Nyomtatóbarát változat

– Különben mi van? Hoztál valamit?

– Hoztam – mondta Fodor határozottan.

– Ide vele – mondta Gergely.

– Csak egy ötlet – mondta Fodor, és kinézett az ablakon.

Az udvaron két díszletmunkás egy pocsék gipszszobrot cipelt át.

– Halljuk – mondta Gergely.

– Egy szobor – mondta Fodor.

– Mi?

– Egy szobor – ismételte Fodor. „Most fogom az isten lábát?” – gondolta Fodor.

– Milyen szobor?

„Milyen szerencse, hogy háttal ül az ablaknak” – gondolta Fodor.

(…)

„Nagy húzás volt” – gondolta Fodor, amikor négy óra tájban kilépett a filmgyár kapuján. Jólesett kint lenni, jólesett a gyaloglás, a távolodás, a szabadság. „Micsoda baromság” – gondolta Fodor, és mosolygott, de nem sokáig. Minden lépessel világosabb lett, hogy az egész csak önámítás. „Végül is mit adtam el?” – tette föl a kérdést önmagának. Jó lett volna megmaradnia a kellemes, kaján érzésben, hogy egy rossz, légből kapott ötletért kap pénzt, de Fodor tudta, hogy nem így van, s hogy nem így lesz, tudta, hogy akármilyen is az ötlet, ismét önmagát adta el, olcsón, áron alul, szánalmasan. Tudta, hogy nem menekülhet, mert kapcsolatai emberi kapcsolatok. „Gergelynek nincs könyve, nekem nincs pénzem – gondolta Fodor, ezért most szeretjük egymást.”

Ment Fodor az utcán, és minden további nélkül énekben tört ki, a járókelők legnagyobb csodálkozására.

„Ich bin Lohengrin genannt” – énekelte, aztán pedig köpött egyet.

• Belföld