Nyomtatóbarát változat
Megyik János (64)
1956–1960 Képzőművészeti Akadémia, Bécs, festő szak
Tanárok: R. Ch. Andersen, J. Dobrowsky, H.
Tudják Önök, hogy mi az a „miradouro”? Portugál szó, kilátót jelent. Lisszabonban rengeteg kilátó van, nyilvánosak is, és még több a magánkilátó, a házak tetején. A város dombokra épült; a kilátókról a Tejo folyóra, de leginkább ezekre a sűrűn lakott dombokra látni, pontosabban arra az egyszerre organikus és geometrikus struktúrára, ház-szövevényre, ami a dombokat az évszázadok során benőtte, eltakarja. Képzeljék el, hogy több kilátóból is egyszerre látják a várost. Egyetlen nagy perspektivikus térszerkezet mutatkozik meg számtalan nézőpontból, de egyetlen látványként. A horizont relatívvá lesz, hiszen minden egyes kilátóról nézve máshol helyezkedik el. Az épületek geometriája is mindig másképpen találkozik az éggel; a kontúrok hol egészen nagy, hol egészen apró formákat kerítenek körbe. Ha az ég és a város távoli határára fókuszáljuk a tekintetünket, előfordul, hogy az előtérben lévő formákat alig érzékeljük, a közeli látvány homogén síkká egységesül.
Megyik János munkái – hasonló kompozíciójuk dacára – persze nem látképek, panorámák, hanem olyan téri szerkesztések, ahol a perspektíva, ahogy ő mondja: „a projektív geometria kontextusába kerül”, s ez által a szerkesztés a képsík meghatározta horizonton túl is folytatható. Spekulatív kiindulópontjuk ellenére munkái megnyílnak a képzettársítások előtt, mert Megyik nem ragaszkodik mereven az eredeti szerkesztés képi rendjéhez, és többé-kevésbé szabadon bánik a vonalak pozitív vagy negatív formákat képező kontúrokká minősítésével. A szerkesztésből kiválasztott formák kontúrjait vágja aztán ki a fém- és kartonlemezekből a lehető legpontosabb eredményre vezető lézertechnikával. Új munkái folytatják azt a Megyik pályáján most már több évtizedes gyakorlatot, hogy miközben alapvetően a kép természete, annak valóságos és szellemi tulajdonságai foglalkoztatják, elsősorban nem képeket, hanem térképződményeket, építményeket és objekteket hoz létre; közlekedik a dimenziók között. Bár ezek a mostani művei (még a nagyméretűek is) igencsak közel kerültek a kép-egzisztenciához, hiszen fizikai valójuk, „testük” – a vékony lemez – alig különbözik a festő vásznától vagy fatáblájától. A képnégyszöget felbontó „formázott vászon”, a monokróm és a színek nélküli, pusztán a festményt hordozó anyagokat (a vásznat, a vakkeretet) mint felszínt alkalmazó festészet (Support-surface) egykori radikalizmusa ma már a modernizmus hagyományának része. Az egyszerre festő, szobrász és építész régi mesterek mellett Megyik művészete sokkal inkább az imént említettekhez kapcsolódik, mint az új geometriához vagy a konstruktivista akadémizmushoz. Geometrikus formanyelvet használ, de nem a geometrikus formák kutatása érdekli, hanem, mint mondtam, a kép természete, a létét meghatározó törvényszerűségek és a képlét határának átjárhatósága.
Ezért lehet természetes számára az a lépték- és dimenzióváltás, amikor a síkszerű objekt több tízméteres építészeti méretben lép ki a galériából egy város terébe. Nem épületdekorácó, nem úgynevezett „murális munka” lesz, hanem a valóságos épített környezet részévé válik, ha úgy tetszik, egy látkép elemévé.
Megyik János művekhez írt gondolatai a kiállítás katalógusában:
Az itt kiállított munkák egyetlen motívumból táplálkoznak, mégpedig úgy, hogy minden egyes darabot egy-egy önálló képnek szántam. Struktúrákban gondolkodom, amiből szinte magától adódik a hagyományos képzőművészeti hármasban (kép – szobor – építészet) való fluktuálás, állandóan a másik műfajba nyúlva át, ami bizonyos értelemben műfajnélküliséghez vezet. Szemléletem azonban képi (táblaképi). A motívum számomra olyan ürügy, amelynek segítségével a szem könnyebben tájékozódhat a geometria homogén világában.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét