Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„A biológiához hasonló tudományága nagy előnye, hogy mindenki azt gondol, amit akar.”
(George C. Williams: A pónihal lámpása. Terv és cél a természetben.)

A hasonlatok az általános vélekedés szerint néha hasznosak, mert rávilágítanak bizonyos összefüggésekre. Vagy legalábbis könnyebben megragadhatóvá teszik őket. Lynn Margulis 1981-ben arról írt, hogy az élet kialakulásának egy bizonyos pontján egyes prokariótákat (sejtmag nélküli sejteket) paraziták támadtak meg, illetve (és igazából ez felfedezésének lényege) tulajdonképpen nem is lehet parazitákról beszélni, mivel az együttműködés mindkét félnek előnyös volt, a folyamat pedig az eukarióták (sejtmagos sejtek) létrejöttét eredményezte. És erről a történetről két okból is érdemes valamivel hosszabban beszélni.

Egyfelől azért, mert a továbbiakban fontos lesz a számunkra, hogy a megtámadó és a megtámadott, a befogadó és a jövevény egybeolvadhat olyannyira, hogy utólag legalábbis egy Lynn Margulis kell az eredetileg két különböző entitás újbóli szétválasztásához. Másfelől pedig azért, mert a fentebbi leírásban akarva-akaratlanul megszemélyesítéseket, hasonlatokat, képeket használtunk. Hiszen legfeljebb képletesen érthető például a „megtámadás” vagy az „együttműködés”: mind a pro-, mind az eukarióták világában kizárólag olyan öntudatlan és vak folyamatok zajlanak, amelyeket mi ruházunk fel céllal és akarattal (de hát a biológia nagyon hosszú ideig amúgy is történetekkel és leírásokkal dolgozó műfaj volt).

Innét továbbhaladva aztán eljuthatunk ahhoz a kérdéshez is, hogy mennyire félrevezető ez az egész eljárás, és menynyire hamisítjuk meg az úgynevezett tudományos tényeket, ha mesélünk és megszemélyesítünk, ahelyett, hogy megpróbálnánk minél egzaktabb módon leírni a dolgokat. Vagyis ismét átfogalmazva a dolgokat: mikor, milyen alapon állíthatjuk azt, hogy a kétféleképpen elmondott történet a formai különbségek ellenére lényegében azonos (mondjuk például a Rómeó és Júlia, valamint a West Side Story esetében). Ez az egész probléma leginkább azért érdekes a számunkra, mert végső soron elvezet ahhoz a mémhez, ami számos evolúcióbiológus szerint a gén megfelelője lenne – méghozzá egy, a genetikánál magasabb vagy legalábbis az életnél később megjelenő szinten, a gondolkodás szintjén.[1] És hogy neveket is említsünk: lényegileg ehhez az irányzathoz sorolható például George C. Williams; William H. Calvin; a fogalom megalkotója, Richard Dawkins, valamint az a Daniel C. Dennett, aki minden bizonnyal a legmesszebbre merészkedik el a következtetésekben, és aki maga is egy hasonlatot használ a memetika lényegének bemutatására. Méghozzá éppen a Lynn Margulis-féle prokarióta-eukarióta fejlődés hasonlatát.

Szerinte néhány milliárd évvel az első után lezajlott egy második invázió is, és az új betolakodók a homo sapiens agyát szállták meg, miként azok a bizonyos paraziták a prokariótákat annak idején. Ennek következtében egy látszólag ugyanolyan egységes entitás jött létre, mint amilyenek a prokariótákból kialakuló eukarióták voltak, csak éppen ezt az egységes, új dolgot most úgy hívjuk, hogy ember. És hogy még provokatívabb legyen a dolog, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az agy a hardver és a mémek rajta a szoftver, és a mesterséges intelligencia kutatói azért keresik hiába a tudatosságot, mert az egy megfelelő komplexitás elérése után jelenhet csak meg. Amennyiben pedig (mintegy azt remélve, hogy rábukkanhatunk a tudatosság szervére) részeire bontjuk a rendszert, akkor Dennett szavaival élve azt fogjuk találni, hogy „nincsen otthon senki”. Mert: „Az emberi tudatosság nem más, mint a mémek hihetetlen komplexitása (vagy még egzaktabb módon fogalmazva: a mémeknek az emberi agyon kifejtett hatása), amit a legjobban úgy foghatunk fel, mint egy neumanni virtuális [számító]gép működését”, ahol ennek a virtuális gépezetnek a hatékonysága nagy mértékben a biológiai hardvernek (vagyis az agynak) a hatékony működésén alapul. És persze számos korlátja is ebből fakad. De az összhang a két összetevő között azért ez esetben is legalább olyan tökéletes, mint a prokariótáknál és parazitáiknál volt, és ebben nincsen is semmi meglepő, hiszen „a betolakodókat” maga az agy hozta létre valahogy úgy, ahogy a madár a fészkét és a pók a hálót. Azt hihetnénk, ezzel az újabb hasonlattal Dennett kérdésessé teszi az előző érvényességét (hiszen lehetne azzal érvelni, hogy a sejtmagnélkülieket „kívülről jövők” támadták meg), de könnyen beláthatjuk, hogy azért az első hasonlat is találó, ha meggondoljuk: igaz ugyan, hogy az agy hozza létre a mémeket, de egy-egy konkrét agy csak igen kis részüket alkotja meg, a többit csak felhasználja: a rajta szoftverként futó mémek leginkább kívülről származnak: mivelhogy ezek más emberek gondolatai.

Vagyis képesek tovább másolódni és elterjedni, és míg a sikertelenek eltűnnek, addig a sikeresek előbb-utóbb nagy számban lesznek jelen a világban. Úgyhogy talán a felmerülő elméleti nehézségek ellenére sem indokolatlan az evolúcióelméletet emlegetni a mémekkel kapcsolatban, illetve azt állítani, hogy lényegi hasonlóság mutatható ki közöttük és a biológiai evolúció alapegységeinek számító gének között. „A szelekció s ennélfogva az önérdek alapegysége nem a faj, nem is a csoport, sőt nem is az egyén. Az alapegység a gén, az öröklődés egysége”, állapítja meg az a Dawkins, aki nem sokkal később ennek a fogalomnak az analógiájára alkotja majd meg a mémek fogalmát is, mivel – tovább általánosítva a fentebbieket – ki lehet jelenteni, hogy mindkét esetben replikátorról: önmagát másoló és továbbörökítő dologról van szó. És bár igaz ugyan, hogy létezik egy, legalább a ’60-as évek közepéig, illetve G. C. Williamsig visszavezethető definíció, mely szerint „a gén a kromoszóma anyagának olyan része, amely potenciálisan elég sok nemzedékig fennmarad ahhoz, hogy a természetes szelekció egységeként szolgáljon” (ami persze tautológia, mert azt állítja, hogy a gén az, ami öröklődik, tehát ami öröklődik, az gén), de a kromoszóma behelyettesíthető lehetne valami mással is.

Egy idegen bolygón például nem szükségszerű, hogy pontosan a földi módon jöjjön létre az élet, de azt attól még életnek nevezhetnénk, ha megfelelne bizonyos kritériumoknak, melyek között biztosan nem lenne ott, hogy éppen kromoszómákból kell felépülnie. Megtenné helyette valami más is: a lényeg az, hogy minden életnek „replikálódó egységek túlélése révén” kell kifejlődnie. És ez az a pont, ahol Dawkins felteszi a mémek létének feltételezéséhez elvezető kérdést. „De vajon messzi világokba kell-e utaznunk ahhoz, hogy másfajta replikátorokra és ennek folyományaként másfajta evolúcióra leljünk?” – kérdezi, aztán rögtön válaszol is rá: „Én azt hiszem, hogy nemrégiben egy újfajta replikátor bukkant fel ezen a bolygón… Még gyerekcipőben jár… de máris olyan gyors evolúciós változáson megy át, hogy mögötte a jó öreg gén messze lemaradva liheg.”

A mémek azért jönnek létre, mert az evolúció logikája azt diktálja, hogy „ha olyan feltételek alakulnak ki, melyek között egy újfajta replikátor másolatokat tud készíteni magáról, az új replikátor át fogja venni a hatalmat, és el fogja indítani a saját új típusú replikációját”. Ennek következtében pedig kialakul a mémekre mint az új típusú evolúció alapegységeire épülő emberi kultúra, ahol a mém bármi lehet, ami másolható és képes valamilyen formában (lehetőleg minél hosszabb időn keresztül) továbbadni magát. És bár a „valamilyen formában” kitétel fogalmi bizonytalanságokat rejt magában, az azért biztos, hogy például egy jelszó, egy ruhadivat, egy dallam, a tűsarkú cipő vagy egy edénykészítési mód éppúgy mémnek tekinthető, mint mondjuk a magukra a mémekre vonatkozó gondolat, és egy újabb hasonlattal (vagy még inkább analógiával) élve további közös vonásokat is találhatunk a biológiai és a memetikus evolúció között. Ez utóbbi esetben ugyanis az élet kialakulásához elengedhetetlen „őslevesnek” a génszelekción alapuló evolúció által létrehozott emberi agyak felelnek meg, a rivális génekből álló környezetnek megfeleltethető kulturális környezet pedig más mémekből tevődik össze, melyekre szintén hat a természetes kiválasztás.

Azt is meg lehet persze mondani, hogy ez milyen mechanizmuson keresztül fog érvényesülni, és hogy miért versengenek ezek a mémek: az agykapacitásért, illetve a figyelemért. Nyilvánvaló, hogy egy mém csak a többiek rovására kötheti le a figyelmünket (legyen szó egy televíziós vetélkedőről, egy bestsellerről, egy akciófilmről vagy éppen erről a cikkről), és az, amelyikkel nem törődik senki, nem fog tovább másolódni sem. Mondhatni, kipusztul, és amennyiben az eddigieket komolyan vesszük, ez még csak nem is átvitt értelemben értendő. A memetikával foglalkozók között hallani olyan vélekedéseket is, hogy „a mémeket élő struktúráknak kell tekintenünk, nem csupán metaforikusan, de technikai szempontból is. Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élősködsz az agyamon… pontosan úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán… a »hit a halál utáni életben« mémje például fizikai értelemben is milliószámra keletkezik az egyének idegrendszerében levő struktúraként a világ minden táján.”

Ami nyilvánvalóan szélsőséges álláspont, és mint az alábbiakban látni fogjuk, erősen vitatható. Azt viszont mindenképpen érdemes alaposabban végiggondolni, hogy az evolúció szempontjából nem létezik „jó” meg „rossz” gén (csak sikeres és sikertelen van). Tehát ha elfogadjuk, hogy a mémeket lényegileg a gének analógiájára kell elképzelnünk, akkor kézenfekvő az a következtetés is, hogy nincsen értelme „jó” vagy „rossz”, kulturálisan értékes vagy értéktelen dolgokat hordozó mémekről beszélni, és a lakodalmas rock valamelyik dallama vagy a Dallas szignálja ebből a szempontból egyenrangú az Ötödik szimfónia nyitótaktusaival. Hiszen az, hogy egy adott kultúrán belül mit tartunk jónak vagy elítélendőnek, ezek szerint nagymértékben (sőt, ha van hozzá bátorságunk, akkor azt is állíthatjuk, hogy teljesen) a kulturális környezetünkben jelen lévő és a természetes szelekció nyomása alatt a túlélésért (értsd: a figyelmünkért) versengő mémektől függ. A populációmemetikusok, mondja némi iróniával Dawkins, az alapján fogják megítélni egy zenei mém életképességét, hogy az emberek milyen dallamot fütyülnek az utcán.

Feltéve persze, hogy képesek lesznek eldönteni, mi számít mémnek, hiszen itt azért komoly nehézségekbe ütközünk. Mémnek tekinthető-e egy egész zenemű, kérdezi a témával foglalkozó szakirodalom, és ha igen, akkor vajon a belőle kiemelt sláger is mémnek számít-e, illetve egyáltalán hány ilyen alapegységből áll össze például egy szimfónia? És hogyan döntjük el, hogy azonos mémről van-e szó két különböző esetben, amikor a gondolatok egyik alapvető sajátossága, hogy nem változatlan formában terjednek tovább, hanem holmi lamarcki evolúcióként öröklődnek tovább a „szerzett tulajdonságok”? Amennyiben feltételezzük, hogy a darwinizmusnak vannak mémjei, ez alatt nyilvánvalóan nem azt kell érteni, hogy az egész darwini életmű pontos másolata ott van az evolúcióbiológusok fejében (ez esetben egyébként pontosan ugyanazt is értenék a különböző fogalmak alatt, tehát tudományos viták sem lennének). És az is nyilvánvalónak látszik, hogy a Rómeó és Júlia meg a West Side Story ugyanaz a mém a szerelmesekről meg az egymással szemben álló családokról, és erősen az lehet a benyomásunk, mintha a Lynn Margulis-i prokarióta-és-parazita meg a dennetti agy-és-mém történet is ugyanaz lenne. De hogy miért, azt egyáltalán nem olyan könnyű megragadni, mint a gének esetében az öröklődést: „Átvitelük – mondja Dawkins – látszólag egészen más, mint a diszkrét, minden vagy semmi jellegű génátvitel”, az elmélet védelmében azonban hivatkozhatnánk arra, hogy a mindennapi életben a gének diszkrét módon jelentkező hatását is nehéz kimutatni: a magasság vagy a bőrszín sem látszik „elegyíthetetlen gének művének”. Ráadásul itt is élhetünk azzal a(z egyébként kimondottan tautologikus) megoldással, hogy kijelentjük: a mém per definitonem a kulturális öröklődés egysége.

Persze ekkor még mindig kérdéses lehet, hogy fizikailag mi felel meg a mémnek, hogy mi állítható párhuzamba a gént hordozó kromoszómaanyag-részekkel – de igazából itt sem ütközünk különösebb nehézségekbe. Elvégre itt is el lehet játszani az előbbi játékot. Érvelhetünk amellett, hogy valamilyen formában azért csak kell, hogy legyen fizikai megfelelőjük a „kultúrgéneknek”, hiszen az agyban így vagy úgy, de fizikai formában tárolódnak az információk, és az pedig igazán nem sokat számít, hogy speciális molekulákról van-e szó, vagy zárt pályán keringő elektronáramokról. Vagyis végső soron erről az oldalról meglehetősen kikezdhetetlennek tűnik a memetika, még ha talán nem is túlságosan vonzó egy olyan elmélet, amely – látszólag a szociáldarwinizmushoz hasonló módon – megpróbálja az evolúciót a társadalomra és a kultúrára többé vagy kevésbé közvetlenül ható erőként feltüntetni.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szociáldarwinizmus nem a XX., hanem a XIX. századi evolúcióelméleten alapult, és joggal állíthatjuk – megint csak Dawkins nyomán –, hogy „Amit Darwin mondott, annak jelentős része, részleteit tekintve, helytelen”, és a mai biológusok egészen másfajta tudományt művelnek, mint száz évvel ezelőtti kollégáik.[2] Hosszan lehetne fejtegetni a leginkább csak a szakemberek számára érdekes részleteket a génfogalom kialakulásának és metamorfózisainak jelentőségétől egészen addig bezárólag, hogy egy magára valamit is adó evolúcióbiológus Darwint legfeljebb munkaidőn kívül olvas. Tehát például Thomas Henry Huxley, Darwin „bulldogja” és Richard Dawkinsnak a gondolkodásában (és az agyában) legfeljebb a természetes kiválasztáson alapuló evolúció mémje lehetett közös.

Ebből aztán további dolgok is következnek, és valószínűleg nem nehéz belátni, hogy egy XIX. századi „társadalmi evolúciós elmélet” látványos kudarca még egyáltalán nem bizonyítja, hogy csakugyan lehetetlen lenne kidolgozni egy, a társadalomtudományokat a darwini tanokkal összekötő teóriát. Egy ilyen elmélet kidolgozásának nincs különös akadálya, főként ha az nem követi el még egyszer a száz évvel ezelőtti hibát, és nem akar egy biológiai tan alapján értékrendet felállítani. Márpedig a memetika éppen azt sugallja, hogy az evolúciós elmélet kiterjesztéséből semmi ilyesmi nem következik. Mert a biológiai tények nem jók vagy rosszak, miként a gének sem azok.

Ha elfogadjuk ezt, valamint elfogadjuk a memetika létét, akkor egy minden korábbiál általánosabb fogalmakat használó biológiához juthatunk el, aminek jócskán kitágulnak a fogalmi határai is. Amennyiben nem ragaszkodunk hozzá, hogy az élet definíciójában szerepeljenek kitételek a földi élet konkrét formáira, tehát hajlandóak vagyunk például gének helyett a sokkal általánosabb replikátorokról beszélni, úgy felvethetővé válik a kérdés, hogy egy komputerprogram megfelelő összetettség, önmásolási képesség és még néhány hasonló feltétel teljesítése esetén tekinthető-e élőnek, és szélsőséges esetben indokolt lehet-e, hogy az állatbarátok beavatkozzanak egy számítógépes vírus védelmében. De gyökeresen megváltozhatnak az idegen élet keresésének stratégiái is, hiszen az új és általános életfogalom azt jelenti, hogy nem csupán az ún. életzónában keringő, Föld-típusú, vízzel borított bolygók jöhetnek számításba, hanem egy sokkal tágabb körben lehet folytatni a kutatást.

Vagyis az előnyök látszólag nyilvánvalóak, de eközben vigyázni kell, hogy ne becsüljük túl a lehetőségeket. Az általánosított biológia-fogalom alapján létrejövő memetika például alkalmas lehet ugyan egyfajta információáramlás és -átadás leírására, ám ez nem jelenti azt, hogy hozzásegítene a konkrét jelenségek jobb megértéséhez is, és egy dallam mémként való meghatározása nem jelenti azt, hogy magáról dallamról is világosabb képünk alakulna ki (vagy arról, hogy miért bizonyult riválisaival szemben sikeresnek). Nem leszünk képesek megjósolni, hogy holnap melyik dallamot fogják fütyülni az utcán, tehát aki ilyesmit várna ettől az elmélettől, az csalódni fog.

Ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy a memetikáig vezető biológiai irányzat riválisok nélküli egyeduralkodó lenne. A nagy tekintélyű paleontológus, Niles Eldredge meglehetősen sértődött hangon írja, hogy nem a géneken alapuló evolúcióelmélet az egyetlen járható út, hanem kiindulhatunk abból is, hogy a természetes szelekció magán az élő organizmuson fejti ki hatását. Semmi szükség nincsen, teszi hozzá, olyan elvont entitások megalkotására, mint amikkel az általa „ultradarwinistáknak” nevezett csoport dolgozik,[3] és ha esetleg végül az ő tábora, a „naturalista” irányzat kerekedik felül, akkor ez a mémelmélet bukását is jelentené. Amit kissé ironikusan úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ebben az esetben a mémelmélet mémje életképtelennek bizonyult.

Jegyzetek

[1] . A mém szó a mimémából (utánzás) származik. Ez olyan név, mondja Dawkins, ami „a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza”.

[2] . És ennek megfelelően képesek például megválaszolni azt a két kérdést, ami annak idején látszólag az evolúcióelmélet ellen szólt, nevezetesen a társas élőlények (pl. a hangyák) látszólag altruista magatartását, valamint a „nemi kiválasztás” szélsőséges és kirívó példáit, mint amilyen a hím páva tollazata. De ha az „akkori” és a „mai” közötti különbségekről némileg általánosabban szólva azt is elmondhatjuk, hogy a XIX. sz. biológiájából gyakorlatilag minden ma használatos eszköz és módszer hiányzott a biometriától, a matematikai statisztikától a genetikáig bezárólag, ami (Juhász-Nagy Pál megfogalmazásával élve) „egyáltalán értelmezhetné a változatosság problémáinak lényegét, a variáció és a variabilitás viszonyát. […] A klasszikus darwinizmus keretében számos nagyon lényeges kérdés… még csak föl sem vethető.”

[3] . A kérdés itt végső soron az, hogy amikor a „működő” evolócióról beszélünk, akkor mit tekintünk alapvető (és ezért tovább-bontani sem érdemes) egységnek. A határozott fölényben lévő „ultradarwinisták” úgy vélik, hogy az „önző gén” az, ami továbböröklődik, és ennek megfelelően az evolúciót mint az egymással a túlélésért versengő gének küzdelmét kell értelmezni, a kisebbségben lévő „naturalisták” viszont azt mondják, hogy ez a végső egység az egyed (vagyis az élő organizmus). Persze egy paleontológus vagy egy zoológus számára valószínűleg nem látszik különösebben célszerűnek egészen a gének szintjéig lebontani a jelenségeket.

• Kultúra