Skip to main content

Májusi dal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Amikor az est leszáll, az ember befűt, megvacsorázik, megfürdeti a gyereket, rutinból összevesz vele is, meg az asszonnyal is, kiáll a kapuba, elszív egy utolsó cigarettát, s lefekszik. A szobában nedves meleg van, a kályhában a valaha volt szarufa jókora darabja durrog, sülnek belőle kifele a védett rovarok ártatlan kis lárvái, az ember hallgatja a fülnek oly kedves zajokat, s a holnapra, a jó napra gondol.

Amikor a hajnal hasad, az ember arra ébred: tankok közelednek. Azután távolodnak, és ismét közelednek. Majd rájön, harckocsik nem lehetnek, talán inkább csak dömperek. Kikászálódva az ágyból, melynek oldaldeszkáin hasmánt gurulva kell átküzdenie magát, hiszen rajta ülve a lába sem éri a földet, szóval kikelve az ágyból, köntöst ölt pizsamájára, rágyújt – ezzel keretbe foglalja az éjt s a pirkadatot –, s kiáll a kapuba, dömpert nézni. De nem lát. Lát helyette kicsiny, mérges, kerekes bogarakat, melyekből nyelek állnak ki, s a nyelekhez emberek vannak ragasztva. Füvet nyírnak.

Az ember arra gondol, az ő kertjében is serken – és úgy jó, ahogy az megyen magától – fű, de meg van tarack, százszorszép, pitypang, tyúkhúr, csalán, tulipán, bogáncs, miegyéb, s van jó kis csöndes kaszája, sarlója, meg mérhetetlen, de meddő tisztelet a tudatában a tradíciók és a nyers fizikai erő teremtette rend iránt. Elnézi, s elhallgatja a környék igyekvőinek lent is, fent is megnyilatkozó igyekezetét, s agyában megképződik a kép: a kisházban duzzogó piros szerkezet képe, melynek külföldies márkaneve az orrnedvnek a honi városi argóban fellelhető szinonimájára hajaz.

Az ember – szinte öntudatlanul, s hirtelen, mint a hajdani orosz háborús filmek elszánt hadnagyai – leveti válláról kék-fehér stráfos fürdőköpenyét, föltépi a kisház ajtaját, kezével a gép nyelét, lábával a hosszabbító gurigáját irányítja, kibotladozik a szabadba, billentyűhöz kap, eltalálja, s mint a tank, mint a dömper, mint a bogár be a rohadt gazba. Neki a taracknak, a bogáncsnak, a tulipánnak, a százszorszépnek, a tyúkhúrnak, neki a sok rohadt mindenféle gyomnak, s vágja. Ütné is, meg rúgná is, de az rendetlen dolog. Vágni kell, egyformára. Kicsire, mindenütt zöldre, simára. A szénkefék, a rotor, a mágnes, a vasmag, a tekercs, s a kés, az a gyönyörű, vágós kés, dalol, mint az álom.

P. S.

Apropó:

„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…”

(A Liga mindenkit szeretettel vár a Népligetbe, az MSZOSZ pedig a Városligetbe.)
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon