Szabó Lívia

Nyomtatóbarát változat

A TÜF-vizsgás hegesztő (magas szakmai minősítés, nyugat-európai) volt a „sofőröm” a csepeli papírgyár zötyögős makadámkövein meg-megakadó targoncán. Oldalamon sóhajtozott a BASF gyár halkan guruló BMW furgonjairól, halovány ibolyaillatú toalettpapírokról, mikor a csarnoki „toalett” felé vettem az irányt: „Csókolom, oda inkább ne tessék!”

„Óriási a BASF különben. Dolgoztam a H506-ban, vagyis a H utcában, az ötszázhatodik műhelyben. Minden ábécébetűnek utcája van, bennük a műhelyek százszámra. Ott biciklivel menni idő, azért kell a jó kocsi. Nekünk is jó volt, nem kellett annyit cipekedni meg vonszolódni. Két mikrobusz is szabadon a rendelkezésünkre állt, akinek kellett, az beült és elrobogott. Mindenki a saját felelősségére szabadon használhatta a darukat is, kocsikat, targoncákat. Nem kellett anyag után rohangálni, összelopkodni máshonnan, mert a MUNKÁRA már elő volt készítve az anyag, gondoskodtak róla, hogy az ott legyen. Ott volt a kocsim, a raktárban szabadon mászkáltunk, ott se volt „megbízott”. Két vorarbeiterünk volt: egy német, egy jugoszláv, harminckettőnkre. Könnyű volt nekik irányítani, mert ott az emberek azért dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Szerencsém volt ezzel a gyárral. Németek, osztrákok közt dolgozhattam végig, és jó szakmunkát. Röntgenhegesztést meg teljesen új, komplett üzemrészeket kellett csinálni izometrikus rajzok után. Ezt például ott tanultam meg a vorarbeiter útmutatása alapján, itthon még nem használták ezt, csak később, Pakson. A német szakmunkás ugyanazért a munkáért jó órabért kapott márkában. Mi csak a külszolgálat! díjat kaptuk. A mi órabérünket a vállalatnak fizették. Havi 1100 márkát kaptunk kézhez.

Ott kint nem kellett megszakadni a munkában, de mindig kellett valamit csinálni, és értelmesen. Például be tudtam osztani magamnak a munkát mint hegesztő! Nem kellett kapkodnom. A szociális körülmények, hát azok óriásiak. Például, ahogy fürödtünk. Tudom, nem egy nagy szám, de a fürdőben minden nap törülközőcsere, minden héten munkaruhacsere, és alul-fölül minden, zoknicsere, kaptunk szappant, ha például bent maradtunk dolgozni másfél-két órával többet a napi nyolc óra után, akkor mindjárt hozták utánunk az üdítőitalt, a sült húst, felvágottat, kenyeret, zsömlét, tejet, gyümölcsöt. Na nem egy nagy szám, de ha itthon bent dolgozunk este tízig, mert sürgős munka van, akkor itt mit kapunk? Lecsúsztatjuk legfeljebb, na lecsúsztatjuk. Meg a tisztaság, rendezett körülmények. Szóval, ha kimentem az illemhelyre, az biztos, hogy gyönyörű, tiszta volt. Itthon reggel otthon elvégzi a dolgát mindenki inkább, nehogy a gyárban jöjjön rá a szükség, ne írjam már körül, ez van. Itt a gyárudvaron persze nincsenek kocsik, jó ide a targonca is.

Sört lehetett inni hivatalosan. Az ebédlőben meg bort is. Ezek a németek munkaidőben természetesen isszák, a sört, és soha nem volt probléma, hogy valaki berúgott volna. Hát itthon a gyárunkban próbálnának meg sört osztani, vagy bort az ebédlőben! Addig el nem jönnének a munkások, míg le nem itták magunkat, míg lenne egy üveggel is, az biztos.

Ezt ki kell fogni. Nekem véletlenül szerencsém volt, hogy ilyen helyre kerültem. Sok srác embertelen, veszélyes melót fog ki, ahol sokat is kell melózni.

Azért vállaltam a külföldi munkát, mert a feleségem apjánál laktunk, volt egy négyéves kislányom, és lakást akartunk venni. Össze is jött, hogy majd három évet voltam kint. Sok nyugati homit hoztam, amit itt jól el lehetett adni, kocsit is hoztam, de eladtam, és ebből jött össze a fedél a család feje fölé. Egy hasonló szakmájú német kollégámnak, annyi idős pont, mint én, annak megvolt a kétszintes háza és az autó, az természetesen mindenkinek van. Jó volt látni, ahogy a feleségek várták a gyárkapunál a jó kocsikkal, szépen felöltözve, kikészítve, ondolálva, nyugisan, kocsiban a két-három gyerekükkel a melós férjüket. A vorarbeiterem meghívott magához. Félelmetesen jó kéglije volt, nyolc szobával, hatalmas folyosók, lépcsők övezték, a lányainak oda maga köré építette a házaikat, mint egy vár, olyan volt az egész, nagyon firkás berendezésekkel.

Ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy a német munkásnak milyen jogai vannak a gyárában, mert mikor minket erre a külszolgálatra kiküldtek a vállalatunktól, a „megfelelő elvtársak” eligazítottak, hogy nem szabad ilyenekről beszélgetnünk. Na nem is volt rá szükség. A mindennapi életben láttam. A túlórára hozott ennivaló meg innivaló az ingyen volt, azt a szakszervezet állta.

Mind azért mentünk ki, hogy minél tovább maradjunk, s azért voltak átverések, széthúzások, mikor három vagy négy magyar együtt dolgozott. Annak volt rossz, aki nem tudott németül, mert sok magyar átverte a saját kollégáját, nem azt fordította le neki, amit a német munkairányítója mondott, hogy ő jobban tudjon érvényesülni, egészen mást mondott… Némettel volt jó együtt dolgozni, mert akkor tudtam, amit mond, az úgy van, azt szépen, nyugodtan megcsináljuk, és akkor nincsen probléma. Ha összeállt három magyar, hát meg kellett magunkat szakítani, nehogy esetleg leégjünk, hogy azt a munkát be tudjuk fejezni időre. Még maradhattam volna, mert munka az volt. Állítólag egy még jobb helyre kerülhettem volna, még jobb körülmények közé, de akkor már eltökéltem, hogy jövök haza.

Túl jól éltem kint… szóval, túlságosan zűrös volt már minden a magánéletem miatt. Nem úgy laktam, mint a többiek. Gyönyörű munkásszálló volt, óriási volt az is, olaszok, németek, egy-két török, s mi magyarok. Kétszobás összkomfortos lakásokban laktunk ott öten. Részemről csak másfél hónapot. Azután egy hölgyismerősömhöz költöztem, német volt, szintén a gyárban dolgozott, a laborban. Volt szép lakása, kocsija, két gyereke. Jó körülmények között élt, és engem is eltartott egy kicsikét. Tudta, hogy én azért mentem ki, hogy megkeressem az itthoni magyar családom feje fölé a fedelet, hogy van magyar feleségem, kislányom, és hogy egyszer hazajövök Magyarországra, de bízott abban, hogy mégis kint maradok vele. Ha már az ember tudja, hogy úgyse marad kint, akkor kell hogy legyen bőr a képén, ha tovább fárasztja a dolgot. Na, nem lehetett tovább feszíteni a húrokat. Egyszer még fölhívtam telefonon, és mondtam, hogy nem megyek ki többet. A feleségem nem tudott erről a nőről. A kinti magyar munkatársaim bosszúból tájékoztatták, mikor már régóta itthon voltam, hogy ne legyen olyan felhőtlen az újra megtalált boldogságunk. Persze, azóta van még egy kislányom. Újra itthon. Jaj, iszonyú volt! Megint megszokni a metrón, az utcán azt a lökdösődést, taszigálást, a rohanást! Az emberek letapossák egymást. Ez a Gyár! Ahogy maga a munkahely kinéz! Én akkor jöttem először Csepelre, idehelyeztek. Nem ismertem, csak egy-két embert, megint alkalmazkodni, és nem azt csinálhattam, amit szerettem volna mint hegesztő… szép lassan megszokta az ember, hogy nincs más.”

• Belföld