Kontra Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Arra gondoltam, hogy nagyon nyomasztó lesz az utazás, de nem: fényesre világította a nap a batinai hidat, egy harcászati terepasztal játékbástyáinak tűntek a betonból öntött, szűk őrtornyok; a jugoszlávok személyi igazolvánnyal is menni hagyják még az átkelőket, a túloldalon pedig a belga kéksapkások állomásoznak, most éppen UNTAES a nevük. Mivel kevesen igyekeznek az elátkozott tartomány felé, nemigen akad dolguk. Megállunk a sorompó előtt, a kis katonai őrbarakk mellett. Toni Braxton dala kihallatszik a nyitott ajtón át; előjön az ügyeletes kéksapkás. Várni kell egy kicsit, amíg a kézzel irányított sorompó felemelkedik. Közben a dal a refrénhez ér, hogy un-break my heart, és bent harsogják az énekesnővel együtt, ahogy a torkukon kifér, a géppisztolyos őr mosolyogva bekiabál valamit, mire szűnik bent a vokál, előbukkan három kék sapka nélküli, félcentis géppel nyírott fej, hogy megnézzék már, kik járnak erre, amiért beléjük kellett fojtani ezt a szívtörő dalt. Persze hogy az. Olyan szentimentális, mint nekem ez a lösz, ahogy haladunk tovább Vörösmart felé. A háború alatt frissen vágták át a hegyet, így valóban jóval rövidebb az út. Az egész valószerűtlenül élénksárga, ide kellene most csődíteni a régészeket, a földgyomrászokat, gondolom magamban, annyira szépen látszik a rétegződés, ennek a hegynek a tetején találtak avar kori sírokat szántás közben még gyerekkoromban. Az aranyozott ruhadíszeket még látni lehetett Baranyai Júlia értékes helytörténeti gyűjteményében. Nem tudni, mi lett a múzeum sorsa.

Fahordók

A limes vonalán haladunk, amerre a rómaiak jártak, mert akkoriban is ez volt a határőrvidék, a mostani hadviseléskor ugyanennek számított, csak dél felől nézve, innen ered a szerb keresztelésű Krajina elnevezés. A császárok a légiók kiszolgált katonáit továbbra is meghagyták ama területeken, ahol szolgálati idejüket töltötték, innen származik a nevünk, ahogyan ezt apám történelemtanárként felderítette. S hogy miféle kincs vonzotta ide egykor és ma is a hadakat, amiért otthonukká akarták tenni ezt a tájat, erre a kérdésre egyetlen rövid szó a válasz: a bor. A monarchia katonái egykor ugyanezekben a pincékben tanyáztak legszívesebben, mint legutóbb Arkan bakósapkás szabadcsapatai. A lösz hátán érett termés messze földön híressé tette ezt a tájat, a boroknak összetéveszthetetlen a zamatuk, gyöngyházfényű halványzöld színük egyedi és könnyen felismerhető.

(Ha már az elnevezések kerültek szóba, idekívánkozik egy rövid kitérő, hogy el lehessen igazodni ugyanannak a földrajzi tájegységnek a sokféle neve között. A Drávaszög a történelmi Baranya megye déli része volt, az első világháború után a Vajdasággal együtt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságon belül Szerbia részeként Baranyának nevezték, ezt a nevet vitte tovább a második világháború után is, amikor a Horvát Szocialista Köztársasághoz került, az 1991-es szerb megszállás után a Krajinai Szerb Köztársaságon belül a Szlavónia, Baranya, Nyugat-Szerémség Autonóm Körzetbe sorolták, amit Keleti Szektorként emlegetnek a Daytoni Szerződésben.)

A forgalom gyér, inkább csak kifelé jönnek, hozzák, amit még lehet, kihasználják az átmeneti állapotot. Pélmonostori rendszámú autók karavánja halad Szerbia felé, talán még a számok is egymást követik, ahogyan a frissen nyomtatott papírpénzeken, hiszen ezért mentek csak át: itt lehet a legkétesebb eredetű kocsikat is „legalizáltatni”. (Magyarán: a környező országokban lopott kocsik is megtisztulnak szerény illeték fejében.)

A táj visszatérő motívumai a térdig vágott fák, hogy ne kelljen nagyot hajolni a motorfűrésszel, és gyorsabban lehessen haladni, akár kétszer fordulhassanak a dupla vontatókkal Szerbia felé, ahol ma is áron alul kínálják a fát. Helyben, az egykori Krajinai Szerb Köztársaságban húsz német márka köbmétere, mire átér a hídon, addigra ötvenre szökik fel az ára, ami még mindig olcsóbb fűtőanyag, mint ha a Fruška gorát tarolnák le.

Szeretném a fényképezőgépemmel megörökíteni az irtást, de sehogy sem tudok meggyőző felvételeket készíteni, mert öt év alatt főleg összevissza hajtottak a kivágott fák, és ma nem az egykori erdőt juttatják az eszébe annak, aki rátekint, hanem inkább elhagyott bozótosra emlékeztetnek, amelybe aligha merészkedik be bárki is az aknaveszély miatt. A vadak felét sem az orvvadászok lőtték ki errefelé, a vaddisznók főleg felrobbantak. Vágtak itt válogatás nélkül, aligha jutott eszükbe, hogy egy tölgyfaerdő megújulásához háromszáz évre van szükség. Fűtésre használtak olyan jobb sorsra érdemes, szálegyenes egyedeket, mint amilyen a kőris és a platán.

Integetők

Kicsit úgy érezzük most magunkat a feleségemmel, ahogy Yugónkkal haladunk végig a Drávaszög településein, ahogyan azok az emberek érezhették magukat az „integetős buszban”. Mi legalább erről az oldalról hazamehettünk néha, ha rászántuk magunkat. De hogyan viselkednek azok az emberek, akik kénytelenek voltak elhagyni otthonukat 1991 nyarán, azon a dermesztő vasárnap délutánon? Milyenek lesznek az első reakcióik, ha megpillantják a régi utcát, amely nem ugyanaz már? Milyen lesz annak a tekintete, akinek arcát szétszaggatta a honvágy? A helybeliek éppen egy évvel ezelőtt furcsa buszra figyeltek fel. Feltűnő a fehér járat látványa ott, ahol a madár sem jár. Annál is feltűnőbb, ha az utasok különösen viselkednek. Nem elgyötörtek és soványak, mint amilyen látványt a hadifoglyok nyújtottak szállítás közben, hanem éppen ellenkezőleg: ezek az emberek határozottan lelkesek és vidámak voltak. Ha megláttak egy embert a kihalt utcán, amint kukoricát tol a talicskájában, hevesen gesztikuláltak, mint akiknek éppen katartikus élményben van részük, integettek kézzel-lábbal. Amikor másnap ugyanabban az időpontban feltűnt a fehér járat, addigra már híre ment a dolognak, egyesek leolvasni vélték a táblát a szélvédőn, amely szerint a busz Eszékről indult, és ugyanoda tér vissza, csak tesz egy kört a baranyai háromszögben. A fegyvermentesítési folyamat első látható eredményeként ilyen „kirándulóbusz” indult az első kiváltságosokkal, akik lezárt ajtókkal és ablakokkal ugyan, az akkori IFOR katonai ellenőrzése mellett, de azért mégis látogatást tehettek szülőföldjükre. A lakott településeken lassabban haladtak, hogy az utasok meggyőződhessenek róla, áll-e még egyáltalán a házuk, egy pillantást vethessenek a nevezetességekre, a fővesztett templomokra, integethessenek, ha az utcán ismerőst látnak. Gyakorlatilag azonban a busz utasai minden egyes embernek integettek, akiket a földeken dolgozni láttak, akik a házuk elejét meszelték, akik az udvaron ruhát teregettek vagy a tetőn cserepeket pótoltak, mert ezek az emberek csakis szomszédok és ismerősök lehettek, akik hazavárják őket.

Amikor az első találkozást megszervezték, még havazott. A húsz-húsz családtagot mindkét fél részéről megmotozták előbb, aztán indulhattak találkozni legközelebbi családtagjaikkal a szögesdrótokon túlra, a senkiföldjére. Magukhoz ölelhették egymást a süvöltő szélben az országúton, miközben tisztes távolságban vigyáztak rájuk az IFOR páncélosai. El sem hittem volna az egészet, ha nem a tévében látom, olyan volt, mint egy második világháborús fogolycsere. Érzelmektől feldúlt arcú emberek álldogáltak kis vacogó csoportban, mögöttük látszott a Csingi-lingi csárda, amely még ma is a világ végét jelenti.

Fegyvertelenek

Mirkovac felé még áll egy kék tábla, hogy anonim fegyverátadásra biztassa a lakosságot. A szóbeszéd szerint sokaknak összejött egy új autóra való, német márkában, készpénzben leszámolva a békefenntartók által. Leginkább olyanokról van szó, akiknek sohasem volt otthonuk a Drávaszög, csak „terminátorkodtak” itt egy kicsit. Az viszont már nem szóbeszéd, hogy a horvátok az állampolgársági bizonylat, a domovnica kiadásánál figyelembe vették a lakosság háborús múltját. Az érintettek érdekes módon fel tudták mérni, hogy szerepelnek-e a nemkívánatos személyek listáján. Nagyon nehéz persze meghúzni a határt, mert nem mindegy, hogy valaki csak elkötötte a szomszéd traktorát, vagy egyúttal agyon is lőtte a tulajdonosát. Kisebb-nagyobb hibaszázalékkal persze, de a helyi lakosság megőrizte emlékezetében az elkövetők kilétét, akik közül az egyik mégis megpróbált horvát állampolgársághoz jutni, de mivel nem sikerült neki, nyomban átköltözött a Vajdaságba, ott vett magának házat. Ebben az esetben jogosnak tűnik az ítélet, hiszen az illetőnek odahaza köztudottan csak két kecskéje volt, és ugyancsak köztudottan mégis megkereste az elmúlt fél évtizedben a rávalót, hogy új életet kezdjen. A Vajdaságban természetesen a magyar házak a legolcsóbbak, hiszen a behívók és a létbizonytalanság elől sokan elköltöztek, a pontos adatok máig sem ismeretesek. Hogy hány ház cserélt gazdát áron alul, arról viszont minden faluban meg lehet győződni.

A látogatást igyekeznek mindenkinek lehetővé tenni a megengedett keretek között. Nincs azonban olyan megállapodás, amit ne szegnének meg, hiszen ennek jegyében zajlott eddig is valamennyi esemény. Bármennyi jó szándék legyen is a békefenntartók terveiben, most már a türelmetlenség keresteti meg az emberekkel a réseket, ezért fordul elő az, hogy számos rendszámtábla nélküli személygépkocsi letér a kijelölt útvonalról, és sokan választják az önbíráskodást.

Csoportkép kéksapkásokkal a vörösmarti kanyarban: az ajtóban karba tett kézzel áll a betelepült, az utcán egy tisztviselőnek látszó hölgy papírokkal a kezében magyaráz egy tetszetős külsejű kétszintes családi ház előtt. Aligha kell kommentár a némafilmhez, amit a kocsiból nézünk. Nem tudni azonban, meddig lesz türelmük a kéksapkásoknak ahhoz, hogy a vitás esetekhez folyton páncélgépkocsikat rendeljenek oda.

A visszatelepülés lépcsőzetessége májusban már különösen szembetűnő jellegzetességekkel bírt, íme néhány: vannak, akik már hazatértek, mert maradtak otthon, akik őrizték a házat, először csak a nőket és a gyerekeket engedték haza hivatalosan látogatóba, most már egész családokat is, eleinte csak egy napra, most már tíz napnál hosszabb időre is. Azok közül is visszatértek néhányan, akiknek lakták a házát, és most terepszemlét tartanak az üres falak között, kezdhetik elölről a vakolást, hiszen a huzalokat és a villanykapcsolókat, a fürdőszoba csapjait, a beépített szekrényeket és az ajtószárfákat is elvitték (ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy kik fosztogattak, akkor a tárgyban járatlan is egyből vágná a választ, pedig a választék ennél jóval árnyaltabb, és úgy hangzik, hogy mindenki, megesett, hogy a szomszédok és a barátok válogattak elsőként, aztán érkeztek a tartalékosok az üresen hagyott hajlékokba, köztük magyarok is a Vajdaságból, a drávaszögi magyar házakból természetesen ők is pakoltak válogatás nélkül, mint szerb kollégáik). Az új lakók magatartása a legkülönfélébb, attól függően, hogy Horvátországban kívánnak-e maradni vagy sem; akik csak ideiglenes szállást kerestek, azok vitték, amit értek, akik maradtak, azok nem biztos, hogy beengedik a ház tulajdonosát, sőt azzal fenyegetőznek, hogy még fel is gyújtják elmenőben, mert maradnak az utolsó napig. A legvékonyabb réteget azok alkotják, akik hasonló házat hagytak maguk után Horvátországban, és azt várják, hogy helyreálljon a törvényes közigazgatás, mehessen ki-ki a magáéba. A hercegszöllősi Juhász család így emlékezik vissza otthon tett látogatására: „Más emberek laknak ott, alusznak az ágyunkban, ott, ahol mi és a gyerekeink az életünk egy részét leéltük… Nagyon barátságosak voltak, és többször is elismételték, hogy minden a miénk. A bejáratnál erős savanyúkáposzta-illat fogadott bennünket, amelynek az okozója az előszobában álló káposztáshordó volt. A bútorok szerteszéjjel, összevissza dobálva, szétszedve. Semmi sincs abból, ami az emlékezetünkben él. Az ablakon a néhány kapcson lógó függönyt is utoljára mi mostuk ki, és most ismét ránk vár, ilyen apróságokra ki ér rá gondolni. A radiátorok alatt lábasok, hogy miért, azt nem lehet tudni, de a fűtőtestek még megvannak – eddig! Olyan minden, mintha azoknak az embereknek nem lenne magukkal szemben semmiféle igénye… Azonban néhány dolog az egyik helyiségben érintetlenül maradt. Mit gondolnak, mi az? Ne fáradjanak, megmondom: az ásó, kapa, gereblye, kasza…”

Mitől olyanok a házak, mintha térdelnének? Nemcsak a romok, hanem azok is, amelyek állnak.
Talán az optikai csalódáshoz lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor az ember hosszú idő után hazatér, és rájön, hogy emlékezetében másmilyen perspektívákat őrzött: azt tapasztalja, hogy minden „összement”, kisebb lett, aztán a szem hamarosan alkalmazkodik a környezethez, és úgy jár-kel, mintha minden csak tegnap történt volna.

Anyám félretett emlékeit szedi elő, talán megmosolyogjuk majd a hosszú számsorokat, milyen érdekes most kézbe venni a sosemvolt ország, a Krajinai Szerb Köztársaság pénzeit, az egymilliárdost, az ötszázmillióst, a tízmilliárdost és a százmillióst, csak néhány napig voltak forgalomban, mert mire kivergődtek volna velük ebből az övezetből, addigra vagy teljesen elveszítették az értéküket, vagy kivonták őket a forgalomból, de ez talán így nem is pontos kifejezés, mert abban a káoszban ugyan ki lehetett volna a megmondhatója, hogy mi meddig érvényes; utólag legfeljebb úgy fogalmazhatnánk, hogy ezek a nyomtatványok korlátozott ideig fizetőeszköznek számítottak egy olyan területen, amelynek határai évekig a hadiszerencse szerint alakultak. Anyám azt mondja, annyit értek a vágtázó inflációban, mint a gyerekek pénzei, amikor boltocskát játszanak, és maguk rajzolják a fecnikre a számokat. Eljátszom azzal a gondolattal, hogy ezek a háború igazi relikviái, mert valódi vér tapad hozzájuk, ettől talán még a legvérmesebb numizmatáknak is végigfut a hátán a hideg, ez a körülmény most csak növeli pénzben kifejezhető értéküket.

Nem is maradt más abból a szárazföldi szigetvilágként elképzelt országból, mint a pénze és a bélyegei, melyekből szintén nem nyomtak ki két egyforma sorozatot. A postai bélyegzőn pedig a helyiség békebeli irányítószáma áll!

Nyelvészek

Egykori iskolatársam csak azért úszta meg a frontot, amely nem sokkal a falu alatt húzódott, mert súlyos műtéteken esett át ebben az időszakban. Nem szállíthatták természetesen a tizenkét kilométerre fekvő horvát Eszékre, hiszen Laskóról is többek között éppen az ottani kórházat lőtték a tartalékosok, hanem az ötven kilométerre fekvő Zombor belgyógyászatára vitték. Most, hogy a terület lassan horvát közigazgatás alá kerül, megvannak az úti okmányok is, egykori iskolatársam a nemrégiben újraindult buszjárattal a városba utazott, hogy kérvényezze a nyugdíjaztatását. Az orvosi bizottság azzal hajította ki a papírjaival együtt, hogy „nem értik, amit ott a zombori kórházban írtak, fordíttassa le!” Aki nem tudja, hogy a horvát és a szerb „nyelvileg” azonos, talán még természetesnek is találná, hogy az egykor szemben álló felek a békében sem kívánják egymás szavát megérteni. Az iskolában szerbhorvátul tanultunk. Most pedig azon tréfálkoztunk, hogy le kellene nekik vetíteni a „koprodukcióban” készült partizánfilmeket, amelyeknek jobbára két hősük volt, egy szerb és egy horvát, és nemhogy megértették egymást, hanem szélesvásznú összeölelkezéseikből maguk csináltak legendát – nem mások.

Nem tudom, hogy Bernben lefordíttatják-e svájcira az osztrákot vagy a bajor nyelvet, arra mindenesetre jó a példa, hogy a nyelvi kérdés abszurditását érzékeltesse. A „közjegyzők” most mindenesetre jól keresnek, hiszen kétflekknyi, jobbára latin kifejezésekkel tűzdelt, latin betűs (!) orvosi diagnózis átköltése egyik nyelvről a másikra ötven német márkába kerül. Hasonló a tarifájuk az anyakönyvi kivonatoknak és egyéb személyi dokumentumoknak is, amelyek alapján a házastárs és a másutt született gyerekek (!) is megkaphatják az állampolgárságot. Érdemes megfigyelni éppen nyelvi szinten azt, mennyire törekednek a horvátok arra, hogy minél inkább eltávolítsák saját nyelvüket attól a másiktól. Az elszakadás természetes jelének tekinthető, hogy lehetőleg a közigazgatásban semmi se emlékeztessen az egykori közös országra, a nyelvújításban most ott tartanak, hogy a drávaszögi magyaroknak saját vicceik is vannak arról, hogy az már mégiscsak nevetséges, hogy a kutyát ezután okokucni domobrannak nevezzék. A szójátékot nemigen lehetne adekvátan átültetni, arról szól, hogy még a kocsmában könyökölők nyelvérzéke is tiltakozik a politikai nyelvművelés ellen. A védekező mechanizmus a hétköznapi érintkezésmódokat sem kerülte el. Ha ma valaki úgy köszön egy horvátnak, hogy „zdravo”, akkor az illető minimum frusztrált lesz, és maximum egy „bok”-ra méltatja ellenfelét. Ma nyelvújításba kezdeni anakronisztikus erőfeszítés, mert az archaizálás körülményeskedéssel és mesterkéltséggel jár. Megfigyelhető mindez az államapparátus rengeteg neomonarchista aranyozásában, a Walt Disney-s udvari jelmezekben és a gárdisták ólomkatonás egyenruháiban is. Mindez azt hivatott sugallni, hogy visszatért egy sosemvolt kor, amilyen nemzetállam a mesében él.

Az évekig megszállás alatt lévő valamennyi horvátországi területre jellemző pillanatnyilag a jogi káosz, ami nagyrészt abból adódik, hogy semmiféle dokumentumot nem ismernek el, amit a Knin központú Krajinai Szerb Köztársaság kiadott. Így törvények kívülinek számítanak az ebben az időszakban kötött házasságok, és velük együtt természetesen a gyermekek sem törvényesek még, mindent fordíttatni, kérelmezni kell, az örökségi ügyek bukfenceiben és az ingatlancserékben pedig még nagyon sokáig nem lehet eligazodni. Klein tábornok (a térség nemzetközi erőinek parancsnoka) nem hiába kérte több ízben, hogy legalább a családegyesítések procedúráját gyorsítsák meg.

A horvát hatalom arroganciájának jele az is, hogy pillanatnyilag nem ismerik el a háborús éveket (tehát az utóbbi ötöt!) ezeken a területeken. Magyarán arról van szó, hogy ha egy horvát lövészárkot ásott munkaidő alatt, az érvényes, ha ugyanezt tette egy magyar vagy egy szerb a szemben lévő oldalon, az nem. Az itt élő magyarság megítélése mindkét fél szemében rosszabb, mint az elzásziaké volt történelmük során, amikor ide vagy oda csatolták őket a területükkel együtt, folyton az ellenfél csatlósának tekintik őket, ami politikailag negatívabb ítélet az ellenségnél is.

Amíg folytak a harcok, a hírműsorok világszerte valósághű képet adtak arról, hogy ki is a balkáni „agresszor”; mintha ennek leple alatt most a horvátok azokon akarnának bosszút állni – akár csak virtuálisan is –, akiket most ott találnak. Egyrészt erre azt mondaná a közös sárkányt ölő Szent György, hogy a „bosszú” a hágai bíróság ügye, másrészt pedig azt, hogy akik esetleg rászolgáltak erre a „bosszúra”, azok idejében villáikba sáncolták magukat a számukra biztonságot nyújtó Szerbiában.

Érdekvédők

Nemrég jelent meg a HunCro kiadásában a Rovátkák című évkönyv, amelyben Pataky András író naplójában a következőkre emlékezik vissza: „Éreztük, hogy a háború óta eltelt évtizedek alatt a testvériség és egység mindinkább csupán szólam, meg valamiféle törvények adta védelem, hogy nyilvánosan ne árthasson nekünk senki, de lépten-nyomon beleütköztünk olyan falakba, amelyeket a demokrácia nevében emeltek elénk. Ilyen volt már a hatvanas években az az »alulról jövő kezdeményezés« is, amikor a vegyeslakta szlavóniai, szerémségi és baranyai szórványainkon a »szülők kérésére« bezárták ajtóikat a magyar tannyelvű iskolák. Akkor erőltették vezetőikké azon magyar nevű »elvtársakat« is, akik már nem is tudtak, de nem is akartak magyarul beszélni.” Mindez ismét időszerűvé vált, mert tény, hogy az egykori országnak éppen ezen a részén volt a leggyorsabb az asszimiláció, és bizony a „választott” vezetők a múltban példát mutattak arra, miként kell érdekből nyelvet cserélni. Részben ebből ered az a bizalmatlanság, ami az otthon maradtak körében tapasztalható. Miután jó előre „lekollaboránsozták” őket, ellenszenvvel fogadják annak hírét, hogy néhány folyamatosan működő intézmény élére a horvát kormány máris vezetőket nevezett ki, meg sem várva a tényleges hazatérést, megint nem kérdezve azokat, akiknek a „feje tetejére” kerülnek az illetők. Az emigráció politikai vezetői szintén nem kérdezték az otthoniakat, hogy akarják-e őket egyáltalán, nyilván hatalmukat megtartva térnek haza talán már júniusban, hiszen a választási eredmények alapján ismeretes a teljes politikai hierarchia, egészen a Száborig. Hozzá kell azonban tenni, hogy az ENSZ átmeneti közigazgatásának területei hivatalosan csak a jövő év januárjában kerülnek teljes egészében horvát fennhatóság alá. A „helyzet” iróniája, hogy a horvátországi magyarság érdekvédői az emigrációban „kettészakadtak”, az áprilisi választásokon egyik párt az ellenzékkel, míg a másik az uralkodó kormánnyal kötött koalíciót, az otthon maradottak független helyi jelöltekkel indultak a listákon, akik velük maradtak jóban-rosszban. Ezt igazolja a választások nemrégiben közzétett eredménye is, amely szerint a két magyar párt vezetője a saját falujában sem kapott átmenő osztályzatot. Az otthon maradottak új arcokat szeretnének látni az efféle posztokon.

A külső szemlélő úgy tekint szét, mintha itt megállt volna az idő, és visszatért volna a régen várt nyugalom. A helybeliek azonban nem osztják ezt a nézetet, szerintük a feszültség a ’91-esre emlékeztet, mert a betelepülteknek most aktuális a menni vagy maradni kérdése, és megnyugtató volna már látni a végleges felállást.

Egyöntetű az a vélekedés, hogy azok jártak jobban, akik elmentek, hiszen időközben találtak munkát, kocsit vettek, családot alapítottak, beilleszkedtek új környezetükbe Horvátországban vagy Magyarországon, gyerekeik iskolába járnak, nagykorúvá vált egy egész nemzedék, amelyet nem köt a nosztalgia, és talán vissza sem kíván térni. Ezzel szemben az otthon maradottaknak nemigen volt lehetőségük arra, hogy gyarapodjanak sem szellemi, sem fizikai javakban, ők csak felélték azt, ami volt, nem tehettek hozzá semmit. Érdekes módon a drávaszögi magyarság körében nem határaikon belül, hanem azokon kívül fordultak elő hadigazdagok, akik a maguk javára tudták fordítani némi leleményességgel akár üldöztetettségüket (olyanok is akadtak, akik csillagászati vérdíjakról szóló legendákat terjesztettek magukról), akár a nemzetközi segélyek szétosztásában vállalt szerepüket.

Laskón pakisztáni kéksapkásokat látok. Mindennap délután négy óráig a falu központjában teljesítenek szolgálatot az UNTAES kötelékében. A helybeliek haragszanak rájuk, mert sokat szemetelnek. Ebédjük ételmaradékát szétszórják a templom előtt.

Temetők

A háború áldozatai azok is, akik nem fegyverrel a kézben harcoltak. Így ment el apám is, történelem–földrajz szakos tanár volt a helyi általános iskolában. Ott állt feketében az egész falu. Rengett a föld alattunk, ahogy ment lefelé a koporsó. A temető mellől lőtték Eszéket. A temetés után a falu akkori parancsnoka, a Csingi-lingi csárda pincére, aki ma is szomszédunk, terepszínű ruhában odajött hozzám, és megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire.

Ahogy sétálunk tovább a temetőben, lefényképezem Kutlaca Dario sírját, talán ő lesz az első, akinek leírom a nevét most azokból az időkből, mert annyira ideillő a sorsa. Anyja laskói magyar, apja pedig szerb volt. Dario a katonai akadémiáról került a harctérre, beosztása szerint a tartalékosokból és helyi erőkből verbuvált, Eszéket ostromló szabadcsapatok egyik tisztje volt. A sírkövére azt vésték, hogy „életét adta a szabad szerb Baranyáért”. A háborúban a sírt durván meggyalázták, amiért harcostársai a maguk módján elégtételt vettek a helybeli magyarokon. A sors úgy hozta, hogy Dario anyja a fia legjobb barátjához ment feleségül, és elköltöztek Laskóról.

Az utóbbi évek története temetések története. A legtöbb helyen ugyanabban a temetőben fekszenek azok, akik egymás ellen harcoltak, köztük magyarok is. Egy kiásott sírról megtudom, hogy lassan betemeti majd az idő, mert akinek itt kellene pihenni, nem ért haza a saját temetésére. Pirgl Njegoš, aki inkább vallotta magát németnek, amikor elsőben a padtársam volt, az eszéki kórházban hunyt el.

Mostantól a történetek találkozásokról szólnak. Reggel átjött a húgom is Eszékről, gyalogszerrel, mivel horvát rendszámtáblával még nem lehet jönni, mi újvidékivel pedig még visszavihetjük a határig. Nem beszélünk az iskoláról, pedig látom rajta, hogy a temetőből jövet hosszú pillantást vet a kihalt épületre. Itt mindenkinek van háborús múltja, neki az, hogy akkor éppen a nyolcadikosok osztályfőnöke volt, számtant tanított, sohasem adott házi feladatot, hiszen a harcok alatt gyakoriak voltak az áramkikapcsolások és az elsötétítés; télen néhol fűteni sem tudtak, mert a kályhacsövet folyton kilökte a falból a légnyomás; ha „nagyon lőttek”, akkor a folyosón a gyerekekkel összebújva várták, hogy alábbhagyjon; aztán felmondtak neki, és átment Eszékre. Milyen könnyű most egyetlen mondatba foglalni azt, ami akkor életre-halálra ment.

Látogatók

Visszük Eszékre, megyünk a határ felé. Bellye. Hányatottabb sorsot el sem lehetne képzelni egy településnek. Itt kezdődött minden, és a jelek szerint itt is fejeződik be. Sokat beszéltek eleinte halkan, aztán egyre hangosabban az itteni esetekről. Vajon látható valami mindebből? Ezen a házon nincsenek ablakok, csak az eget látom, ahogy átnézek rajta, míg a másik ablakába virágot ültettek, és alaptól tetőig virítja, hogy itt is ugyanolyan tavasz van, mint másutt, eresze alá megérkeztek a fecskék. Az aszfalton repeszek nyomai. Akaratlanul is eszembe jut megint a vidék leghírhedtebb horrorja. Talán ha nem ismertem volna néhányat személyesen az áldozatok közül, akkor már elfelejtettem volna: erre jártak esténként a bellyei látogatók.

Amikor 1995 végén a háborús bűnökkel foglalkozó nemzetközi bíróságon szóba került a dolog, Milosevic szerb elnök nem győzte ismételgetni, hogy az ő államában és a Krajinákban mindenki felett ítélkeznek, akik bizonyíthatóan háborús bűnöket követtek el. Tehát majd mi magunk ítélkezünk magunk fölött, úgysem tudná azt más jobban csinálni.

Ennek szellemében jártak el nyomban a Keleti Szektor (az elnevezés a korabeli UNPROFOR-tól származik) székhelyén, Pélmonostoron. Nem véletlenül akarták éppen itt bizonyítani elsőként a világ felé, hogy bezzeg felgöngyölik a közelmúltban beszennyeződött szőnyeget. Az általuk is háborúsnak nevezett bűnök színhelye Bellye, a természeti kincsei miatt világhírű Kopácsi-rét melletti falu. Ebben a térségben itt dördültek el az első fegyverek; stratégiai fontossága mellett azzal verte meg a sors, hogy a lehető legvegyesebb volt a lakossága. Az ideérkező felszabadítók egyik vezetője Dušan Boljevic volt, tehát többek között ő is meghatározója lett annak, hogy a határállomás a Csingi-lingi csárda legyen.

Akkor a pélmonostori bíróság Boljevicet és nejét, Jagodát 18 helyi civil, nem szerb lakos meggyilkolásával vádolta. Egyéves vizsgálati fogság után Radomir Marjanovic kerületi ügyészhelyettes jelentősen módosította a vádat, „mindössze” héttel terhelte a háborús bűnöst. Az asszonyt bizonyítékok híján felmentette. „A meggyilkolt polgároknak nem volt fegyverük, és nem vettek részt a háborúban. Ebből következik, hogy Dušan és Jagoda Boljevic a bűncselekmények elkövetésekor vétettek az emberségesség és a nemzetközi jog ellen, amikor háborús bűnöket követtek el a polgári lakosság ellen. Javaslom ezért a bíróságnak, hogy nyilvánítsa őket bűnösnek, és a törvény szerint ítélkezzen felettük” – mondta zárszavában az ügyészhelyettes, enyhítő körülményként említve, hogy a vádlott „önfeláldozóan részt vett a baranyai területi védelemnek a horvát félkatonai alakulatok elleni harcában”. Az akkori sajtó szerint az ítélet valahol öt év és a halál között ingadozott. Valószínűnek látszott, hogy a vádlottat két szemtanú (!) egybehangzó vallomása alapján ítélik el. A tanúk vallomásuk szerint, amit a lapok sorra le is közöltek, jelen voltak az eseteknél. Vagy fogalmazhatnánk úgy is: kivégzéseknél. Gyakorlatilag ez úgy történt, hogy 1991. október 23. és december 16. között esténként ellátogattak idősebb horvát és magyar házaspárokhoz, illetve magányos emberekhez; valamennyien idősebbek voltak 65 évesnél. Talán még kávé is, pálinka is került az asztalra helyi szokások szerint. Mindenesetre izgalmas életük lehetett a röpke másfél hónap alatt a bellyeieknek, amikor lepuffantott szomszédaikra nyitottak reggelente. A tanúvallomásokat újraböngészve most megrögzött krimiolvasóként azon töprengek, hogy azok, akik szemtanúként érkeztek meghitt családi otthonokba, látogatóba, tudván, hogy már tizenhét hulla a szőnyegbe nyomta az orrát, akkor a tizennyolcadiknál ugyan miért nem szóltak már rá Boljevicre, hogy: komám, a hágai bírósággal szórakozzál!

A máig le nem zárult eljárás végig magán viselte a napi politika valamennyi paradoxonát. A tettesek lassan elfelejtik. Csak a 18 sírhant bizonyos.

Olyan ez a falu, mint Macondó. A mágikus realizmus május ötödikén újabb áldozatot produkált. Szegény embernek nem volt hova mennie, látta az ablak előtt a ház tulajdonosait csípőre kézzel, azt kiabálták befelé, hogy menjen mindjárt. Ment is a házzal együtt. Csak az látszott, hogy térdel a földön, a többi nem. A károkból ítélve így egészíti ki a bent történteket a képzelet: a szerencsétlen fogott két kézigránátot, egymásba akasztotta őket, és megrántotta a kezével kétfelé.

A határon a Csingi-lingi csárda romjai. Beleszakadt a mocsárba a terasza. Szemben, az egykori önkiszolgáló falán a felirat cirill betűkkel úgy hat ránk, mint Stephen King hasonló című kisregénye: Még visszatérünk. A kéksapkások megengedik, hogy vendégünket átkísérjük, miután kihúzták a nevét a látogatók könyvéből. Mindkét oldalon hosszú kocsisor és búcsúzkodó, egymást ölelő emberek. Beülhetnénk az egyik autóba, bemehetnénk a városba, békefenntartó legyen a talpán, aki ebben a kavarodásban megállapítja, hogy ki jött és ki érkezett. Nézzük kétoldalt a tankcsapdákat, a spirálszögesdróton tábla figyelmeztet: aknamező. Mégsem ettől lett olyan idegen ez a hely, a fák hiánya változtatta meg a terep arculatát, akkor azért vágták ki őket, hogy jobban lássák egymást az ellenfelek.

• Kultúra