Nyomtatóbarát változat

Bevezető

Az 1956. november 4-i szovjet beavatkozást követően, a szovjet csapatok árnyékában és támogatásával sorra alakultak, főleg vidéken, az úgynevezett karhatalmi egységek. Ezek többsége spontán” állott össze a forradalom napjaiban szétszaladt volt államvédelmisekből, helyi kommunistákból és lumpen elemekből. Kezdetben semmilyen törvényi felhatalmazással nem rendelkeztek, nem volt egységes fegyverzetük és ruházatuk, nem viseltek rangjelzést és az alakulaton belüli hierarchia sem volt pontosan szabályozva. Szabadcsapatokként, amolyan különítményekként működtek. A leghírhedtebb közöttük bizonnyal a salgótarjáni karhatalmi század volt, amely több gyilkossággal tette le a névjegyét.

A Kádár-kormánynak nem volt megbízható és jól kiépített reguláris erőszakszervezete, így ezekre a karhatalmi alakulatokra volt „utalva”, amelyek működését a durva erőszak és hatalmi visszaélés, részeg duhajkodással egybekötött lövöldözések, tömegverekedések kirobbantása, fegyvertelen emberek csoportos megverése fémjelezték szerte az országban – legalábbis a Belügyminisztérium Központi Irattárában olvasható számos e tárgyú jelentés és feljelentés tanúsága szerint. A karhatalom így nemcsak egyetlen támasza volt a rezsimnek, de állandó veszély- és konfliktusforrás is, tevékenysége kevéssé járult hozzá a kedélyek csillapításához az országban, arról nem beszélve, hogy a karhatalomban tömörülő radikálisok magára a hatalomra is veszélyt jelentettek.

Ezért a pártvezetés és a BM már 1956 novemberétől igyekezett az ellenőrzése alá vonni ezeket az alakulatokat. Budapesten Sós György ezredes, frissen kinevezett rendőrkapitány maga kezdeményezte november 9-i parancsában a budapesti Karhatalmi Ezred fölállítását. A kormány december 8-i határozata a fegyveres erők újjászervezéséről* kialakítja a karhatalmi erők, immáron külön a belügyi és a honvéd karhatalom szervezetét, működési rendjét. (Az „önkéntes” karhatalmista először 1300, majd 1957-től 1600 Ft havi javadalmazásban részesült, ha nem volt munkahelye. Ha viszont volt, a fizetését a fenti összegre kellett kiegészíteni.)

A központosítással és a szervezeti forma kialakításával sem sikerült végleg kiküszöbölni a zabolátlan karhatalmisták által elkövetett atrocitásokat. Ez a probléma végigkíséri a Kádár-rendszert egészen addig, míg fokozatosan, az immáron forradalmi ezredekké” átkeresztelt és átalakított hajdani karhatalmi alakulatokat hivatásos állományú tisztekkel töltötték fel, és azokat végül mint készenléti erőket illesztették be a magyar hadsereg és rendőrség hadrendjébe. De jellemző a folyamat lassúságára, hogy például a budapesti Forradalmi Készenléti Rendőri Ezrednek, (a ma is működő Rendőri Ezred voltaképpeni jogelődjének) reguláris átszervezése és professzionalizálása csak 1975-re fejeződött be.**

* Ld. 1956 kézikönyve, I. kötet, 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 274.1.

** Köszönet Krajczár Gyula ny. rendőr századosnak az értékes információkért.

Belügyminisztérium „Szigorúan titkos!”
II/1. osztály
Földes László miniszter h. et.
61–2053/58.

JELENTÉS
Budapest, 1958. szeptember 11-én

A BM karhatalmi és őrségi egységek beosztottai 1958. január 1-vel új egyenruhával lettek ellátva. Az új egyenruhával való felszerelés folyamatosan történt. Elsősorban a tisztek, majd a tts-ek és végül a legénység lett ellátva, akiknek jelenleg is folyik az új ruhával való felszerelése.

Az új egyenruha viselésének megkezdése óta több olyan jelzésről szereztünk tudomást, hogy polgári személyek különböző megjegyzéseket tettek a beosztottak felé, pl. „előbújtatok ÁVÓ-sok”. Ezek a megjegyzések mind gyakoribbá és szemtelenebbé váltak, ahogyan növekedett az új ruhával való ellátás.

1. A legutóbbi hónapok során azonban már nemcsak megjegyzéseket tettek, hanem egyenruha viselése miatt több személyt tettlegesen bántalmaztak. Így pl. 1958. augusztus 9-én Sütő Gyula honv., a budapesti őrségi ezred beosztottja barátjával, Papp József csajági lakossal Balatonakarattyán betért egy étterembe, ahol egy-egy pohár sört rendeltek. Beszélgetés közben hozzájuk csatlakozott az étteremben tartózkodó Őrsi Géza csajági lakos, aki Sütő felé goromba megjegyzéseket tett. Sütő figyelmeztette, hogy ne sértegesse, mert ó nem adott erre okot. Erre Őrsi kiütötte Sütő honvéd szájából a cigarettát és nekiugrott, elkapta Sütő honv. mellén a ruhát, és kiabálva mondta: „Te tróger, nem érdekel engem az sem, hogy ebben a szemét ruhában vagy.” Sütő honv. az étteremben tartózkodó r. tiz. segítségét kérte, azonban az a beavatkozást megtagadta azzal, hogy nincs szolgálatban. Sütő honv. józan volt, magatartása nem volt kifogásolható.

2. Hasonló súlyos provokáció történt 1958. augusztus 29-én a Dózsa György úti Népbüfében is. Jóna László honv., a Bp.-i Forr. Ezred beosztottja egyik ismerősével betért a fenti büfébe. Ismerősét figyelmeztette egy ugyanott tartózkodó polgári személy, hogy vigyázzanak, mert meg akarják őket verni. Jóna honv. kérte barátját, hogy távozzanak el. Az eltávozásuk előtt még bementek a WC-be, ahová öt fő kb. 20-25 éves polgári személy követte őket. Barátját nyomban leütötték, és abban a pillanatban feléje is ütöttek azzal a megjegyzéssel, hogy „piszkos ÁVÓ-s”. Ezután mindketten kimenekültek a büféből. Az utcára érve Jóna honv. felkérte a közelben lévő rendőrt, hogy intézkedjen. A rendőr azzal a kifogással, hogy ő egyedül van, nem intézkedett.

3. 1958. augusztus 31-én Szurdokpüspöki község italboltjában intézkedés közben verték meg Márkus Dezső kv. szkv.-t, a tari őrs parancsnokhelyettesét. Nevezett feleségével együtt betért az italboltba, röviddel betérése után verekedés kezdődött, és mint egyenruhást, az italbolt vezetője felkérte, hogy intézkedjen. Márkus szkv. odament a verekedő társasághoz. Mielőtt intézkedett volna, az ott tartózkodó Iván Gábor szurdokpüspöki lakos leütötte, sapkáját összetaposta, és „ÁVÓ-s vagy, mi közöd hozzá”, és drasztikus jelzőkkel illette. Amíg Márkus eszméletlen volt, feleségét is megütötte. Amikor eszméletre tért, az italboltban tartózkodó Gyurcsó János r. őrm. segítségét kérte, aki ezt megtagadta. Iván Gábor szurdokpüspöki lakos büntetett előéletű, halósági közeg elleni erőszak miatt már kétévi börtönbüntetésre volt elítélve.

A fenti eseményekből megállapítható, hogy a karhatalmisták megverése nem személyi ellentétekből ered, hanem valamennyinek politikai háttere van. A provokációk kifejezetten a karhatalom ellen irányultak.

Sajnálatos, hogy az eseteknél jelen lévő rendőrök elnézték a karhatalmisták megtámadását, bántalmazását, segítséget nem nyújtottak, a garázda polgári személyek igazoltatása, felelősségre vonása tárgyában nem intézkedtek.

Ezzel szemben tudomásunk van olyan esetről, hogy más fegyveres testület tagjai, megszégyenítő módon, hivatalos helyiségben súlyosan megvertek karhatalmista beosztottat.

4. 1958. augusztus 19-én 6.25 h-kor a Keleti pályaudvar katonai parancsnokságára előállították Zámbó Ferenc szkv.-t, a Bp.-i Karhatalmi Ezred beosztottját, ahol szolgálatban lévő tisztek súlyosan bántalmazták.

A fenti esetekben egy alkalommal sem történt felelősségre vonás, ami különösen a legénység között igen rossz hangulatot szül. Arról beszélnek, hogy teljesen ki vannak szolgáltatva ellenséges személyek támadásának, mivel kimenőik alkalmával fegyvertelenül vannak.

A fenti esetek megszüntetése érdekében javasoljuk:

– Az összes fegyveres szerveknél parancs formájában ismertetni ezeket a provokációs támadásokat, és egyben kötelezni a fegyvertestületek tagjait, hogy hasonló esetek alkalmával kötelesek segítséget nyújtani bármely fegyveres testület azon tagjainak, akit polgári személyek megtámadnak. Bajtárs cserbenhagyását célszerű volna súlyosabb esetekben katonai bűntettnek minősíteni.

– Továbbá helyes volna a fegyveres erők sorállományú tagjainál szúró oldalfegyver viselését rendszeresíteni.

Selmeci György ezds.

---

Belügyminisztérium „Szigorúan titkos!”
Karhatalmi Parancsnokság Ikt. sz.: 49–1583/958.
Tárgy: Jelentés a karhatalmistákkal szembeni provokációs eseményekről

Földes László miniszterhelyettes elvtársnak

Budapest

A kapott utasítás értelmében – Selmeci ezredes elvtárs jelentésével kapcsolatos kérdésekről – az alábbiakat jelentem:

Szórványosan előfordultak a karhatalom beosztottaival szemben provokációk az új egyenruha viselésének megkezdése előtt is, tekintettel arra, hogy a sorállomány külső formában mindig különbözött a néphadsereg sorkatonáitól.

Selmeci elvtárs jelentése tartalmazza Sütő Gyula honv. bántalmazásának körülményeit. Az ügy kivizsgálása alkalmával megállapítottam, hogy a nevezett nem tartozik a karhatalom állományába, a BV-nél teljesít szolgálatot, és a karhatalom sorállományával azonos egyenruhát visel. Nevezettet az üggyel kapcsolatban a parancsnokság elhárító osztálya kihallgatta. Az eseményt miniszterhelyettes elvtársnak nem jelentettem, mert Sütő honvéd nem tartozik állományunkba.

A jelentésben szereplő Jóna László honvéd állományunkban teljesít szolgálatot. A vele történt eseményt nem jelentette, csak később az elhárító osztály a hálózatán keresztül szerzett róla tudomást, mikor barátainak nevezett az eseményt elmesélte. Nevezett elvtárs a provokáció időpontjára nem emlékszik pontosan vissza. Jelentésében úgy jelöli meg a dátumot, hogy „augusztus végén, valamelyik hétköznap”. Jóna László honvédet az elhárító osztály kihallgatta, az ügyben azonban intézkedés nem történt, mivel a provokáló személyek kilétét utólag megállapítani nem lehet.

Márkus Dezső szakv. tari őrspk. helyettes augusztus 31-én történt bántalmazása miniszterhelyettes elvtársnak szeptember hó 21-én felterjesztett (tíznaponkénti) jelentésben jelentve lett. Az ügyben vizsgálatot folytat a területileg illetékes járási kapitányság. A vizsgálat eddigi eredményeként megállapítottam, hogy Iván Gábor szurdokpüspöki lakos, ki a provokációt végrehajtotta, büntetett előéletű, huligán elem. Legutóbb egy rendőr törzsőrmester bántalmazásáért két év börtönbüntetést kapott, és gépkocsivezetői jogosítványát megvonták. Tekintettel arra, hogy ez az ügy még lezárva nincsen, így az ügyben végleges intézkedés nem történt.

A Selmeci elvtárs által készített jelentés tartalmazza Zámbó Ferenc szkv. bántalmazását, melyet miniszterhelyettes elvtársnak szeptember 21-én (tíznapos jelentés) jelentettem. Az ügyet kivizsgáltam. Ezzel párhuzamosan folytatott vizsgálatot a katonai ügyészség, de bizonyítékok hiányában az eljárást beszüntette. Azonban az általunk szerzett bizonyítékok alapján folyamatban van az eljárás újbóli megindítása.

Selmeci ezredes által megküldött jelentés óta még az alábbi események történtek:

1958. szeptember 15-én Óbarok községben verekedés tört ki polgári személyek és a nagyegyházi lőszerraktárnál szolgálatot teljesítő szabadnapos karhatalmisták között. Az ügyben a bicskei járási kapitányság folytatja a vizsgálatot. Eddig megállapították azt, hogy a verekedést polgári személyek szervezetten készítették elő. A járási kapitányság által szerkesztett átirat a verekedést előkészítő négy polgári személyt kifejezetten huligánnak és népidemokrácia-ellenes elemnek nevezi. A huligán elemek még azok ellen a polgári lakosok ellen is felléptek, akik a karhatalmisták pártját fogták. Azokat ávós spiclinek nevezték. Az ügyben a járási rendőrkapitányság javaslatot fog tenni a megyei főkapitányságnak a négy huligán elem közbiztonsági őrizetbe vételére.

1958. szeptember 21-én a nyáregyházi karhatalmi intézkedés alkalmával, egy verekedés szétoszlatásakor a kocsmából azt kiabálták ki, hogy „piszkos ávósok, megint itt vagytok!” A provokáló személyek kilétét megállapítani nem sikerült, így az ügyben intézkedés nem történt.

1958. október hó 5-én Ágics András polgári személy ittas állapotban a tököli kocsma előtt leütötte Varga János szkv.-t. Az ügyet kivizsgáltattam. Megállapítottam, hogy a nevezett polgári személy kötekedő természetű, huligán elem, aki hasonló eset miatt börtönbüntetésre volt ítélve, azonban feltételesen felfüggesztették.

Selmeci ezredes elvtárs által jelentett, valamint az azóta történt események azt bizonyítják, hogy a karhatalom beosztottjai elleni provokációk nem általánosak, de azoknak politikai hátterük van. A népi demokráciánkkal ellentétes érzelmű, és az azok befolyása alatt álló személyek fellépnek és esetenként nyíltan uszítanak beosztottjaink ellen.

Egyetértek Selmeci ezredes elvtárs javaslataival, szükségesnek tartom az állományon belül végzett politikai nevelőmunka további fokozása mellett adminisztratív intézkedések megtételét is.

Budapest, 1958. évi október hó 8.
1 db melléklet

Orbán Miklós rendőr ezredes
BM Karhatalom parancsnoka

Forrás: BM Központi Irattár
Közreadja: Mink András

---

A NAGY IMRE-PER VISSZHANGJA MAGYARORSZÁGON ÉS LENGYELORSZÁGBAN

Hangulatjelentések


„… 1958. június 9-e és 15-e között került sora Legfelsőbb Bíróság zárt tárgyalására, s a június 15-én kihirdetett ítéletről a Magyar Népköztársaság Igazságügyi Minisztériuma közleményt adott ki: A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért: Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte. Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották. ”

A közlemény a halálos ítéletek végrehajtását követő napon, június 11-én jelent meg a napilapokban.

Az ítéletek a másfél esztendőn keresztül folytatott gyalázkodó rágalomhadjárat és a feljelentések, letartóztatások, sortüzek, perek és kivégzések előidézte fenyegető légkör ellenére felkészületlenül érték az országot. A forradalom miniszterelnökét és munkatársait ugyanis az 1956. november 23-i elhurcolásukat hírül adó közlemény alapján Romániában tudta az ország lakossága. A beavatottak szűk körén kívül senki sem gyanította, hogy Nagy Imrét és társait már jó egy éve visszacsempészték az országba, megkezdték „az ellenforradalmat előkészítő hazai szervező és vezető csoport hazaáruló” tetteinek kivizsgálását, összeállították a perbe fogottak névsorát, a vádiratot, megrendezték a pert, s már végre is hajtották az ítéleteket. A titokban lefolytatott tárgyaláson a tíz perbe fogott közül négyet ítéltek halálra, az ötödik halálos ítélet várományosának, Losonczy Gézának életét a „humánus” bánásmód oltotta ki 1957. december 21-én.

A „Nagy Imre és bűntársai” ellen lefolytatott per tényét és az abban hozott ítéleteket a bűnvádi eljárás koncepcióját kitervelők szándékának megfelelően fogadta a társadalom: bénultan, döbbent némasággal az ország lakóinak milliói, a dokumentumokban olvasható módon a hatalom támogatóinak, a behódoltaknak vagy a megtörteknek tízezrei vagy tán százezrei(?).

A közlemény megjelenését követő napon nyomban mozgásba lendült a pártapparátus információs gépezete. A kialakult gyakorlatnak megfelelően ezúttal is felszólították a helyi pártszervezetek vezetőit, jelentsék, hogyan fogadták az intézmény vagy a munkahely párttagjai és párton kívüli munkatársai az eseményt. E felszólítás nyomán készültek az alább közölt, tipikusnak mondható beszámolók, melyekből kiviláglik, milyen kérdéseket, véleményeket fogalmaztak meg általában a „kulturális terület dolgozói”, írók, újságírók, művészek, könyvtárosok s más értelmiségiek.

A fontosabb politikai események „hatásvizsgálatára” rendszeresítették a kommunista pártokban a hangulatjelentések készítését. E sajátos műfajit írásművek szolgáltak a szavakban megnyilatkozó „közhangulat” rögzítésére. Iniciálóik valójában nem a köz véleményére voltak kíváncsiak, hanem arra, hogy az aktuális esemény milyen kifejezni merészelt reakciót vált ki a társadalom egyes csoportjaiból, milyen visszahatásra számíthat a pártvezetés. A nyilatkozókat, csakúgy, mint a jelentések megfogalmazóit, összegzőit, mindenkor a politikai óvatosság vezette, a felsőbb szervek feltételezhető elvárásainak való megfelelés igyekezete. Egy 1957 elején készült dokumentum szerint azonban ennek ellenére „…a helyzetjelentéseket és hangulatjelentéseket gyakran azért nem fogadták el (ti. a párt legfelsőbb vezetői), mert nem felelt meg az előre elképzelt képnek. ”

A Nagy Imre-perről szóló közlemény nyilvánosságra hozását követően mégis annyira iparkodtak a jelentések készítői, hogy Szirmai István, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője már június 20-án elkészíthette a befutott beszámolók alapján összefoglalóját a Politikai Bizottság számára, s javaslatokat fogalmazott meg az azokból következő agitációs és propaganda-feladatokra.

A PB és a javaslattevő feltűnő sietségét két tényező indokolhatta. A szovjet fegyverek és a kíméletlen megtorlás szülte félelemre épülő hatalom ahhoz már elég erősnek érezte magát, hogy a nagyobb megrázkódtatás kockázata nélkül végérvényesen „elintézze” a Nagy Imre puszta léte jelentette veszélyforrást. Ahhoz azonban még nem, hogy tartania se kelljen az „ellenséges” megnyilatkozásoktól, hiszen nemhogy a társadalom, de még a párttagság várható reakcióját sem volt képes felmérni. Emellett a párttagság informálása, felkészítése sem tűrt további halasztást.

Eleddig nyomós bel- és külpolitikai meggondolások indokolták a nyilvánosság kizárását. Hiszen így kizárólag a „magyar és nemzetközi munkásmozgalom érdekei” szerint dönthettek mindenről: a per időzítéséről, a vádlottak összetételéről, a tanúk kiválogatásáról stb. A zárt tárgyalás után megjelentetett közlemény befejezett tények elé állította a társadalmat. Mindez egyúttal azt is jelezte (s nem első ízben), hogy a kádári vezetés cselekedeteit nem korlátozhatják semmiféle jogi vagy törvényességi korlátok. Ezek után az állampártnak már csak az ítéletek előidézte politikai hullámverést kellett kezelnie. Ehhez nyújtottak segítséget a hangulat-jelentések.

A dokumentumok


A/ A Magyar Rádió párttitkárának feljegyzése a Nagy Imre-per visszhangjáról.

B/ A Szabó Ervin Könyvtár pártszervezetének jelentése.

A közölt két dokumentumban szereplő kérdések, aggályok, vélemények megfelelnek a kulturális terület többi intézményében megfogalmazottaknak, talán egy említésre méltó kivételtől eltekintve. Ez utóbbi szerint: „Olyan vélemények is vannak – szórványosan –, jó, hogy végre lezárták ezt az ügyet, mert most már meg lehet mondani Nagy Imrével kapcsolatos véleményt, nem kell félni attól, hogy rehabilitálják.” E spontánul kibukó vélemény a Művelődésügyi Minisztérium MSZMP szervezetében hangzott el. Megfogalmazója valószínűleg nem cinizmusával, hanem szókimondásával tekinthető kivételnek.

A per és az ítéletek szocialista táborbeli fogadtatását illetően – a lengyelországitól eltekintve – nem lehetett sok kétség. A hagyományos lengyel–magyar barátság, a kölcsönös rokonszenv tényén túl a szocializmus „lengyel útjának ” meghirdetője, a LEMP 1956 októberében újraválasztott első titkára támogatásáról biztosította a magyar forradalom napjaiban a Nagy Imre-kormányt, később pedig megpróbált közbenjárni Kádárnál Nagy Imre érdekében. W. Gomulka azonban 1958 nyarára igencsak letért októberben választott útjáról. Csaknem kétheti tétovázás, halogatás után végül is cserben hagyta egykori politikai eszmetársát. Június 28-án a gdanski Lenin Hajógyárban elmondott beszédében a pert Magyarország belügyének nyilvánította, s leszögezte: „Nem a mi dolgunk megítélni a bűnnek és a Nagy Imre-ügyben a vádlottakkal szemben kiszabott büntetés igazságosságának mértékét.” Az alább közölt dokumentumból (C) kitűnik, hogy nem minden honfitársa osztotta a LEMP első emberének véleményét, s az is, hogy kételyeiknek, megrendülésüknek hangot mertek adni.

---

A) FELJEGYZÉS A NAGY IMRE-PER VISSZHANGJÁRÓL

Általában zárkózottság, a véleménynyilvánítástól húzódozás tapasztalható a pártonkívüliek körében, de a párttagok is inkább csak egymás közt beszélgetnek. Az elvtársak egy része örül is annak, hogy nem kell vitázni, nem elég magabiztosak. Problémával nemigen fordulnak a pártvezetőségekhez. Jellemző erre a helyzetre a június 18-i összevont taggyűlés, ahol – a napirendek letárgyalása után – felkértük a tagságot: közöljék esetleges kérdéseiket a Nagy Imre-üggyel kapcsolatban, s ennek ellenére egy felszólalás sem volt. Június 20-án megbeszélésre hívtuk össze az alapszervi vezetőségi tagokat és pártbizalmiakat, s az általuk elmondottakat tartalmazza sűrítve ez a feljegyzés.

Főleg az ítélettel, magával a tárgyalással s a közleménnyel kapcsolatban hangzottak el megjegyzések.

Ítélet: Kopácsit miért nem ítélték halálra, Tildy miért nem kapott súlyosabb büntetést. Itt-ott hozzáfűzik, hogy ún. kisemberek ügyében súlyosabb büntetéseket alkalmaztak, s nálunk a Szabad Kossuth Rádió szellemi irányítóit (Gömöri, Földes stb.) még felelősségre vonás sem érte. Vagy például a Honvédelmi Minisztériumban is elmaradt a felelősök megbüntetése – e jelenségekkel kapcsolatban felteszik a kérdést: hogyan állunk az egyen-lő mérték elvének alkalmazásával?

Vannak, akik súlyosnak tartják a halálos ítéleteket. Egyesek azzal az indoklással, hogy emberéletekről van szó, s hogy a halálos ítéletek jóvátehetetlenek. Elhangzott olyan megjegyzés is, hogy 3-4 év múlva nem kerül-e sor rehabilitálásra, s nem temetünk-e újra.

Találgatás folyik a tekintetben, hogy az Igazságügyi Minisztérium közleményében szereplő Fazekas György, Tánczos Gábor, Haraszti Sándor kapott-e, s ha igen, milyen mértékű büntetést, továbbá hogy a közleményben nem szereplő Szántó Zoltán, Vas Zoltán s általában az eddig még vád alá nem vont, de a jugoszláv követségre s onnan Romániába távozottak esetében mi a helyzet, szerepük tisztázott-e, sor kerül-e megbüntetésükre.[1]

Tárgyalás: Miért nem volt nyilvános, vagy legalább miért nem úgy bonyolították, hogy többet tudhatnának a per lefolytatásáról. Mi indokolja, hogy éppen most került sor a perre, nem lett volna-e jobb néhány év múlva lebonyolítani. Nem befolyásolja-e kedvezőtlenül a csúcstalálkozó létrejöttének lehetőségeit, nem akadályozza-e gazdasági kapcsolataink továbbfejlődését a kapitalista országokkal.

A per nem lesz-e egy újabb jugoszlávellenes hadjárat kiindulópontja? Ez a gondolat egyébként nemcsak kérdés formájában, hanem megállapításszerűen is felmerül úgy, hogy a per nyomaték egy jugoszlávellenes kampányban, s hogy lefolytatására szovjet nyomás miatt került sor.

Egyéb megjegyzések: A cím szerint is említett Nagy Imre-féle dokumentumokat miért nem hozzák nyilvánosságra, miért nem ismertették a vád és a védelem érveit. Nagy Imre és Donáth mennyiben ismerte el bűnösségét, milyen kérdésekben, és miért nem ismerték el magukat bűnösnek, mivel érveltek.

Felmerülnek egészen szélsőséges vélemények is. Például párhuzamot vonnak a Rajk-per és a Nagy Imre-per között, mint fentebb már jeleztem, de oly módon is, hogy lényegében ugyanazok ma is a problémák, különbség csak az akkori és mai történelmi helyzetben van. Párhuzamot vonnak az MDP volt vezetőinek és Nagy Imréék tevékenysége között, mint mondják: Rákosiék az ellenforradalom előkészítői, Nagy Imréék a megszervezői, s felteszik a kérdést: hol az arány Rákosiék párttagsága és Nagy Imréék sorai között. Nyilván ehhez kapcsolódik a probléma olyan megfogalmazása is, hogy milyen szerepe lehetett az október 28-án elhangzott pártértékelésnek – amely még forradalomról beszélt – az emberek megzavarodottságában. Elszigetelten ugyan, de olyasmi is felmerül, hogy – hát ez a szocialista humánum? Hát így bánnak a politikai ellenféllel, továbbá hogy mi a különbség Dzsamilla Buhired és Nagy Imre között, hisz mindketten a fennálló rendszer ellen törtek, s míg egyiket igyekszünk megmenteni a halálos ítélettől, a másikkal szemben magunk alkalmazzuk. Volt, aki úgy tette fel a kérdést, hogyan kerülhetett sor egyáltalán a perre, hiszen Nagy Imréék Romániától menedékjogot kértek és kaptak.

Egyes aktivistáink reklamálták, hogy a közlemény megjelenése előtt miért nem kapott tájékoztatást a párt-tagság. Általános vélemény viszont, milyen megnyugtató, hogy előzetesen semmi nem szivárgott ki, mindenkit meglepetésszerűen ért, s még a nyugati sajtó, rádió sem tudott semmit előre. Ennek a ténynek örülnek az elvtársak, mint mondják: nincs a Központi Bizottságban fecsegő ember.

Budapest, 1958. június 24.

Szenes Sándor
párttitkár

B) PAPP SÁNDOR ELVTÁRSNAK[2]

Nem tájékoztatták a párttagságot, megdöbbentett egyeseket… A zárt tárgyalást kifogásolják – volt, aki törvénysértésnek tekinti ezt a módszert.

Többeket érdekel, mi van azokkal, akik az elítéltekkel együtt voltak – volt munkatársak – Erdős Pétemé, Rajk Júlia.[3]

Nem tartják hitelesnek az indokokat. A levélből kiragadott mondatok nem meggyőzőek. Nagy Imrének meg kellett volna kegyelmezni, mert csak gyenge jellemű volt. Ki tudja, hogyan értékelik az eseményeket 20 év múlva – így jóvátehetetlen a dolog.

Ezek a nézetek elsősorban a tudományos dolgozók között terjedtek el. A tájékozatlanság igen nagy – nem tudják, ki Szilágyi József (mi sem).

Néhányan az ítéletet korainak tartották, szerintük tovább kellett volna húzni, elfektetni az aktákat. Felvetették azt is, hogy Kádár elvtárs novemberben még tárgyalt volna Nagy Imrével, pedig akkor már az árulást elkövette.

A technikai dolgozók körében nincs ilyen nagy megdöbbenés és ellenállás. Volt olyan is, aki elmondotta, hogy tulajdonképpen Mikojan felszólítására hívta Nagy Imre az ENSZ-csapatokat.

Érdekes, hogy a kedden megtartott taggyűlésen a nagy felháborodás ellenére sem esett szó az ítéletről. Az egyik párttag szerint inkább azért nem, mert vár, amíg higgadtabban mondhatja el a véleményét.

1958. június 19.

Dobos Piroska

C) KÜLÜGYMINISZTÉRIUM

Címzett: Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala
Gyáros László elnök elvtárs

Tárgy: A Nagy Imre-ügy hatása Lengyelországban

Tájékoztatásul mellékelten megküldöm varsói nagykövetségünk jelentéseit a Nagy Imre-ügy lengyelországi hatásáról, és a lengyel újságírókörökben kialakult véleményről.

Budapest, 1958. augusztus 11.

Vadász Frigyes
I. o. titkár
a Sajtóosztály csoportvezetője

Varsó, 1958. június 29.
Tárgy: Újságírókörökben kialakult vélemények a Nagy Imre-ügyben

Látogatást tettem Borowskinál, a Trybuna Ludu h. főszerkesztőjénél, és megmondtam neki, hogy a Nagy Imréről szóló kommüniké megjelenése óta a sajtó egy-két teljesen rövid közleményen kívül jóformán egyáltalában nem foglalkozik Magyarországgal. Példának hoztam fel, hogy a magyar párt- és kormánydelegáció bulgáriai útjáról például a sajtó semmit sem írt, míg a hasonló jellegű romániai úttal annak idején hosszasabban foglalkoztak. Míg a 10. éves évfordulónak elég bő sajtóvisszhangja volt, a Nagy Imréről szóló közlemény megjelenése után a minimumra csökkent a Magyarországgal való foglalkozás. Az évforduló alkalmából[4] a két ország kormányának táviratváltásáról már csak rövid hír jelent meg anélkül, hogy a táviratok szövegét közölték volna. A június 18-i fogadásról rövid kommüniké jelent meg, melyben még azt sem tüntették fel, hogy a kormány részéről kik jelentek meg a fogadáson, és a kommüniké végéről hiányzott az a szokásos formula, hogy a fogadás szívélyes légkörben zajlott le.

A beszélgetés folyamán megmondtam azt is Borowskinak, hogy a magunk részéről úgy látjuk, hogy általában a lengyel közvéleményt nem foglalkoztatja nagymértékben a Nagy Imre-kérdés, hanem főleg az újságírókat és más értelmiségi köröket. Borowski erre azt válaszolta, hogy tévedésben vagyunk, ha azt hisszük, hogy főleg az értelmiségieket foglalkoztatja a Nagy Imre-ügy. Intenzíven foglalkoztatja a gyári munkásságot is, és egy sor gyárban pártgyűléseken és más jellegű összejöveteleken számos kérdést tettek fel Nagy Imrére vonatkozóan. (Elmondott néhány konkrét esetet: Gdanszkban, Gdyniában, Varsóban, ahol különböző gyárakban a Trybuna Ludu találkozót rendezett olvasóival.) A kérdezők között vannak jó szándékú emberek, de ugyanakkor számos provokatív szándékkal feltett kérdés is hangzik el. Ők a maguk részéről a következőket szokták válaszolni: A Nagy Imre-ügy Magyarország belügye. Nagy Imre nyitotta meg az utat a magyarországi ellenforradalomhoz. Az imperialistáknak van a legkevésbé joguk beleavatkozni ebbe a kérdésbe, hiszen a legvéresebb akciókat hajtják végre egy sor országban.

A lengyel párt taktikai okok miatt nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert gyengítené a párt erejét. Ugyanez volt a helyzet a magyarországi ellenforradalom után is – mondotta –, akkor is hosszabb időnek kellett eltelnie, amíg lépésről lépésre, „taktikusan” a kérdéssel foglalkoztak. Ami pedig a sajtót illeti, Borowski szerint a jövőben is éppen úgy fognak a magyar népi demokráciáról írni, mint a többi szocialista országról.

A Trybuna Ludu a magyar–bolgár közös nyilatkozattal már részletesebben foglalkozott.

Lengyel újságírókörökben egyébként a Nagy Imréről szóló közlemény megjelenése utáni napokban meglehetősen izgatott hangulat uralkodott. Az újságírók között kialakult hangulat szításához nagymértékben hozzájárult a nyugati sajtó és rádió propaganda-hadjárata, és nyilvánvalóan azt visszhangozzák, amit a nyugati propagandagépezet mond ebben a kérdésben.

Az újságírók nagy többsége a következőket hangoztatja: „Nagy Imre kivégzése nem a magyar kormány tette volt. Gomulkának Kádár elvtárs megígérte, hogy Nagy Imrének semmi bántódása nem történik. Ha Nagy Imrét kivégezték, akkor egy napon rájuk is sor kerül. A kivégzés feléjük és a jugoszlávok felé van adresszálva. Sztálini módszernek tekintik.”

Az újságíróknak egy része elismeri, hogy Nagy Imre áruló volt, de úgy beszélnek róla, mint aki az események sodrása következtében lett azzá.

Gomulka beszéde után azt híresztelik, hogy Gomulkának hivatalosan állást kellett foglalnia, de ez az állásfoglalása nem tükrözi a valódi felfogását ebben a kérdésben. Maga az a tény, hogy a közlemény megjelenése után tíz nappal nyilatkozott is, ezt mutatja. Ugyanakkor a beszédében tett kijelentéseit is úgy értelmezik, mint aki nem állt ki a Nagy Imre-ügyben. Mások beszédének az erre vonatkozó részét nem tartják elég keménynek és határozottnak.

Újságírókörökben volt elsősorban elterjedve az a hír, hogy a PB tiltakozó levelet adott ki, amelyben kijelentették, hogy nem tudtak Nagy Imre kivégzéséről, és amennyiben tudták volna, Gomulka nem ment volna Magyarországra. (A hír egyébként alaptalan.)

Az Írószövetségben, és állítólag az Újságíró-szövetségben is, egyperces néma felállással tüntettek Nagy Imre mellett.

Kisebb számban vannak olyan újságírók, akik teljes egészében helyeslik a Nagy Imre-ügyben hozott ítéletet, és semmiféle észrevételt nem fűznek hozzá.

(Összeállította és közreadja Pór Edit)

Jegyzetek

[1] A Romániába hurcolt Nagy Imre és munkatársai közül Haraszti Sándor, Fazekas György és Tánczos Gábor ügyében külön perben döntöttek 1958. augusztus 18-án. Szilágyi József, Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának vezetőjének ügyét kérlelhetetlen keménysége miatt elkülönítenek a többiekétől, 1958 áprilisában „letárgyalták”, s ugyané hónap 24. napján kivégezték. Szántó Zoltán és Vas Zoltán röviddel Romániába érkezésük után elhatárolták magukat a Nagy Imre-csoporttól. Szántó Zoltán a vád tanújaként vallomást is tett a perbe fogottak ellen.

[2] A második dokumentumot Kalmár Melinda bocsátotta rendelkezésemre.

[3] Erdős Péternét, Rajk Júliát (a könyvtár volt munkatársait) nem fogták perbe.

[4] A Lengyelországgal kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény 10. évfordulója (1948. június 18.).

• Beszélő évek – 1958