Gács Anna, Parti Nagy Lajos, Tamás Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Tamás Ferenc: Miért az Aranysárkányt választottátok? Milyen viszony fűz titeket a könyvhöz?

Parti Nagy Lajos: Ahogy most végignézem megint a felkínált könyvek listáját, igazából bármelyikről lehetett volna az embernek kedve beszélni, már csak azért is, mert akkor újraolvasná. De hát azért Kosztolányi mégiscsak Kosztolányi. Azzal együtt, hogy a három nagy Kosztolányi-regény közül én tulajdonképpen mégiscsak ezt szeretem legkevésbé, de hát ezt is imádom. És talán az Aranysárkányhoz szokott az ember a legkevésbé hozzányúlni, hogyha hozzányúl a Kosztolányi-regényekhez. A kilencvenes évek elején valami miatt újraolvastam, és azóta, úgy emlékszem, hogy nem volt a kezemben. Hát ezért irigylem a tanárokat, hogy időről időre kénytelenek kezükbe fogni a könyvet. Furcsa volt, hogy ebben a Kosztolányi-összkiadásban, amiből olvastam, a félkritikaiban a Pacsirta meg az Aranysárkány van egy kötetben. És ha már, akkor egyhuzamban végigolvastam a Pacsirtát is meg az Aranysárkányt is. A legelső meglepetés az volt, hogy bennem úgy élt, hogy ezek nagyjából hasonló terjedelmű regények. Pedig az Aranysárkány egyedül hosszabb, mint a másik kettő – az Édes Anna meg a Pacsirta, vagyis hogy rettenetesen hoszszú, és ezzel aztán, ha most nagyon szigorú akarok lenni, akkor azért veszít is a Pacsirtával szemben egy pöttyöt. Tíz évvel ezelőtt lehettem nagyjából annyi idős, mint Novák Antal, ami nagyon megérintett, de akkor is és most is még jobban érdekelt az „arany” része, ez a félelmetes gazdagság. Az, hogy Kosztolányi felülmúlhatatlan. Hogy hihetetlen, mi van ott a részletekben, a képekben, mintegy mellékesen, egy bekezdés végén felhordva a gyepágyban zirregő ezer tücsökről – és sorolhatnám.

Gács Anna: Én éppen ellenkezőleg: ezt a Kosztolányi-regényt szeretem a legjobban, és legnagyobb meglepetésemre az Aranysárkányt nem választotta senki, tehát a szervezői udvariasságnak is eleget tudtam tenni, amikor ezt választottam. Mondhatnám, engem az ízlésem és a szerencsém is ehhez a regényhez utalt. Szerintem ez talányosabb regény, mint a másik három. Azokról sem gondolom, hogy egyszerűek volnának, vagy didaktikusak, vagy egy mozdulatra nyitható fedelük volna, de ennek a gazdagsága páratlanul sokféle szinten mutatkozik meg. És szerintem nem véletlen az, hogy ha megnézzük Kosztolányi recepcióját – ami már önmagában is lenyűgöző és hátborzongató olvasmány, hiszen a negyvenes évek legvégétől kezdve olyan fajta ideologikus támadásnak van kitéve a Kosztolányi-életmű, amiből tulajdonképpen a kilencvenes évekig sem tudja magát kiverekedni – az az érdekes, hogy mintha az Aranysárkány egy kicsit védve lenne az ideologikus támadásoktól, és ennek talán vannak esztétikai okai is. Például a híres-hírhedt Heller Ágnes-tanulmány az ötvenes években, úgy tűnik, kevésbé talál fogást az Aranysárkányon, mint a többi regényen, és a későbbi recepcióban is megfigyelhető ez, ami talán magyarázható azzal is, hogy az Aranysárkány különösen nehézzé teszi az ideologikus kisajátításokat. Nyilván nem ez az elsődleges olvasói élményem, ez már inkább az egyik lehetséges magyarázata a rajongásomnak.

T. F.: Ha jól értettem, Lajos, neked a Pacsirta a first class. Talán éppen a tömörsége vagy szikársága miatt?

P. N. L.: Igen. Bár hülyeség ilyen rangsorokat csinálni, azért megdöbbentem, hogy a Pacsirta mennyivel tömörebb, tömöttebb, sötétebb és összefogottabb beszéd, mint a gyönyörűséges, tarka Aranysárkány. Az Aranysárkány a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, és irodalomtudósként ilyet nyilván nem mond az ember, de olvasóként meg íróként nyugodtan mondhatom, hogy van az embernek egy olyan kaján érzése, hogy Desirének folytatásról folytatásra bizony meg kellett írnia az adott mennyiséget, és amikor éppen nem ment előre a cselekmény, akkor kicsit eltoporgott. De ne értsenek félre, ez nem hátrányára van a szövegnek, hanem nagyon is az előnyére, mert így kerül be az a rengeteg finomság. De a legmélyebben tragikus azért mégiscsak a Pacsirta számomra. Csúnyának és elhagyatottnak lenni – ez ontológiai probléma. Megveretni vagy az igazságunkat bukni látni – az egy másfajta dolog. Számomra ezért volt a Pacsirta a legszívszorítóbb.

G. A.: Igen, de hát az Aranysárkányban meg ott van a provinciálisnak lenni mint ontológiai probléma, ami engem tematikusan mindig is a legjobban izgatott ebben a regényben. Hogy hogy lehet ennyire tarkán, ennyire csillogóan, ennyire érzéki mondatokban megírni azt a hihetetlen kopárságot, ami először úgy tűnik, mint hogyha egy adott, földrajzilag többé-kevésbé beazonosítható kisváros világa volna, aztán kiterjed Budapestre is, és aztán megjelenik a kozmikus perspektíva, amihez képest minden élet és minden emberi lény, és minden, ami a világon van, provinciális és poros és jelentéktelen. Van olyan nézőpont, ahonnan mindnyájan vidékiek vagyunk és jelentéktelenek, és három hónapig tart az életünk.

P. N. L.: Van ez a gyönyörű mondat, hogy nevetséges volt-e Novák Antal. Igen, ahogy minden ember nevetséges. Az nagyon szép, hogy Kosztolányi hazautazik Szabadkára a húszéves érettségi találkozóra, és utána írja meg ezt a könyvet. Talán a legtöbb ebben a könyvben van Szabadkáról. Az is nagyon érdekes, hogy a Pacsirta szintén Sárszegen játszódik, de ott nagyon takarékosan és setéten van a részletekkel bánva, szinte a Magyar Korona meg a vasútállomás van a legjobban kiszínezve. Az Aranysárkányban viszont számtalan gyönyörű részletet árul el. Ami a provincialitást illeti, egy évszázad recepciója azt verte belénk, hogy a helyszín a poros vidéki kisváros, ahol az elvágyódás a létezés egyik legfontosabb attribútuma. Ám ebben a regényben egyedül Hilda meg a nem odavalósi Csajkás az, aki valamilyen módon elvágyódik. Novák Antalt kielégíti, hogy nyaranta Velencébe megy, de nincs olyan szereplő, aki olyan nagyon elvágyna a poros Szabadkáról, illetve Sárszegről.

G. A.: Van azért itt Budapest-vágyódás, és van Bécs-vágyódás több figurában is, csak valahogy azt sugallja az egész, hogy mindegy, mert Budapestről meg Bécsbe vágyódnak, és Bécsből meg a csillagokra.

P. N. L.: Elvágyódáson én a háromnővéres elvágyódást értem, azt, hogy el innen, erről a poros borzalmas helyről, el valahova a világba. Ezek a szereplők el akarnak menni atlétikai versenyre vagy Velencébe, el akarnak menni juhtúrót enni meg tejet inni a Felvidékre. De nem akarják otthagyni Sárszeget. És ez szerintem nem véletlen, mert Kosztolányi nagyon is élhetőre és nagyon is kellemesre rajzolja az Aranysárkány Szabadkáját, szemben Pacsirta városával, illetve a modelljével.

T. F.: Anna, azt mondtad, hogy talán ez a legtitokzatosabb Kosztolányi-regény. Hogy értetted ezt?

G. A.: Nézzük például Novákot. Általában azt szokták mondani, hogy a humanista, felvilágosult értelmiséginek a kudarcát jeleníti meg. Volt valamelyik héten a regény filmváltozata a tévében, és Mensáros pontosan ezt is játssza, ezt a jóságos apát, aki mindig egy kicsit bölcsebb annál, mint amennyit látni enged. De egyáltalán nem ilyen világos a regényt olvasva, hogy egyértelműen pozitív figurával van-e dolgunk. Például amikor meglátja Csajkás Tibort, amint kiugrik Hilda ablakán, és ezután meginvitálja egy nagy férfibeszélgetésre, ami persze nem jön létre, mint ahogy egyetlenegy beszélgetés sem jön létre a regényben, akkor elkezd mindenféle szónoklattöredékeket mondani neki, szónoklatfoszlányokat. Tehát nagyon sokszor lehet úgy olvasni, ami persze talán már egy nagyon mai olvasat, hogy tulajdonképpen jórészt üres szólamokból áll össze ez a figura, és koránt sincs mögötte az a felvilágosult humanista magabiztosság, amit bele szoktak látni, hanem sokkal maszkszerűbb alak.

P. N. L.: Igen, van benne egy pici porosság, dohosság és megkeseredettség, nem mondom, hogy cinizmus, az nem igaz, de egy kicsi irónia. Fórist, az ellenpéldát, a militáns tanárt ő ugyan nem bírja, de elvan vele, eldumál vele, meg azért a végén az ő ösztökélésére csak vesz egy pisztolyt. Ez megint nem ellenérv, mert tényleg sokkal összetettebb figura. Azonkívül az a tragikus vétsége, hogy lebikficezi a diákját - itt látszik, hogy 80 éve íródott a regény. Egy mai regényben le lehet-e valakit úgy bikficezni, hogy az illető egy életre megsértődjön? Szóval a csúcsjelenetben tulajdonképpen nem egyértelműen pozitív Novák Antal, hogy finom legyek. Abban az esetben egy profi pedagógus, amilyen ő maga, nyilván nem ezt kéne, hogy csinálja. Rossz napja van, a lánya is meg a felesége is, hogy úgy mondjam, kicsúszott a kezéből, öregszünk, front van, ez a kölyök meg itt van, izmos, nagydarab, egy barom, és akkor kibukik belőle az értelmiségi gőg. Egyáltalán nem csak pozitív figura, és ettől rettentően szerethető. És túl azon, hogy nem tudja a lányát nevelni, egyszerűen tehetetlen a lányából előbújó feleségével. Arról a nőről ugyan nagyon keveset tudunk, szinte csak annyit, hogy ő a feleségére néz, de a felesége vidámabb tájakra tekint vissza a fényképről. De megismétlődni látja a lányában a feleségét, és totál tehetetlen vele a majomszereteten túl, és ezek mind-mind olyan vonások, amiktől nagyon-nagyon szeretnivaló ez a Novák. Ezért mondtam, hogy az idealizált figurához képest nagyon is csetlő-botló, és rémségesen mai eleven ember.

T. F.: Persze, hogy Novák nem idealizált. Anna azt mondja, hogy kliséket mond abban a helyzetben. Igen, természetesen egy ilyen helyzetben, meg mindenféle helyzetben mindanynyian kliséket mondunk. Tehát az, hogy mi van belül, meg az, hogy kínunkban miket locsogunk – talán éppen Kosztolányitól lehet nagyon megtanulni –, nem esik egybe. A gyakorlott pedagógus pedig, akiből kitör a „bikfic”, tehát megalázza a gyereket – hát a gyakorlott pedagógusok ilyeneket csinálnak, hibákat követnek el. Úgy tűnik nekem, hogy épp a Novák-figura kapcsán is átélhetjük azt a metafizikai kiszolgáltatottságot, amit a Pacsirtával kapcsolatban. Azt, hogy az ember bele van szorítva a saját személyiségének, életsorsának a börtönébe, és nincsenek arra eszközei, hogy meghaladja magát. A szerencsétlen Novák pontosan tudja, hogy hülyeségeket csinál – csak nem tud mást tenni, máshogyan viselkedni. Egyedül kell nevelnie egy lányt, és nem ért a lánynak a nyelvén. Fiúgimnáziumban tanít, és hiába érzi otthon magát a meteorológiai megfigyelések vagy a fizikaszertár világában, és hiába pedagógus, a lelki finomságokhoz nincs érzéke. A buta és lusta Liszner Vili pedig, nagyon is érthető módon, feldühíti, elfogy a türelme. Tehát egy tanár szerepnyomorúságát lehet megélni az Aranysárkányt olvasva. Hilda kapcsán pedig a túl racionális férfiembernek a butaságát, a rossz férfigondolkodást, a nagyon okos férfi ostobaságát lehet Novákon látni. Ezért annyira szívszorító.

G. A.: És ha meggondoljuk, akkor viszont ez a tragikus pátoszt is egy kicsit módosítja, kicsit megkérdőjelezi. Vajon lehet-e az tragikus hős, akit nem tudunk azonosnak tekinteni a kijelentéseivel? Nyilván nagyon modern tragikus hős az, aki nyökög. Nézzük például az öngyilkossága előtti részt. Ott egyrészt a súlyos depressziós állapotnak lélektanilag, azt gondolom, amennyire lehet, hiteles megjelenítését kapjuk: ahogy Novák az utcán a figurákat egyszer csak fenyegetőnek és undorítónak kezdi el érezni. Másrészt mielőtt főbe lövi magát, azelőtt is még szónokol a saját fejében, és nagy igazságokat próbál megfogalmazni. Nem hiszem, hogy ezeket a nagy igazságokat úgy lehetne csak értelmezni, ahogy sok elemzés értelmezi, hogy itt végre ráismer saját életének a tanulságára, egy fenét. Hát itt ugyanúgy nem tud kilépni abból a szerepből, amibe egész életében be volt zárva, és amiből csakis azzal tud kilépni, hogy lelövi magát. Tehát így értem, hogy bonyolult, hogy nincsenek olyan minőségek benne, amelyeket könnyen és rutinosan azonosítani lehetne.

P. N. L.: Egyrészt. Másrészt meg azért is van ez, mert a Pesti Hírlapos folytatásokat író Kosztolányinak meg kell még pakolnia tanulsággal a regényt, ezt se felejtsük el. De ez csak mellékes, az a gyönyörű pont ebben az öngyilkos jelenetben, hogy van egy mondat, miszerint már indulni akart haza – ez a folytonos gyönyörű véletlenszerűség, amitől Kosztolányi egyszerűen zseniális, és az ember csak bámul, hogy milyen finoman van ez föltéve. Már majdnem hazament. Aztán kipakolta a pisztolyt, és azt gondolta, hogy hát akkor talán agyon is lőhetném magam.

T. F.: Nem tudom, hogy áttérhetünk-e Novákról Hildára. Őt mennyire olvassátok empátiával, részvéttel, undorral, utálattal vagy lelkesedéssel? Hilda is egy meglehetősen izgalmasan megkomponált figura.

G. A.: Visszautalva arra, amit te mondtál a férfiokosságról és butaságról, és áttérve Hildára, szerintem a férfi és női szerepek leosztásában is nagyon összetett a regény. Megjelennek benne a klasszikus sztereotípiák, például amikor az öngyilkossága előtt azt mondja Novák, hogy a nő álnok kígyó, a férfi durva farkas, nem tudom, hogy melyik a jobb. Hilda első ránézésre meglehetősen hebrencs, neuraszténiás, felelőtlen és provinciális kislány. És ott van a többi elviselhetetlen és nevetséges nő. Ugyanakkor ők azok, akik kapcsolatot tartanak a szellemekkel meg a csillagokkal, ezzel a furcsa spiritiszta-spirituális dimenzióval.

P. N. L.: Hilda szerepét az is bonyolítja, hogy mi tudjuk, hogy az anyját játssza. Van egy gyönyörű jelenet, amikor lebukik, és az idős Novák tehetetlen a gátlástalan fiatallal szemben, aki pofátlanul és konzekvensen hazudik. Innen nézve a Hilda figurája egy picit, ha lehet ilyet mondani, romlott, de nagyon-nagyon rokonszenves, nagyon nagyra hivatott figura. Közhely, hogy a Desiré azt a bizonyos fecskelányt írta meg a figurájában, az ő első fiatalkori csapodár szerelmét, aki nála talán kilenc évvel volt fiatalabb. Nem volt olyan nagyon régi történet tehát, húszéves történet volt. Hilda nagyon eleven figura. A húszas évek irodalmában egy különösen szabad, finom alak lehetett. De nemcsak arról van szó, hogy egy engedetlen kislány, aki hülyeségeket csinál meg kokettál, hanem világosan kiderül, hogy viszonya van a fiúval, és el is szökik vele, vele is marad, megszüli a gyereket, és ott élnek valahol felnőttként. Tehát nem semmi ez a lány, szerintem erősebb, mint a modellje. És rém bölcs is, bölcsebb, mint a férfiak körülötte. Sokszor azt mondja ki, amit a Kosztolányi szerint Novák Antal nem mer végiggondolni.

G. A.: Van egy az elviselhetetlenségig szívszorító mondat, a regény elején, az egyik első randevújukkor, amit látunk: azt mondja az elbeszélő, hogy nem nagyon volt már mit mondaniuk egymásnak. Tart a kapcsolat néhány hónapja, és tudjuk ráadásul, hogy ez lesz az egész életük, de már most nincs mit mondaniuk egymásnak. Minden az iszonyú gyors megérés és azonnali elhervadás idődimenziójában játszódik, és ez a szerelem is mire elkezdődik, már tulajdonképpen vége is van, csak a lépéskényszerek tartják össze őket.

T. F.: Az iskola világában és környezetében játszódik a könyv, és Hilda iskoláztatásáról nem tudunk meg semmit. Elképesztő, hogy ott van a tanár kislánya, aki súlyosan neurotikus, teng-leng a világban, nemcsak anya nélkül, hanem mindenféle képzés nélkül. Az egyik rejtély az én számomra, hogy Novák, a tanár hogy nem gondoskodik erről, miért nem csinál valamit? Mi van a lányoknak a nevelésével?

P. N. L.: A századfordulón egy Hilda-forma lány elvégezte a polgári iskolát, talán még egy főzőtanfolyamot, és egy vidéki kisvárosban milyen sanszai voltak? Gimnázium nincs, ahova eljárhatna, azonkívül Nováknak nyilván jó oka van, hogy ne engedje el a háztól még tíz méterre sem. De ez tényleg jó kérdés, hogy ott van a felvilágosult pedagógus, és ott teng-leng mellette a lánya.

T. F.: A Pacsirta metafizikai nyomorúságának párja a Hilda korlátozottsága. Okosan tudja, hogy férjhez kell mennie, el kell innen menni, mert a papával baj lesz, de az a házasság, amibe belegyalogol, az nem megoldás az életében.

P. N. L.: De miért nem megoldás? Ennél számos sokkal rosszabb megoldás is létezhetett volna. Csajkás Tibor otthagyhatta volna. Elcsinálhatták volna rozsdás tűvel a gyereket. Sok minden történhetett volna, ehhez képest egy gróf gyerek elvitte a Fertő tó melletti birtokra, feleségül vette. Hát nem lett egy nagy házasság, de ezek nem szoktak azok lenni. Szóval a lehetséges sorsok közül ez nem a legrosszabb sors.

T. F.: Nézzük meg a könyv zárlatát. Komolyan lehet venni ezt a spiritizmussá rohadó spiritualitást úgy, ahogy Anna utalt rá?

G. A.: Én arra próbáltam utalni, hogy akármilyen ironikus a szellemidézés a végén, Novák válasza a csillagok közül beleillik abba a bonyolult jelentésszövevénybe, amibe a csillagok a regényben tartoznak: közönyösen nézik Novák megveretését, és a csillagok az egyedüli létezők, melyek közösséget tudnak teremteni Hilda és Novák között, amikor távcsöveznek stb. – illetve tudjuk, hogy Kosztolányi egész életművében fel-felbukkannak. Szerintem ennek a szeánsznak is van egy kisvárosi, realista szintje, ahol csakis csúfondárosan érthető, de része egy bonyolultabb jelentéshálónak is, aminek a transzcendenciához van köze, s ahol újra vannak osztva a szerepek.

P. N. L.: Ez is benne van, de azért ezt a zárlatot, az úriaszszonyok végtelenül cinikus, kaján, rém ironikus leírását, nem lehet katartikusan olvasni. Azt gondolom, hogy Kosztolányi ép ésszel nem gondolhat mást, mint azt, hogy Novák Antal nem boldog sem életében, sem halálában. Tehát ezt a jelenetet, amikor kettőt koppant az asztal, ami azt jelenti, hogy Novák boldog, ezt máshogy, mint ironikusan nem tudom felfogni. Végtelenül reménytelen ez az egész, aranysárkányfog-vetemény. Ez lehetne a teljes címe a könyvnek.

De más szempontból vizsgálva a végét, észre kell vennünk, hogy a regénynek voltaképpen három vége van. Egy igazi, amikor a temetés után Nyerge Lázár meg Ebeczky Dezső beszélgetnek a virágról. A második a gyönyörű, utolsó enumeráció, kiből mi lett, amit az ember boldogan olvas, a harmadik pedig az asztaltáncoltatás. Szerintem az első a legjobb vége, csak így valóban nem lehet egy regényt befejezni. Pedig ez zseniális, kifut a semmibe, a reménytelen semmibe. A két hülye a temetés után ezt még megbeszéli. És mégsem hülyék, mert az élet megy tovább.

Egyvalamit viszont én kérdeznék az alkalomhoz illően: milyen pikantériája van annak, amikor az ember az Aranysárkányt gimnazistáknak tanítja, nagy lakli kamaszoknak?

T. F.: Néhány évvel ezelőtt az iskolámban azt találtuk ki, hogy nyolcadikosoknak tanítjuk az Aranysárkányt, mondjuk a Légy jó mindhalálig helyett. Én ezzel mélyen egyetértek azóta is, és nagyon szeretem ekkora gyerekeknek, tehát 13-14 éveseknek tanítani. Tegyem hozzá, hogy az egész irodalmat sokkal hamarabb tanítjuk szükségképpen, mint amekkora közönségnek van szánva. Például 15-16 éveseknek a lelkére kötjük, hogy tudd meg, gyermek, az ember sárkányfogvetemény, és az ember fáj a földnek, és különben is nincsen remény, nincsen remény. Ehhez képest az, hogy 14 éves gyerekeknek tanítjuk az Aranysárkányt, teljesen rendben van. Az ember odaáll ilyen Novák Antal-szerű figuraként, és tanítja a Novák Antalt, ők meg olyan Hilda-szerű valakik, és olvassák a Hilda történetét. Nagyon érdekes, hogy a gyerekek elsősorban a gyerekre fogékonyak, Liszner Vili megaláztatását, azt nagyon értik, Hilda vágyait nagyon értik, Hilda üresfejűségét, azt nagyon nem értik. Borzasztóan érdekes megértési folyamat, ami az órákon lezajlik: egyszer csak kinyílik valami más perspektíva, és közben egyrészt borzasztóan jó, másrészt borzasztóan kényes az, hogy saját magunkról beszélünk. Tehát olyan, mintha magunkat néznénk a színpadon. Én, a tanár, te, a gyerek.

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges