Skip to main content

Tisztelt szerkesztőség!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Nagy Péter Tibor: Ahogy vesszük… – Meg lehet-e állapítani a felekezeti arányokat? (Beszélő, 1994. május 12.)


Nagy Péter Tibor írása szemléletesen érzékelteti, mily nehéz a népességen belül a felekezeti arányok helyes megállapítása. Mindaddig azonban, ameddig a szociológiai kutatások nem pénzösszegeket meghatározó politikai döntések alapját képezik, a kutatási eredmények mindenekelőtt magukat az egyházakat kell, hogy érdekeljék.

Pénzt és jogokat érintő politikai döntéseket hozni azonban ezen kutatások alapján nem szabad. A tágabb értelemben vett egyházpolitikának el kell kerülni az ideologizálás veszélyét (csak bízhatunk abban, hogy a jövendő parlament és kormányzat tanul a korábbi állampárt és az elmúlt négy év keresztény-nemzeti koalíció baklövéseiből), és szigorúan pragmatikus alapon kell állnia. Azt sem mondanám, hogy ebben valamely nyugati ország modellt jelenthet Magyarország számára, inkább a Nyugaton bevált különféle elemek kombinációját tartom hosszabb távon célravezetőnek. A pragmatikus egyházpolitika két alappillére szerintem a következő:

1. Az össztársadalmi feladatokat ellátó egyházi intézményeket ugyanaz az állami vagy önkormányzati támogatás illeti meg, mint a nem felekezetieket (iskolák, otthonok, kórházak, műemlékek stb.). Az egyházak között pozitív vagy negatív diszkriminációnak a pragmatikus egyházpolitikában nincs helye (ezt szögeztük le az egyház és állam viszonyáról 1991 nyarán rendezett, de több oldalról támadott konferenciánkon is – l. Partnerek vagy ellenségek? Az egyházak és az állam viszonyáról, Egyházfórum konferencia 1., Budapest 1992).

2. Az egyházak vallási életének költségeit maguknak az egyházaknak kell fedezniük, és nem a költségvetésnek vagy az önkormányzatoknak, függetlenül bármilyen szociológiai kutatási eredménytől. Ez természetesen nem zárja ki az egyházak és az állam pragmatikus kooperációját. Legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha az adófizetők maguk dönthetnek az általuk befizetendő adó egy része fölött: kívánják-e ezzel, és ha igen, melyik egyházat támogatni. Az állam pedig ennek megfelelően utalná át a pénzt az érintett egyházaknak.

Végezetül úgy gondolom, hogy pragmatikus alapon számos egyéb, indulatoktól sem mentes kérdés is rendezhető volna. Hadd utaljak talán a legkényesebbre, az állami iskolákban történő ún. hitoktatásra. Értékmentes oktatás nincs, és ez egyetlen oktatáspolitika célja sem lehet. Éppen ezért egy társadalom történelmi-kulturális örökségének vállalása, az ebből eredő etikai magatartás formálása minden további nélkül a közoktatás feladata lehet. Kérdés természetesen, hogy helyes-e, ha ez az oktatás felekezeti jellegű, ha igen, hol és hogyan, ki tanítson, és biztosított-e minden szülő és gyerek minden hátránytól mentes döntési szabadsága. Pragmatikus alapon elképzelhető, hogy az általános iskolai hittan az egyes egyházak, felekezetek hatáskörébe tartozzon, míg mondjuk a középiskolákban már nem (például abban a svájci gimnáziumban, ahol többek között magam is vallástant tanítok, a református lelkésszel váltjuk egymást). Ez utóbbit nem is nevezném hittannak, hanem „vallástani ismereteknek” vagy „bevezetés a vallástanba” c. tárgynak (amibe természetesen beletartozik a buddhizmus vagy az iszlám tárgyalása, de esetleg a marxista valláskritika is) vagy – egy későbbi fokozatban – „társadalmi etikának”. Mindenesetre alapelv, hogy a kifejezetten felekezeti hitoktatás elsősorban nem a nyilvános iskolák, hanem az adott egyházak feladata.

Wildmann János
katolikus világi teológus













Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon