A Városháza nem kegyelmez a Pestet kedvelő betűfalóknak. Minél kevesebb idejük és pénzük van szegényeknek a betűfalásra, annál több falnivalóval frusztrálja őket. Soha még ilyen konjunktúrája nem volt a Budapest-irodalomnak. A Fővárosi Levéltár által kiadott duci negyedéveske, a Budapesti Negyed mellett ott van Az én Budapestem sorozat. Amellett A mi Budapestünk sorozat. Amellett A város arcai sorozat.

Kulcsár Kálmán kiemelkedő jelentőségét igazolja a könyv öt lapon át sorjázó irodalomjegyzéke is. A lajstromban három-három tétellel szerepel R. Aron, Bozóki András, Csaba László, Csizmadia Ervin, Szalai Erzsébet, Voszka Éva, néggyel Petschnig Mária Zita, Sárközy Tamás, Szelényi Iván és a spanyolországi rendszerváltás szorgos elemzője, Tezanos J. F., hattal Kornai János és huszonkilenccel Kulcsár Kálmán. Nem véletlenül nevezte hát „zseniális jogászprofesszorból lett igazságügy-miniszternek”, „magyar Jeffersonnak” a Neewsweek munkatársa, Michael Meyer – ahogyan a szerző idézi. (262.

A debattőr

A legszembetűnőbb vonása e kötetnek a hangnem: az éles, olykor kíméletlen fogalmazások. A szerző (és ebben hasonlít TGM-hez) fontos dolgot művel, aminek oly sokáig híján voltunk: nyilvános politikai vitát folytat. Az elmúlt évszázad európai politikai kultúrájának legtermékenyebb hagyománya, hogy komoly úriemberek kíméletlen határozottsággal teremtik le egymást kedvenc lapjaik hasábjain. Szabó Miklós látható élvezettel és hihetetlen tájékozottsággal turkál e hagyomány tanulságos fejezetei közt.

Minden másként történt volna, ha a zsidók nem utasítják el saját Messiásukat.

Minden másként történt volna, ha a keresztények nem hamisítják Mária fiát, a zsidó Jézust hellenista Világmegváltóvá.

De tulajdonképpen mi is történt Galileában és Jeruzsálemben kétezer évvel ezelőtt? Erről (is) szól Pinchas Lapide és Ulrich Luz könyve, A zsidó Jézus, zsidó tézisek – keresztény válaszok, mely Magyarországon a Historia Judaica sorozat első darabjaként jelent meg. A választást tekinthetjük a sorozatszerkesztő, Babits Antal egyértelmű állásfoglalásának is.

Történetmítoszok – két búcsúszóban


A bal- és jobboldaltól búcsúzó TGM két reprezentatív történeti hagyományt rekonstruál, méghozzá (mindenki más mellett) önmagával is vitatkozva. Kis János értelmezésében a történeti eszmefuttatás „köztes rétegben”, a politikai véleményformálás és a filozófiai kételyek megfogalmazása közötti szinten helyezkedik el. Számunkra azonban (részben képzettségünk okán) TGM történelemképe nem azon áll vagy bukik, hogy hasznos-e ilyen messzire visszamenni a politikai hagyomány keresésében. Nemcsak az lehet a baj, hogy a XIX.

Benthamről szólva Mill megemlíti valahol, hogy a mestert világéletében egy szándék vezérelte: az igazság megismerése. Ő volt az, aki rendre ugyanazt a kérdést tette fel kora gondolati kövületei fölé hajolva: igazak-e. Mill Benthamnek ezt a liberalizmusra kiváltképpen jellemző unalmas következetességét pozitívumként könyvelte el, mivel azt hitte, hogy az Igazság létezik és kellő felkészültséggel megismerhető.

A szovjet birodalom összeomlásának egyik járulékos következménye, hogy sok kutató szakterülete egyszerűen megszűnt. A szocializmus tanulmányozása során felhalmozódott tudás – talán túlságosan is korán – leértékelődött. Mire a térség szakértői felocsúdtak volna, a tudomány világpiacának Kelet-Európával foglalkozó standjainál már tolongtak a más tájakról érkezett demokráciatudorok, stabilizátorok és liberalizátorok.

Fél évszázada annak, hogy megtörtént az újkori magyar történelem legszörnyűbb tragédiája, a magyar Holocaust. Az évforduló okán egyre-másra nyíltak kiállítások, tartattak konferenciák, jelentek meg bocsánatkérő, avagy bocsánatelhárító nyilatkozatok. Arról viszont keveset tudunk, hogy miként jutott el odáig egy ország, annak politikai elitje, értelmisége, közvéleménye, hogy közönnyel vagy esetleg némi rosszallással vegye tudomásul honfitársai elhurcolását. Nincsenek véletlenek. A tragédia a fejekben és a szívekben már előbb kezdődött.

 
Tankönyvet írni nehéz dolog – tankönyvet bírálni viszont nagyon is könnyű. Ezért nem vállalkozom itt Salamon Konrád negyedikes gimnazisták számára írt történelemtankönyvének részletes bírálatára. Egyetlen kérdés foglalkoztat: vajon miért nevezi a szerző következetesen „proletárdiktatúrá”-nak a kommunista államokat e könyvben? Salamont senki sem vádolhatja azzal, hogy rokonszenvezik a kommunizmussal, és nyilván maga is tisztában van vele, hogy ez az elnevezés megtévesztő.

1873-ban Deák Ferenc, negyvenévnyi közszereplés után, 70 esztendős korában elmondta élete utolsó parlamenti beszédét. A beszéd, mely kormánypárti padsorokból, mégis ellenzéki helyzetből hangzott el, az egyház és az állam maradéktalan szétválasztását sürgette – akkor még a politikai siker reménye nélkül.