Szabó Lívia

Nyomtatóbarát változat

Alsószentmárton.

A falun átkanyargó busz ablakából rögtön szembeötlik a községi elöljáróság földszintes épületén a túlméretezett, vadonatúj cégtábla: „Polgármesteri Hivatal Alsószentmárton.” Az épület felújított falainak tövében hever a gyepen (fényes délben) egy cigány polgártárs. „A kutyaharapástól a részegekig minden az én dolgom!” – közli Szilágyi Péter polgármester.

Újdonságok

Az öt cigány jelölt közül rá, az MSZP színeiben indulóra esett a falu választása. Tizenhét éven át boltvezető volt itt a faluban, és tiszteletdíjas elöljáró a tanácsi rendszerben, havi hatszáz forintért. A cigányok kérvényeinek megírásától kezdve intézett minden adminisztrációt.

„A cigányügyet vinni kell!” – mondja most is.

A 235 cigány családot (916 lelket) számláló faluban 430 a munkaképes korú felnőtt lakos, jelenleg 110 fő munkanélküli-segélyben részesül. Közhasznú munkán dolgoznak húszan, bruttó fizetésük 7000 forint. „Nincs a faluban olyan ember, akinek ne lenne valamilyen létminimuma!” Mint legfontosabbat elvégezték a műemlék jellegű temető és a hullaház felújítását, hogy ne a házaknál ravatalozzák föl az elhunytakat. Pályázat útján nyert 400 ezer forintból a ’92-es évben népkonyha is helyet kap a felújítás alatt álló kultúrházban.

„Egytálétel repetával mindenkinek jusson!”

A falu büszkesége az Önkormányzati Biztonsági Csoport, valójában önkéntes rendőrség. Munkanélküliekből verbuválódott, s a polgármester javaslatára olyan embert is bevettek a bűnmegelőzési szervezetbe, aki előzőleg lopott. Nem nagy dolgot, csak kerti élelmiszereket a családnak. „Ne lopjon! Szabadidejében inkább a közbiztonságot védelmezze!” – jelenti ki a polgármester. Éjszaka őrködnek, fényképes igazolványt állított ki nekik a hivatal. Az ajtóban egy ügyfél panaszát zúdítja a polgármester felé:

„– Az apám megint részeg, verekedni fog, mit csináljunk vele?

– Majd odamegyek!

Ha csak üzenek is, használ; és csendesebben civódnak.”

Még elsorolja, hogy szeméttárolókat alakítottak ki, árkokat, tereket hoztak rendbe, a villanyvezeték fölött – a balesetek elkerülése végett – ágakat nyestek le, ezeket is közhasznú munkában.

Értekezletre indul, a menekültügy megbeszélésére. Függetlenített, bruttó 19 500-ért.

Nem tőle tudom meg, hogy a tavalyi egy kocsma helyett idén öt új hivatalos és kilenc nem hivatalos italmérés nyílt, s virágzik. Mások mondják azt is, hogy szinte mindenki otthon van, mert szinte mindenki munkanélküli. A pécsi bőrgyár megszüntette buszjáratát is, csakhogy könnyebben szabadulhasson a cigányoktól. Az építőipari kft.-k ugyancsak rövid úton rokkantsági nyugdíjjal küldték el az embereket… Az egyházasharaszti tsz-nek negyvenmilliós a deficitje, innen húsz embert küldtek el.

Menekültek

A falun áthajt egy-egy jugoszláv rendszámú Ford, Golf, Fiat, benne muncsán cigány menekültek. Jószágot, házat hátrahagyva alsószentmártoni rokonaiknál húzódnak meg. Ugyanolyan váratlansággal kerekednek föl a szerb muzsikaszó, terített asztal mellől, ahogy megjelentek Hazaindulnak, mert mi van a házzal, az ingóságaikkal! Hátha már nem is lőnek Valpovónál.

Siklósnagyfalu.

Szinte alig van leszálló utas. A jókedvű rokonlátogatások, a siklósi bevásárlások a duplájára nőtt buszjegyárral megcsappantak.

4000 Ft előleg

Csöndesen ássák, lapátolják a csatornaárkot a közhasznú munkások. A falu közepén kanyarog majd át a vízelvezető. A munka októberig tart, utána megint munkanélküli-segély. Orsós János, 35 éves, tavaly novemberben bocsátották el a tsz-ből. Ott lakatos volt. Mitrovics Miklós kőműves ugyanitt. Öten dolgoznak mellettük, valamennyien segédmunkások voltak az építőiparban.

„Három éve jártam itt utoljára. Most sokkal rosszabbul megy minden. Akkor legalább biztos állásunk volt, biztos pénzünk, a szekszárdi, pécsi építőipartól nyolcezret, tízet is kaptunk olykor!” Tudom, hogy akkor is a legalacsonyabb kereseteket kapták az építőiparban, de most még kevesebb van. Egyedüli keresők a családban, a feleség a gyerekekkel otthon van a háztartásban, jószerivel a családi pótlékból élnek. Annak idején kölcsönökre vették meg az öreg parasztházakat. A felemelt összegű havi törlesztés lehetetlen helyzetbe hozta őket. Az OTP nyakra-főre küldi ki a fölszólító leveleit a tartozások rendezésére.

„A munkakerülő-segélyből legalább nem lehet levonni!” Az önkormányzati, közhasznú munkára ígért bér bruttó tízezer forint. Eddig azonban csak előleget kaptak, 4000 forintot. Állítólag a költségvetésnek nincs pénze.

A polgármester főállásban főállattenyésztő az egyházasharaszti tsz-ben. A Fidesz színeiben indult, de átigazolt a kisgazdákhoz. Kérdem: „Milyen a polgármester?” Vállvonogatás a válasz. „Megszüntetett segélyeket, aki kapott eddig…”

Berényi Sándor otthagyta a közhasznú munkát, elveszítette türelmét, hogy a beígért tízezerből csak négyezret látott. „A költségvetésnek nincs pénze, nem tudnak fizetni! Legalább a munkanélküli-segély, az biztosra megjön!” Neki két hónapot nem fizettek ki. 49 éves.

Eladósodva, mint az állam…

Három évvel ezelőtt jártam a tágas, de nagyon szegényes régi „gazdaházában”. Kedvezményes OTP-re vették. Még tizenhárom évig kéne fizetni. A törlesztőrészletet februártól kettőezerhúsz forintjával kéne fizetniük, de nem bírják. Nem fizetnek. A munkanélküli-segélye négyezer forint, a TÁÉV-től küldték el. A háza az utóbbi években nem sokkal gyarapodott. Csak a kertben több, jobb a zöldségféle, vetemény. Abból esznek, és a boltos is hitelez. Felesége 67 százalékos rokkant, várja a szociális rokkantsági nyugdíját.

Heten lakják a nagy házat, velük a férjezett lánya, veje, unokája. Lánya csípőficamos, bőrbetegségben is szenved. Hároméves kisfia szerencsére egészségesen született. A szőke, magyar vejére hasonlít. A vej kukás, keresete bruttó hétezer. Az asszony nevelési segélyben részesül, ez havi 1400 forintot tesz ki, plusz a családi pótlék.

A nagyfiú szintén járáshibás, ő is a köztisztaságinál dolgozik Siklóson. Keresete nem több, mint a sógoráé. A valaha szép nagy ház állapota rohamosan romlik. A rendbehozatalára már gondolni sem mernek, pedig három évvel ezelőtt még tervezték. „Csöppet összeszedjük magunkat, a családból vesz föl valaki fölújítási kölcsönt, és tisztába jövünk.” Azóta is jönnek Siklósnagyfalun kellemes meglepetés is ér. A falu közepén a rendre nyírott fű. „Betataroztuk a házakat… kis rendet csaptunk, söprünk, takarítunk is, és nem azért, hogy közhasznú munkán vagyunk” – mondják kórusban az árokásók; „beosztjuk, mikor ki csinálja” – röpködnek a korábban nem hallott mondatok.

Rácsodálkozom az egyik új építkezésre. Ilyet ezen a tájon nem láttam: a „makoveczes” tetőtér-beépítéses házat Budán is megnézném, itt csak hápogok. A tervet egy pécsi építészeti irodában vásárolták meg, választották ki az egész család részvételével. Ibolya szólít meg, s büszkén invitál az épülő-szépülő házhoz. Ő a legidősebb lány Orsóséknál, 11 éves, van még három húga. Anyja is kijön a házból a kislánya kiáltozására, hogy vendéget hozott. A házon dolgozó kőművesek is kíváncsiskodnak. A ház viharos gyorsasággal épül, áprilisban kezdték, és majdnem kész. Három tetőteres szoba fölül, lent a szalon-társalgó plusz a nagy szoba. A fürdőszobába a kertből jön a szivattyús kútból a víz, azt is ők csináltatták. Központi fűtés is lesz a pincéből. Meg sem merem kérdezni, hogy ötölték ki ezt a csodaházat, és főleg miből építkeznek.

„Azt szerettem volna, hogy legyen teljesen új házunk, szép, amilyen még nincs is a faluban. Irigykednek is érte. Én találtam ki, vettem rá a férjem. Volt házunk, parasztház Kistapolcán, de eladtuk kétszázezer forintért.” Mondom, nem lehetett rossz az a ház, ha annyiért adták. Az asszony 31 éves, az egyházasharaszti téeszben állatgondozó. Gyeden van a kisebb lányaival, a kétéves Melindával és a kilenc hónapos Alexandrával. Ez ötezer forint, a családi pótlék tízezer. Az utóbbiból él a család. Férje szintén állatgondozó a tsz-ben, nettó nyolcezer a keresete. 30 éves. A házra másfél milliót vettek föl. Havi ötezer forintjával törlesztik. Mellette havi tízezer forint a személyi kölcsön két évig. A férjnek közel sem biztos az állása a tsz-ben, hisz a tsz sem tudja, mi vár még rá. „A pénz elég lett a házra, a kőműveseket is ki tudtam fizetni!” – mondja az asszony elégedetten. Hogy négy gyerekkel miből fogják ezt visszafizetni, egyáltalán mi lesz? „Majd lesz valahogy!” A kezesek a férj rokonai. Térülök-fordulok a félig kész konyhában, a takarosan rendbe eltett ecetespaprikás tízliteres üvegek közt. Honnan a csudából veszi a fejébe egy négygyerekes cigányasszony, hogy márpedig olyan beruházást „eszközöl”, ami minden anyagi erejét sokszorosan meghaladja?

A példáért nem kell messzire menni. Ott a magyar kormánypélda. Például a világkiállítási nagyberuházási tervek. Arra is csak egy kis akarat kell… Ülünk a lépcsőn. Orsósné paprikát hámoz, vájlingba, szépen, mossa, öblíti, pucolja. Lecsó lesz. Ibolya őriz bennünket, egy levelet lobogtat, s nyaggatja az anyját, olvassa föl neki. „Most nem érek rá kislányom, majd később.” Aztán sokadszorra restelkedve. „Kislányom, hát nem tudok olvasni, tudod…” „Hát te? Hányadikos vagy?” „Harmadikos, de nem látok!” És valósággal a szemüvegére tapasztja a levelet. „Ilyen szemüveget írt föl neked az orvos? Amivel nem látsz? A tanítónéni hogy enged át az iskolában?” – zúdítom rájuk a kérdéseket. „A nagybetűket látja…” – veszi védelmébe az anyja.

Harcjármű

Ekkor megállnak az ásók, lapátok a kézben. A körénk gyűlt szomszédság és én is az orrunk előtt kanyarodó PSZH-ra (páncélozott szállító harcjármű) bámulunk. Fölül terepszínű, alul felirat: Rendőrség. „Jaj, anyám!” – hallatszik itt is, ott is. „Majd mire elkészül a házam, jönnek és lebombázzák!” Orsósné komolyan aggódik. Miért futottak idáig a rokonok Valpovóról? Siklóson egy csapat elemózsiás-zacskóját szorongató rendőrbe botlom. Egy helyi költő szülőházában most iskola, a tantermekben egymás mellé zsúfolt vaságyak, ahogy a nyitott ablakokon át látni, a narancsszínű műanyag pohárban egy fésű, ablakkilincsre akasztva egy rendőrkabát.

• Belföld