László György

Nyomtatóbarát változat

Gyűlés. Előadó: Hölgyeim és uraim. Nem azért jöttünk össze, hogy arról beszéljünk, milyen hidat építsünk, hanem arról, hogy keresztbe építsük-e vagy hosszába.

A „Beszélő” május 26-i számában racionális kérdés fogalmazódott meg: nem kellene-e rádiósokat megszólaltatni a rádióról. Három dolgozat már olvasható. Korányi Tamás – többek között – az átvilágítás szükségességéről, a politika túlzott dominanciájáról, a kultúra olcsó hozzáférhetőségéről, a szakmai felkészültség háttérbe szorulásáról szólt. Vitám csak azzal lenne, hogy írásából – az én olvasatomban – egy „elit rádiózás” körvonalazódik. Cs. Kádár Péter következtetéseivel – ő inkább műszaki, gazdasági oldalról elemzi a helyzetet – szívesen azonosulok. Ami különösen vonzó: sokakkal ellentétben nem a teóriák színes felhőin csücsül. A pénzről beszél, de még külső szemlélő számára is érthetővé teszi, hogy a „karcsúsítás” álruhájába bújtatott elbocsátások, az intézmény politikától motivált lefejezése mögött egy kompenzálni akaró csoport érdekei munkáltak. Egy másik, lényegi, gondolom azonnal megoldandó feladatot is említ, amikor arról ír, hogy milyen szakadékot sikerült „építeni” a műsorkészítők és a „kiszolgáló személyzet” (műszaki, gazdasági stb. szakemberek) közé. Evidenciák, altatás – lehet megállapításaikra indulatosan legyinteni, de megkerülésükkel egy intézmény működése lehetetlenült el. Vicsek Ferenc az okot az okozattal összetévesztő „osztályfőnöki megrovását” nemigen lehet érdemben kezelni. Látleletet igyekszik megfogalmazni, egyoldalúan, sajátosan ítélve elevenek és holtak felett. A történések kronológiáját megtizedeli, s szelektív memóriával a „visszamaradt részletekből” építgeti prekoncepcióit. Ennek kapcsán a más út, más megközelítés eleve elutasításának veszélyére hívnám fel a figyelmet, mert a szubjektivizmus eluralkodása szükségszerűen a tekintélyelvűség újbóli megerősödéséhez, a folyamatos kasztosodáshoz vezetne. Egyik konklúziójával egyet lehet érteni: „Csak az áldozatok igaziak.” De az intoleráns felsőbbrendűség (hiszem én), csak emelné számukat.

Magam konfrontálódtam a „Gombár-féle” rádióban, a „Csúcs-félében” is. Kompromisszumra törekedtem mindkét helyzetben, de be kell látnom: kudarc. A „ma” nemigen alkalmas erre. Úgy gondolják, ha nem esem szerelembe az egyik féllel, a másikkal fogok. A szekértáborok szélsőségesei el sem tudják képzelni, hogy egyikkel sem szerettem volna, miközben elismerem Gombár Csaba tudását, koncepciójának teoretikus józanságát, míg azt az intézményt, amelyet Csúcs László hozott létre, a szakmát kikerülő, azt álmozgásokkal, pótcselekvésekkel helyettesítő irracionális döntések halmaza s az jellemzi, hogy a hozzáértés helyett – néhány esettől eltekintve – a hűség jutalmaként a középszerűt díjazzák. Egy-egy ideológia primátusa viszonylag hamar felismerhetővé vált a folyamat mögött. Kezdetben „lágyabban” manipulálva, később a vélt vagy a kiszabott feladat végrehajtásakor már direkt, embertelen módon. Eredmény: az intézmény szakmailag, morálisan szétesett, s az említett csoportérdek, az egzisztenciális félelem, illetve az ellenállás keményebb vagy rejtettebb formája tartja egybe.

A változtatás szükségességét nem lehet megkérdőjelezni. Nehéz tervet készíteni, hiszen nem lehet tudni, hogy ezek az elképzelések egymás mellett működő, egymással békésen megférő csatornák lesznek-e. Netán egymással versenyző adók, amelyekről már most beszélünk, amikor ennek definiálhatósága – a kereskedelmi rádiók kialakulatlansága miatt – legalábbis nehézkes. Nem beszélve a közszolgálati rádión belüli „versenyről”, amelyben abszurdumok sokaságát hozták létre, mert nem az egész, de egy-egy rész profilját igyekeztek, szubjektív hipotézisek alapján megvalósítani.

Irracionális bármelyik adó privatizálása. Sőt. Négy adóra lenne szükség. Az a negyedik (Győrffy, Ocsovai, Váradi Juli neve „ugrik be”, mint javaslattevőé), amelynek „képlékeny” lett volna a struktúrája, s mobil, azonnal reagáló, kérdéseket feltevő, dinamikus, pártsemleges, azonosan távolságtartó politikai adó lehetne. Nem csupán az ötlet minősége okán, de mert levette volna a Kossuth adó „válláról” a jelenleg eltúlzott mértékű politika terhének egy részét. Ehhez persze pénz kell, de ezt a „luxust” engedje meg magának a t. Ház.

Szóval: a tények nem hanyagolhatóak el. A lakosság iskolai végzettsége adott (a felnőtt lakosság kb. egyharmada nem végezte el a 8 általánost), a nyugdíjasok aránya, a nő-férfi megoszlás, a gyerekek száma, a rétegek, csoportok belső kuszasága ismert. Ez meghatározza, de legalábbis erősen motiválja az ízlésszintet, s így a választást a tömegkommunikáció kínálatából. Mert látnunk kell, hogy amíg fejcsóválva, de tudomásul vesszük saját értékítéletünk szerinti „selejtesebb” műsorok széles körű fogyasztását, addig nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy azért az értékből is fogy. Ez utóbbit ugyanis általában azok fogyasztják, akik más kulturális, művészeti, tudományos vagy a többi tömegkommunikációs intézmény választékából szintén ugyanezt hallgatják, nézik, olvassák. Tudomásul kell venni, hogy a közönség szükségleteinek sorrendjében a „szórakozás, kikapcsolódás, pihenés” kategória toronymagasan vezet. Ezt már jócskán lemaradva követi a „több ismeret” keresése, míg az esztétikai jellegű igények alig észrevehetőek. Fel kell fedezni tehát – folyamatosan, ismételten – a közönséget, annak igényeit, s a kulturális tartalom minden elemét csupán a közönség szintjéhez szabad mérni. Elhibázott dolog azt várni egy társadalomtól, illetve az egyéntől, hogy csak a magasabb kultúrát válassza, amikor iskolázottsága még olyan, amilyen, s elmarasztalni azért, mert olyasmit választ és olyan esztétikai normákat él meg, amelyek ebből az iskolázottsági háttérből nőnek ki.

Mindezek alapján kell nézni a tartalmat, a szerkezetet, ezek egymáshoz való viszonyát. A tartalom primátusát hangoztatnám s az ehhez alkalmazkodó szerkezetet. Ha fordítva történik, s a realitások paramétereit megkerülve a tekintélyelvűség, azaz egyes személyek (státusok) dominanciája, szubjektív véleménye érvényesül, azaz nem a szakma, akkor nem oldottunk meg semmit. A magam részéről egy elnököt, két alelnököt (a politikával, illetve a kultúrával, zenével, szórakoztatással, sporttal foglalkozót) képzelnék el, invenciózus, menedzser típusú műsorigazgatót, megrendelő „intendatúrát” fantáziadús vezetőkkel, kerülve a szorgalmas, hű adminisztrátorokat, ahol az említett vezetők nem rendelkeznek munkáltatói joggal, s nincs kézben tartható, megfelelni akaró, másokkal szemben kijátszható műsorkészítő garnitúrájuk. Szóval: beépített „kapuőrök” szükségeltetnek, mert az eddigi példák bizonyítják, hogy nem lehet (nem szabad) egyetlen ember kezébe adni egy adót, mert a hatalom, különösen, ha középszerű, frusztrációt okozhat. Ellensúlyként ott lehetnek a munkáltatói joggal rendelkező főszerkesztők (körülhatárolt lehetőségekkel), akik „védeni” tudják műsoraikat, embereiket. Tételezzük fel, hogy ezek a státusok „keresik” és meg is találják optimális embereiket, ha ebben nem a politika, a csoportérdek, de a szakmai tudás az elsődleges.

Megközelítő pontossággal kell ismerni a kilencvenes évek második felének várható (társadalmi) mozgását, s azt, hogy kik, mikor, milyen mértékben töltik (töltenék) szabadidejüket a rádiókészülékek mellett. Csupán vágyaink műsorainak sugárzása ugyanis nem old meg semmit. Ugyanakkor: a közönség teljes kiszolgálása könnyű lenne, de szinte jóvátehetetlen buktatókkal teli. Marad a kompromisszum: a tartalom, a forma szükséges korrekciója s az elengedhetetlen, a szükséges további változások – folyamatos – bevezetése, ha e változásokat kínálatunk és az igények egyeztetése előzte meg.

Mindezt azért tartom meghatározónak, mert a „kint és bent” egyensúlyának megteremtése fontos. A Magyar Rádió „világképének” azt a progresszivitást kell tükröznie, ami jól érzékelhető társadalmi törekvésünk. Modell- és értékvesztés kísérte (zárta le) történelmünk egy-egy szakaszát. A „fehér foltok” nem töltődtek fel tartalommal. Identitásérzetünk „barázdált”, általános modell és értékvesztésünk (tévesztésünk) azt (is) eredményezte, hogy számtalan kisebb-nagyobb csoport érdeke által diktált modell és érték került közforgalomba. Ez a gondolati pluralitás nem hiba. Sőt. De hiba, ha a legerőszakosabb és nem a progresszivitás diktálta optimális modell kezd funkcionálni, ha az érték(ek) kiválasztása pillanatnyi monopolhelyzettől diktáltan kezd érvényesülni. Ha a hosszú távú stratégia helyébe marginális, partikuláris érdek által diktált (napi) taktika lép, akkor (akár több) álvalóság fogja helyettesíteni a valóságot.

A rádió szervezeti, szerkezeti felépítését is meg kell fogalmazni. Ha a jelenlegi rendszer nem lesz mennyiségileg több, ha marad és ilyen marad a három csatorna, akkor nem racionális nagyobb szervezeti mozgás, mert „valami helyett” történik, s a nagyobb egység „ugyanazon a darab földön” csak fokozná az ellentéteket.

Azt gondolom, hogy a főszerkesztőségek megszüntetése, szétdarabolása nem a korszerűt, csupán egy teória megvalósíthatatlan primátusát eredményezné. Hogy feudumok ne alakuljanak ki, hogy újfajta műsorok szülessenek, hogy a tartalom, a stílus, a ritmus stb. ilyen vagy olyan legyen, az nem csupán szervezeti kérdés. Legalább annyira szemléletmód kérdése.

Végezetül: görcseink feloldása, a „beszélgetés” azonnali elkezdése életképességünk bizonyítása lehetne. Szükség lenne a védettségre, az ellenvélemény lehetőségének több fórumára, folyamatos párbeszédre a vezetők és „vezetettek” s egymás között. A bürokrácia minimumra csökkentésére, a műsorkészítők primátusának deklarálására, új sztárok „megcsinálására”, a szerkesztői presztízs visszaállítására. Színvonalas műsorok csak profi környezetben születhetnek. A napi taktika jelzésszerű részigényei aligha alakíthatók át invenciózus műsorokká. Való igaz: az osztálycentrikus (akár átmeneti) szervezeti felépítés mellett feladatcentrikus rendszerre van szükség, de ennek nem teszünk eleget, akármilyen nagyszabású szervezeti átalakítással, ha az előzőekben említett feltételrendszer nem biztosított. Ha viszont a feltételek biztosítottak, ha a műsorstruktúra – valamiféle prekoncepció alapján – nem válik statikussá, és mind a vezetésnek, mind a szerkesztőségeknek mobil lehetőségei lesznek, akkor bármilyen, kontrollal rendelkező, nem cezaromán, mozgékony, akár többféle konstrukció egyaránt jó hatásfokkal működhet. A gigantomán egységek létrehozatala ez ellen dolgozna. A gyakorlat ezt igazolta vissza az elmúlt években, hogy a monolitikus, nagy szervezetek merevebbek, nehezebben kezelhetők. A jövőről, a lehetőségekről, a lehetetlenségekről, leendő akarásunkról, konfliktusainkról felidézném – oldásképpen – a következő párbeszédet. „Tudod mikor vadul meg az ausztrálnéger? – Mikor? – Ha új bumerángot vesz és a régit el akarja dobni.” Lehet, hogy a helyzet azért nem ennyire bonyolult?

László György
a rádió Szórakoztató és Sport Főosztálya volt főszerkesztője

• Vita