Szabó Lívia

Nyomtatóbarát változat

Sokan leírták már, hogy az állami gondozottak útja az intézetből a semmibe vezet. Az egri garzonházat azért találták ki, hogy ne oda vezessen. Szerzőnk folyamatosan nyomon követi a garzonház lakóinak sorsát (lásd Beszélő, 1991/18., 32., 49. sz.).

Most úgy tűnik, hogy az önálló életkezdés embertelen nehézségeivel küszködő garzonlakók elől eltűnnek a perspektívák, és útjuk a garzonházon keresztül is a semmibe vezet.

Kollektív elborulás

A címbéli, fekete festékszóróval fölvitt felirat a ház oldalánál „földbe ágyazott”, jókora szemétkonténer oldalán virít. A tekintélyes kukát három keresztben leláncolt lakat védi az „illetéktelen szemétöntögetőktől” a szomszédsággal való viták elkerülése végett. A konténer 24 ezer forintba került, egy ürítés ezer forint – a GYIVI számlájára. A szemközti házak előtt álldogálók utánam kiáltanak: „Vigyázzon, ott cigányok laknak!” A garzonházba az utolsó lakók is beköltöztek.

A gondnok, G. János, bölcsészdiplomás fiatalember, aki mint ALBA Körös, a polgári katonai szolgálatát tölti itt lelkiismereti okokból, havi ezerháromszáz forint zsoldért. Valószínűleg nem számított a házgondnoki teendők közé a lakók testi épségének védelme.

– Én legjobban a szemközti panelsorban megjelent, kopaszra nyírt gyerekektől tartok. Lakik itt egy pár. Ezek kinézik itt ezt maguknak, elterjed a híre, hogy ebben a házban cigányok laknak, és rájuk jön esetleg valami kollektív elborulás. Pestről járnak ide, itt van a központjuk. Éppen néztem, hogy eltünedeztek innen a vasláncok is, amik a kerítés cölöpjeit kötötték össze, nekik ez egyik használati eszközük. Védelemre nem fogunk tudni berendezkedni! Amikor ezt elvállaltam, az alpolgármesternő figyelmeztetett, hogy számítsunk lakossági provokációkra, különféle akciókra. Most az a szomszédunk jelentett föl, akinek közös a fala a mi házunkéval. Kijöttek a környezetvédők, megvizsgálták a kazán zajszintjét, és hangelnyelő lapokat helyeztek el. És ez a széles körbe ásott árok az ő házuk és a garzonház között, ez mi lesz? Lövészárok? Vizesárok? Sánc?

Ezt nem tudom, lehet betonfal, de ha kész lesz, majd kimegyek a lapátommal területet rendezni. Most… úgy hallom, nagyon komoly lakossági akció készülődik a GYIVI-ház ellen.

– Másutt is vannak feliratok, bizonyára Pesten is, nem kell ezt a dolgot úgy fölfújni, ez csak árt az ottlakóknak – mondja a GYIVI igazgatónője. – A szépasszonyvölgyi rendezvényen nyolcszoros rendőrkordon védte a skinheadekkel szemben a cigányokat, ez megszokott dolog már itt.

Az igazgatónő személyesen nem látta a feliratot, nem volt mostanában a háznál. Nem tud készülődő lakossági akcióról, igaz, az eddigiekről sem volt tudomása. A „paradicsomzáporos” fogadtatásról sem értesült:

– Nem kell mindent elhinni, amit a gyerekek mondanak.

Én legalább húsz paradicsomplecsnit láttam csak az egyik, még le nem törölt ablaküvegen. Épp most kért bocsánatot az egyik főiskolai tanár az igazgatónőtől azért, hogy benne volt a tiltakozó aláírásgyűjtési akcióban. Az igazgatónő mindenesetre megígérte, hogy utánanéz a „szóbeszédnek”.

Megyünk a putriba

A lakók illúzióit épp a napokban rombolta le az OTP, ahol is az előtakarékoskodásuk első nagyobb összegét szerették volna befizetni a „leendő öröklakásba való továbblépéshez”. De ez a lehetőség már megszűnt, pedig erre épült az egész tervezet. Csak az önkormányzati szociális bérlakásra jelentkezők listájára sikerült fölvétetni két családot. Az egyedülállók számára persze ez számításba sem jöhet. Nem jogosultak. A többi bentlakó családnak sincs esélye még a listára vételre sem, mert az egy főre jutó jövedelmük 5600 Ft felett van.

– Öt év múlva megyünk a putriba! – jósolja Laci „jövőbe látó” felesége.

Laciék próbálják megszervezni a menzát. Tízen összeadtak tízezer forintot kajára, Laci sütötte a napi harminc szelet húst, krumplit, hozzávalókat, nagy közös ebédeléseket csaptak, a boltot mégis be kellett csukni, mert „önkényes nem fizető éhezők” is jöttek a szagra, és elették a fizetők, sőt a szakács elől is az ételt.

– Én éhezem – mondja V. Zoli. – Az OTP-részlet, a lakbér, az előtakarékosság befizetése után nincs evés.

A GYIVI igazgatónőjének tájékoztatása szerint a színes tévé is eltűnt a közös társalgóból. Lehet találgatni: 1. kollektíven megették; 2. elvitték a szomszédok, a skinheadek vagy a boltos alkalmi alkalmazottja, akinek a keze ügyéből kellett visszaszerezni a ház mosógépét is.

Pénze az senkinek sincs. Vigyáznak a pontos befizetésekre, mert a garzonházi bérleményük fenyegetve van, ha nem fizetnek, jön helyettük más. Igaz, arra is volt már példa, hogy két beköltözés előtt álló pályázó meggondolta magát, átadták a garzont másnak, s maradtak továbbra is a GYIVI-ben. Az ok: félelem az önálló életkezdéstől és a szép garzonházat körülvevő indulatoktól. Nagyobb biztonságban tudják magukat a megszokott, régi helyükön. Inkább a megnyugtató ábránd: egy jó kis házban meghúzódni a környéken vagy vidéken, ahol két család is együtt lakhatna, ha kézbe kaphatnák az életkezdési segélyeket, mint itt maradni, az összes pénzüket befizetésekre, előtakarékosságra költeni, szomszédokkal veszekedni, és bizonytalanul várakozni a holdbéli önkormányzati lakás után. Ezek a gondolatok természetesen a bentlakók fejében is megfordultak már.

A GYIVI igazgatónője is „megnyugtat” afelől, hogy semmilyen önkormányzati szociális bérlakást nem fognak tudni biztosítani a garzonház lakóinak. Örüljenek, hogy laknak, egyelőre takarékoskodjanak, és öt év múlva majd mindenki gondoskodik az elköltözéséről életkezdési segéllyel úgy, ahogy tud. Különben senki nem ígért nekik OTP-lakást.

Fodor Lajos, a régi igazgató tavaly nyáron még ezt mondta:

„Nem nyomortanyát akarunk, nem munkásszállást, azt akarjuk, hogy a gyerek fokozatosan szokjon hozzá az önállósághoz úgy, HOGY LEGYEN PERSPEKTÍVÁJA, hogy előtakarékossággal, életkezdési segéllyel, munkahelyi kölcsönnel továbbléphet saját öröklakásba.” (Beszélő, 1991. augusztus 10.) Az alpolgármesternő is ezt erősítette meg múlt év végén. Mára eltűnt a perspektíva.

• Belföld