Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A „terhek megosztásának” koncepcióját a Fidesz képviselte legkövetkezetesebben a választási kampány során, és utóbb publikált cikksorozatában ezt osztja a neves közgazdász, Kornai János is. Ennek az a lényege, hogy a kormány önkéntes bérkorlátozást kérne a szociális partnerektől, mindenekelőtt a szakszervezetektől. Alacsonyabb bérekkel versenyképesebbek vagyunk a külföldi piacokon. Ha viszont a bérek elszaladnának, könnyen felpörögne az infláció, ráadásul felőrlődnének a kemény egyensúlyjavító intézkedések (leértékelés, adóemelés) áldásai, tüstént elfogyasztanánk, amit a keménykedéssel előteremtettünk, holott ez a pénz felhalmozásra, beruházásra kellene.

A kormány egyik – szabad demokrata és Békesi-féle – énjéhez ez a fölfogás áll közel, s ez bátorságra vall, hiszen stagnáló gazdaságban, s nem könnyű időszak után próbálja rábeszélni a lakosságot – az Érdekegyeztető Tanács útján – az újabb áldozatvállalásra. Amint a jövő évi költségvetési koncepció nyilvánosságot látott részéből kiderül, a Pénzügyminisztérium a reálbérek jobb esetben 4-5, rosszabb esetben 5-7 százalékos csökkenését kívánja elérni, a közalkalmazottak és köztisztviselők bérkeretét pedig befagyasztaná, kiszolgáltatva e réteget a 18-20 százalékos inflációnak. Az indoklás ismert: meg kell állítani a fizetési mérleg romlását s vele a költségvetési deficit növekedését, ki kell másznunk az eladósodás csapdájából. Ezért a fogyasztásnak csökkennie kell (jobb esetben 1-2, rosszabb esetben 2-4 százalékkal), de közben elő kell segíteni a felhalmozást, 10 százalékkal mérsékelve a vállalkozói szféra terheit.

A „tehermegosztás” tehát – makrogazdaságilag – a fogyasztás és a felhalmozás egymás közti arányának megváltoztatását célozza meg. Groteszkül fordította le ezt egy nemrég lezajlott, szűk körű közgazdasági szakértők–szakszervezetisek-találkozón egy laikus kollega mikrogazdasági nyelvre. Hogyan takaríthatnék meg többet – kérdezte –, ha már a lakbért meg a villanyt se tudom fizetni? A paradoxon föloldása természetesen az, hogy az egyensúlyjavítás során viszonylag kisebb teher háramlik a jobbmódúakra, hiszen ők jövedelmeikhez képest kevesebbet fogyasztanak, viszont épp ezért őket is érdemes fölhalmozásra ösztönözni. Ők a fejlődés motorjai, a növekedés feltételeinek letéteményesei. A kormány liberális fele azonban nem kívánta ilyetén irányban kiélezni a kérdést a koalíciós megállapodás során, sőt – Tardos Márton egy a Figyelőnek adott nyilatkozatától eltekintve – hallgatott arról is, hogy bérbéli önkorlátozást képzel el.

Annyi persze a kezdettől fogva világos volt, hogy az egyensúlyi helyzet drámai. Mégsem olyan drámai – fejtegeti a múlt heti Figyelőben Csaba László közgazdász, aki egyébként messzemenően egyetért a kormány egyensúlyjavító törekvéseivel –, hogy ezt közvetlenül érzékeljék azok, akiknek a rövidebbet kellene húzniuk, azaz a nagyobb súlyt kellene viselniük a terhek megosztásakor. Szerencsére nálunk nincs hiperinfláció, amely reálissá tenné az önkorlátozásban való közmegegyezést. De, tegyük hozzá, az érdekképviseletek más okból sem hajlandók transzmissziós szíjként továbbítani a makrogazdasági kívánalmakat a széles rétegek felé: például azért nem, mert nem képesek rá.

Így óhatatlanul fölerősödik a másik törekvés: az, hogy a gazdasági-szociális tárgyalások gyümölcseként a felek – az értők – együtt támogassák a kormány politikáját s vele az együtt megalkotott kompromisszumokat. Különösen, ha erősíti ezt a kormány másik, Horn-féle, énje. Horn politikáját nem véletlenül hatja át a „mindenkit bevenni” bölcsessége: így nagyobb eséllyel juttathatja szóhoz azokat a szövetségeseit, akik kimaradtak az MSZP–SZDSZ-paktumból. Persze azért jó barátja a pénzügyminiszter is, avagy, ahogy egy csepeli munkásfórumon kifejezte magát, „nem hagyja bántani Békesit”.

A „tehermegosztás” persze akadálytalanul érvényesül ott, ahol az előnyöket jelent. A munkaadói szervezetek az Érdekegyeztető Tanács szakértői megbeszélésein bírálták ugyan a kormányt a „restrikció” miatt, a szeptember 6-i plenáris ülésen viszont készséges partnernek mutatkoztak, és köntörfalazás nélkül elfogadták a pótköltségvetést és a jövő év gazdaságpolitikájának lényeges elveit. A kamatadó október 1-jei eltörléséért, s ami még január 1-jén jön: a minimáladó megszüntetéséért, befektetési kedvezményekért, a kisvállalkozásoknak nyújtott kedvezményekért (átalányadózás, az alanyi áfamentesség értékhatárának növelése) örömest vállalják az együtt döntés felelősségét.

A szakszervezeti oldal álláspontja viszont kezdettől fogva az volt: várjunk azzal a tehermegosztással. A kormánynak előbb helyzetértékelést kell készítenie – hangoztatta Nagy Sándor MSZOSZ-elnök még a nyáron, a tárgyalások megkezdése előtt (Beszélő, 1994. július 14.) –, meg kell indokolnia a keménykedést; és mivel az ördög a részletekben lakozik, adjon kimerítő képet elképzeléseiről. Így aztán a szociális partnerek egy külön „koordinációs” bizottságban részletes, 6 pontból, 18 alpontból, 19 al-alpontból álló megállapodási témát dolgoztak ki, ezeket az ÉT szakbizottságai készítik majd elő „politikai” – plenáris – döntésre. Szó esik majd a gazdaság-, a foglalkoztatás-, a szociálpolitika, a munkaügyek legkülönfélébb kérdéseiről; a kormányoldal „nyitottnak” mutatkozott bármilyen téma beiktatására. A részletek, amelyből aztán a nagy átfogás fölépül majd, azt az előnyt kínálják a szakszervezetek számára, hogy szükség szerint fölnagyíthatják vagy lekicsinyellhetik őket. Viszont hátrányos is számukra, amennyiben a szakbizottságokban óhatatlanul is a kormányapparátus előfeltevéseihez kell alkalmazkodniuk.

Egyetlen apró összezördülést tört ki a tematika körül: a szakszervezetek külön al-alpontként szerepeltették volna a fekete- és szürkegazdaság kérdését, a munkaadók viszont egy egész délelőttön át ellenálltak e fölvetésnek, de aztán csak engedtek. Az adóelkerülés ellen folytatott harc természetesen a vállalkozói szervezeteknek netán kötelezettségvállalást is jelenthet; a szakszervezetek viszont okkal tekinthetik a feketemunkát fekete lónak, amiről a kormányszakértők sem tudnak számot adni, s amelynek számlájára írhatják az egyszeri munkavállaló kiszipolyozását. A másik szakszervezeti sarokkő a foglalkoztatás, ezen a téren nem biztat sok jóval a közeljövő. Ezen a fronton azonban a munkaügy is vitázik a pénzüggyel: fennen bírálja például Békesi „fűnyíró” elképzeléseit, azt, hogy a közszolgálati szféra létszámcsökkentését egy röpke százalékos irányszám közbeiktatásával oldják meg (lásd erről külön cikkünket).

A szeptember 6-i, pótköltségvető ÉT-ülés fejleményei ismertek: Békesi néhány óra eltelte után félrehívta Nagy Sándort, Kósda Béla Liga-elnököt és két főt a munkaadói oldalról, és fölajánlotta az októberre tervezett áfaintézkedés januárra halasztását, és azt, hogy amennyiben a vezetékes energiaárakat 30 százaléknál nagyobb mértékben emelnék, megnöveli a 1,5 milliárd forintos kompenzációs keretet. Nagy Sándor, visszatérve a terembe, olybá nyilatkozott, hogy a szakszervezetek a pótköltségvetést továbbra sem fogadják el; bár értékelik, hogy a kormány „pozitív változtatásra mutatott készséget”, a visszamenőleges nyugdíjemelésről és az energiaár-kompenzációról további tárgyalások szükségesek. Aznap este, az említett csepeli gyűlésen Horn „elképzelhetőnek” nyilvánította a nyugdíjügy rendezését; majd két napra rá a kormány csakugyan engedett, az energiaárakban pedig 30 százalékra korlátozta áremelési hajlamait. Utóbb Kósáné Kovács Magda, munkaügyi miniszter asszony, a Ligába látogatva megkérdezte: mindent elértek a szakszervezetek – akkor miért nem fogadják el még mindig a költségvetést? Azt a választ kapta, hogy három konföderáció, köztük a Liga és az MSZOSZ hajlott volna a lojalitásra, viszont hárman (a SZEF, az ÉSZT és a Munkástanácsok) hajthatatlannak mutatkoztak, így a plenáris ülésen kompromisszumos formulával rukkoltak ki. A szeptember 20-i Nap Tv-adásban Nagy Sándor már iparkodott learatni az áfaelhalasztás, a nyugdíjrendezés és az energiaár-kompenzáció dicsőségét.

Békesi mindezt „vereségként” könyveli el, Bauer Tamás, Tardos Márton és Pető Iván szabad demokrata képviselők pedig elítélték a kormányt, amiért meghátrált. Állítólag az SZDSZ-esek teljesen magukra maradtak a pótköltségvető kormányülésen… Ez sajnálatos, bár a visszamenőleges nyugdíjemelés miatt nem sírunk lelkesen velük.

• Belföld