Terdik Roland

Nyomtatóbarát változat

Beavatkozók

Tüntető tömeg vagyok. Megállás nélkül, teljes testsúllyal és erőbedobással. Szüntelen háborgó tömeg vagyok, itt, kint, a zöldellő és sárgálló és barnálló erdő talaján, itt tiltakozom a zöldülés, sárgulás, barnulás ellen, egész lényemmel, minden eszközömmel, akarva és akaratlan, folyton csak tüntetek a színek kavargó rendje ellen, és fel vagyok rajta háborodva. Azt mondom: „Szép, szép, de hosszú távon nem illek hozzá.” Azt mondom: „Mily gyönyörű ez a patak!”, és beleköpök némi kátrányt, majd azt mondom: „Mily selymes ez a pázsit!”, és letaposom, kiegyengetem a talajt, mert ráheveredni már mégiscsak kényelmetlen lenne. „Az örökkévalóságig tudnám nézni!”, jegyzem meg egy rügyező fa mellett, aztán már megyek is tovább. Lehajolok, hogy beleszagoljak a vadvirágokba, és a mellényzsebemből tabletták potyognak rájuk. Megcsodálom a holdat a fák fölött, majd bekapcsolom az elemlámpát, miközben ritka rovarok recsegnek gumitalpam alatt. „Mily csöndes, mily érintetlen!”, kiáltom a bozótnak, aztán ösztönösen belemarkolok plasztikkesztyűs kezeimmel. Vagy apránként eltüntetek minden nyugtalanító körülményt, vagy előbb-utóbb visszahúzódok egy teremtett otthon kiszámíthatóbbnak látszó színfoltjai közé. Tüntető tömeg vagyok, és egyszer szétoszlat a megdönthetetlen hatalom. Akkor más színek keverednek majd belőlem, s az utolsó pillanattól kezdve alig észlelhető sebességgel csurognak végig kopaszodó fák ágbogain, remegnek hajnali tisztások harmatcseppjeiben, szétfolynak erjedő gyümölcsök közé és gilisztákat rejtő kövek alá.

Értesítő

Uram! Igen kínos, de be kell valljam, hogy hibáztunk: aktáink között elkeveredtek a rólad és neked szóló jelentések. Igen, uram, ez egy igazság a sok közül: elveszett az összes jelentés, már hasztalan keressük őket, és hiába gyártunk újakat, nem emlékszünk arra sem, hogy te vagy-e az egyetlen úr, mert időközben elárasztottak minket a pontos számjegyek, nyakunkra tekeredtek sokismeretlenes egyenleteink, mellkasunkra nehezedtek a fémszálas papírra nyomtatott tetemes összegek, na és a betűk, jaj, azok a betűk, egyre-egyre szaporodnak a könyvtárak polcain és áramköreink kényszerpályáin, kivehetetlen ábrákká fröccsennek házaink falán, s már nem áll össze a szó, így, így, uram, elfeledtük a te nevedet. Mivel nyilvántartásunkból eltűntek adataid, most saját értelmünket kérjük számon rajtad, és az értelmünk által teremtett semmit, állandósult szorongásunk tárgyát, az ezerszeresen átkozott semmit, amely a jelek szerint veled is azonos. Amennyiben végleg elragadott a homály, úgy most könyörgöm: felejts el te is bennünket, de ha végül délibábnak bizonyul majd a feledés, akkor az emléked napján porladjon szét minden rúnákkal borított beton, boldogtalan tudásunk tornyai a puszta földre omoljanak, a szószegő szolgák, betűk és számok hada pedig úgy járuljon hozzád kegyelemért, mint visszatérő gazdához a házat fosztogató vendégsereg.

Utálva vágyni

Más, mint a többi nő. Gyűlöltem első látásra. Csak belemélyedtem döbbenetesen üres szemeibe, és tudtam, hogy tönkretenném őt olthatatlan ellenszenvemmel, de én is tönkremennék belé. S az arca, ó, az arca! Különleges, különlegesen idegen. Nem áll jól neki a harag, és viszolyogtat, amikor kedveskedik. Újra meg újra elképzelem, ahogy egymás mellett élünk ezzel az arccal, évtizedeken át, örök viszályban, megkeserítve ünnepet és hétköznapot. Egyikünk sem érdemelne jobbat. Be rút is lenne! Azt azért el kell árulnom, hogy a maga valójában csak egyszer találkoztam vele. Vonatablakból bámészkodva pillantottam meg a szemközt elrobogó szerelvény egyik fülkéjében. Átzakatolt az életemen, és azóta ízlik minden étel, jól alszom, kedélyem nyugodt. Szeretnék szótlan szenvedni, de sajnos nincs okom panaszra. Ó, ha csak egyszer, egyetlen­egyszer viszontláthatnám...

Szünetjelek

Nézzük csak, nézzük, csendélet csata után: ott, odalent, ahol üvegszilánkoktól lyuggatott gyökerek fonják át a panelházak romjait, ahol csigák nyáladzanak a vörösborban ázó, széttaposott hangszerek alatt, a vérrel fröcskölt bibliák és a mohával benőtt képregények mellett, kiégett autókon sarjadó fű­szá­lak ívein, amelyeken nesztelen hangyák imbolyognak, úgy cipelnek hamvakkal kevert harmatot, tehát ott üldögél, mocorog, és néma csendben szemléli birodalmát a teremtő, mint egy játékait szétszórt kisgyerek. Feszültségétől vibrál a táj, mert összepiszkolt képzeletében születni készül az újabb égre törő álom. Messze fölötte, a magasban, felhőfoszlányok és hangtalan verdeső denevérszárnyak között, várakozó álláspontra helyezkedve, dermedt tánclépésben egyensúlyoz, liheg és hallgatózik a kiábrándulása révén szelídülő pusztító. Jobbjában törött borosüveg csillog, sérült baljában cigaretta füstölög. Nincs mindennek vége.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges