Gere István

Nyomtatóbarát változat

A nehéz könyv lehuppant a szőnyegre, s szárnyait kitárta, mint valami mechanikus madár. Pókhálómintás hártyapapír zizzent a metszetek fölött, és az állólámpa szelíd fénye megremegett, amikor Rabovics Szilveszter felriadt rövid és zaklatott álmából. Kényelmetlen pózban, a fotel karfájára dőlve hevert; dereka kimarjult, könyöke zsibbadt, feje fájt. A Duna felől érkező villám ebben a rendezői csodapillanatban vágott át a szemközti bádogtető fölött. Egy másodpercre, megvilágította az eresz alatti neonreklám körül melegedő, ázott vadgalambokat, hogy azután valahol a régi katonaló-tápszergyár és az új kínai tésztavendéglő körül érjen célba. Elektromos impulzusai hatására Rabovics lakásában bekapcsolt mindkét tévékészülék: az egyik hármas hangerővel („on screen” kijelzés) a Music Tv-re, s ijesztő dudaszóval nyomni kezdte Rod Stewart „The Rhythm of My Heart”-ját, a másik, a gyerek szobájában porosodó pedig a Lifestyle csatornára, ahol egy jókedélyű, boldogan és elégedetten őszülő bácsika brokkolit párolt kézi kalapálású keleti edényben. (WOK)

Rabovics dermedten ült, s beletelt kis időbe, míg felfogta, mi történt. Egyedül volt a lakásban; előtte az asztalon már kiszáradt a pohár. Önkéntelen mozdulattal felkapta a távirányítót, és a magyar egyesre kapcsolt vele, hátha bejelentenek valamit: lehet, hogy már igazítják valamelyik nagyfejű nyakkendőjét, sminkelik az orrát, hogy a nemzethez szózatot intézzen – de nem: a műsorvezető éppen megdicsérte a nullapontos versenyzőt remek szerepléséért, fürdőbérlettel és modern ütvefúróval ajándékozta meg. Taps. Magyar kettes. Istenem, gondolta Rabovics, létezik az, hogy egy hadüzenetet a fakó csatornán tegyenek közzé? Létezik, hogy ha „üzenet” érkezik, ne szakítsanak meg minden adást, hanem csak suttyomban keverjék be, mint egy közleményt az elveszett vállalati bélyegzőről, miközben lökik tovább a rákkeltő élelmiszerekről szóló sorozat kétszázadik részét?! Ó, nem. Rabovics fölugrott a fotelból, papucsait messzire rúgta, és a gyerek szobájába rohant mezítláb, felragadta a távirányítót, és a magyar egyesre kapcsolt vele. Keine Bewegung, Polizei! – kiáltotta haladéktalanul egy nagy orrú rendőrtiszt a képernyőről, miközben korát meghazudtoló fürgeséggel berúgta egy lakás ajtaját. A szoba üres volt, csak egy fehér drótkalitkában ugrált neurotikusán a papagáj, s közben azt rikácsolta: Maul halten! Maul halten!

A gyerek folyton elállít mindent, dühöngött Rabovics. De hát hol vannak akkor, vagy hol van? És ki? Afelől semmi kétsége nem volt, hogy ez a dolog „jelent” valamit, de ha ezek arra várnak, hogy ő fejtse meg a kódot, ha nem beszélnek nyíltan, ha hetente egy betűt kell a többihez ragasztani, akkor mehetnek a búsba, ha mégoly fontos is, amit akarnak. Kinek? Kinek fontos? – ez itt a kérdés. Dühödten zongorázott a távirányítón. Steve Ballesteros rezignált mosollyal vette tudomásul, hogy a golflabda két inch távolságra cövekelt le a lyuktól, Bobby Battista pedig szelíden kancsalított, miközben bejelentette, hogy a Gabriel nevű hurrikán kétmillió dolláros kárt okozott Árkánszóban. Az elnök és felesége már úton van a katasztrófa sújtotta övezetbe, hogy mindenkivel kezet fogjon. Az MTV-n Peter Gabriel csónakázott fekete szüzek között. Rabovics gyorsan továbbkapcsolt a SKY 1-re, de aztán megdermedt. Kétszer egymás után „Gabriel”, gondolta. „I don’t agree with such a simpleminded solution” – szipogta az évszázad leghülyébb detektívje a képernyőn, és céklavörös fejét újra beledugta az inhalálókészülékbe. Na nem, azt már nem, tiltakozott Rabovics, miközben visszakapcsolt az MTV-re. Nekem ne gyertek hátulról. Egyszerre beindítjátok az ország összes tévékészülékét, és aztán csak példálóztok meg sejtelmeskedtek?! Tessék, itt van, vigyétek akkor a távirányítót is, ne legyetek olyan szemérmesek! Nem értette a Gabriel szövegét, ezért a másik ketyerét is erre a csatornára állította, és a két szoba közötti ajtóban helyezkedett el. Ilyen nincs is, ez valamiféle cockney. Hasonlít valamire, de nem az – gondolta. Nem értem, egyszerűen nem értem, csesszétek meg. Rossz az irányítószám, lehet, hogy én csak véletlenül keveredtem bele ebbe az egészbe. Nem fizettem elő a sifrére, nem telik, már lemondtam a Nagyvilágot is meg a Filmvilágot is, lassan az egész világot lemondom, ha nincs, nincs, ott egye meg a fene. Hirtelen fáradtnak és kisemmizettnek érezte magát, de aztán a gyerek számítógépére esett pillantása. Lábujjhegyen lopakodott oda a készülékhez, bekapcsolta, és lenyomta a „HOME” gombot. Bárcsak itthon lenne Lalika, gondolta. A kurzor felugrott a bal felső sarokba, és aztán önállóan elindult jobbra, de a sor üresen maradt mögötte. Mit ír, most mi a frászt ír ez? – kiabálta Rabovics. Ingerült mozdulattal kapcsolta be a nyomtatót, és a lapos kis szerkezetből hamarosan folyni kezdett a perforált papírszalag, de egy megveszekedett betű se látszott rajta. Anyád, morogta Rabovics, és letépte a méter hosszú papírt. A tied, íródott ki a monitorra. Hangos és monoton rap villogott mindkét tévén, alattomosan utánozva és felerősítve a szívdobogást. Rabovics a csillár felé tartotta a papírszalagot, de úgy sem látszott rajta semmi. Közben találomra lenyomott egy gombot a távkapcsolón, hogy a zene elhallgasson végre, s a képernyőn Gabriela Sabatini tűnt fel: ütője húrját igazgatta két ujjal, majd szúrós tekintettel a háló felé fordult, enyhén előre dőlt, és riszálni kezdte fenekét egy élemedett vonalbíró orra előtt. Ó! Rabovics leroskadt a fotelbe. Akárhogy törte a fejét, nem emlékezett rá, hogy Betlehemből kell menekülni vagy Betlehembe? És hány éves korig bezárólag? De hát a gyerek úgyis karateedzésen van, Fruzsina pedig dolgozik, nélkülük meg egy tapodtat se, olyan isten nincsen. Meg hát illene szólni a szomszédoknak is, hogy közeledik a veszedelem, Heródes begerjedt, aki nem pucol, annak itt annyi. Eszébe jutott, amit egy kémfilmben látott. Kiment a konyhába, de a hűtőben csak egy bögre aludttej árválkodott. A papírszalagot lefektette a konyhakőre, és végigöntözte rajta a bögre tartalmát. Talán ez is megteszi, gondolta. De nem tette meg, egyetlen betű se óvakodott elő. Akkor aztán Rabovics hőkezelésnek vetette alá a lapot: a padló után a gáztűzhelyet is összemaszatolta tejjel. Semmi, de semmi. Ám mielőtt elfogta volna a csüggedés, új ötlete támadt. Egyszerű, mint egy pofon, gondolta. Csoda, hogy eddig nem jutott eszembe. Az üres csatornák! Visszarohant a szobába, és izgatottan nyomogatta le a 22-tőt. Sziporkázás. 23. Sziporkázás. 24. Sziporkázás. 25. Ugyanaz. Késő, elkésett.

Rabovics mereven nézte a csillagokkal tarkított, sziporkázó képernyőt, és úgy érezte, elmerül a feléje áradó, táguló űrben, a kozmosz parányi, száguldó részévé válik: úgy hatol át rajta, mint egy célzott üstökös.

– A fater teljesen becsavarodott – mesélte másnap az iskolában Frutti nevű osztálytársnőjének a kis Rabovics. Arra számított, hogy ez végre imponálni fog a szőke kislánynak. (Egy dilis ős azért már nem semmi.) – Tegnap, mire hazaértünk anyával, kirámolta a körfolyosóra az összes háztartási gépet, a tévét, rádiót, a mosógépet, de még a kenyérpirítót is. A szomszédok már azt hitték, hogy költözünk, a fater meg ott ült a szoba közepén a fotelben, és szotyizott. Azóta se válaszol senkinek, csak a napraforgó héját köpködi szanaszét, s néha füttyent egy rövidet meg két hosszút.

– Nahát, csapta össze kezeit a szőke kislány, akkor szakasztott úgy viselkedik, mint az én mutterom. Ez biztos valamilyen járvány.

• Kultúra