Sík Endre

Nyomtatóbarát változat

A történet rövid. Bevándorlás ugyan mindig volt, de oly csekély, hogy az utóbbi évekig nem igényelt politikai megfontolásokat. Annál is kevésbé, mert a Magyarországra igyekvők – a görög és a chilei menekültek csoportjait leszámítva – magánokokból jöttek.

Csak 1987 vége felé jelentek meg nagyobb számban, előbb tiltva, majd tűrve, még később tiltva-tűrve-támogatva a menekültek Magyarországon.

A menekülés vadonatfriss jelenség, amely noha alig négy éve létezik, máris két időszakra tagolható.

Az ártatlanság kora

Az első korszak határát valahol 1989 végén lehet keresni, és három eseményhez lehet kötni, nevezetesen a magyar menekültügy formális létrejöttéhez (a Menekültügyi Hivatal felállítása és a genfi konvenció elfogadása), a magyar rendszerváltás visszavonhatatlanná válásához (Nagy Imre temetése) és a decemberi romániai forradalomhoz.

A magyar menekültügy első korszaka, a „hosszú 1988”-as év (1987 végétől 1989 közepéig), az „ártatlanság kora” volt.

A hivatal 1989 tavaszán jött létre, s a konvenciót is ekkor parafálta Magyarország. Ám a konvenció aláírásából következő tevékenységeket szabályozó végrehajtási rendelet csak 1989 őszén született meg, s a hivatal is ekkortól működött formálisan.

A menekültek zöme fiatal, szakképzett, városlakó, magyar származású erdélyi férfi volt, akik jó része élete kockáztatása árán szökött át a „zöld határon”. Magyarországon akartak maradni és egzisztenciát teremteni. Noha sokféle oka lehetett a menekülésüknek, mindegyikük esetében közös elem volt a Romániában ekkor uralkodó elnyomás, elnyomorodás, illetve akut magyarellenesség, aminek nem látszott a vége.

A magyar társadalom tudott a menekültekről, s bár némileg félt attól, hogy a menekültek fokozzák a gazdasági nehézségeket, a lakosság mégsem tekintette őket bűnbaknak. A menekültek nagy többsége rövidebb-hosszabb ideig több-kevesebb segítséget kapott ismerőseitől, rokonságától, régi és új barátaitól.

A magyar lakosság érzéseinek alakulása a magyar származású erdélyi menekültek iránt

A kormányzat ellenben nem volt felkészülve a menekültek megjelenésére. A közigazgatás apparátusa nem tudta, mit kell tenni velük, hiszen a korszak elején tabutéma volt a menekültek léte is. A krízishelyzet fel- és elismerése után egy ún. Tárcaközi Bizottság vette kezébe az ügyek koordinálását s a sebtiben megszavazott Letelepedési Alap elosztását, ugyanakkor helyi szinten Koordinációs Bizottságok végezték igen önállóan ezt a tevékenységet. Az így létrejövő állami menekültügyi szervezet tehát laza szövedék, s nem hierarchikus bürokrácia volt. A szervezet működése nagymértékben függött a benne szerepet vállaló egyének képességeitől és szándékaitól s attól, hogy mennyire ítélték fontosnak a menekültügyet az egyes részt vevő államhivatalok.

Nyilvános nem kormányzati politika!

Nagy szerephez jutottak a menekültügy politikai mezőjében a nem kormányzati szervezetek. A menekültügy volt talán az első terület, ahol az akkor alternatívnak nevezett csoportok politizálása nyilvánosságot kapott, és elismerten befolyásolta a kormányzat tevékenységét. Az első olyan tömegdemonstráció, amely nem volt államilag szervezett, de amit az állam mégis felvállalt, az Erdélyért rendezett júniusi tömeggyűlés volt a Hősök terén.

Ám az alternatív szervezetek nem csupán politizáltak. A szociális ellátásban és az érdekérvényesítésben is oroszlánrészt vállaltak, különösen az első időszakban. Nagy szerephez jutottak az egyházak is, ők is nyilvánosan vállalhatták azt, amit egyes szervezeteik és tagjaik korábban mintegy féllegalitásban végeztek. Állampolgári és egyházi önkéntesek munkájából, adományokból, informális, de nem illegális szociális háló került a menekültek alá, amely kiegészítette a rokoni-baráti „magán-segítségnyújtás” működését, és – szinte a semmiből – pótolta a kezdetben nem létező állami szerepvállalást. Kissé abszurd, de jellemző helyzet, az állami szervezetekben dolgozók magánemberként igen aktívan részt vettek az informális szociális gondoskodásban.

Az írott média talán a menekültkérdésben kísérletezhetett először a sajtószabadsággal, az első szupergyorsan utcára kerülő riportkönyvek témája éppen a menekültügy volt.

Gyakorlatilag mindezen tevékenységek jogi vákuumban mentek végbe. A menekültügy egy hatalmas joghézagban létezett, s ez számos igazságtalanság és embertelenség forrása volt. Az „ártatlanság kora” nem jelentett paradicsomi állapotokat, de a lakosság menekültpártisága, a nem kormányzati szervezetek aktivitása és az, hogy a sajtó – nagy hírértéke miatt – bőven foglalkozott a menekültkérdéssel, azt eredményezte, hogy a jognélküliség állapota inkább jó volt, mint rossz.

Amíg e korszak a menekültkérdés szempontjából az „ártatlanság kora”, a pártállam és az állampárt szemszögéből az „önfelszámoló szétesés” kora volt. Az állampártnak kisebb baja is nagyobb volt annál, mi folyik a pártállamban, illetve mit tesznek a nem kormányzati szervezetek. A pártállamnak már nem volt ereje tiltani. A pártállam elgyengülése lehetővé tette, hogy azok a pártállami alkalmazottak, akik fontosnak tartották a menekültügyet, szabadon tevékenykedhessenek. Az állampárt kádereinek jövőbe vetett hitetlensége korábban elképzelhetetlen menekültpárti döntéseket eredményezett, ami tovább tágította a teret az „emberarcú” ügyintézés és a nem kormányzati szervekkel való kapcsolat kiépítése előtt is.

A világ figyelme is Magyarországra irányult ez idő tájt, s ettől az összes szereplő aktivitása fokozódott. Más és más külföldi kapcsolatok irányába bár, de állampárt, pártállam, nem kormányzati szerv, egyház és Vöröskereszt egyaránt mutatni akarta, mennyire fontosnak tekinti a menekültügyet.

Végezetül, de talán elsősorban, a gazdaság még állt a talpán, volt első és második gazdaság, amelyekben még létezett munkaerőhiány, volt puha állami költségvetés, ahonnan lehetett pótpótpót-kiutalást kapni segélyezésre, átmeneti szállás kialakítására, volt OTP, ahonnan (olyikban) lehetett kapni kedvezményes hitelt lakásvásárláshoz.

Az Érdektelenség és a Komorodás Kora

Ez a fogalom írja le talán legpontosabban a menekültügy mai korszakát.

A menekülők áradata nem szűnt meg. Tóth Judit, a Menekültügyi Hivatal helyettes vezetője azt nyilatkozta 1991. február 28-án, hogy januárban kb. 700 fő kereste fel a menekültügyi szerveket.

Az újabb menekültek sok szempontból különböznek az előzőektől. Noha zömük továbbra is magyar, mind nagyobb a nem magyar származásúak aránya. Továbbállnának, ha tehetnék, de erre mind kevesebb esélyük van, így kényszerből maradnak. Beláthatatlan hosszúságú, kilátástalan tábori lét, kulturális idegenség, s mindez persze növeli a feszültséget köztük és a hazai társadalom között.

Vendégmunkások

A magyar származásúak közül mind többen nem menekültként, hanem vendégmunkásként, illetve alkalmi munkásnak-bevándorlónak jönnek. Ők semmilyen szociális gondoskodásra vagy átmeneti lakásmegoldásra nem számíthatnak, s a romló munkaerő-piaci helyzetben csak fokozott kizsákmányolás lehet osztályrészük. Nekik persze ez a kizsákmányoltság az otthoninál sokkalta jobb kereseti lehetőséget jelenthet, amit ráadásul olyan cikkek vásárlására fordíthatnak, ami otthon egyáltalán nincs.

Az „ártatlanság korá”-nak menekültügyi szereplői alig vannak a pályán.

Közömbösek lettünk

Egy 1990 decemberében végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a lakosság közel fele árulónak tekinti a menekülteket (mert cserbenhagyják Erdélyt és a hátramaradókat), s közel ennyien őket okolják a munkaerő-piaci helyzet romlásáért (elveszik a munkahelyeket a hazaiak elől). Egy évvel korábban a fenti kijelentésekkel a megkérdezettek még csupán harmada értett egyet.

Ez a komorodás a gazdasági helyzet nyomása alatt igen érthető. A munkaerőhiány munkanélküliségnek adta át a helyét, az átmeneti szállást nyújtó munkásszállások eltűnőfélben, az első gazdaság megroppanása éppen mostanában temeti végképp maga alá a második gazdaság ott is honos elemeit. Alkalmi munkahelyek sokasága szűnik meg láthatatlanul. A munkabérek nem tartanak lépést az inflációval, különösen nem az alkalmi és idénymunkák esetében.

Az új fekete munka

A fekete munkában mára megvalósulni látszik a rendszerváltás. A mai fekete munkának semmi köze már a hajdani második gazdasághoz, már nem kiegészítésképpen végzett, a hiány miatt magas jövedelmet hozó, ismeretségi alapon szerveződő tevékenység, hanem alacsony bérű, szociális védelmet nem jelentő, emberpiacon szervezett informális gazdaság, amelyben a menekültek nagy szerephez jutnak olcsóságuk és kiszolgáltatottságuk folytán.

Mindazonáltal a lakosság inkább közömbös, mint ellenséges a menekültekkel szemben.

A menekültügy iránti érdektelenségben osztozik a lakossággal a kormányzat és valamennyi párt, az egyház és a Vöröskereszt, a külföld és a hazai média.

Persze jelentős mennyiségű baj áll a kormányzat, illetve a pártok, ezen belül a kormányzó és az ellenzéki pártok rendelkezésére, amivel elbíbelődhetnek (no meg ők maguk sem tétlenkednek, ha további bajtermelésre van lehetőség). A Vöröskereszt és az egyházak is jól elvannak önmaguk megújításával, s szociális tevékenységüknek tág tere nyílik a nem menekültek köreiben is. Az egyházakban mintha az erdélyi menekültekkel kapcsolatban koncepcióváltás is bekövetkezett volna: a korábban kiegyensúlyozott otthonmaradás-párti–menekültpárti álláspont az otthon maradást hirdetők javára billent fel. A menekültek önszervező csoportjai, illetve a szociális gondoskodást nyújtó állampolgári-kulturális szervezetek a belefáradás és a továbbszegényedés jeleit mutatják. E szektor esetében ezek természetes jelenségek, inkább a gyors elszürkülés feltűnő. Különösen e szervezetek érdekvédő és politikacsináló kedve és képessége fogyatkozott meg, illetve terelődött más irányba. A politikai érzékkel bírók ma már a nagypolitika szereplői, a többiek meg betokosodtak, peremre kerültek.

A menekültügy iránti érdektelenség érthető a média esetében is, minthogy természetes, hogy a külföld figyelme sem tartott ki hónapoknál tovább.

A komorodás, bár szomorú, érthető. Érthető lenne az érdektelenség is, ha már nem jönnének menekültek, vagy ha kialakultak volna a bajkezelés elvei és szervezetei, s ha konszenzus lenne a politikai mezőben, szaktudás a hivataloknál, tájékozottság és egyetértés a lakosság és az érintettek körében.

De nincs így. Az érdektelenség sokkal inkább apatikus és mind rosszabb kedvű lakosság, kapkodó és leterhelt kormányzat, ellehetetlenített és tapasztalatlan önkormányzatok, hiszterizált és kialakulatlan pártok, gyakorlatlan és szegény szakapparátus, kedveszegett és szegény önszerveződő csoportok békés egymás mellett vegetálása a figyelmét másfele fordító külföld háta mögött.

Irodalom: Az erdélyi menekültekről és a menekültpolitika „mezőjéről” lásd: Jelentés az erdélyi menekültekről, TÁRKI Gyorsjelentések 3. sz. Bp. 1989; Sik E.: A menekültekkel foglalkozó szociális intézményrendszerről, Mozgó Világ 1989, 12. sz.; Sik E.: Erdélyi menekültek Magyarországon, Társadalmi Riport, 1990, TÁRKI, Bp.; Sik E.: Menekülésről, vándorlásról, Mozgó Világ, 1991, 1. sz.

• Belföld