Svetlana Slapsak

Nyomtatóbarát változat

A jugozombi kifejezés először a zágrábi bulvársajtóban terjedt el, de azután kapva kaptak rajta másutt is, ami tragikus és paradox bizonyítéka annak, hogy a jugoszláv térség még mindig egységes, a kommunikációt ugyanis megkönnyítik az egymással közeli rokonságban álló nyelvek. A „jugozombi” eszerint a bulvársajtóban szintén elhíresült „jugonosztalgia” nevű betegség súlyosabb formája: olyan élőhalott, aki visszasírja a régi Jugoszláviát, és ezáltal veszélyes az élőkre és az élet új minőségére nézve. Vérengző vámpír, akiből hiányzik a szellemiség (valamennyi posztjugoszláv állam előszeretettel használja ezt a terminust), hiányzik az az éltető nemzeti érzés, ami ezen szellemiség egyedüli tartalma. Miközben minden normális ember szlovénnak, horvátnak, szerbnek, muzulmánnak stb. érzi magát, és ebben látja élete igazi értelmét, addig a jugozombi a sötét és halott múltban vegetál. Ki van rekesztve a világból azon egyszerű oknál fogva, mivel önmagát nem tudja vagy nem akarja a fény, a jövő, az álmok vagy a kollektív identitás egyéb dicső tartalmai szerint meghatározni.

Léteznek-e vajon olyan társadalmi csoportok, amelyekkel kapcsolatban a foglalkozásuk, a hatalomhoz közeli státusuk vagy ideológiai elkötelezettségük miatt a jugozombiság vádja elsősorban fölmerülhet? Az embernek először valószínűleg a jugoszláv néphadsereg tisztjei, a volt kommunista vezetők és káderek jutnak eszébe. Azonban a hadsereg, amelyről viszonylag hamar, már a szlovéniai hatnapos háború idején kiderült, hogy hivatalos Jugoszlávia-képével csupán egy szűk politikai klikk azonosul, a későbbiekben különösebb jugozombi-aggályok nélkül kezdte bombázni Dubrovnikot, Vukovárt és Szarajevót, végeztette ki a vele szembeszegülő árulókat, és fosztogatta a polgári lakosságot. Hajtóvadászatot indított a hadkötelesek után, ezért a mozgósítás elől külföldre szökött majd’ hárommillió fiú, aki az öldöklésben és rablásban nem akart részt venni – és itt most nem az első dezertálási hullámról beszélünk. Ki ragaszkodik tehát jobban Jugoszláviához? Azok, akik kénytelenek voltak egész addigi életüket odahagyni, mert nem akarták a más nemzetiségű jugoszlávokat irtani, vagy azok, akik magukat még mindig jugoszlávnak tartva sorra gyilkolták saját, formálisan még létező államuk polgárait?

A kultusz közkeletű értelmezése szerint a zombit valójában egy varázslói hatalommal rendelkező halott babonázta meg, akinek parancsait vakon teljesíti, bár a szíve mélyén visszavágyik az élők közé. Ha föltesszük, hogy a „jugozombi” kifejezés kiötlői nem a karib-tengeri hiedelemvilág zombifogalmából indultak ki, csupán a tömegkultúra kiüresedett nyelvezetét használták, akkor biztosan állíthatjuk, hogy a „zombi” ez esetben egyszerűen egy huszadrangú horrorfilm szereplőjének a neve, melynek elenyészően kevés etikai vonatkozása van. Egyszóval a jugozombi egy szerencsétlen csökevény: ő az igazi vesztes az új rendszer vérbő győztesei között. A kommunista hatalom korábbi haszonélvezőinek többsége olyan tökéletesen azonosult az új nemzeti ideológiákkal, hogy manapság számukra egyedül a volt disszidensek jelentenek konkurenciát, akik az utódállamokban könyörtelenebbül lépnek föl, mint régen a kommunisták: bosszúból mindenkibe belemarnak, akit csak érnek. Jellemző, hogy a nemzeti média a jugozombi kifejezést igen ritkán alkalmazza külső ellenségre, azaz egy másik nemzet zombijára: a jugozombi tehát belső ellenség, kizárólag a népen belül létezik – a néphez viszont nem kötődik elég erősen –, és idegen hatalmat szolgál (szocialista kémügyi téveszmék), ezenkívül olyan más nemzetiségű egyénekkel áll kapcsolatban, akik saját környezetükben többnyire maguk is jugozombinak számítanak. Súlyosabb esetben, ha nyilvánosan akarják őket kompromittálni, megvádolják, hogy a volt jugoszláv titkosszolgálatnak dolgoztak. Manapság tehát a jugozombi a célpontja annak a reakciós kirekesztősdinek és tisztogatási retorikának, ami korábban a volt Jugoszlávia nehéz pillanataiban is oly jellemző volt. A háború után, a kommunizmus hatalomra kerülésekor hajszálra ugyanígy támadták és irtották a „burzsujokat”: köznevetség tárgyává téve őket kigúnyolták a múlthoz való ragaszkodásukat, vágyukat egy másfajta, hajdanvolt világ után, kipellengérezték őket az új ideológiához való alkalmazkodni nem tudásuk és az új rezsim iránti úgymond ellenséges érzületük miatt – ami valójában tartózkodás és bizalmatlanság volt –, és becsmérelték neveltetésüket, ízlésüket és otthonuk sajátos, mással össze nem téveszthető atmoszféráját. Amíg a háború utáni burzsujokat öltözetükről, sminkjükről, modorukról, az általuk olvasott könyvekről, bútoraikról és kultúrájukról lehetett fölismerni, addig a jugozombi elsősorban arról ismerszik meg, hogy más nemzetiségűekkel is kapcsolatba akar lépni, illetve sajnálja, hogy nem áll módjában velük érintkezni, sőt veszi magának a bátorságot, hogy egy-két jó szót szóljon a régi rendszer és a régi élet védelmében. Egy vakmerő fiatal horvát újságíró kijelentette, hogy jugozombik – legalábbis Horvátországban – nem léteznek: náluk nincsenek olyanok, akik nyíltan védelmükbe vennék azt a rendszert, amelyik a horvátországi háborúval végképp összeomlott, és akik úgy gondolnák, hogy a volt rezsim igazságos megítéléséhez annak jó oldalait is figyelembe kell venni. Ez az egyoldalú vélekedés vitára ingerli az embert: az elmúlt rendszer egyszerűen a történelem részévé fog válni, amely majd ítéletet alkot róla – jót vagy rosszat –, az azonban semmiképpen nem történik meg, amit az új államok hatalmasai szeretnének – hogy a múlt feledésbe merül. Másrészt valószínűleg élnek még olyan öregek, akik egymás közt még mindig a kommunizmus mellett tesznek hitet, amitől a könnyen érthető világnézet mellett jócskán kaptak privilégiumokat is. Ahhoz, hogy a jugozombik felhívják magukra a figyelmet és megfeleljenek a média róluk kialakított képének, egy kicsit élénkebbnek kell lenniük, mint az öregeknek a kemencesutban. A volt Jugoszlávia iránti nosztalgia és a veteránok könnyes mentegetőzése, akik most utólag megszépítenék a JKSZ KB VIII. ülésszakán[1] folytatott iszapbirkózás végeredményét, és hirtelen rádöbbennek, hogy ők voltaképp „nem is voltak vele tisztában”,[2] „ott se voltak”, vagy „a történtek láttán iszonyúan kijöttek otthon a sodrukból” stb. leggroteszkebb alakjában a Jugoszláv Egyesült Baloldal (JUL)[3] működésében nyilvánul meg. E párt tagjai azt akarják bebizonyítani, hogy az egykori Jugoszláviában az volt a legjobb, ami benne a legundorítóbb és a legszörnyűbb volt. Ezzel az állítással egyrészt az orosz elvtársak, másrészt a kínai elvtársak támogatását szeretnék elnyerni, akiknek a JUL legalább annyira fontos, akárcsak az ellopott egymillió CD-szerzői jog egyike. Álzombi, aki még csak nosztalgiát sem tud ébreszteni maga iránt, mivel a kultúrához nem volt soha semmi köze. Ezekben az ínséges időkben megengedhetetlen luxus, hogy az eltérő platformoknak saját külön ellenségük legyen, ezért a JUL-isták és a nacionalisták megosztoznak ugyanazon a néhány közös ellenségen: a pacifistákon, a függetleneken, a kozmopolitákon, a Soros-bérenceken. Mindegyiküknek megfelel az a skizofrén helyzet, hogy a mostanra nacionalistává lett egykori disszidensek múltbeli üldöztetéséért azokat a disszidenseket tegyék felelőssé, akik nem lettek nacionalistákká, nem pedig a hatalom volt birtokosait, akik ma is a vezető pártot irányítják. Ha egy ellenséget egyszerre három oldalról is támadnak, akkor megtörténhet, hogy az túlbecsüli saját erejét és jelentőségét, ha pedig ráadásul lusta is, akkor óhatatlanul eltölti a mazochista önteltség. Erre akad példa bőven.

Vázoljuk föl tehát a jugozombi laikus és provizórikus antropológiáját és típusait, melyekkel a jugoszláv utódállamokban találkozhatunk.

A jugozombi, akinek elveszett a tulajdona

A volt Jugoszlávia elsősorban saját nómenklatúrájának tette lehetővé, hogy meggazdagodjon, a többieknek pedig megengedte, illetve elnézte, hogy gyarapodjanak. Magának Tito elnöknek az ország minden részében volt saját villája, birtoka, s az ő példáját követték az állampolgárok is – persze szerényebb méretekben. Egy tengerparti villa, egy kis faház a hegyekben, meg egy nyaraló a folyó- vagy tóparton – ez az életszínvonal sokak számára volt elérhető. Az emberek nyugdíjba vonulásuk után egy kellemesebb klímájú, nyugodtabb helyre költöztek – gyakran egy másik köztársaságba –, ahol a megélhetés költségei alacsonyabbak voltak, városi lakásukba pedig beköltöztek a fiatalok.

A tipikus jugoszláv család – a nyugatitól eltérően – többgenerációs volt, azaz a lakásproblémák és a munkavállalás nehézségei miatt a gyerekek a diploma megszerzése, sőt a házasságkötés és az unokák születése után is a szüleikkel maradtak, mivel egy másik ház fölépítése meghaladta volna erejüket. Ezért a fiatalok helyett az öregek mentek el. Egyes családokból a szakmunkások és a munkanélküliek a fejlett észak, elsősorban Szlovénia felé vették útjukat, az asszony pedig a gyerekekkel a tető alá hozott házban maradt, amit a férj által hazaküldött pénzből építettek tovább apránként. Hogy a férj munkahelye történetesen egy másik köztársaságban volt, az nem okozott gondot, hisz sokan dolgoztak több száz kilométerre a lakóhelyüktől. Az egyetemi tanárok két szemeszter közötti városról városra való vándorlásán sokat tréfálkoztak az emberek, sőt az íróknak azt vetették a szemükre, hogy „utazás közben, a vonatfülkében írják műveiket”. Az egyetemisták ott tanultak, ahol a legkönnyebben lehetett beiratkozni, vagy ahol olcsóbb volt a megélhetés. A kisvállalkozók ott dolgoztak, ahol boldogultak: az albán cukrászok és aranyművesek Dalmáciában, a makedón kertészek Szlovéniában és Horvátországban, a szerb kőművesek pedig mindenütt, ahol munka akadt.

Ebben a helyzetben elképzelhető, milyen káosz támadt az új országhatárok létrejöttével. Manapság mindegyik új állam arra törekszik, hogy visszamenőleg is minél szuverénebbnek tüntesse föl magát – mindezt természetesen saját állampolgárai és a „jöttmentek” rovására. Még a kevésbé traumatikus légkörű Szlovéniában is egyszerre csak „idegenek”-nek kezdték titulálni a már hosszú évek óta ott dolgozó déli munkásokat, akiket köteleztek, hogy igazolják szlovéniai munkaviszonyuk időtartamát, habár a szlovén állampolgárságot így is csak igen sok feltétel megléte esetén kaphatták meg. A háború alatt, amikor a helyzet sokkalta rosszabb volt, Horvátország-szerte ezrével űzték el otthonaikból a szerbeket, másutt pedig a horvátokat. A Bosznia-Hercegovinából elüldözöttekkel együtt ez a szám több mint kétmillió, a volt Jugoszlávia lakosságának egytizede! És gondoljunk az 1995 nyarán a horvát Krajinából néhány nap alatt elüldözött tízezrekre… Ezekhez a szörnyű egyéni tragédiákhoz képest azoknak az embereknek a helyzete, akik a határok meghúzása miatt elvesztették a másik országba került tengerparti villájukat, alpesi házukat vagy lakásukat – ha belegondolunk – sokkal kevésbé tűnik súlyosnak. Mégis, vajon meg lehet-e tiltani ezeknek az embereknek, hogy emlékezzenek, el lehet-e venni tőlük a reményt, hogy valaha visszakaphatják azt, amibe egy egész élet munkáját belefektették? És ha egyszer, a nem belátható jövőben visszatérnek oda, ahol régen éltek és továbbra is élni szeretnének, akkor vajon szívesen fogadják-e őket, és mi marad akkorra régi tulajdonukból? Zágrábban, Dubrovnikban és Belgrádban már ma is naponta törik fel azokat a lakásokat, ahonnan a lakók elutaztak, és ezért ellenségnek vagy árulónak minősülnek. A II. világháború után ugyanezt csinálták az új osztály tagjai is: a burzsoázia iránti kötelező gyűlölettől vezérelve betörtek a burzsujok lakásába vagy villájába – az esetleg otthon tartózkodó tulajdonosokat kizavarták –, és különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül élvezték a burzsoá kényelem előnyeit.

Az idegen javak birtoklásának „jogá”-t nehéz megértenie egy nyugati állampolgárnak, hiszen náluk az engedély nélküli házfoglalók nagy nehézségek árán teszik lakhatóvá a romos, elhagyatott házakat, és tömeges méretű rablás is csak a végletesen kiéleződött szociális konfliktusok idején szokott történni, ami a közvéleményt sokkal jobban fölháborítja, mint valami isten háta mögötti kis országban zajló háború. Az egalitarizmus, aminek állami ideológiaként kedvező következményei is voltak, arra szoktatott bennünket, hogy ne tiszteljük az egyéni tulajdont. Elnézve az öregeket, akik az előző háborúban is, a mostaniban is elvesztették mindenüket – és ezt elképesztő nyugalommal veszik tudomásul –, fölvetődik bennem a kérdés, hogy ez vajon csupán az ideológia és a tőle való félelem eredménye, vagy a fatalizmus olyan foka, amely a szegény és instabil társadalmakra általánosan jellemző?

Az ingatlantulajdonok elvesztésén kívül – amit valószínűleg a leginkább képesek átérezni más államok polgárai is – manapság az egyik legsúlyosabb gond az, hogy százezerszámra élnek olyan emberek, akik elvesztették a nyugdíjukat, mert azt addig egy másik köztársaságban kapták, vagy elvették tőlük a lakásukat, mert a családban valaki hivatásos katona volt – ez különösen Szlovéniában és Horvátországban gyakori eset –, vagy elvesztették a munkájukat, mert egy másik, ellenséges nemzetiséghez tartoznak. Közismert egy, a Jugoszláv Néphadsereg kötelékébe tartozó szlovén katonatiszt családjának a tragédiája, aki nem térhetett haza Szlovéniába. Felesége, miután a munkahelyéről elbocsátották és a szomszédok közreműködésével a lakásukból is kilakoltatták, elutazott a férje után Belgrádba, ahol a hasonló sorsú katonatiszteknek szállást adó hotelban megölte kiskorú fiát, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Túlélte. A vele készült riportban az antik tragédiák borzalma árad szavaiból, amikor a világból kirekesztett emberek kilátástalan helyzetéről beszél.

Az újdonsült államok nemzeti hovatartozást eldöntő bizonytalan, elnagyolt, a napi politika által diktált kritériumai, a besúgók elszaporodása a közéletben és a magánéletben egyaránt, a rablás és a bűnözés soha nem látott növekedése a volt Jugoszlávia minden részén alapjaiban fogja megváltoztatni a lakosság összetételét és a tulajdonosi szokásokat. A modellé vált közös nyomorban a jugozombik, akiket a népük évszázados törekvéseiről szőtt ködös álmok – amelyek, úgymond, most válnak valóra – nem elégítenek ki, és akik az általános háborús korrupcióban nem akarnak részt venni, ideális célpont lesznek: éppen úgy, mint a nácizmus idején az „idealizmusra” képtelen „gazdag zsidók” vagy a kommunizmus alatt a „kispolgárok” voltak.

Jugozombik a vegyes házasságokban

Az egykori Jugoszláviában – függetlenül az utódállamok propagandájától – gyakori volt a vegyes házasság. Népszámláláskor az ember kijelenthette, hogy valamelyik nemzetiséghez tartozik – ami leginkább a hetvenes években volt szokás –, de mondhatta magát „jugoszláv”-nak is, ami akkoriban kifejezetten népszerűtlen kategória volt. Ezért például az én generációm – nem elégedve meg a „semleges” jelzővel – élt a lehetőséggel, hogy bárminek nevezhette magát, úgyhogy a kérdőíveken soha annyi marslakó, eszkimó, pápua és hasonló nem szerepelt, mint akkoriban. (Hogy ez a tréfa nem ment feledésbe, azt a Szlovénia függetlenségének kikiáltása utáni első népszámlálás bizonyítja, amikor az alig kétmilliós lakosság körében váratlanul megjelent kb. 60 000 fantasztikus nemzetiségű egyén – köztük különösen figyelemre méltó a „frizsider”-ek néhány ezer tagot számláló csoportja.) Mindenesetre a sokat utazó, sokfelé megforduló emberek körében és a kimondottan vegyes nemzetiségű vidékeken, például Boszniában, a vegyes házasság egészen természetes volt. (A rezsim hivatalos jelszavát, az „egyenlőség, testvériség”-et egyébként is elég nehezen lehetett elviselni, ezért egyik 1985-ös cikkemben azt ajánlottam, hogy változtassuk „különbözőség, testvériség”-re.[4])

Abban az országban, ahol nem egyetlen hivatalos nyelv volt használatos, hanem tizenhat (kivéve a katonaságnál), ahol minden intézményben – a parlamenttől a bíróságig – tolmácsot biztosítottak azok részére, akik kijelentették, hogy nem beszélik az adott köztársaság nyelvét, és ahol minden helyi tévéállomáson naponta sugároztak műsorokat a kisebbségek nyelvén, abban az országban magának a rendszernek a merevsége valójában nem volt befolyással az emberek magánéletére. Fiatal koromban a mi generációnkat a jugoszláv szellemiség jegyében nevelték, és az iskolában magától értetődött, hogy egy osztályba mindenféle nemzetiségű gyerek jár. Természetes volt, hogy azokat a délszláv népdalokat énekeljük, amelyek a legjobban tetszettek, függetlenül azok nyelvétől (a legszebb népdalok egyébként kétségkívül a makedón folklórban vannak). A házi feladatokat fölváltva írtuk cirill és latin betűkkel, és kötelező volt alapfokon megtanulnunk szlovénul és makedónul. Azokon a vidékeken, ahol kisebbségek éltek, például Koszovón, a többség is és a kisebbség is egyaránt beszélte mindkét nyelvet. Társaságban idegenkedve és értetlenül fogadtuk, ha valaki – általában egy idősebb vagy merev gondolkodású személy – arról győzködött bennünket, hogy a háború alatt egyes népek többet szenvedtek, mint mások, vagy kevesebb jutott nekik, mint a többieknek. A népek közötti gyűlölet szításáért egyébként börtönbe is lehetett kerülni. Csak a liberális nevelés hosszú-hosszú éveinek, és a disszidens értelmiség tevékenységének hatására láttuk be, hogy a nemzeti elkötelezettség lehetséges és legitim álláspont, sőt politikai meggyőződés is lehet – habár az én generációmtól ez a fölfogás mindig is idegen maradt.

És mi a helyzet a fiatalokkal? Még tartott a háború, amikor egy nagyon népszerű belgrádi rockzenekar lépett föl Ljubljanában. A helyi sajtó gonoszkodó és ízléstelen megjegyzéseket fűzött az eseményhez, és az a néhány autóbusznyi horvát fiatal, aki a rengeteg szlovén tinédzseren kívül eljött a koncertre, egész idő alatt szellemeskedő és a zenészek nemzeti érzését gúnyoló megjegyzéseket kiabált be nekik. A mai fiatalok, akik az ideológiákkal szemben is sokkal ellenállóbbak, mint mi voltunk, egyszerűen csak élték az életüket, élvezték az ország előnyeit, és föl sem merült bennük az „egyenlőség” kérdése, amire mi még tudatosan odafigyeltünk. Ez az a korosztály, amelyik a háború elől egyszerűen elmenekült, és nem volt különösebb lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy hazafias kötelességének nem tesz eleget. Legjobb tudomásom szerint a volt Jugoszláviából emigrált fiatalok közül sokan maradtak együtt külföldön is. Annak ellenére összetartanak, hogy az egymással háborúban álló népekhez tartoznak. Sajnos a jugoszláv utódállamokban olyan emberek kerültek hatalomra, akik nemzetiségüket személyes problémaként élik meg, ezért a régi, uniformizáló ideológia helyett most a csodatévő, mágikus nacionalizmust használják a hatalom megtartásának és az elrettentésnek az eszközéül.

És mi van a szerelemmel és a szexualitással? A jugoszláv liberális városi kultúra – amit a nőkre nézve kedvező szocialista törvényhozási gyakorlat is támogatott – nyitottabb volt sok más európai országénál. Nemrég hallottam egy szerelmespárról, egy dubrovniki horvát lányról és egy kisvárosban élő szerb fiúról. A lány megpróbált tartózkodási engedélyt szerezni a fiúnak Dubrovnikban. A városi hatóság igazolást kért tőle arról, hogy élettársi viszonyban vannak, ezenkívül csatolnia kellett a házbizalmi nyilatkozatát, és mindezek benyújtása után megadták neki a 10 napra szóló tartózkodási engedélyt. Amikor a fiú hihetetlen bonyodalmak után megérkezett, behívták kihallgatásra, és azzal vádolták, hogy a háború előtt pacifista, tehát „Horvátország-ellenes” megmozdulásokban vett részt. A végén fölajánlották, hogy maradhat 10 napnál tovább is, ha együttműködik a horvát titkosszolgálattal. (A történet hitelességéhez nem fér kétség, mivel a pár korábban abban állapodott meg, hogy telefonüzenetek útján tartják a kapcsolatot egy nálunk, Ljubljanában élő, Dubrovnikból dezertált barátjukon keresztül.) Egyébiránt sokáig az én házasságom is „távházasság” volt: tizenhét éven keresztül pendliztem Belgrád és Ljubljana között. „Röghözkötöttségem” csupán a háború kitörésekor kezdődött. A háborús uszítók kárörvendve csaholtak a tömegmédiákban a szétszakított párokról, akik megüzenték a másiknak, hogy öngyilkosok lesznek, mert már nem bírják tovább egymás nélkül, a közéletben azonban feltűntek olyan figurák is, akik nyilvánosan megtagadták régi vagy jelenlegi szerelmüket. A „vegyes” párkapcsolatok mindenesetre mostanság nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint bármikor, és az ebbe a csoportba tartozó jugozombik – a korlátozott vagy semmibe vett emberi és polgári jogokból kifolyólag – kétségtelenül a legfenyegetettebb népesség a volt Jugoszlávia utódállamaiban.

A nomád jugozombik

Ez a zombik legnépesebb, legmegfoghatatlanabb csoportja. Azok tartoznak ide, akik szívesen csavarogtak az országban mindenfelé, akik kijátszották a helyi politika és cenzúra szabályait, mivel szakmai karrierjüket valahol „másutt” látták biztosítva. A jó kommunikációs lehetőségek mellett a számos műfordítás és a médiakultúra nagyvárosok közti körforgása lehetővé tette, hogy az országban megjelent valamennyi mű hozzáférhető legyen, és hogy az értelmiségiek – de mások is – annak alapján választhassák meg lakóhelyüket, hogy az adott környezet mennyire fogékony az általuk preferált értékekre. Ljubljana például az építészet, a grafika, a formatervezés, a színház és az alternatív kultúra zászlóshajója volt. Európában talán egyedül Szlovéniában folyt élénk elméleti vita a punkról, ami itt pozitív ellenzéki, alternatív politikai programmá tudott válni. Zágráb az orvostudomány, a rajzfilm, a színház fellegvára volt, itt működtek a legrangosabb irodalomelméleti és filozófiai iskolák. Szarajevó – legalábbis a hetvenes, nyolcvanas években – kétségkívül a jugoszláv rockzene központja volt. Belgrád az üldözöttek menedéke, a legaktívabb disszidensek gyűjtőhelye, viharos politikai viták színtere volt – kevés európai városban zajlott esténként annyi jelentős nyilvános vita, kerekasztal-beszélgetés, mint itt. A lényeg azonban az volt, hogy e struktúrákból ki lehetett lépni: az a könyv, amit Zágrábban nem adtak ki, az megjelent Belgrádban, az az ember, aki Belgrádban nem nyilatkozhatott, az interjút adott Ljubljanában (ami aztán ugyanúgy hozzáférhető volt Belgrádban is). Független rendezők és színészek világszínházat csináltak Zenicán és Szabadkán. Az „utazás” lehetővé tette a túlélést és az alkotást. Ingáztak persze a politikusok és a szövetségi kormány tagjai is – eljártak az óriási, vízfejű szövetségi közigazgatás üléseire és a hetenkénti pártgyűlésekre. Utaztunk dolgozni, utaztunk a szerelmünkhöz, utaztunk menekülve a helyi hatóságok elől, utaztunk titkokat, nyilvános petíciót, disszidensek iratait csempészve, utaztunk egy-egy disszidens bírósági tárgyalására, színházi előadásra vagy egy jó dzsesszkoncertre. A családok nyaralni utaztak vagy a barátaikat meglátogatni. A fiatalok természetesnek vették, hogy nyaranta „leugorjanak” a tengerhez, az idősebbek pedig hogy a szlovén hegyekbe kiránduljanak, vagy a szerb gyógyfürdőkben kúrálják magukat. Fiatal korban szokás volt fölkeresni valamennyi szerb, crnagorai és makedón kolostort, bejárni az egész dalmát tengerpartot és a szigeteket, telente Boszniában, Szlovéniában vagy Macedóniában síelni. A nemzeti állam „normális” állampolgáraitól ma elvárja, hogy gyűlöljék a többi vidéket, és a hozzá látogatókat azzal gyanúsítja, hogy meg akarják lopni. Mind esküdöznek, hogy azok a „másikak” soha többé nem léphetnek a földjükre. A jugozombi ebben az esetben olyasvalaki, aki kénytelen lemondani hivatásának gyakorlásáról vagy az alkotásról, és el kell hallgatnia, hogy valaha olyan tájakban is gyönyörködött, amelyek nem kizárólag az „övéi”.

A kultúrának szüksége van arra, hogy az utazás és a kommunikáció révén új információkra tegyen szert. A Balkánra ez még fokozottabban érvényes, mint Európa többi részére. A volt Jugoszláviában ma a legsúlyosabb harcok a korridorok és a főútvonalak birtoklásáért, illetve a központi helyen lévő Szarajevóért folynak. A Jugoszlávián keresztül Görögországba vezető fő közlekedési útvonal 1991-ben, közvetlenül a háború kitörése előtt készült el. Több mint harminc évig épült. Az a régi, zötyögős út – az autósok rémálma – és a szutykos, mindig pontatlan vonatok ma a jugozombi vágyálmaiban élnek.

Az igazság kedvéért azt azért el kell mondani, hogy a nomád jugozombik túlnyomórészt városiak – ezért is emigráltak olyan sokan közülük. A volt Jugoszlávia lakosságát azonban nemcsak a kíváncsi, mozgékony városi emberek alkották. Ljubljana és Skopje kivételével a nagyvárosok lakossága mára teljesen kicserélődött: az emigrált fiatalok helyét a háborús térségekből menekültek és a hegyvidékiek foglalták el. A közhiedelem szerint a hegyvidékiek[5] korábban is a nómenklatúra leghívebb és legerőszakosabb tagjai voltak: azért jöttek a városba, hogy gatyába rázzák a városiakat, és a nyakukra üljenek. Egy mai vicc szerint – ami talán nincs is messze az igazságtól – fölkerekedtek a köves és hegyes-völgyes Hercegovina egyik kis falvának a lakói, és két csoportra szakadván elfoglalták Zágrábot és Belgrádot – hogy most azután élet-halál harcot vívjanak egymással. Slobodan Milosevic legelső hívei azok a hegyvidékiek voltak, akik a II. világháború után telepedtek le a Vajdaságban, ezen a Belgrád és a magyar határ közötti termékeny síkságon. Ebben a térségben, ahol a sok nemzetiség együttélése miatt természetes volt, hogy még az analfabéták is több nyelven beszéljenek, és ahol az elmúlt két évszázad alatt a szerb és horvát szellemi elit nem egy tagja született – nem beszélve a magyar, szlovák, ruszin és román művészekről, értelmiségiekről –, bármiféle nemzeti kritérium bevezetése katasztrofális következményekkel járna. Ezért ment el, aki tehette. És emiatt vesztette talán a nomád jugozombi a legtöbbet a jugozombik közül. A három éve megműveletlenül álló földek, az ipar teljes lepusztulása, a bűnözés félelmetes növekedése az újonnan betelepült lakosokat a lerombolt városokhoz fogja láncolni, és évtizedekre visszaveti majd a normális szellemi életet. Lehet, hogy a sors azt a szerepet szánta a nomád jugozombiknak, hogy kint, a „szabad világban” őrizzék meg a régi könyveket, képeket, emlékeket, adatokat, és ott hozzanak létre új kultúrát, ahová kerültek. Egy hontalan, vándorló világkisebbség: elképzelhető-e ennél kedvezőbb helyzet az alkotás szempontjából?

A jugozombi nők

Csöppet sem véletlen, hogy az „igazhitű” horvát média-klikk fő csapása éppen az írónők és az újságírónők ellen irányult. Boszorkánynak aposztrofálva őket a patriotista bulvársajtó gyakorlatilag arra szólította föl olvasóit, hogy lincseljék meg e némbereket. Mit árthatott vajon a „fiatal demokráciának” kedvenc írónőm, Dubravka Ugresic? Először is: gyanítják, hogy nem tisztafajú horvát, hanem szerb. Ebben a tekintetben nem tudom megvédeni, származására nézve ugyanis bolgár. Mégis, azt gondolom, hogy elsősorban műveinek új olvasata irritálja őket – az, amit az új társadalmi helyzet hozott bennük felszínre. Dubravka Ugresic írt két regényt és egy elbeszéléskötetet, melyek az orosz és a hazai irodalom persziflázsaként a jugoszláv városi élet paródiái. Prózája karneváli-szocialista folklór: szellemesség, érzékenység, bensőségesség jellemzi, vonzódik a kicsihez és jelentéktelenhez – mindez tökéletes irodalmi szerkezetbe ágyazva. Egy női Bulgakov? Lehet. Mindenesetre egyetlen másik jugoszláv írónak sem sikerült az, ami neki: a világ elé tárni saját egyéni nyelvezetét, városának miliőjét, a hétköznapok beszédmódját és őrültségét. A többi írót vagy a történelmi freskók érdekelték, vagy rafinált, túlcizellált műfajokkal bíbelődtek, vagy az irodalmi élet berkeiben sertepertéltek, illetve műveiket ideológiai szempontok alapján írták. Dubravka prózája ezért egyedülálló dokumentum arról, milyen is volt az élet Jugoszláviában. Stefica Cvek rongyos élete című regényében a szerencsétlen főhősnő életében fölvonulnak a különböző nemzetiségű jugoszláv férfiak: egyik ügyetlenebb szeretőnek bizonyul, mint a másik – ami már önmagában is elég ok lenne a nők elleni mitikus hadviselésre vagy az írónő nyilvános elégetésére. Ez a második lehetőség komolyan föl is vetődött egyesekben, amikor Dubravka a háború idején is ugyanolyan szellemesen és lázítóan merészelt írni, mint korábban.

Ha a jugozombi modelljét föl akarnám vázolni, akkor az egy öntudatos, független nő lenne, akinek nincsenek előítéletei, aki vegyes házasságban él, és sokat megélt, akinek több különböző helyen van tulajdona, ezenkívül a munkája miatt sokat utazik, és mindenféle emberrel találkozik. Sok szerencsét kívánok neki, ha túléli, és képes boldogulni a volt Jugoszlávián kívül!

Ha az ember külföldiek számára ír, akkor három lehetősége van: vagy leegyszerűsíti a mondanivalóját, vagy olvasóit manipulálva hazudik (e kettő nem zárja ki egymást), avagy fölvállalja a néptanító gyötrelmes (és általában hiábavaló) szerepét, és mondandóját olvasói számára is érthető argumentációval adja elő. Ez azonban antropológiai tévedés: senki sem ismerheti leendő olvasóit.

A velünk szemben lévő lakásban svéd kolléganőm lakik, aki ugyanazon az amerikai egyetemen tanít, ahol én. Együtt szoktunk kávézni, és gyakran hívjuk egymást vacsorára, amikor is négyesben pletykálunk az amerikaiakról. Főleg azt vetjük a szemükre, hogy szinte egyáltalán nem élnek társadalmi életet. Bezzeg mi, svédek és balkániak, egészen mások vagyunk: spontának, melegszívűek, társaságkedvelők stb. Költöztessenek csak bennünket egymás mellé egy még nagyobb kontinensre – ha létezik ilyen –, ahol együtt őröljük majd a búzát a kunyhónk előtt munkadalokat énekelve… Tessék, ilyen romboló hatásúak a sztereotípiák! A svédek elidegenedett New Jersey-i rokonaikra panaszkodnak, mi meg arra, hogy „honfitársainkkal” nem beszélhetünk nyíltan mindaddig, amíg ki nem puhatoltuk politikai meggyőződésüket.

S végül a katarzis: Katarina utálja Bergmannak a stockholmi Király Színházban megrendezett Téli regéjét, amit ő otthon Svédországban látott, én pedig New Yorkban. Miután ízekre szedtük Bergman rendezését, a fűben világító (elidegenedett) szentjánosbogarakat bámuljuk a sötétben. Katarina elmeséli, hogyan renoválták azt a XVIII. századi színházat, ahol Bergman a szívemnek egyetlen kedves filmjét, Mozart Varázsfuvoláját rendezte. A filmet nálunk 1980 szilveszter éjszakáján mutatták be, amikor Titót az újévi ünnepségről kórházba vitték – ahonnan soha többé nem jött ki élve –, és amikor a szerb televízió hangvétele még szellemes, laza és ironikus volt. Aznap éjjel hatalmas hó esett, és mi reggel Belgrádban a Revolucija sugárút közepén ballagtunk a térdig érő hóban. Katarina megért. Holnap ő, Katarina, a jugozombi fogja nekem kávézás közben elmesélni, hogyan ölték meg Olof Palmét.

Fordította Potoczki Klára

Jegyzetek

[1] A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának 1987. október 5–6-án tartott ülésszaka, melyet a televízió élőben közvetített. Slobodan Milosevic, aki ekkor a Szerb Kommunisták Szövetsége KB Elnökségének elnöke volt, puccsal kiszorította a hatalomból Ivan Stambolicot, a Szerb Köztársasági Elnökség elnökét, akit nacionalizmussal és a koszovói helyzet megítélésében tanúsított revizionizmussal vádolt. Bővebben lásd Laura Silber–Allan Little: Jugoszlávia halála. Zrínyi Kiadó, 1996.

[2] Utalás a hercegovinai és crnagorai nyelvjárásra.

[3] Dr. Mirjana Markovic (Slobodan Milosevic feleségének) pártja.

[4] Szó szerint „fivérség”, amit ő „nővérség”-re változtatott, tehát az „egyenlőség, testvériség” helyett „különbözőség, nővérség”-et javasolt.

[5] A Crna Gora-iakra gondol.

• Kultúra