Bretter Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Mártír, áldozat, lázadó vagy gonosztevő lett Csapody Miklósból, választhatott ki-ki pártállása szerint. Csapody Miklós viszont azt mondja, hogy csupán félreértésekről volt szó, nem tartalmi nézeteltérések kavartak itt ekkora bajt.

Ahogy a Tündér mondja:
„Kit a nép Robin-pajtásnak nevez;
Ki pórleánynak rémülést szerez”
(Shakespeare: Szentivánéji álom)

B. Z.: Körülötted az utóbbi időben picike viharok voltak.

Cs. M.: Valóban, több vihar is volt. Az egyik, 52-esek néven, ismertebb talán. Azután pedig a mostani. Az 52-ek… hogy is mondjam… megmozdulásáról kicsit szégyenkezve beszélek, mert csak ismételni tudom magam. Az 52-ek megmozdulása, kezdeményezése nem volt személyi célú, személyi természetű, nem olyan törekvés volt, aminek feltétlenül személyi konzekvenciákhoz kellett vezetnie, és másodszor, amit külön kiemelek: nem volt ideológiai természetű. S nemcsak azért, mert az MDF nem ideológiai, hanem programpárt. Alapvetően rossz irányban keres az, aki az MDF-ben meglévő eszmei hármasság felől közelíti meg a dolgot. Az 52-ek kísérlete nem a nép-nemzetieknek, nem a nemzeti szabadelvűeknek (hogy ne mondjak liberálist) és nem a kereszténydemokrata érzületűeknek volt a megmozdulása. Nem volt eszmetörténeti, eszmetörténeti címkékkel vagy ideológiatörténeti mozzanatokkal nem jellemezhető. Egy fogalom, egy szó illik rá egyedül. (S most megélénkül a hangom, mert ezt nagyon kevesen értették meg, így most újabb kísérletet tehetek.) Ez a szó pedig a pragmatizmus. Nem mintha nekünk ez a szó megtetszett volna, többünk beleszerelmesedett volna: mert milyen jó is ideológiamentesen pragmatistát játszani, és azzal hitegetni magunkat, hogy minket csak a hatékonyság érdekel. Pragmatizmuson mi azt értettük, hogy ha az ország, a magyar parlamenti demokrácia legnagyobb szervezett politikai erejének a magyar parlamenten belül a legnagyobb létszámú pártfrakciót, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportját tekintjük – márpedig annak kell tekintenünk –, akkor a legnagyobb szervezett erőnek olyan szerepet kell betöltenie, amilyen a választásokból eredően rá hárult a választók akaratából. A választók akaratának említése itt nem valamifajta újságírói vagy választási kampányfordulat. A mostani parlamenti aritmetika végső soron egy pillanatfelvétel, a közakaratnak, a népfelség elvének a kifejezése. Tehát ha az egyik frakció ennyi emberből áll, a másik annyiból, a harmadik meg amannyiból, a miénk pedig, a Magyar Demokrata Fórum ilyen nagy erőt képvisel, akkor ezt az erőt meg kell tudni szervezni. Erre több kísérlet történt, eredményes is, több szakaszban. Mi márciusra jutottunk oda, hogy a sokféle, dinamikus, pozitív elégedetlenség egyesült (s bár kicsit belefáradtam, csak hangsúlyozom, hogy ezek nem az elégedetlenség ördögi erői voltak, nem centripetális politikai irányba kívántak hatni, nem is hatottak úgy, sőt: nem is akartuk, hogy emberek úgy érezzék, bármely törekvés a presztízsük, státusuk, személyük ellen irányul, vagy azt, hogy egy kereszténydemokrata érzelmű emberrel szemben most egy népnemzeti lép fel), mi azt szerettük volna, hogy működjünk jól, hogy előttünk legyenek európai példák. Ilyen példa mondjuk a CDU–CSU-frakció működése. Rengeteg ismerettel rendelkeztünk, rengeteg tapasztalatot ismertünk. Politikai tapasztalat is volt már, válsághelyzetben is voltunk, taxisblokád… sok egyéb. Aztán megtanultuk azt is, hogy egy ilyen nagy létszámú frakcióban, mint a miénk, mások a technikák, mint egy kis pártban – részben az SZDSZ is hasonló helyzetben van –, és a létszámból adódóan egészen másfajta a módszertana egy kereszténydemokrata, egy fideszes vagy kisgazda frakcióülésnek. Hogyan összpontosítsuk, hogyan egyensúlyozzuk ki a frakció működését – kifejezetten technikai, praktikus kérdések merültek fel. Nem akarom elhallgatni azt a tényt sem, hogy nagyon sokunk elégedetlenségét nyilvánította azzal kapcsolatban is, annak látszatával kapcsolatban, amiről végül kiderült, hogy nem egészen csak látszat, mi legalábbis így éreztük.

A pszichikai élmény aztán tömegténnyé vált: úgy láttuk, a miniszterelnök környezete sok szempontból „szigetel”, leszűkíti, monopolizálja a miniszterelnök tájékozódásának lehetőségeit a frakciót illetően. Ez nem azt jelenti, hogy félretájékoztatják, hanem hogy az a szerves kapcsolat, ami egy pártelnök, később miniszterelnök és a párt parlamenti frakciója között meg kell hogy legyen, az hiányzik. A politikai összhang megvan, de a kívánatos kapcsolatnak a gyakorisága, sűrűsége, természetessége, szervessége, az bizony nincs meg. Én úgy fogalmaztam akkoriban, nagy vihart váltva ki, hogy vannak jóskázók. „Meg fogom beszélni Jóskával”, Jóska így – Jóska úgy. Aztán megjelent egy nagyon veszélyes típus, amelyik nem is szólt „Jóskának”, csak Jóskára hivatkozott, csomó dolgot elhárított, nem is tekintett létezőnek. Olyan konstrukciót kell tehát létrehozni, amelyik először is, másodszor is, harmadszor is, jó működésben tartja a frakciót, ezt a nagy politikai erőt. Tehát profi, modern értelemben vett nyugati politikai párt parlamenti képviselőcsoportjához teszi hasonlatossá. Ez tehát ama pragmatizmus, a praxishoz való visszavezetés, és a praxisra való rátalálás útja: a hatékony működés.

Olyan vihar volt ez, amely lényegesen nagyobb, nagyobbacska esőcseppeket hozott, pedig nem kellett volna ekkora megdöbbenést okoznia. Nem volt ez lázadás, és én nem egy MDF-en belüli lázadásnak lettem a Robin Hoodja, aki szét akarja szedni az MDF frakcióját. De hiába mondtam, s bár a miniszterelnök úr ezt megértette, túl nagy volt az erózió.

B. Z.: Egyesek szerint az MDF parlamenti képviselőcsoportjának munkája azért alulszervezett, mert az a szakértői gárda, amelyik egy kormánypártnak rendelkezésére áll, az nem a kormánypártnak, hanem a kormány apparátusának áll a rendelkezésére.

Cs. M.: Ilyen hivatkozásról nem hallottam. Tény, hogy jó lett volna, ha a nagyon sok módosító indítvány között nagyobb összhang lett volna. Sajnálatos, hogy a különböző minisztériumokkal sokszor nem volt meg az információs kapcsolat. S ez megint nem szembenállás, hanem az információs kapcsolat hiánya.

B. Z.: A másik vihar…

Cs. M.: Szomorúan és megdöbbenve állok most is a tény előtt, hogy például ha valaki frakkban van, akkor elkezdik a zokniját kritizálni, de utalhatok a sapkás nyuszira is, akin ha van, ha nincs sapka… Így hát én ezt csak botránynak tekintem.

Most, amikor törvénykezési finisben vagyunk, s az Alkotmánybíróság is plusz terheket rótt a parlamentre, akkor az ilyenfajta értelmetlen belvita különösen fölösleges és káros. Csodálkozva és megrendültén állok az ilyesfajta kísérletek előtt, hiszen látszatokkal kell hadakoznom. A látszat az, hogy a támadás nem személyem, hanem valami más ellen szól.

Hét olyan vádpont volt, ami visszakézből volt kontrázható, s ez meg is történt. Ennek ellenére valamiféle metafizikus konoksággal folydogált az ügy tovább.

A hét vádpont közül az első: nem járok el a külügyi bizottság üléseire. A második az elsővel kevéssé konzisztens, tudniillik hogy ott rendszeresen ellene szavazok a koalíciós pártok külpolitikai irányvonalának. A harmadik, hogy rendszeresen információkat szivárogtatok ki a sajtónak. Itt jegyzem meg, hogy saját nevemmel szoktam nyilatkozni. A negyedik valamifajta „cselekedetekre” utal, amelyek „fölháborítóak”. Az általános indoklás után három részletes pont következik. Miután korábban mások utazásai iránt érdeklődtem, nem jelentettem be a frakciónak saját amerikai utamat. (Az út, amit számon kértem, hivatalos küldetés volt, az enyém pedig magánút volt, ösztöndíj, az amerikai kormány vendége voltam. Az utat bejelentettem a frakciótitkárságon, mégis igazolatlanul távollévőnek jelentettek.) A hatodik pont az ominózus levél volt – az egyetlen tartalmi kérdés –, melynek címzettje a külügyminiszter úr volt, s amelyik épp arra a felfogásra épült – és ebben hivatalos kormányálláspontot tükrözött –, hogy a washingtoni nagykövetség egyik legfontosabb követségünk, így az ott történteket nem lehet sem „Bollobás-ügynek”, sem „Zwack-ügynek” tekinteni. Ebben a levélben Szél Péter képviselőtársammal felvetettük, hogy mivel az ellentétek személyes természetűek, a dolgot mielőbb rendezni kéne úgy, hogy ne legyen „győztes”, és a két diplomata ne képviselhesse tovább az országot az USA-ban. Oda olyan jól képzett, tapasztalt diplomaták kellenek, akik képesek garantálni a nagykövetség zökkenőmentes működését és a magyar érdekek kívánatos hatékonyságú képviseletét.

A bizottsági munkámmal szemben szakmai, tartalmi, külpolitikai kifogás nincs. Etikai vétség vélelméről van szó, arról, hogy a levél megjelent a sajtóban. Pedig erre akkor került sor, amikor már a külügyi államtitkár ismertette a kormány álláspontját. Szemben a váddal, vagyis hogy a levél a miniszter lejáratását célozta volna, a valóság az, hogy annak közzététele a magyar külpolitika presztízsének növekedését szolgálta.

Szomorkás, nyár eleji iróniával jegyzem meg, hogy a Magyar Köztársaság külügyminisztere nem szorul rá arra, hogy egy képviselőnő, aki nem is tagja a külügyi bizottságnak, érthetetlen állhatatossággal folyamatos védelemben részesítse. Az ilyen védelem ártana a legtöbbet, ha bárki is komolyan venné.

B. Z.: De csak adsz valamilyen logikus magyarázatot erre a támadásra?

Cs. M.: A látszatokban van valamiféle ördögi logika. Közöttünk voltak – mint utólag kiderült – kölcsönös információhiányon alapuló félreértések. Érzékeltem ezt, s azt is, hogy az amerikai követségünk dolga mennyire fontos. Ezért amikor visszatértem Amerikából, jeleztem a külügyminiszter úrnak, hogy a félreértések tisztázására és kinti tapasztalataim jelzésére (a 75. utcában lévő két ingatlantól egészen más, politikai, tartalmi, perspektivikus kérdésekig) egy találkozást kérek. (A külügyminiszter úr is jelezte válaszlevelében, hogy jó lenne, ha a félreértések tisztázódnának.)

Hogy mennyire kölcsönös volt a jó szándék, azt az is mutatja, hogy én kedden hívtam –Amerikából, sőt akkor már Marosvásárhelyről, az RMDSZ-kongresszusról is visszajöttem –, ő pedig már pénteken fogadott. Beszélgetésünkben a tartalmi, kifejezetten külpolitikai kérdések mellett az említett félreértések is szerepeltek, azokat én magam vetettem fel! Hangsúlyozom, hogy nem a külügyminiszter úr. Egyrészt az említetteket sikerült tisztázni, másrészt a többi felmerült külpolitikai kérdésben nem volt köztünk véleménykülönbség. Elmondtam a meggondolásaimat, s ezeket ő méltányolta.

B. Z.: Nincs tehát semmilyen külpolitikai „vonalbeli” véleményeltérésről szó.

Cs. M.: Sem külpolitikai, tartalmi, személyzeti vagy belső MDF-politikai, esetleg a miniszter személyével kapcsolatos mozgatórugója nincs, nem volt ennek a levélügynek. Nem is értem, mi vezethette képviselőtársamat, aki nem tagja a külügyi bizottságnak, hogy egy képviselővel szemben, aki tagja a külügyi bizottságnak „megvédelmezze” a külügyminisztert. Egyébként is: ezzel az egésszel túl sokat foglalkoznak, nem volt szükséges dolog ez senkinek.

Sajnos, a processzus végéről nem tudok nyilatkozni, mert nincs vége. Az MDF frakcióülése úgy döntött, hogy habár szakmai tevékenységemben nem találhatók kifogások, a levélügyet az etikai bizottságnak kell megtárgyalnia.

B. Z.: Kik az etikai bizottság tagjai és hogyan működik a bizottság?

Cs. M.: Nem ismerem pontosan az összetételt és a működés rögzített rendjét.

B. Z.: Ez az etikai bizottság első feladata eddig?

Cs. M.: Tudtommal a legelső.

• Belföld