Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Szállnak a nyárpelyhek, Tituszné, és ez jó, van sok jó, hogy jön a nyár, hogy élünk. Meg a könyvhét. Mire e sorok megjelennek, épp zajlik a könyvhét, mely ünnepe e „kultúra”, „könyvkiadás”, szűkebben „irodalom” nevezetű, homályos célú és szabadidős valaminek. Bizonyos szempontból az utolsó lesz, hisz július elsejével vége annak a felháborító és tűrhetetlen kivételezettségnek, mi az említett – szép szó! – ágazatban képződő jövedelmek bizonyos csoportját érintette. Sok más kivételezettségnek is eléggé vége, gyereknevelhetésnek, egyetemre járhatásnak, gyesezgetésnek, s ez sokkal nagyobb baj, mint az alanti, amiről mégsem tudok nem beszélni, noha fölösleges.

Tituszné, mi nem fizettünk tébéjárulékot a honoráriumok után. Pontosabban a könyvkiadók, lapok, színházak, művelődési házak, egyetemek satöbbik, tehát e dúsgazdag és pazarló intézmények nem fizettek utánunk. Állampolgárilag persze fizettünk, ennek fejében járt a társadalombiztosítás a maga bőséges előnyeivel, viszont honoráriumilag nem fizettünk. Nem is járt érte semmi. Mostantól fizetünk, úgy nem jár. Az – elnagyoltan – kultúra nevű valami tehát belépett végre a közteherviselők közé, és ez jó. Hogy nem azonos helyzetből és viszonyok közül, ez valóban más lapra tartozik, mely lap viszont üres. És az is marad, másként nincs értelme az elvonásnak.

Nem felháborodva vagyok én, Tituszné, elképedve sem. A szappaníz a számban a tehetetlenségé s a szégyené, hogy paraziták voltunk és vagyunk. S hogy bármit mondok minderről, csak demagóg lehetek, a cinkosságom is demagóg, az ellenkezésem is. Ráadásul a hallgatásom is, aminek éppúgy nincs értelme, mint ennek a Fikarcnak.

Nincs értelmünk, Tituszné. Választott képviselőink többsége, felelős értelmiségiek, kedd este biztosították a társadalmat, hogy nincs. Nem mintha a társadalmat ez érdekelné, el van az foglalva a maga nyomorával, ki-ki a magáéval teljes joggal, a rá eső résszel a közös nyomorból. És igaza van, mindenkinek igaza van, mindenki tönkremegy, elbutul, elbunkósodik, minden rész, miáltal pár éven belül fölemelkedik, s prosperálni kezd az egész. Mondjuk a társadalom, mely eddig sem ért ránk, és ezután se fog.

Az úgynevezett kultúrára kivetett 44 százalékos luxusadó csak sietteti ennek a homályos és amúgy is lejáratott valaminek az elnyomorodását. A remélt négymilliárdos hasznot ócska demagógia lenne más milliárdokhoz hasonlítani, netán az okozott kárral szembesíteni, ahogy demagógia lenne a nevén poénkodni, ez a neve, tébéjárulék, és kész. Szép név. A nevezett összeg nagy része persze nem jön majd be, részint mert el lesz nyilván kiskapuzva, joghézagozva, részint mert nem lesz honnan. Ha ugyanis nem lesz kifizetőhely, nem lesz honorárium. Tudja, mi a honorárium, Tituszné? Ezt a borzongató, rossz hangzású valamit bizonyos értelmiségiek, úgynevezett alkotók – elenyésző kisebbség – egy csoportja kapja, illetve kapta némely szellemi termékek, egyesek szerint munka fejében. Ebből élt, és ebből fog élni, merthogy tevékenységét nem áll módjában felfüggeszteni. Ugyanis szereti, s nagyjából ilyesmi az élete. Ez pedig nem érv.

Nos, ez a dolog nem volt eddig járulékköteles, ami nem volt fair, rendes, bejáratott gazdaságokban a kultúra támogatásának nem ez a módja. Tényleg nem. Hogy mi a módja – föltéve, hogy egyáltalán érdemes a támogatásra –, hogy mondjuk júliustól mi lesz a módja, azt ócska demagógia lenne megkérdezni, a szót, hogy ellentételezés, hagyjuk is. Pedig szép szó: ellentételezés. Ha leendő volna ilyen, az egész döntésnek nem volna semmi értelme. De nincs ilyen, nem tud lenni, így az említett ágazat elnyomorodása, ellehetetlenülése folytatódik, idővel majd nem lesz mit támogatni. S ez megoldja a problémát, a kiművelt emberfőkét. Naná, hogy ez is demagógia. De hát kiterítenek úgyis.

Az pedig a legnagyobb demagógia, hogy ez valami felelőtlen és meggondolatlan döntés volna. Nem, ez egy meggondolt és felelős gesztus, félreérthetetlen jelzés, kedd este, kis többséggel ugyan, de bele lett mondva az úgynevezett kultúra pofájába, hogy fölösleges. Ha ezt a négymilliárdot nem heveri ki, az közteherviselés, ha kiheveri, akkor viszont, lám, jogos volt az elvonás, jöhet a következő.

Továbbá demonstrálni is fölösleges. Például nem tartani meg a könyvhetet, ezt, az ünnepit. Merthogy ki ellen nem? A maradék kultúrafogyasztók ellen? Magunk ellen? És fölösleges, mert miért is? Azért az önbecsülésért, amit az úgynevezett alkotó értelmiség úgy veszít el, hogy módja se igen volt megszerezni? Hisz bonyolult és nagyon is közvetett „társadalmi hasznosságát” még vissza sem perelhette a politikától, s máris a piac teszi szalonképtelenné. Reménytelen ez, Tituszné, és még csak el sem várhatom, hogy elhiggye, itt nem iksz vagy ipszilon megélhetéséről, hanem az intézmények működőképességéről van szó, s arról, hogy ami itt most pár milliárdért tönkremegy, azt tízszer annyiból és tízszer annyi idő alatt sem lehet majd felépíteni.

Lesz hát könyvhét, Tituszné, megnyitás, dedikálás. Derű lesz. Oldódik a szám szappaníze, sütni fog a nap, szállnak a nyárpelyhek, és nem lesz döntéshozó, ki ne biztosítaná kezét-lábát törve a könyvszakmát, az írókat, az olvasókat, kedves mindannyiunkat, hogy micsoda szükség van ránk. És hogy soha még ekkora. És hogy a könyv nadrágszíja a nehezedő körülmények ellenére is a társadalom ütőerén dobog.

Sétálgatunk majd a sátrak között, örülünk vagy nem örülünk, és ezért is, azért is szégyelljük magunkat. Netán arról is szó esik, hogy mi van egy könyvben, nemcsak hogy mi van és lesz „vele”. És arra gondolunk, hogy közel az abszolút könyvhét, bár azt mi el se tudjuk képzelni, Tituszné, hogy mennyi kipróbálatlan és elvonatlan lyuk van még a könyv nadrágszíján. Hogy pár mozdulat, néhány okos, jövőbe mutató döntés, és már csak a nadrágszíj lesz, plusz áfa. És akkor az nagyon jó lesz. Az már a XXI. század lesz. Egy szép, új világ.

• A hét hordaléka