KC [Kálmán C. György]

Nyomtatóbarát változat

„ELŐSZÖR IS EGY KIS TESZT:

1. Hol van Bulgária?


a) Valahol a Közel-Keleten.
b) Valahol Törökország környékén.
c) Nincs is ilyen ország.

2. Nevezz meg egy kortárs bolgár művészt, kivéve Christót (Javasevet), aki természetesen amerikai.

3. Akarsz-e tudni valamit olyan bolgárokról, akik jelenleg a képzőművészetek nyavalyás területén munkálkodnak?




a) Nem, nem érdekel.
b) Talán.
c) Igen, nagyon szívesen.

HA A VÁLASZAID A KÖVETKEZŐK: 1.: B); 2.: NEDKO SZOLAKOV; 3.: C), AKKOR NAGYON INTELLIGENS VAGY, ÉS FELTÉTELEZEM, HOGY TETSZENI FOG MINDAZ, AMI ITT KÖVETKEZIK.”

Ezzel a teszttel indítja Éjszakai hátfájós feljegyzések című írását – na ki? hát persze, hogy – Nedko Szolakov. Érdemes végigfutni gondolatban a kérdéseken: a második biztosan sokunknak gondokat okozna, pedig – mondjuk Amerikából nézve – itt vagyunk a szomszédban. Szolakov cikke a New Observations című New York-i folyóirat ’91., idei szeptember–októberi számában látott napvilágot, a közép-európai képzőművészetről szóló tematikus összeállításban. A művészeti lap szemérmesen titkolja életkorát; annyit azért ki lehet deríteni, hogy mostanában úgy a tizennegyedik éve felé járhat. A kiadó-főszerkesztő Diane R. Karp „nonprofit, alternatív, kortársi művészeti folyóiratként” jellemzi az évi hat számmal jelentkező kiadványt, amelynek egy-egy számát más és más vendégszerkesztő jegyzi. Ezek a tematikus számok a legkülönbözőbb képzőművészeti jelenségek, mozgalmak, folyamatok, problémák köré épülnek. Volt szó már ezeken a lapokon Leningrádról, a szex és a halál kapcsolatáról, Dél-Afrikáról, az alkímiáról, Detroitról és Los Angelesről, hogy csak a legutóbbi számok tartalmát idézzük.

Most tehát Közép-Európáról – „Mittel Európa”, ahogyan a címlapon olvashatjuk (hiába, ezek az amerikaiak egyre jobban eleuropaizálódnak) – Czeglédy Nina szerkesztésében. Czeglédy hol itthon, hol Kanadában dolgozik; rajta kívül négy magyar szerepel még (hízelgő és érthető elfogultság). Sugár János, Révész László László és Beke László írtak rövid reflexiókat a lap számára, Böröcz András rendkívül szellemes akasztófa-grafikái pedig illusztrációul szolgálnak Czeglédy és Beke írásaihoz. Minthogy az alcím szerint „Művészek beszélnek a művészetről Közép-Európában”, Sugár és Révész illusztrációval kísért szöveget közöl; témájuk természetesen a kelet- és közép-európai változások, a közép-európaiság.

Révész László László rezignáltan jegyzi meg, hogy nem képes beavatni az olvasót a közép-európaiság titkaiba, felnyitni az ehhez vezető gátakat: „Nem láthatod – írja –, hogy milyen szép is vagyok én (és nemcsak a fülemre és a lábamra gondolok).” S ha még csak ez lenne az egyetlen, ami elválaszt; de nagyon valószínű, hogy sok tengerentúli olvasó számára nem érthető Szolakov mélységes, iróniával átszőtt pesszimizmusa – hogy városában és hazájában „nincs helye” műveinek. S kérdés, hogy célt ér-e Beke László erőfeszítése (bármilyen hősies is), hogy két lapon elmagyarázza, hogyan is áll a művészeti élet, a művészet és a közönség kapcsolata, a művészeti piac Magyarországon. Végül is, gondolhatja az amerikai olvasó, megtörtént az, amire a művészek oly régóta várnak ebben a furcsa krecliben (Mittelajrópa), akkor meg mi a baj?

Nehezen hihető, hogy ez az összeállítás hirtelen megvilágosítja majd az amerikai művészetkedvelőket, amikor a továbbiakban a „kulturális identitás” nehézségeiről, művészet és politika megváltozott viszonyáról, a változások feldolgozásának gondjairól olvashat német, lengyel, horvátországi, bolgár avagy bukaresti beszámolókat. És még azt se mondhatjuk, hogy mindezek megértéséhez itt kell élni. Mert magyarázni magyarázhatjuk, hogy mi folyik errefelé, de hogy értenénk is?

• Kultúra