkövetkeztetés azért „ijesztő”, mert ha ez igaz, akkor – legalábbis Magyarország, és te­gyük hozzá, Románia esetében – a zsidóknak addig volt esélyük a holokauszt túlélésére, ameddig Hitler bízott abban, hogy Horthy és Antonescu hű szövetségese.60 Ha Horthy 1944-ben, Pétain vagy Antonescu példáját követve, a német megszállás után keményen fellép a magyar zsidók deportálása ellen, a németeknek nagyon nehéz lett volna a deportálásokat megszervezni. A magyar zsidók ebben az esetben is túlélhették volna a holokausztot.61

A német megszállás után passzív, tehetetlen, depresszióba süllyedt Horthyról sokszor írnak a jobb­oldali publicisták,62 amikor azzal kellene szembenézniük, hogy Horthy Miklós bűnsegédi bűnrészes volt a magyar(országi) zsidók megbélyegzésében, kirablásában és haláltáborokba való deportálásában. Horthy Miklós azzal, hogy 1944 márciusában lemondott – az alkotmányban vagy törvényben egyébként nem rögzített, de 1944-ig érvényben lévő – ha­talmi jogköréről, hogy a (zsidó tárgyú) rendeleteket kiadásuk előtt neki jóváhagyásra bemutassák, csak a felelősséget próbálta magáról elhárítani. Nem lehetetlen, hogy Baky László, a Sztójay-kormány belügyi államtitkára igazat mondott a népbíróság előtt, mikor felidézte, amit a kormányzó mondott a kormány egyik tagjának: „Ki akarják vinni az országból a zsidókat. Én utálom a galíciai kommunista zsidókat, ki az országból velük, ki, ki! De Baky belátta, hogy Chorinék és Vidáék épp olyan jó magyarok, mint te meg én. Ezekről szó sem lehet.”63 Ne tévesszen meg bennünket, hogy Baky Horthy szájába a „galíciai kommu­nisták”-kifejezést adja, bár ezek haláltáborba deportálása, minden vizsgálat, bírói ítélet nélkül éppen annyira törvénytelen, háborús és népellenes bűntett, mint a nem kommunista zsidók deportálása. Horthy akkor adott szabad kezet a Sztójay Döme vezette kollaboráns kormánynak, és akkor mondhatta talán ezeket vagy ehhez hasonló szavakat, amikor jól tudta, hogy a németek valamennyi magyarországi zsidót deportálni akarják az országból. Ezt eleinte elfogadta, ebbe beletörődött, de első perctől kezdve meg akarta menteni régi barátait, Chorint, Vidát, a „jó magyar” zsidókat.

Egyébként Horthy egyáltalán nem süllyedt passzivitásba március 19. után. Neve sűrűn előfordul a hivatalos lap, a Budapesti Közlöny 1944-es hasábjain. Aláírása ott található a megszállás után leváltott főispánok helyére kinevezett, jobbára Imrédy-párti, tehát szélsőségesen németbarát tisztviselők kinevezési okmányain. Nem mellékesen 1944. június 23-án Horthy Sztójay Dömét, nyilvánvalóan miniszterelnökként kifejtett munkássága elismeréseként, vitézzé avatta.64 Régi „vitézei” voltak a Sztójay-kormány belügyi államtitkárai, Endre László és Baky László, az új belügyminiszter, Jaross Andor, valamint a csendőrség felügyelője, Faragho Gábor is.

A MIÉP történésze, Csurka Dóra 2005–2006-ban cikksorozatot írt Telekitől Gyurcsányig címmel a Magyar Fórumban. Ő a felelősség el-, illetve áthárításának más módját választotta. Szerinte 1944-ben: „A megszálló német hatóságok hozzákezdtek a »zsidókérdés« megoldásához. Ebben a kérdésben már ők és nem a magyar állam volt az illetékes.”65

Tőkéczki László a Terror Háza Múzeum állandó kiállításán érvényesülő alapkoncepciót visszhangozza akkor, amikor azt hangsúlyozza, hogy a német megszállás után a „zsidókérdésben” a német megszállók mellett csak néhány „nyilas magyar” vett részt.66 A Szálasi-féle nyilaskeresztes pártot és tagjait a Sztójay-kormány hatóságai nem vonták be a magyarországi zsidókérdés „végső megoldásába”. 200 000 hivatalnok, rendőr, csendőr fegyelmezetten, olykor kifejezetten lelkesen hajtotta végre Eichmann és kis létszámú zsidótlanító különítménye (tagjainak száma a sofőrökkel, rádiósokkal, titkárnőkkel együtt sem haladta meg a kb. 150-200 főt) szakértőinek tanácsait, útmutatásait is követve kb. 750 000 magyar zsidó sárga csillaggal való megbélyegzését, kifosztását, gettókba, gyűjtőtáborokba való terelését, végül deportálását. Az ország egész területén megindult a roham a zsidó javakért. Száz- és százezrek tűrték és nézték, amint ezrek és ezrek feltörték a gettókba hurcolt zsidók lakásait, elhajtották állataikat. A jogkövető többség a „törvényes” utat választva igénylést nyújtott be a kiszemelt vagyontárgyakra, üzletekre, ingatlanokra. Óriási volt a tolongás azokon a hatósági árveréseken, ahol sokszor nevetséges áron értékesítették a zsidóktól elkobzott ingóságokat. A hatóságokat beadványok és kérelmek tömege árasztotta el, gyakran szinte megbénítva a zsidók kifosztását, gettóba zárását és deportálását szervező, túlterhelt közigazgatást. Az üldözöttek bútorainak, ruháinak, állatainak nagy része a keresztény lakosság kezébe került, autóikat, kerékpárjaikat és rádióikat elsősorban a honvédség kapta. Számos zsidóingatlant a közigazgatási és rendvédelmi szervek, kormányhű szervezetek, egyesületek szereztek meg, az üzletek egy része a nem zsidó versenytársak birtokába jutott. Zsidólakásra csak Budapesten 60 ezer ember nyújtott be igénylést, ezek közül 22 ezret találtak a hatóságok „megalapozottnak”. Budapesten 1941-ben kb. 1 millió ember élt, köztük a zsidók és az antiszemita törvényhozás által zsidónak minősített konvertiták (áttértek) száma összesen kb. 220 000 volt. A zsidókat 1944 júniusában a fővárosban összeterelték mint­egy 2100, sárga csillaggal megjelölt háztömbbe. Ekkor 60 ezer családfő látta úgy, elérkezett az idő lakáshelyzete gyors javítására. A gettósítás és deportálás költségeit: például a csendőrök étkeztetését és napidíját, a fuvarosok bérét, a gettópalánkok faanyagát, a vasútnak fizetendő menetdíjat az elkobzott zsidóvagyonból fedezték.

Tőkéczki szerint csak a második világháború idején meg nem szállt országok civil (és állami alkalmazott) lakosságának volt „kötelessége és lehetősége” a deportálások megakadályozása.67 1944-ben Ma­gyarországról naponta tudtak 2-5 szerelvényt in­dítani Auschwitzba. A megszállt Franciaországból 1942 nyarától, a szűkös vasúti kapacitás és a helyi hatóságok egyre csekélyebb együttműködési hajlandósága miatt csak hetente indult egy-egy deportál­takat szállító vonat. Pétain marsall, államfő (ellen­tétben Horthy kormányzóval) nem egyezett bele a francia állampolgárságú zsidók deportálásába. A francia katolikus klérus vezetői is határozottan tiltakoztak a zsidók üldöztetése ellen (ellentétben Serédi Jusz­ti­nián hercegprímással). A zsidók üldöztetését Fran­cia­országban (ellentétben Magyar­or­szággal) a közvélemény egyre növekvő felháborodása kísérte. A nácik 77 320 francia(országi) zsidót tudtak a holokauszt idején meggyilkolni, a franciaországi zsidók 75%-a túlélte a holokausztot. Dánia is megszállt ország volt a második világháború idején. A dániai holokausztnak 60 áldozata volt, a dán kormány, dánok ezreinek segítségével 1943 őszén 7200 dán zsidót és 700 nem zsidó rokonukat juttatta át a semleges Svédországba, a dán zsidók 99%-a túlélte a holokausztot.68

A Baky-puccs

A tehetetlen, öreg, passzivitásba vonult vagy pláne házi őrizetben lévő69 Horthy képe nehezen összeegyeztethető az 1944. július elején hirtelen felháborodó, aktív és a budapesti zsidókat végül saját hadseregének bevetésével megvédő kormányzó szobrával.

Kisebb tévedés, de jellemző, hogy Bakyt és Endrét a Száray–Kaposi-féle tankönyv is nyilas államtitkárnak nevezi.70 Szögezzük le: Endre 1937-ben valóban „életszerződést” kötött Szálasival, de 1938 januárjától, amikor az ország legnagyobb vármegyéje, Pest alispánjává választották, minden kapcsolatot megszakított a jövendő „nemzetvezetővel”. Baky László csak rövid ideig, 1939–1941 között volt Szálasi pártjának tagja, majd összekülönbözött ve­zé­ré­vel, és Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető magyarországi bizalmi embereként önálló, Szálasival és nyilas híveivel olykor élesen szemben álló szélsőjobboldali, „nemzeti szocialista” pártot szervezett. A Horthy-legendárium szerint 1944. július elején, amikor Horthy tudomást szerzett arról, hogy Baky László belügyi államtitkár hatalma megdöntése érdekében csendőrpuccsot szervez, a fővárosba rendelte Koszorús Ferenc parancsnoksága alatt az esztergomi páncélosokat. Lévai Jenő, a magyar holokauszt egyik első krónikása egyenesen Eichmannt vádolja meg azzal, hogy ő szervezte a Baky-puccsot.71 Az biztos, hogy június végén, július elején fővárosszerte pletykálták, hogy Baky puccsra készül, Szálasinak akarja átadni a hatalmat, deportálni fogják a budapesti zsidókat. A rémhírek közül ez utóbbinak komoly valóságalapot adott, hogy június végén 3000 csendőrt vontak össze a főváros körül. A Horthyhoz hű csendőröket parancsnokaik tájékoztatták: feladatuk a főváros „zsidótlanítása”. Szó sem volt arról, hogy megpróbálják megdönteni Horthy uralmát. A Baky-féle puccsról nem tudtak a németek, és semmit sem tudott Szálasi sem (akinek a korabeli hírek szerint a hatalmat Baky át akarta adni). Ami biztos: maga Baky sem, mert nem készült semmi másra, mint a fővárosi zsidók deportálására. Ha Horthy komolyan elhitte volna, hogy belügyi államtitkára ellene sző összeesküvést, július elején volt annyi hatalma, hogy leváltsa. Ehhez képest annyi történt, hogy valószínűleg július 20-án72 felmentették a zsidóügyek intézése alól, de egészen augusztus 9-ig, lemondásáig Horthy őt sem váltotta le. Koszorús Ferenc páncélosai akkor érkeztek a fővárosba, amikor a csendőrök Horthy parancsára már elhagyták Budapestet. Koltay filmjében nem győzi mutogatni Koszorús Ferenc emléktábláját73, és Horthyt az egyetlen olyan államfőnek próbálja beállítani, aki a hadseregével védte meg a zsidókat. Vígh Károly még tovább szövi a legendát. Szerinte a magyar antifasiszta ellenállók egy csoportja megszervezte, hogy a „2600” fővárosi sárga csillagos házhoz „összekötőket küldjenek ki, akik egy üzenet kapása esetén a házak lakóit riadóztatták volna, hogy elmenekülhessenek időben”.74 A Soós Géza 1947-es emlékirataira alapozott történetnek több szépséghibája is van. Június közepén nem 2600, hanem csak 2100 sárga csillagos házba zsúfolták össze a fővárosi zsidókat. Zömmel nőkről, gyerekekről, öregekről volt szó, a 18–48 év közötti férfiak zöme ekkor munkaszolgálatos volt. Ha olyan hatalmas lett volna az ellenállók ereje, hogy mind a 14 fővárosi kerületbe tudtak volna összekötőket küldeni, még akkor is fölmerül a kérdés: hittek volna nekik a zsidók? És ha hittek volna, ugyan hová menekülhetett volna több mint 150 000 ember? Koltay Horthy-filmjében az 1944-es deportálásokat azzal intézi el, hogy néhány mondat erejéig hagyja Deák István professzort arról beszélni, hogy a magyarok kb. 30-35 000 zsidót rejtettek el, majd egy gyors vágás után azt tudhatjuk meg, hogy a magyar nép 1944-ben annyira szolidáris volt a zsidókkal, hogy a korzókon a lányok csak sárga csillagos fiúkkal, férfiakkal jártak karonfogva. Azt a néző persze nem tudhatja meg, hogy Deák professzor a nyilas időkben a fővárosban keresztényeknél vagy keresztények elhagyott lakásaiban menedéket találó zsidókról beszélt. Az pedig nem egyéb szép legendánál, hogy országszerte korzóztak volna sárga csillagos fiúkkal a magyar lányok. A holokauszt történetének leggyorsabb és leghatalmasabb deportálási akciójából így lesz Koltaynál Horthy zsidóvédő bátorságát és a magyar nép filoszemitizmusát bizonyító történet.

Horthy a vidéki zsidók deportálása után, többek között a Baky-puccsról szóló pletykáknak is hitelt adva, valójában saját hatalma védelmében vezényeltette el a fővárosba rendelt csendőröket. A deportálásokat leállító, július 6-i döntésének ezen állítólagos puccskísérletről szóló híreken túl még több oka volt. Horthyhoz már 1944. június közepétől egyre nagyobb számban érkeztek a világháborúban semleges országok sajtójában a magyarországi deportálásokról és az Auschwitzi jegyzőkönyvekről szóló információk. A híreket belföldi és külföldi tiltakozások sora követte. Június 26-án már Horthy kezében volt a magyar protestáns püspökök közös tiltakozó nyilatkozata,75 XII. Pius pápa távirata stb. Meglepő, hogy a fővárosi közgyűlés MIÉP-es képviselői, akik a holokauszttal kapcsolatos megemlékezésekről általában ki szoktak vonulni, magabiztosan közölték, hogy többek között azért is vonultak ki pl. 2005 januárjában is, mert Demszky Gábor főpolgármester történelmet hamisított. „Azt állította például, hogy a kormányzó amerikai, vatikáni és svéd nyomásra változtatta meg korábbi bűnrészes pozícióját.”76

Horthyhoz visszatérve: a június 26-ra összehívott Koronatanács tagjaival közölte: „Legjobb szeretném azt a kegyetlen és nem a magyar természethez illő megoldást, hogy innen zsidók deportáltatnak, egyáltalába leállítani.”77 Horthy mint „határozott kívánságát” közölte, hogy Endre László belügyi államtitkár „haladéktalanul elmozdíttassék a zsidó ügyek irányításától”, és Baky László belügyi államtitkár tisztségéből felmentessék.78 Horthyra a bel- és külföldi tiltakozásokon, fenyegetéseken túl minden bizonnyal komolyan hatottak a hadszínterekről érkező, egyre komorabb hírek is. Június 23-án megindult a Vörös Hadsereg támadása Belorusszia felszabadítására, 26-án a német csapatok feladták Cherbourg kikötőjét. Július 2-án súlyos bombatámadások érték Magyarországot, a fővárosban is sűrűn hullottak a bombák. Horthy tanácsadói körében jó páran voltak, akik elhitték azt az egyébként a Központi Zsidó Tanács tagjai által is buzgón terjesztett pletykát, hogy ha elviszik Budapestről a zsidókat, a fővárost szőnyegbombázni fogják a szövetségesek. Horthy mindezen okok hatására, mint jól látható, már legkésőbb június 26-án eldöntötte, hogy leállítja a további deportálásokat. Döntését végül július 6-án közölte Sztójay miniszterelnökkel. Ez alatt a tíz nap alatt hozzávetőlegesen 70 000 zsidót deportáltak Sze­ged­től Pécsig, Kecskeméttől Szombathelyig.

Nem sokkal később Horthy megváltoztatta álláspontját, beleegyezett abba, hogy a fővárosból elvigyék a zsidókat. Az augusztus 7-i kormányátalakítás után Sztójay közölte Veesenmayer budapesti német követtel, hogy a deportálásokat „8-14 napon belül” folytatni fogják. Bonczos Miklós belügyminiszter augusztus 13-án hasonló ígéretet tett Eichmann-nak.79 Grell, a budapesti német követség tanácsosa augusztus 19-én jelentette Berlinbe, hogy Bonczos tájékoztatta Eichmannt: „a kormányzó hozzájárulásával, f. hó 25-én megkezdi a zsidók kitelepítését Budapest területéről… A terv szerint koncentrálásuk augusztus 25-én kezdődik, három táborba. A hat vonatból álló első szállítmány 20 ezer zsidóval augusztus 27-én indul, azt követően napi három vonat szállít 9000 zsidót. A koncentrálást kizárólag a külön erre a célra összevont magyar csendőrség végzi.”80

Augusztus 24-én Bonczos arról tájékoztatta Eichmannt, hogy 28-án, a „kormányzó parancsára” meg kell kezdenie a budapesti zsidók „koncentrálását” öt nagy táborba, amelyek a város területén kívül létesítendők; „anélkül, hogy e táborokból az elszállítás birodalmi területre tervbe lenne véve.”81 Eichmann ekkor értette meg, hogy Horthy mégsem járul hozzá a fővárosi zsidók deportálásához, és kérte az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal berlini központjától, „hogy miután itt feleslegessé vált, különítményével együtt rendeljék vissza”.82 Horthy újabb, a deportálásokat immáron másodszor leállító döntésének ismét külpolitikai, hadászati okai voltak: augusztus 23-án a Mihály királyhoz hű erők puccsal megdöntötték Antonescu marsall uralmát, Románia átállt az antifasiszta koalíció oldalára, összeomlott a déli front. Horthy, kihasználva a kedvező alkalmat, lemondatta a Sztójay-kormányt, és augusztus 29-én Lakatos Gézát bízta meg az új kormány megalakításával.

Epilógus

Horthy Miklóst, ügyetlenül, naivan előkészített kiugrási kísérlete kudarca után a megszállók Miklós fia életével zsarolva rákényszerítették, hogy a hatalmat Szálasi Ferencnek adja át. Horthy komolyan hitt abban, hogy a rá felesküdött katonatisztek vakon követik minden parancsát. Tisztjeinek és főtisztjeinek többsége azonban úgy vélte, kötelességük tovább harcolni a náci birodalom oldalán a szovjetek ellen. A kormányzót a Nagynémet Birodalomba hurcolták, a háború végéig házi őrizetben tartották. A világháború után Nürnbergben többször kihallgatták. Föl­merült, hogy Magyarországon vagy Jugosz­lá­viában bíróság elé állítják. Jugoszláviában elsősorban az 1942. januári, a Koltay-filmben szintén nem említett délvidéki vérengzés (2550 szerb és 743 zsidó áldozat) miatt akarták felelősségre vonni. Titóék azt sem felejtették el, hogy 1941 áprilisában, felrúgva az 1940 decemberében kötött jugoszláv–magyar barátsági szerződést, Horthy lelkes támogatásával a magyar honvédség csatlakozott a Jugoszláviát lerohanó Wehrmachthoz. Sztálin, főként a kormányzó idős korára és kiugrási kísérletére tekintettel lebeszélte a magyar politikusokat a kormányzó népbíróság elé állításáról. A rendszerváltás után a család és különféle, Horthy emlékét ápoló szervezetek kezdeményezték, hogy végakaratának megfelelően temessék őt (újra) a kenderesi családi kriptába. A felháborodást nem a hivatalos engedély megadása váltotta ki. Nehezen lehetett volna vitatni a Horthy család jogát arra, hogy a volt kormányzót Kenderesen újratemessék. De az MDF egyes vezetői Horthyt főleg és elsősorban mint a nagy rendteremtőt, az antikommunista hőst kezdték el dicsőíteni, és legfeljebb azt voltak hajlandók elismerni, hogy a kormányzó követett el hibákat is.83 Szent-Iványi István, az SZDSZ országgyűlési képviselője jogosan nevezte „aggodalomra” okot adónak, hogy a kormány megpróbált (némi óvatoskodással ugyan, tegyük hozzá) hivatalos, állami, közéleti jelentőséget adni az újratemetésnek.84 A koporsót a ferihegyi kormányváróban fogadták, az Állami Pénzverde emlékérmet veretett az újratemetés alkalmából, és ami a legfeltűnőbb volt: a kormány és az MDF sok tagja jelezte: ha meghívják (és meghívták), elmennek Kenderesre. Antall József óvatosságból csak néhány nappal a (fél)hivatalos újratemetés (1993. szeptember 4.) után ejtette szerét annak, hogy Kenderesen elhelyezze koszorúját a Horthy család kriptájában. Bayer Zsolt megfogalmazása szerint: „Vidámnak egyáltalában nem mondható lakodalmát ülte a kormányzó sírjánál a szervilizmus az ostobasággal… legalább azt kellene valahogy megmagyarázni, hogy egy magát népinek nevező szellemi, kulturális, politikai irányzat miért ácsingózik a kormányzó sírjánál? Miféle üzenetet, megváltást remél onnan?... Horthy sírjától hazamenve, s a nép-nemzeti paprikás döfit fölzabálva leveszik a polcról Féja Gézát, Veres Pétert vagy akár Adyt? Nem kéne fölköpni a levegőbe, oszt’ hamar aláállni?”85

Antall József egyszer azt mondta, hogy az MDF nem a Horthy-korszaknak, hanem ellenzékének a hagyományait folytatja. Történésztől szokatlan, hogy ilyen pontatlanul fogalmazzon. A Horthy-rendszernek volt legitimista, kommunista és nyilas ellenzéke is. Hogy a maroknyi polgári liberálisra vagy a viszonylag csekély tömegbefolyással rendelkező szociáldemokratákra gondolt volna Antall, azt meglehetősen nehezen lehet elképzelni. A népies, kisgazda hagyomány alapján állva, már csak a kétmillió nagyon szegényre, a föld nélküli zsellérekre, a kisparcellákon nyomorgókra gondolva talán Antall József is jobban megfontolhatta volna, az őket is elnyomó, az országot végül minden valós cél és értelem nélkül a világháborúba vivő, a zsidók jogfosztását és kifosztását, majd százezrek haláltáborba deportálását passzívan tűrő Horthy Miklós sírjánál ugyan mi keresnivalója volt a demokratikus Magyarország akár egyetlenegy politikusának is?

E sorok írása közben (2007. február 11.) Bu­da­pesten a Szent István-bazilikában ökumenikus mi­sét és istentiszteletet tartanak, a Jobbik Magyar­or­szágért Mozgalom lovas felvonulást szervez, többek között azzal a céllal, hogy „megpróbálják Horthy közéleti megítélésének megváltoztatását is előmozdítani, eloszlatni a személyével, politikájával kapcsolatos csúsztatásokat, hazugságokat”.86 Szegeden egyes civil szervezetek és polgárok, arra hivatkozva, hogy a város „rengeteget köszönhet” a kormányzónak, szobrot szeretnének neki állíttatni. Szerintük igaz, hogy Horthy „despota volt”, de a parlament működhetett, a liberális és szociáldemokrata pártok is létezhettek.87

Horthy Miklóst a népbírósági törvény (1945. VII. tc.) alapján perbe lehetett volna fogni. Felelős volt azért, hogy hazánk teljesen értelmetlenül, a rasszista, fajüldöző náci Németország csatlósaként megtámadta a Szovjetuniót. Horthy eltűrte izraelita és zsidónak minősített magyar állampolgárok száz­ezreinek jogfosztását, kifosztását, deportálását (már 1941-ben, majd 1944-ben is). Hosszas habozás és 437 ezer vidéki zsidó deportálása után, a hazai és nem­zetközi tiltakozások, a hadi helyzet romlása és más okok miatt végül július elején rászánta magát, és leállította a fővárosi zsidók deportálását. Országlása közel két és fél évtizedét nem lehet leegyszerűsítve értékelni. Kormányzósága idején rend volt, mind a gyenge bal-, mind az egyre erőteljesebb jobboldali ellenzékét keményen kordában tartotta. Jelentős területeket kaptunk vissza a Trianonban elcsatolt országrészekből, de ezeket fölöslegesen tette kockára azzal, hogy a Vörös Hadsereg ellen a vágóhídra küldte a magyar katonákat. Többek között Pétain marsallnak is köszönhető, hogy a franciaországi zsidók 75%-a túlélte a holokausztot. Még sincs manapság egyetlenegy komolyan vehető politikus vagy közíró Franciaországban, aki a nácikkal kollaboráló Vichy-kormány bármely tagjának vagy magának az I. világháborús „nemzetmentő” hős marsallnak, Pétainnek szobrot akarna állíttatni. Ion Antonescu marsallt, román diktátort (1940–1944), többek között azért, mert uralma idején kb. 280 000 zsidót meggyilkoltak, és Románia jelentős erőkkel harcolt a Szovjetunió ellen, a világháború után halálra ítélték és kivégezték. Pedig a román zsidók 60%-a túlélte a holokausztot. Antonescu 1942 őszén határozottan megtagadta az óromán területeken és Dél-Erdélyben élő zsidók deportálásának engedélyezését. Ahogy nem érdemel(né meg) Antonescu, hogy emlékére Kolozsvárott, Pétain, hogy mondjuk Vichyben szobrot kapjon, vagy róluk utcákat, tereket nevezzenek el, a polgári demokratikus hagyományaira büszke Magyarországon sincs helye Horthy-szobornak.

Jegyzetek

1   Ünnepi istentisztelet a Kormányzó Úr születésnapján. Magyarországi Zsidók Lapja. 1944. június 22., 7.

2   A vidéki zsidók deportálásáról a legvilágosabb képet Ferenczy László csendőr alezredes (1898–1946), a német és magyar deportáló szervek közötti összekötő tiszt 1944-es napi jelentéseiből kaphatunk. E jelentések teljes szövegét lásd: Karsai László – Molnár Judit (szerk.): Az Endre–Baky–Jaross-per. Cserépfalvi, Budapest, 1994, 497–522. (A továbbiakban: Az Endre–Baky–Jaross-per.) Ferenczy Lászlót a háború után népbíróság elé állították, halálra ítélték, kivégezték.

3   Szálasi Ferencet 1946. március 12-én végezték ki, miután a népbíróság halálra ítélte.

4   Horthy, a kormányzó. Rendezte: Koltay Gábor. Gyártó és forgalmazó: Korona Film, 2006, 145 perc. Továbbiakban: Koltay 2006.

5   Rövid nyilatkozattal ő is feltűnik Koltay filmjében. Koltay 2006.

6   Nemes Dezső (1908–1985) 1926-tól illegális kommunista, a felszabadulás után történész, akadémikus, 1957-től az MSZMP legfelső vezetőinek egyike, hosszú évekig a párt Politikai Főiskolájának igazgatója, majd rektora, 1977–1980 között a Népszabadság főszerkesztője.

7   Salamon Konrád, Raffay Ernő oldalán és Nemeskürty István mellett a Koltay-film sokat szereplő történész szakértőinek egyike.

8   Salamon Konrád: Történelem IV. a középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002, 301. A továbbiakban: Salamon IV.

9   Mussolini dicsőítését lásd: Salamon IV., 72–75.

10  Salamon IV., 56.

11  Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás. Korona, Budapest, 2001.

12  Salamon IV., 72–75., 96–101. stb.

13  Uo. 57.

14  Száray Miklós – Kaposi József: Történelem IV. kö­zép­iskolák, 12. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Buda­pest, 2006, 39. Vannak olyan tankönyvek, amelyek korrekten, pontosan mutatják be a XX. századi egyetemes és magyar történelem fontosabb eseményeit. Hosszú Gyula remek tankönyve (A század fele. 1914–1945. Alternatív Közgazdasági Gimnázium Alapítvány, Buda­pest, 1996. 382.) mellé most már bátran oda lehet tenni Dupcsik Csaba – Repárszky Ildikó: Történelem IV. (Műszaki, Budapest, 2003) című munkáját is.

15  Szinai Miklós – Szűcs László (szerk.): Horthy Miklós titkos iratai. (A továbbiakban: HMTI) Kossuth, Buda­pest, 1962, 392.

16  Már az 1939. IV. tc. ismét bevezette a 6%-os numerus clausust az izraeliták és a zsidónak minősített, ke­resz­tény vallásúak esetében. Az 1940. évi XXXIX. tc. hatályon kívül helyezte az 1920. XXV. és a módosításáról intézkedő 1928. XIV. tc.-t

17  John Lukacs szellemesen állapítja meg: Horthy szerepe monarchikus volt, nem pedig demokratikus, bár e monarchia elismerte a hagyományos magyar parlamentarizmus szerepét és a hagyományos arisztokráciáét is. Magyar Hírlap, 1993. szeptember 4. II.

18  Salamon IV., 79.

19  Sir Geoffrey Knox budapesti brit követ 1939. január 12-i jelentése a Foreign Office-nak. Idézi: Nataniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. Ford. Hajnal Piroska. Bábel, Budapest, 2002, 115–116.

20  Salamon IV., 124.

21  Száray–Kaposi 2006, 108.

22  Czettler Antal: Kortársi szemmel egy vitáról. Magyar Nemzet, 2007. február 2., 19.

23  Magyar Nemzet, 2007. január 3., 6.

24  Salamon IV., 126.

25  A nyilas mozgalomról újabban lásd: Ungváry Krisztián: Kik azok a nyilasok? Beszélő, 2003. június, 58–68. Az 1939-es választásokról lásd: Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935–1944. Kossuth, Budapest, 1966, 165–177.

26  Horthy szűkebb, szinte azt mondhatnánk, baráti köréhez tartozott a dúsgazdag zsidó nagytőkések közül Chorin Ferenc és Vida Jenő.

27  HMTI, 261–262.

28  A számvetés szükségessége. V. Bálint Éva interjúja Juhász Gyulával. Magyar Hírlap, 1984. május 12. Újraközölve: Uo., 1993. szeptember 4., III.

29  Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1949). In: Bibó István: Válogatott tanulmányok 1945–1949. Magvető, Budapest, 1986, 633. E bibói elemzést Tőkéczki László e sorok írójával vitázva a Magyar Nemzetben (2007. január 3., 6.) Bibó „írói munkássága részének” nyilvánította.

30  Erről részletesen lásd: Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944. Századok, 138. évf., 2004/6. sz., 1285–1304.

31  Száray–Kaposi 2006, 138.

32  Uo. Salamon Kassa „feltételezett szovjet bombázásáról” ír (147.), és meg sem említi Horthy nevét, csak Bárdossyt jelöli meg, mint aki a Képviselőházban bejelentette a hadiállapot beálltát.

33  Még Csurka Dóra is leszögezte: „A döntés Horthy elhatározása volt, de az akkor hivatalos Magyarország egésze a hadbalépés mellett volt.” Magyar Fórum, 2005. február 24., 7.

34  Az újabb szakirodalomban Ungváry Krisztián egy­ér­telműen bizonyítottnak tartja, hogy Kőrösmező és Rahó térségét szovjet, Kassát és környékét pedig azo­no­sítatlan felségjelű gépek bombázták. Ehhez hozzáfűzi: mindhárom esetben elképzelhető, hogy a szovjet gépek véletlenül tévedtek magyar felségterületre. Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris, Budapest, 2004, 19–20., 529. 14. j.

35  Püski Sándor: Válasz Cserépfalvi Imrének. Magyar Hírlap, 1988. december 7., 7.

36  Kristóffy jelentését idézi: Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919–1945. Kossuth, Budapest, 1988, 258.

37  Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944. Egy nemzet küzdelme a második világháború­ban. Európa–História, Budapest, 1991, 144.

38  Frojimovics Kinga: Jövevény voltam idegen földön: külföldi zsidó menekültek Magyarországon 1933–1945. (Kéz­irat, Jeruzsálem, 2007, 164.) Ladislaus Csatay egyenesen azt állítja, hogy 1939-ben a lengyel mene­kültek között „a lengyel zsidóság is” menedéket kapott Ma­gyar­országon. Magyar Fórum, 1992/37., 27.

39  A kamenyec-podolszkiji mészárlás történetét újabb kutatási eredményei alapján tömören összefoglalja Frojimovics: Jövevény voltam..., 67–89.

40  Csurka Dóra: Bárdossy László. Magyar Fórum, 2005. március 3., 7.

41  Frojimovics idézi az 1941. augusztus 8-i belügyminiszteri táviratot, amelyben a „lengyel és orosz vonat­kozá­sú” zsidókról közli Keresztes-Fischer, hogy közülük azokról, akiknek eltávolítása kívánatos, hozzá tegyenek előterjesztést, és a jövőben csakis az ő engedélye alap­ján lehet deportálni e személyeket. Frojimovics: Jöve­vény voltam..., 81–82.

42  Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: OL)-K83-a berlini magyar követség iratai-149-1941.

43  OL-K64-Külügyminisztérium politikai osztályának reservált i.-1942-41.-437. Ottlik György jelentése Kállay Miklósnak. Idézi: Karsai Elek szerk.: Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidó­ül­dö­zés történetéhez. 3. k. Magyar Izraeliták Or­szá­gos Kép­viselete Kiadása, Budapest, 1967, 64. E helyen más jel­zet (Küm. pol. 1942-21/7-437.) szerepel. Kö­szö­nöm Szemkeő Csabának, a Magyar Országos Levéltár munkatársának, hogy kiderítette az irat pontos jelzetét.

44  Sztójay Döme, amikor 1942. augusztus 10-én kormánya nevében tiltakozott a német Külügy­minisz­té­riumban, mert Franciaországban a magyar állampolgárságú zsidókat sárga csillag viselésére akarták kényszeríteni, a jegyzék átnyújtásakor szóban hozzáfűzte: „Personally, Sztójay added, he found this task very unpleasant, as he characterized himself as a ’pioneer’ of anti-Semitism.” [Sztójay ehhez hozzáfűzte, ezt a feladatot igen kellemetlennek találja, mert önmagát az antiszemitizmus „úttörőjeként” jellemezte.] Martin Luther német külügyi államtitkár-helyettes 1942. augusztus 11-i memorandumát idézi: Browning, Cristopher R.: The Final Solution and the German Foreign Office. A Study of Referat D III. of Abteilung Deutschland 1940–1943. Holmes and Meier Publishers, New York–London, 1978, 105.

45  A jegyzék szövegét lásd: Ránki György – Pamlényi Ervin – Tilkovszky Loránt – Juhász Gyula (szerk.): A Wilhel­m­strasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyar­or­szágról 1933–1944. Kossuth, Budapest, 1968, 701–704. Idézett rész: 703. – A továbbiakban: Wilhelmstrasse.

46  Martin Luther (1895–1945) államtitkár-helyettes kép­vi­selte a külügyminisztériumot 1942. január 20-án, a wannseei konferencián. 1940 májusától állt az Abteilung Deutschland (Németország ügyosztály) élén, feladatköréhez tartozott az SS-szel, a rendőr­ség­gel való kapcsolattartás és a zsidóügyek intézése is. 1943 elején, miután sikertelenül próbálta eltávolítani a Külügyminisztérium éléről Ribbentropot, letartóztatták, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták, ahol többször is öngyilkosságot kísérelt meg. 1945 tavaszán szívroham következtében halt meg.

47  Luther feljegyzése Sztójayval folytatott tárgyalásáról, 1942. október 6. In: Wilhelmstrasse, 697.

48  OL-K63- Külügyminisztérium politikai osztálya – 1942-21. tétel-Németország-190/pol. 1942. (október 3.) Sztójay Döme jelentése Kállay Miklósnak.

49  OL-K149-Belügyminisztérium-Rezervált i.-1942-8-6162-20.722/1942. (október 7.) BM-VII. res. sz. jelentés.

50  Minderről részletesen lásd: Karsai László: Magyar zsidók sorsa Nyugat-Európában 1942–1943-ban. In.: Fischer Ferenc – Majoros István – Vonyó József (szerk.): Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Ta­nul­mányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Uni­ver­sity Press, Pécs, 2000, 343–366.

51  HMTI, 363–364. A feljegyzés keletkezésének valószínű dátuma 1943 márciusa.

52  Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa–História, Budapest, 1990, 291.

53  HMTI, 398. A levelet 1943. május 7-i dátummal küldte el Horthy Hitlernek.

54  Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség 1. 1918–­1944. Európa, Budapest, 2001, 263–264.

55  Az Auschwitzi jegyzőkönyvek Magyarországra kerü­lé­sé­ről részletesen lásd: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. A szerző kiadása, Buda­pest, 1986, 198–199, 214–215. Szenes szerint a kormányzó 1953-ban, Buenos Airesben kiadott emlék­irataiban még azt írta, hogy csak 1944 augusztusában tudta meg a „szörnyű valóságot a megsemmisítő táborokról”. I. m. 198.

56  Salamon, IV., 155.

57  Ezt állítja, többek között, a Száray–Kaposi is. (143.)

58  A Sztójay-kormány megalakulásáról részletesen lásd: Karsai László – Molnár Judit (szerk.): A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt. 1956-OS KHT. K., Budapest, 2004, 55–66.

59  Horthy Miklós: Emlékirataim, 284.

60  Deák István: Could the Hungarian Jews Have Been Survived? [Túlélhették volna a magyar zsidók?] New York Review of Books, 1982. February 4.) A recenzió élénk vitát provokált az újság hasábjain. (Uo. 1982. May 27.) A vita magyar nyelvű összefoglalását lásd: Kovács András: Az ijesztő végkövetkeztetés. BUKSZ, 1990/1.,74–78.

61  Kovács András szellemes megfogalmazása szerint, ha a német megszállás előtt lelkesebben kollaborálunk, vagy a német megszállás után kevésbé lelkesen kollaborálunk, a magyar zsidók talán túlélhették volna a holokausztot. Részletesen lásd: Kovács András: Could the Hungarian Holocaust Averted? (Budapesten, az International Association of Jewish Lawyers and Jurists – IAJLJ konferenciáján, 2006. november 17-én elhangzott előadás, kézirat.)

62  Ladislaus Csatay szerint a német megszállás után Horthy, családjával együtt házi őrizetbe került. Csatay, i. m. 28. A szerző megjegyzi, a németek ekkor már tudták, hogy „a világ zsidóságának összefogása miatt már elvesztették a háborút”.

63  Az Endre–Baky–Jaross-per, 105.

64  Magyarság, 1944. június 24., 1.

65  Csurka Dóra: Az Imrédy-per. Magyar Fórum, 2005. február 3., 6.

66  Magyar Nemzet, 2006. december 4., 6.

67  Magyar Nemzet, 2007. január 3., 6.

68  A franciaországi holokausztról magyarul lásd: Karsai László: Holokauszt. Pannonica, Budapest, 2001, 136–148. A dániai holokausztról uo. 131–136.

69  A Magyar Fórumban „-vim-” aláírással megjelent cikk szerzője szerint 1944. március 19. után a megszállók letartóztatták Horthy Miklóst. 1993. augusztus 12., 3.

70  Száray–Kaposi, 143.

71  Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Magyar Téka, Budapest, 1948, 227–228. Az állítólagos puccskísérletről lásd még: R. L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Belvárosi, Budapest, 1997, 838–840.

72  Egyes történészek szerint már június 30-án.

73  A táblát a Wesselényi utcában a Bajcsy-Zsilinszky Társaság kezdeményezésére állították. E társaság legutóbb 2004-ben hallatott magáról, amikor az antiszemita Teleki Pálnak már nem is emléktáblát, hanem szobrot akartak állíttatni.

74  Vígh Károly: Megállni a történelem előtt. Magyar Nemzet, 1993. január 29., 6.

75  Ennek szövegét lásd: Vádirat a nácizmus ellen, 3, 6–8.

76  Zsinka László nyilatkozata a Magyar Fórumnak, 2005. február 3., 5.

77  Vádirat, 3, 4.

78  Uo. 5.

79  Braham: A népirtás politikája, 871.

80  Wilhelmstrasse, 897–898.

81  Wilhelmstrasse, 898.

82  Uo.

83  Lásd pl. Nahimi Péter, az MDF ügyvezető elnöke nyilatkozatát. Magyar Nemzet, 1993. augusztus 12., 5.

84  Magyar Nemzet, uo.

85  Bayer Zsolt: Elmehetnek. Kritika, 1993/10., 15.

86  Magyar Nemzet, 2007. február 10., 4.

87  Uo.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon