Skip to main content

Miradouro

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
N&n galéria

Megyik János (64)


1956–1960
Képzőművészeti Akadémia, Bécs, festő szak

Tanárok: R. Ch. Andersen, J. Dobrowsky, H.


Tudják Önök, hogy mi az a „miradouro”? Portugál szó, kilátót jelent. Lisszabonban rengeteg kilátó van, nyilvánosak is, és még több a magánkilátó, a házak tetején. A város dombokra épült; a kilátókról a Tejo folyóra, de leginkább ezekre a sűrűn lakott dombokra látni, pontosabban arra az egyszerre organikus és geometrikus struktúrára, ház-szövevényre, ami a dombokat az évszázadok során benőtte, eltakarja. Képzeljék el, hogy több kilátóból is egyszerre látják a várost. Egyetlen nagy perspektivikus térszerkezet mutatkozik meg számtalan nézőpontból, de egyetlen látványként. A horizont relatívvá lesz, hiszen minden egyes kilátóról nézve máshol helyezkedik el. Az épületek geometriája is mindig másképpen találkozik az éggel; a kontúrok hol egészen nagy, hol egészen apró formákat kerítenek körbe. Ha az ég és a város távoli határára fókuszáljuk a tekintetünket, előfordul, hogy az előtérben lévő formákat alig érzékeljük, a közeli látvány homogén síkká egységesül.

Megyik János munkái – hasonló kompozíciójuk dacára – persze nem látképek, panorámák, hanem olyan téri szerkesztések, ahol a perspektíva, ahogy ő mondja: „a projektív geometria kontextusába kerül”, s ez által a szerkesztés a képsík meghatározta horizonton túl is folytatható. Spekulatív kiindulópontjuk ellenére munkái megnyílnak a képzettársítások előtt, mert Megyik nem ragaszkodik mereven az eredeti szerkesztés képi rendjéhez, és többé-kevésbé szabadon bánik a vonalak pozitív vagy negatív formákat képező kontúrokká minősítésével. A szerkesztésből kiválasztott formák kontúrjait vágja aztán ki a fém- és kartonlemezekből a lehető legpontosabb eredményre vezető lézertechnikával. Új munkái folytatják azt a Megyik pályáján most már több évtizedes gyakorlatot, hogy miközben alapvetően a kép természete, annak valóságos és szellemi tulajdonságai foglalkoztatják, elsősorban nem képeket, hanem térképződményeket, építményeket és objekteket hoz létre; közlekedik a dimenziók között. Bár ezek a mostani művei (még a nagyméretűek is) igencsak közel kerültek a kép-egzisztenciához, hiszen fizikai valójuk, „testük” – a vékony lemez – alig különbözik a festő vásznától vagy fatáblájától. A képnégyszöget felbontó „formázott vászon”, a monokróm és a színek nélküli, pusztán a festményt hordozó anyagokat (a vásznat, a vakkeretet) mint felszínt alkalmazó festészet (Support-surface) egykori radikalizmusa ma már a modernizmus hagyományának része. Az egyszerre festő, szobrász és építész régi mesterek mellett Megyik művészete sokkal inkább az imént említettekhez kapcsolódik, mint az új geometriához vagy a konstruktivista akadémizmushoz. Geometrikus formanyelvet használ, de nem a geometrikus formák kutatása érdekli, hanem, mint mondtam, a kép természete, a létét meghatározó törvényszerűségek és a képlét határának átjárhatósága.

Ezért lehet természetes számára az a lépték- és dimenzióváltás, amikor a síkszerű objekt több tízméteres építészeti méretben lép ki a galériából egy város terébe. Nem épületdekorácó, nem úgynevezett „murális munka” lesz, hanem a valóságos épített környezet részévé válik, ha úgy tetszik, egy látkép elemévé.




Megyik János művekhez írt gondolatai a kiállítás katalógusában:

Az itt kiállított munkák egyetlen motívumból táplálkoznak, mégpedig úgy, hogy minden egyes darabot egy-egy önálló képnek szántam. Struktúrákban gondolkodom, amiből szinte magától adódik a hagyományos képzőművészeti hármasban (kép – szobor – építészet) való fluktuálás, állandóan a másik műfajba nyúlva át, ami bizonyos értelemben műfajnélküliséghez vezet. Szemléletem azonban képi (táblaképi). A motívum számomra olyan ürügy, amelynek segítségével a szem könnyebben tájékozódhat a geometria homogén világában.











Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon