Mink András

Hervasztó hallgatni, milyen útszéli modorban taglalja az ebben most már egységes ellenzék a kormánypártok, és főleg a liberálisok „nemzet iránti közönyét”. Az „idegenszerűségről”, (újabban „idegenszívűségről”), „idegen érdekek kiszolgálásáról” szóló eszmefuttatások intellektuális és erkölcsi megvetésnél nem érdemelnek többet. Ennek a szövegelésnek semmi köze nincs a nemzeti önazonosság kérdéséhez, vagy patetikusabban: a magyar nemzet „sorskérdéseihez”. A politikai bűnbakképzés nagy hagyományokkal bíró nacionalista verziójáról van szó.

Noha szemmel láthatóan a nemzeti identitás és a liberalizmus viszonyának kapcsán a „nemzeti oldal” csak rosszindulatú hőbörgésre képes vagy hajlandó, ez még nem jelenti azt, hogy ez a viszony triviális lenne. A következő szűkre szabott eszmefuttatás nem foglalkozik a nemzeti önazonosságtudat és nacionalizmus viszonyával, történeti alakulásával, sem azzal, hogy a nacionalizmus milyen szerepet játszik diktatúrák vagy tekintélyuralmi rendszerek legitimációjában, a politikai ellenfelek lejáratásában, a nemzeti vagy kulturális kisebbségek elleni boszorkányüldözésben. Az elemzés tárgya az, hogy a liberalizmus mint politikai doktrína alapján mit mondhatunk a nemzeti identitásról és annak jelentőségéről.

Arra könnyű válaszolni, hogy nemzeti-e a liberalizmus. Nem az. Mint ahogy analitikus szemszögből nézve a nacionalizmus sem az. A nacionalista politikai retorika és eszköztár nem mutat nagy változatosságot. A nemzeti nacionalizmusok ellenségképei, előítéletei, retorikai elemei különösebb nehézség nélkül behelyettesíthetők, ha éppen szó szerint nem ugyanazok. A nemzeti érzelmű fiatalság radikális része szerte Európában ugyanazt az egyenkopasz fejet, hányászöld katonai gyakorlót és egyenbakancsot viseli. Csurka a magyarfaló Vadim Tudorral és Funarral egy kompániában volt Le Pen Nemzeti Frontjának díszvendége. Kellemes szórakozást!

E kis kitérővel azonban sikeresen kerültük meg az eredeti kérdést: mi a szerepe a nemzeti identitásnak a liberális politikai eszmerendszerben? Első pillantásra úgy tűnik, hogy – durva leegyszerűsítéssel – ez a szerep funkcionális. Kiindulásként vessünk egy futó pillantást arra, mivel igazolja a liberális teória a kisebbségek kollektív jogokra vonatkozó igényét, illetve a kisebbségek pozitív diszkriminációját. (Erről l. Kis János tanulmányát: Túl a nemzetállamon I–II. Beszélő, 1996. március–április). Dióhéjban: a többségnek azért kell garantálnia a kisebbségi jogokat (oktatás, művelődés, nyelvhasználat stb.), mivel a kisebbségi kultúrába beleszületettek számára ez a természetes közeg személyiségük legszélesebb körű kibontakoztatására, így ennek korlátozása méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozza őket többségi polgártársaikkal szemben – mint egyéneket. És mivel a kisebbségi helyzet számos eredendő hátrányt hordozhat magában, ezért indokolt lehet a pozitív diszkrimináció is.

Ez a kisebbségi jogok egalitárius és az egyéni autonómiát középpontba állító igazolása. A kisebbségi kérdéstől elvonatkoztatva tehát a liberális elmélet azt állítja: ha a 20. századi Európában, sajátos történelmi fejlődés eredményeképpen, az egyén személyes identitásának fontos összetevője a nemzeti hovatartozás, akkor az államnak biztosítania kell, hogy ebből ne származzon hátránya. Ha, addig, és olyan mértékben. E doktrína beszédes ellenpróbája, amikor az egyénre szűkebb etnikai vagy kulturális közege akarata ellenére próbálja rákényszeríteni saját értékeit és normáit. Ez esetben az államnak az egyéni autonómiát védendő közbe kell lépnie a „renegát” érdekében.

Úgy sejtem, itt van a kutya elásva. A teória tudomásul veszi ugyan a nemzeti identitás létét és fontosságát, de olybá tűnik, mintha közömbös lenne a nemzeti identitás egyének fölötti léte és értékei iránt. A liberális érvelés sikeresen szegezhető szembe a többségi nemzet nacionalizmusra épülő államrezonjának elutasító attitűdjével, hiszen a nemzeti hovatartozástól független, általános erkölcsi érveket alkalmaz. A rivális nacionalizmus erre nem képes, erkölcsi érvek helyett végső soron csak az erőviszonyokra tud apellálni. De a liberális igazolásnak úgy látszik ára van: lemond arról, hogy a nemzet és tagjainak jogait és érdekeit a nemzeti lét önmagában való nagyszerűségével támassza alá. Látszólag nem ad számot arról, hogy önmagában miért jó és értékes dolog magyarnak lenni Erdélyben. Hogy miért jó az, hogy vannak egyáltalán magyarok.

A liberalizmus kommunitárius bírálata éppen azt szokta felróni, hogy az egyetemes igényű és semleges. Az egyéni autonómiát előtérbe helyező liberális politikai leírás – így a kommunitáriusok – nem tud mit kezdeni az emberi élet olyan egyedi, de nem kevésbé fontos összetevőivel, illetve ezek nyomán a kormányzatra háruló „politikai” kötelezettségekkel, mint a nemzeti és kulturális identitás, a vallási kötődés, a családi értékek, a szűkebb közösségekhez fűződő vonzalmak és kötődések. Az ember nem elszigetelt individuum, a fenti kötődések nélkül senki és semmi – állítják. Így a módszertani individualizmuson alapuló liberális politikai eszmerendszer csak hiányos leírást tud adni arról, milyen is a jól működő állam, a jól működő politikai közösség.

Való igaz, hogy a liberális politikai doktrína az állam és a polgár, valamint a polgárok egymás közti viszonyára szorítkozik, méghozzá úgy, hogy a politikai közösség alanyát a lehető legszűkebben és legáltalánosabban határozza meg. A liberális állam alanya az állampolgár, nem pedig a nemzeti közösség tagja. Egy városállam liberális alkotmánya nem hivatkozik nemzeti hovatartozásra, hiszen annak nem lenne értelme. Egy soknemzetiségű állam liberális alkotmánya, bár polgárai egyénenként kötődnek valamelyik tagnemzethez, elvileg ha akarna sem beszélhetne az egyik tagnemzet iránti speciális elkötelezettségéről anélkül, hogy ezzel ne sértené meg legfőbb alapelvét, az egyenlő bánásmód elvét. A jogok és kötelességek mérlegelésekor a liberális alkotmány szándékosan nem veszi figyelembe polgárai sajátos és egyéni kötődéseit, érzelmi és szellemi vonzalmait. De nem azért, mert ezeket fölöslegesnek vagy értéktelennek tartja, hanem azért, mert csak így biztosíthatja a polgárok politikai egyenlőségét. Nem a polgárok egyedi közösségi kötődései ellenében lép fel – teszem azt a nemzetközi tőke globális fogyasztói piacának megteremtése céljából –, mint azt a liberálisok ellenfelei oly gyakran hangoztatják, hanem pusztán önkorlátozó. Nem írja elő a követendő életvitelt, etnikai és kulturális kötődést, viszont lehetővé teszi és garantálja, hogy a polgárok, állami vagy más közösségi kényszerektől mentesen, szabadon eldönthessék, kik akarnak lenni.

De vajon ez az önkorlátozó felfogás valóban kevesebb-e, mint egy lehetséges kommunitárius leírás? Vajon a politikai közösség kommunitárius megközelítése valóban több elvárást képes-e megfogalmazni az állammal szemben, mint a liberális? Még ha el is fogadjuk, hogy a nemzettudat valamilyen egyének feletti, független kollektív létező, ennek meghatározásával igencsak bajban lennénk. Végső soron nemigen jutnánk másra, mint hogy ez a megfoghatatlan valami nem más, mint ami a nemzet tagjainak gondolkodásában, értékválasztásaiban érhető tetten és írható le. Ennél többet a mértéktartó kommunitáriusok sem mondanak, hacsak nem akarják azt állítani, hogy valamely érzelmi elkötelezettség az egyénektől függetlenül is létezne és értékkel bírna. A nemzettudat hordozói és alakítói azok, akik a nemzethez tartozónak vallják magukat. Nincs értelme olyan nemzetről beszélni, amelyhez senki nem akar tartozni. Ha van is olyan, hogy kollektív nemzettudat, olyan kollektív tudat biztosan nincs, amelynek elemei egyetlen konkrét emberi lény tudatában sem lelhetőek föl. És vajon mi másra van alapvetően szüksége egy nemzeti, kulturális vagy vallási közösségnek, mint arra, hogy tagjai szabadon élhetnek bennük?

De valljuk be, ez még így is igen vérszegénynek tűnik. Rendben van: az állam nem avatkozik be, nem ír elő. A politikai szubjektumra vonatkozó liberális leírás nem zárja ki, hogy vele párhuzamosan a személyes identitás más alkotóelemeit előtérbe állító leírások létezzenek, sőt ezeknek az önmeghatározásoknak szabad kibontakozást és védelmet biztosít. De az ellentábort nyugtalanító kérdés mégis az lenne, hogy háramlik-e mindezek alapján a Magyar Köztársaságra bármifajta pozitív kötelezettség, hogy a magyar nemzeti kultúrát ápolja és felvirágoztassa. (Most tegyük zárójelbe azt a fogas kérdést, ki mit ért a „magyar nemzeti kultúra” fogalmán. Tegyük fel, hogy ebben a kérdésben megfelelően széles körű konszenzus van.) Bár kétlem, hogy a magyarságukat foglalkozásszerűen űző honfitársaimat ez megnyugtatná, de véleményem szerint háramlik.

Mindenekelőtt azért, mert minden jel arra mutat, hogy a magyar választópolgárok túlnyomó többsége ezt elvárja a mindenkori magyar kormánytól. Márpedig a választók elvárásait egy demokratikusan választott kormányzat nem hagyhatja figyelmen kívül. De ennél a végső soron száraz és empirikus megfontolásnál messzebbre is merészkedhetünk. Térjünk vissza a kollektív kisebbségi jogok igazolásához. A gondolatmenetből az következik, hogy a nemzeti identitás nem egyszerűen egyik alkotóeleme az ember személyes identitásának (mint például a teknőctartás), hanem kiemelkedően fontos alkotóeleme. Ahhoz, hogy erre hivatkozva valaki erkölcsi igényt támasszon az állammal és a többségi nemzettel szemben, fel kell tételezni, hogy a nemzeti identitás megtartásához komoly személyes érdek fűződik. Ez pedig csak akkor áll fenn, ha személyiségünk ezen szelete az emberi méltóság és az emberi önmegvalósítás fontos tényezője, amely ilyenformán önmagában erkölcsi értékkel bír. Az államnak tehát érdeke és kötelessége, hogy polgárai ezen erkölcsi tulajdonságát védje és gazdagodását elősegítse, egyéni és kollektív szinten egyaránt. A sort folytathatnánk azzal, hogy a nemzeti identitás a politikai közösségek szerveződésének (az esetek többségében) alkalmas keretet biztosít; hogy a közösség és a hagyomány megtartó ereje (a magyar magyarok egyik kedvenc fordulata) fontos szerepet játszik életünkben; hogy a magyar nemzeti kultúra, nyelv becses és megőrzésre méltó dolgok, stb. Az alapkérdésre válaszolva tehát: az hogy valaki magyar, jó dolog. Nekünk, jó pár milliónyi magyarnak a Duna mentén és az Óperencián túl, bizonyosan az. Nem jobb, mint egy románnak az, hogy román, vagy egy franciának, hogy francia. Ugyanolyan jó, és feltétlenül sokkal jobb annál, mint ha nem lennénk semmik.

Mielőtt azonban ezen felbuzdulva nemzeti elkötelezettségű polgártársaim tömegestől kérnék felvételüket liberális pártokba, nem árt figyelmeztetni őket: a magyar nemzethez és kultúrához való kötődés érték, de nem mindenekfelett az. A nemzeti lelkesedésnek és a kormány ez irányú buzgalmának határt szab az alkotmány, az emberi szabadságjogok, illetve más nemzetiségű honfitársaink azon joga, hogy ők is megőrizzék a maguk nemzeti és kulturális identitását. A magyar kormány kötelessége, hogy ápolja és gazdagítsa a magyar kultúrát, de nem kényszeríthet senkit arra, hogy magyar legyen, és nem is bünteheti azt, aki úgy dönt, hogy lemond magyarságáról. Vagy: a népesség fogyása sem gazdasági, sem szimbolikus értelemben nem örvendetes jelenség. De a fentiekre hivatkozva a liberális állam nem tilthatja a művi vetélést. (Másra hivatkozva esetleg igen, de ez a kérdés nem tartozik ide.)

Nem több tehát, és nem kevesebb az, amit a magyar liberalizmus a magyar polgároknak kínál. Szerintem pont elég. És még valami: a magyarságról és magyar nemzeti érdekekről szóló elmélkedéseknek keretet szabnak az emberi gondolkodás nemzetek feletti, általános logikai törvényszerűségei is. Vegyük például a következő állítást: „elsőrendű magyar nemzeti érdek, hogy külföldiek ne birtokolhassanak magyar termőföldet”. Ez eddig világos. De könyörgöm, miért?!

Utóirat. A magyarság szószólói szinte sosem mulasztják el fölpanaszolni, hogy ma Magyarországon félnie kell annak, aki kimondja vagy leírja azt a szót, hogy „magyar”. Nos, a fenti röpke három lapon, az utóiratot is beleértve, pontosan harmincegyszer szerepel a „magyar” szó vagy valamely származéka (bár meglehet, ez stilárisan nem válik a dolgozat javára). Már jó fél órája annak, hogy befejeztem a körmölést. Még mindig nem félek.

• A hónap üzenete