Wildmann János

Nyomtatóbarát változat

Nagy Péter Tibor írása szemléletesen érzékelteti, mily nehéz a népességen belül a felekezeti arányok helyes megállapítása. Mindaddig azonban, ameddig a szociológiai kutatások nem pénzösszegeket meghatározó politikai döntések alapját képezik, a kutatási eredmények mindenekelőtt magukat az egyházakat kell, hogy érdekeljék.

Pénzt és jogokat érintő politikai döntéseket hozni azonban ezen kutatások alapján nem szabad. A tágabb értelemben vett egyházpolitikának el kell kerülni az ideologizálás veszélyét (csak bízhatunk abban, hogy a jövendő parlament és kormányzat tanul a korábbi állampárt és az elmúlt négy év keresztény-nemzeti koalíció baklövéseiből), és szigorúan pragmatikus alapon kell állnia. Azt sem mondanám, hogy ebben valamely nyugati ország modellt jelenthet Magyarország számára, inkább a Nyugaton bevált különféle elemek kombinációját tartom hosszabb távon célravezetőnek. A pragmatikus egyházpolitika két alappillére szerintem a következő:

1. Az össztársadalmi feladatokat ellátó egyházi intézményeket ugyanaz az állami vagy önkormányzati támogatás illeti meg, mint a nem felekezetieket (iskolák, otthonok, kórházak, műemlékek stb.). Az egyházak között pozitív vagy negatív diszkriminációnak a pragmatikus egyházpolitikában nincs helye (ezt szögeztük le az egyház és állam viszonyáról 1991 nyarán rendezett, de több oldalról támadott konferenciánkon is – l. Partnerek vagy ellenségek? Az egyházak és az állam viszonyáról, Egyházfórum konferencia 1., Budapest 1992).

2. Az egyházak vallási életének költségeit maguknak az egyházaknak kell fedezniük, és nem a költségvetésnek vagy az önkormányzatoknak, függetlenül bármilyen szociológiai kutatási eredménytől. Ez természetesen nem zárja ki az egyházak és az állam pragmatikus kooperációját. Legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha az adófizetők maguk dönthetnek az általuk befizetendő adó egy része fölött: kívánják-e ezzel, és ha igen, melyik egyházat támogatni. Az állam pedig ennek megfelelően utalná át a pénzt az érintett egyházaknak.

Végezetül úgy gondolom, hogy pragmatikus alapon számos egyéb, indulatoktól sem mentes kérdés is rendezhető volna. Hadd utaljak talán a legkényesebbre, az állami iskolákban történő ún. hitoktatásra. Értékmentes oktatás nincs, és ez egyetlen oktatáspolitika célja sem lehet. Éppen ezért egy társadalom történelmi-kulturális örökségének vállalása, az ebből eredő etikai magatartás formálása minden további nélkül a közoktatás feladata lehet. Kérdés természetesen, hogy helyes-e, ha ez az oktatás felekezeti jellegű, ha igen, hol és hogyan, ki tanítson, és biztosított-e minden szülő és gyerek minden hátránytól mentes döntési szabadsága. Pragmatikus alapon elképzelhető, hogy az általános iskolai hittan az egyes egyházak, felekezetek hatáskörébe tartozzon, míg mondjuk a középiskolákban már nem (például abban a svájci gimnáziumban, ahol többek között magam is vallástant tanítok, a református lelkésszel váltjuk egymást). Ez utóbbit nem is nevezném hittannak, hanem „vallástani ismereteknek” vagy „bevezetés a vallástanba” c. tárgynak (amibe természetesen beletartozik a buddhizmus vagy az iszlám tárgyalása, de esetleg a marxista valláskritika is) vagy – egy későbbi fokozatban – „társadalmi etikának”. Mindenesetre alapelv, hogy a kifejezetten felekezeti hitoktatás elsősorban nem a nyilvános iskolák, hanem az adott egyházak feladata.

Wildmann János
katolikus világi teológus

• Visszabeszélő