Annemie Neyts-Uyterbroeck

Nyomtatóbarát változat

Tavaly júliusban, az Isaiah Berlin előadás-sorozat második összejövetelén arra a kérdésre próbáltam választ adni, hogy van-e a liberálisoknak sajátos, mással össze nem téveszthető válasza a világ mai problémáira. Több-e a liberalizmus, mint valamiféle fölhígított ökológiai gondolkodásmód, vagy letompított szociáldemokrácia, vagy fölvizezett konzervativizmus, netán valamilyen újragondolt harmadikutasság. Gondolhatják, hogy a válaszom igenlő volt. A liberalizmus sajátos, és mással be nem helyettesíthető válaszokat kínál, mert – ahogyan Gladstone fogalmazott egykoron – a megfontoltsággal párosuló bizalomban gyökerezik. Mert a liberalizmus biztosítja azokat a jogokat, és kínálja azt a lehetőséget, hogy az emberek maguk alakítsák saját életüket, formálják közösségeiket. Mert a liberalizmus azt vallja, hogy az egyéni szabadság és az egyéni kezdeményezés a fejlődés nélkülözhetetlen eszköze. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy ezek az alapelvek egyetemesen érvényesek, még ha nem is egyetemesen elfogadottak.

És akkor jött a szeptember 11-i merénylet. A terrortámadás nemcsak az épületek és az ott dolgozó emberek elleni támadás volt. Azokat az egyetemes értékeket vette célba, amelyek számunkra a legfontosabbak: az emberi élet és az emberi szabadság értékeit. Támadás volt ez természetesen az Egyesült Államok ellen, és mindaz ellen, amit az Egyesült Államok képvisel. De most, hogy a sokk elmúlt, és úgy-ahogy rendeződni látszik a helyzet, mégsem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. A szeptember 11-i merénylet túl sok nyomasztó és megoldatlan kérdést vet föl. Úgy vélem, foglalkoznunk kell mindazokkal a problémákkal, amelyek a terrorizmus melegágyát jelentik: az erőszakkal, a városi nyomornegyedekkel, az egyenlőtlenséggel, a megalázottsággal, a reménytelenséggel.

Ezeket a látens, mélyben húzódó, megoldatlan konfliktusokat a fanatikus, ultraradikális ideológiák gyúrják a terrorizmus gyúanyagává. Azzal áltatják a reményt vesztett embereket, hogy minden problémára van egyszerű megoldás. Magukon kívül minden mást elvetnek, megváltást, örök boldogságot ígérnek. Ezek az ideológiák olykor, de nem szükségszerűen, vallási köntösben jelentkeznek. A Vörös Hadsereg Frakció, az ETA, az IRA, a Vörös Brigádok nem vallásként álcázták magukat. Azért emelném ezt ki, mert választ kell adnunk szeptember 11-e legnyomasztóbb kérdésére: mi a viszonyunk az iszlámhoz? Mindeddig magára adó politikus nem beszélt a civilizációk harcáról, vallásháborúról. De kínos kérdéseket már megfogalmaztak: összeegyeztethető-e az iszlám a modernitással? Sikeresen be tudnak-e illeszkedni a muszlimok a mi társadalmainkba? Mindenesetre a kormányaink háborút hirdettek a terrorizmus ellen. Ezt helyesen tették, de ez a háború nem kockázatok nélküli. A biztonságunk érdekében egyik-másik szabadságjogunk sérelmet szenvedhet. Korlátozhatják az utazás szabadságát, veszélybe kerülhet a magánszféra, csorbulhatnak a büntetőeljárás jogi garanciái, sérülhet a habeas corpus elve éppúgy, mint a nemzeti szuverenitás. Az Európai Unió mindeddig képes volt megtalálni a helyes egyensúlyt a biztonság érdekei és demokratikus társadalmaink alapértékeinek megőrzése között. De továbbra sem engedhetünk a növekvő amerikai nyomásnak, amely arra ösztökél bennünket, hogy az ő biztonsági normáikat mi is vezessük be.

Jogunk van ahhoz, hogy kifejezzük aggodalmainkat az Egyesült Államok egyoldalú lépéseinek lehetséges következményeivel kapcsolatban. Ezzel nem bújunk ki a felelősség és a tehervállalás alól, ahogyan jó néhány amerikai publicista fogalmaz manapság. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” verdiktje túlságosan egyszerű képet ad a világról. Valóban az a helyzet, hogy a világ szeptember 11-e után összetettebb, bonyolultabb és veszélyesebb lett? Vagy inkább az történt, hogy a terrortámadások ráébresztettek bennünket olyan a problémákra, amelyek eddig is ott voltak, de homokba dugtuk a fejünket? Attól tartok, az utóbbi a helyes válasz. A jó öreg hidegháború korszakában a választóvonal a kommunizmus és a kapitalizmus között húzódott. Amikor a kommunizmus Kubán, Észak-Koreán, Vietnamon, Laoszon és Kínán kívül mindenhol összeomlott, amikor Vietnamban és Kínában alapvető gazdasági reformokat vezettek be, Fukuyama bejelentette, hogy véget ért a történelem. Győzött a kapitalizmus. A berlini fal összeomlása azonban nem vetett véget a gazdag és a szegény országok közötti megosztottságnak. Ez a megosztottság, az ebből fakadó egyenlőtlenség fűti a globalizáció elleni indulatokat. A tiltakozás gyakran nemcsak a globalizációt veszi tűz alá, hanem a neo-liberalizmust is, amelyet a globalizációnak tulajdonított minden kártevés fő felelősének tekintenek. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy számukra a neo-liberalizmus csak paraszthajszállal különbözik a liberalizmustól. Tagadhatatlan, hogy ennek nyomán a liberalizmus igen erős nyomás alá került. A liberalizmus gyökere a megfontoltsággal párosuló bizalom. A terrorizmus aláássa a bizalmat, gyanút, félelmet és gyűlöletet kelt. A terrorizmus ellen fel kell venni a harcot, de nem engedhetjük, hogy a gyanú, a félelem és a gyűlölet lépjen a bizalom helyébe. Akkor ugyanis győzött a terrorizmus. A terrorizmus elzárkózásra, az emberek, a közösségek és a nemzetek egymás ellen fordulására ösztökél. Egyiket sem engedhetjük. A terrorizmus mindennél súlyosabban fenyegeti mindazt, ami a liberálisok számára kedves.

Ezért kell megoldást találnunk a terrorizmusra. Elsősorban politikai, és nem katonai megoldást. Az egyetlen szuperhatalom könnyen áldozatul eshet annak a tévhitnek, hogy a hatalom jog. Ki kell állnunk a mellett a meggyőződésünk mellett, hogy a katonai erő alkalmazása nem biztonságosabbá, hanem ellenkezőleg, veszélyesebbé teszi a világot. A politikai fenntarthatóság a kulcsfogalom, amelyet Andras Berzins lett miniszterelnöktől kölcsönöztem. A politikai fenntarthatóság alatt olyan politikai intézmények rendszerét értem, amelynek fennmaradása nem egy embertől, családtól vagy politikai szervezettől függ. Ezt a politikai, és tegyem hozzá, igazságszolgáltatási intézményrendszert a mindenkire, a politikai vezetőkre is egyformán érvényes jogrendszerre kell alapozni. Tudjuk, hogy a világ legtöbb nemzete rendelkezik a politikai fennmaradást biztosító alapvető eszközökkel. A demokrácia eszközrendszerének egyes elemei és jelképei is széles körben elterjedtek. De az igazi demokrácia ennél több. Az igazi demokráciához valódi politikai fejlődés kell. Olyan politikai közösségek létrejötte, ahol az egyén valóban sorsának alakítója tud lenni.

Furcsának találom, hogy milyen keveset törődünk a politikai rendszer fejlesztésével a politikai fenntarthatóság biztosítása érdekében. Sokkal több energiát fordítunk a fenntartható gazdasági növekedés biztosítására. De kérdem én: lehetséges-e fenntartható gazdasági növekedés stabil és fejlődőképes politikai rendszer nélkül. Kétlem. Tudom, hogy sok üzletember, különösen a fiatalabbak, úgy gondolja, hogy a politika amolyan piszkos üzlet. Sokan sokkal vonzóbbnak találják, hogy ökológiai mozgalmakban, a civil társadalomban, civil szervezetekben dolgozzanak, mint politikai pártokban. A civil szervezetek rendben vannak, a pártok gyanúsak. De a kérdésem az, lehetséges-e politika politikai szervezetek nélkül. Kétlem. Gyerekjáték olyan politikai rendszert üzemeltetni, amelynek egyetlen feladata, hogy valakik a hatalomra kerüljenek, és hatalomban is maradjanak. De ez nem az a fajta politikai stabilitás, amit egy liberális demokráciában elképzelünk. A liberális demokráciának nem feltétele, hogy liberálisok vezessék. A liberális demokrácia olyan folyamatosan működtetett politikai rendszer, ahol az emberek maguk alakítják az életüket, szabadon alakíthatják közösségeiket. És nem mellesleg ez olyan környezetet is biztosít, amely a legjobban elősegíti a jólét növekedését. A liberálisok elvei a liberális demokráciát szolgálják, de a liberálisoknak nincs monopóliumuk a liberális demokráciára.

Az idősebbek még emlékeznek arra, hogy a Liberális Internacionálét eredetileg néhány liberális szellemű magánember alapította a második világháború után. Politikai pártokat, szervezeteket nem láttak szívesen. Azóta, ha lassan is, de változtak az idők. Továbbra is értékeljük a liberális meggyőződésű magánembereket, de szükségünk van liberális politikai pártokra is. Elég sikeresnek mondhatjuk magunkat. Több mint 70 ország 80 liberális pártja tagja szervezetünknek. Állhatnánk jobban is, de lehetne a helyzet akár sokkal rosszabb is. A liberalizmust ma súlyos támadások érik. Ahhoz, hogy megőrizzük a liberális értékeket, két dolgot kell tennünk: erősíteni a liberális pártokat, és erősíteni a liberális demokráciákat. Szeptember 11-ére ez a legbölcsebb válasz, amit adhatunk.

Az előadó a Liberális Internacionálé korábbi elnöke.

• Szabad elvek