Skip to main content

Újra együtt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Libikóka vagy hinta


A „terhek megosztásának” koncepcióját a Fidesz képviselte legkövetkezetesebben a választási kampány során, és utóbb publikált cikksorozatában ezt osztja a neves közgazdász, Kornai János is. Ennek az a lényege, hogy a kormány önkéntes bérkorlátozást kérne a szociális partnerektől, mindenekelőtt a szakszervezetektől. Alacsonyabb bérekkel versenyképesebbek vagyunk a külföldi piacokon. Ha viszont a bérek elszaladnának, könnyen felpörögne az infláció, ráadásul felőrlődnének a kemény egyensúlyjavító intézkedések (leértékelés, adóemelés) áldásai, tüstént elfogyasztanánk, amit a keménykedéssel előteremtettünk, holott ez a pénz felhalmozásra, beruházásra kellene.

A kormány egyik – szabad demokrata és Békesi-féle – énjéhez ez a fölfogás áll közel, s ez bátorságra vall, hiszen stagnáló gazdaságban, s nem könnyű időszak után próbálja rábeszélni a lakosságot – az Érdekegyeztető Tanács útján – az újabb áldozatvállalásra. Amint a jövő évi költségvetési koncepció nyilvánosságot látott részéből kiderül, a Pénzügyminisztérium a reálbérek jobb esetben 4-5, rosszabb esetben 5-7 százalékos csökkenését kívánja elérni, a közalkalmazottak és köztisztviselők bérkeretét pedig befagyasztaná, kiszolgáltatva e réteget a 18-20 százalékos inflációnak. Az indoklás ismert: meg kell állítani a fizetési mérleg romlását s vele a költségvetési deficit növekedését, ki kell másznunk az eladósodás csapdájából. Ezért a fogyasztásnak csökkennie kell (jobb esetben 1-2, rosszabb esetben 2-4 százalékkal), de közben elő kell segíteni a felhalmozást, 10 százalékkal mérsékelve a vállalkozói szféra terheit.

A „tehermegosztás” tehát – makrogazdaságilag – a fogyasztás és a felhalmozás egymás közti arányának megváltoztatását célozza meg. Groteszkül fordította le ezt egy nemrég lezajlott, szűk körű közgazdasági szakértők–szakszervezetisek-találkozón egy laikus kollega mikrogazdasági nyelvre. Hogyan takaríthatnék meg többet – kérdezte –, ha már a lakbért meg a villanyt se tudom fizetni? A paradoxon föloldása természetesen az, hogy az egyensúlyjavítás során viszonylag kisebb teher háramlik a jobbmódúakra, hiszen ők jövedelmeikhez képest kevesebbet fogyasztanak, viszont épp ezért őket is érdemes fölhalmozásra ösztönözni. Ők a fejlődés motorjai, a növekedés feltételeinek letéteményesei. A kormány liberális fele azonban nem kívánta ilyetén irányban kiélezni a kérdést a koalíciós megállapodás során, sőt – Tardos Márton egy a Figyelőnek adott nyilatkozatától eltekintve – hallgatott arról is, hogy bérbéli önkorlátozást képzel el.

Annyi persze a kezdettől fogva világos volt, hogy az egyensúlyi helyzet drámai. Mégsem olyan drámai – fejtegeti a múlt heti Figyelőben Csaba László közgazdász, aki egyébként messzemenően egyetért a kormány egyensúlyjavító törekvéseivel –, hogy ezt közvetlenül érzékeljék azok, akiknek a rövidebbet kellene húzniuk, azaz a nagyobb súlyt kellene viselniük a terhek megosztásakor. Szerencsére nálunk nincs hiperinfláció, amely reálissá tenné az önkorlátozásban való közmegegyezést. De, tegyük hozzá, az érdekképviseletek más okból sem hajlandók transzmissziós szíjként továbbítani a makrogazdasági kívánalmakat a széles rétegek felé: például azért nem, mert nem képesek rá.

Így óhatatlanul fölerősödik a másik törekvés: az, hogy a gazdasági-szociális tárgyalások gyümölcseként a felek – az értők – együtt támogassák a kormány politikáját s vele az együtt megalkotott kompromisszumokat. Különösen, ha erősíti ezt a kormány másik, Horn-féle, énje. Horn politikáját nem véletlenül hatja át a „mindenkit bevenni” bölcsessége: így nagyobb eséllyel juttathatja szóhoz azokat a szövetségeseit, akik kimaradtak az MSZP–SZDSZ-paktumból. Persze azért jó barátja a pénzügyminiszter is, avagy, ahogy egy csepeli munkásfórumon kifejezte magát, „nem hagyja bántani Békesit”.

A „tehermegosztás” persze akadálytalanul érvényesül ott, ahol az előnyöket jelent. A munkaadói szervezetek az Érdekegyeztető Tanács szakértői megbeszélésein bírálták ugyan a kormányt a „restrikció” miatt, a szeptember 6-i plenáris ülésen viszont készséges partnernek mutatkoztak, és köntörfalazás nélkül elfogadták a pótköltségvetést és a jövő év gazdaságpolitikájának lényeges elveit. A kamatadó október 1-jei eltörléséért, s ami még január 1-jén jön: a minimáladó megszüntetéséért, befektetési kedvezményekért, a kisvállalkozásoknak nyújtott kedvezményekért (átalányadózás, az alanyi áfamentesség értékhatárának növelése) örömest vállalják az együtt döntés felelősségét.

A szakszervezeti oldal álláspontja viszont kezdettől fogva az volt: várjunk azzal a tehermegosztással. A kormánynak előbb helyzetértékelést kell készítenie – hangoztatta Nagy Sándor MSZOSZ-elnök még a nyáron, a tárgyalások megkezdése előtt (Beszélő, 1994. július 14.) –, meg kell indokolnia a keménykedést; és mivel az ördög a részletekben lakozik, adjon kimerítő képet elképzeléseiről. Így aztán a szociális partnerek egy külön „koordinációs” bizottságban részletes, 6 pontból, 18 alpontból, 19 al-alpontból álló megállapodási témát dolgoztak ki, ezeket az ÉT szakbizottságai készítik majd elő „politikai” – plenáris – döntésre. Szó esik majd a gazdaság-, a foglalkoztatás-, a szociálpolitika, a munkaügyek legkülönfélébb kérdéseiről; a kormányoldal „nyitottnak” mutatkozott bármilyen téma beiktatására. A részletek, amelyből aztán a nagy átfogás fölépül majd, azt az előnyt kínálják a szakszervezetek számára, hogy szükség szerint fölnagyíthatják vagy lekicsinyellhetik őket. Viszont hátrányos is számukra, amennyiben a szakbizottságokban óhatatlanul is a kormányapparátus előfeltevéseihez kell alkalmazkodniuk.

Egyetlen apró összezördülést tört ki a tematika körül: a szakszervezetek külön al-alpontként szerepeltették volna a fekete- és szürkegazdaság kérdését, a munkaadók viszont egy egész délelőttön át ellenálltak e fölvetésnek, de aztán csak engedtek. Az adóelkerülés ellen folytatott harc természetesen a vállalkozói szervezeteknek netán kötelezettségvállalást is jelenthet; a szakszervezetek viszont okkal tekinthetik a feketemunkát fekete lónak, amiről a kormányszakértők sem tudnak számot adni, s amelynek számlájára írhatják az egyszeri munkavállaló kiszipolyozását. A másik szakszervezeti sarokkő a foglalkoztatás, ezen a téren nem biztat sok jóval a közeljövő. Ezen a fronton azonban a munkaügy is vitázik a pénzüggyel: fennen bírálja például Békesi „fűnyíró” elképzeléseit, azt, hogy a közszolgálati szféra létszámcsökkentését egy röpke százalékos irányszám közbeiktatásával oldják meg (lásd erről külön cikkünket).

A szeptember 6-i, pótköltségvető ÉT-ülés fejleményei ismertek: Békesi néhány óra eltelte után félrehívta Nagy Sándort, Kósda Béla Liga-elnököt és két főt a munkaadói oldalról, és fölajánlotta az októberre tervezett áfaintézkedés januárra halasztását, és azt, hogy amennyiben a vezetékes energiaárakat 30 százaléknál nagyobb mértékben emelnék, megnöveli a 1,5 milliárd forintos kompenzációs keretet. Nagy Sándor, visszatérve a terembe, olybá nyilatkozott, hogy a szakszervezetek a pótköltségvetést továbbra sem fogadják el; bár értékelik, hogy a kormány „pozitív változtatásra mutatott készséget”, a visszamenőleges nyugdíjemelésről és az energiaár-kompenzációról további tárgyalások szükségesek. Aznap este, az említett csepeli gyűlésen Horn „elképzelhetőnek” nyilvánította a nyugdíjügy rendezését; majd két napra rá a kormány csakugyan engedett, az energiaárakban pedig 30 százalékra korlátozta áremelési hajlamait. Utóbb Kósáné Kovács Magda, munkaügyi miniszter asszony, a Ligába látogatva megkérdezte: mindent elértek a szakszervezetek – akkor miért nem fogadják el még mindig a költségvetést? Azt a választ kapta, hogy három konföderáció, köztük a Liga és az MSZOSZ hajlott volna a lojalitásra, viszont hárman (a SZEF, az ÉSZT és a Munkástanácsok) hajthatatlannak mutatkoztak, így a plenáris ülésen kompromisszumos formulával rukkoltak ki. A szeptember 20-i Nap Tv-adásban Nagy Sándor már iparkodott learatni az áfaelhalasztás, a nyugdíjrendezés és az energiaár-kompenzáció dicsőségét.

Békesi mindezt „vereségként” könyveli el, Bauer Tamás, Tardos Márton és Pető Iván szabad demokrata képviselők pedig elítélték a kormányt, amiért meghátrált. Állítólag az SZDSZ-esek teljesen magukra maradtak a pótköltségvető kormányülésen… Ez sajnálatos, bár a visszamenőleges nyugdíjemelés miatt nem sírunk lelkesen velük.




















Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon