Tóth Krisztina

Március 21.
És a hajó megy


Költészet Világnapja, hajózás a Dunán. Kb. ötven (száz! kétszáz! háromezer!) költő a hajó fedélzetén, elég valószínűtlen.

Az egy héttel ezelőtt vásárolt új cipőm van rajtam, rettenetesen töri a lábam. (Fáj, de megéri.) A táskámban egy tartalék cipő, arra az esetre, ha feladnám. A huszadik felolvasás után arra gondolok, hogy inkább egy békatalpat kellett volna bekészítenem, egyre többen szivárognak a büfé felé. Megejtő látvány, ahogy a világ minden tájáról összesereglett, meglett és sokat látott emberek kiállnak és végtelen komolysággal beleszavalják versüket a lanyhuló figyelem párás morajába. Aztán jövök Én, és meglett családanya létemre teljes komolysággal elmondom én is a versemet, megejtő látvány lehetek. Utána sodródom a tömegben, senkivel sem tudok beszélni, akivel szeretnék, miközben vadidegenek állítanak meg különféle nyelveken föltett kérdéseikkel, kedvesen mosolygok és oldalazok a saláta felé. Az igéző szemű andalúziai költő ráejti a villát a kosztümömre. (Még szerencse, hogy csak géppel tisztítható. Most moshatnám.) Hol balról, hol jobbról látom föltűnni Szőcs Gézát, de nem bírok odamenni. Őt is folyton lekapcsolják, egy hajóban evezünk, vagy mi.

Mindeközben dolgozik bennem az aggodalom, a fiam tegnap bejelentette, hogy lenyelt egy pénzérmét. Furakszom át a tömegen, közben a fejemben követem az érme útját, amint egy röntgenfelvételen forogva araszol lefelé.

Március 22.
A félmeztelen múzsa és a muzs


A délelőttöt a Heim Pál Kórház gyerekekkel zsúfolt folyosóin töltjük, Marci egyre nyűgösebb. Délfelé elkészül a röntgen, a pénz sehol. Csak viccelt különben. Mire megkapjuk a papírt, már egy óra, hazafelé a nyerőgép elalszik az autóban.

Délután István marad otthon, az Írók Boltjában Gyukics Gábor amerikai költészeti antológiáját mutatják be. Abody Rita beszél, én közben a folyóiratpolchoz lépek. Nem kéne. Míg az Alföldet keresem, valaki egyszerűen ellopja a táskámat. Mit nekem te zordon Kárpátoknak. Visa kártya, pénztárca, tb-kártya, és az útlevél is, mert a személyimet már három héttel ezelőtt ellopták, az erről szóló rendőrségi jegyzőkönyv szintén a táskámban volt. Jó kis táska volt, közel állt hozzám (úgy fél méterre). Legközelebb még az ingemet lopják le rólam, és akkor én leszek A félmeztelen múzsa, bocs.

Bernadett – és otthonról István – gyorsan segítenek letiltatni a kártyát, aztán irány haza a muzshoz. Nem túl elégedett, mondván, minek nekem egyáltalán könyvbemutatóra járni, tessék, egyből megvan a baj.

Március 23.
Tik-tak, tik-tak

Délelőtt négy órát ülök a rendőrségen, idáig hallatszik, amint otthon ketyeg a baby-sitter. A környezet egyébként a csempézett falak és a műanyag székek ellenére is megnyugtató: itt mindenkinek ellopták a táskáját, nem kell annyira mellre szívni. Jegyzőkönyv, diktálom, hogy mi volt a táskában. Amikor oda érek, hogy a három héttel ezelőtti jegyzőkönyv is, az amúgy elég fáradt hölgy elvihogja magát, aztán elnézést kér.

Hadd lám, Uramisten, mire megyünk együtt: délután az Írók Boltjába megyek. Vállamon jól szabott kis hátizsák, Bárdos Miki könyvének bemutatója alatt ujjamat gyöngéden a pántjába akasztom, és le nem teszem.

A könyvbemutatón valaki megjegyzi, hogy ez a szöveg olyan, mint a visszafelé simogatott bársony: erre szerintem évekig emlékezni fogok.

Iszonyú fejfájás gyötör. Mintha az agyam belül elválna a fejemtől és lassú forgómozgást végezne a koponyámban. Estig még kimegyünk Marcival a játszótérre, mikor este lefektetem, rögtön utána én is megpróbálok elaludni, de hajnalig gyötör a hányinger, egy belső műanyag csúszdán haladok spirálban a pokol felé.

Március 24.
Eső után köpönyeg, vagy inkább ernyő

Semmiféle papírom nincs már, tulajdonképpen megszűntem létezni. Megpróbálom kideríteni, hogy mit kellene beszereznem. Születési és/vagy házassági anyakönyvi kivonat. Megy minden, mint a karikacsapás, délelőtt 11-re mindkettő megvan. Marcinak kicsit meleg a homloka, remélem, nem lesz beteg. Délután együtt bepakolunk a táskába, a hétvégét anyámnál tölti. Este Varga Mátyással találkozunk a Fészekben, a Nagyvilág folyóirat estjén. A beszélgetést Ferencz Győző és Gergely Ágnes vezetik. Ágnes elegáns és szeretetre méltó, Győző pedig, mint mindig, lebilincselően fanyar, de azért örülök, hogy nem nekem kell válaszolni a kérdéseire.

Találok egy szép kék esernyőt, de valahogy szégyellem hazavinni. Pedig most megérdemelném.

Március 25.
Haragszik a katona

Ásni akartam a kertben, de zuhog az eső. Valami különösen ellenálló fűmagkeveréket sikerült beszerezni, talán még Marcit és a kutyát is kibírja. A tulipánhagymák szépen kikeltek, de amit a Füles nem taposott ki, azt a Marci darálta péppé a műanyag kisautó kerekeivel. A sziklakertben krókuszok kornyadoznak, Marci a lépcső helyett ezen a lankán szeret felmászni a teraszra, ezt a strapát még egyetlen virág sem bírta sokáig. És akkor a férj lila biciklijéről még szót sem ejtettünk.

Holnap kezdődik a nyári időszámítás, nahiszen.

Március 26.
Mi a túró van?

A tavasz első napja, langyos verőfény. Ásom a kertet, négyzetméternyi foltokban hiányzik a fű. Két óra múlva István megjön a bevásárlásból, leszáll a bicikliről, majd férfiúi szemét végighordozva a már elgereblyézett kerten hosszas elméleti fejtegetésbe kezd. Hogy hogy kell helyesen ásni.

Mondd el, édes, ne haljak már meg hülyén.

A szomszédból átadnak egy miénknél nagyobb ásót, a ház előtti részt már azzal ásom fel. (He-lye-sen.)

István lejön a konyhába, megeszi a túrógombócot, majd kiszámolja, hogy mennyibe került az ebéd, és kijelenti, hogy ez éttermi ár, és ez azért túlzás.

Egyszer ásóval fogom kettévágni. Vagy válasszak valami szubtilisabb megoldást?

Mondjuk a mérgezett túrógombócot?

Március 27.
„A bábok közt elaludt egy hangya”

Elleptek minket a hangyák. Három útvonal fut keresztül a lakáson, a fürdőszoba küszöbénél pedig egy nyüzsgő, fekete tócsányi boly jelent meg. A járatok kapuja előtt kicsi, finom porkupac. Marci izgatottan, az ujját szopva figyeli, hogy tűnnek el a dolgozók az apró alagutakban.

Előveszem a hangyairtót. A dobozról megtudom, hogy a szer késleltetett hatású méreg, amely idővel a királynőt és a fiatal hangyákat is elpusztítja. Ezek után nincs szívem kitenni, nem vagyok én egy vadállat.

Este a szokásos felsoroláshoz (alszanak az autók, alszik a csúszda, a hinta, a nyuszikák a réten stb.) hozzávesszük a hangyákat is.

Alszanak a hangyák is, mind elpihentek a föld alatti kis járatokban.

Március 28.
Szevasz, tavasz!


Magyarázom Marcinak, hogy nemsokára jön a tavasz. Kinéz az ajtó elé: Mama, mikor jön a tavasz? Pár óra múlva bekopog a nappali ajtaján, aztán beszalad, és közli, hogy megjött a tavasz.
„Megfogjuk!” – kiabálja.

Marci, a tavaszt nem lehet megfogni.

Közben a kertben lassan kibontja virágait a japánbirs, és titokban nőnek a tulipánok.

Lehet, hogy megjött a tavasz?

Március 30.
Marad a napló

Egész délelőtt ülök az asztalnál, próbálok írni. Ritkán jön össze egyben néhány szabad óra.

Nem megy, nem megy, pedig már hónapok óta gyűjtögetem a fölmerülő versötleteket.

Marad minden ötlet, hiába dől a fény a szobába és ringatja kint a táncoló tujákat.

Délután takarítok, Marci belenéz az összecsavart szőnyegbe: ott van benne az este.

Április 1.
Április bolondja

A kutya reggel a mi ajtónk helyett a szomszédba szaladt be, majd a boldogságtól ájultan kezdte nyalni Dezső nevű szomszédunkat. Nem baj, Füleském, tavasz van.

István elvitte Marcit, egyedül vagyok.

A szokásos havi összejövetel. Verseket olvasunk. Szabó T. Anna, Gerevich András, G. István László, Imreh András és Börzsönyi Péter. Simon Balázs és Mesterházi Móni nem jött, egyébként ők is itt szoktak lenni.

Szabó T. Anna gyönyörű két verset írt, bizonytalanul mutatja őket, hogy már egy ideje elkészültek, de nem érzi őket véglegesnek. Annát egyébként Marci úgy hívja, hogy „a széphosszúhajú Anna”. G. Istvánnak megvan a képessége, hogy pontosan megfogalmazza az ember éppen csak formálódó, homályos gondolatait. Ilyenkor mindig rábólintok, hogy igen, ezt akartam én is mondani, csak nem sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat.

A vendégek éjfél körül mennek el, még éjjel kettőig ülök a fotelben, és kábán ropogtatom a nápolyit.

Április 2.
Fordítva, mindig csak fordítva

A fiúk még mindig a nagymamánál vannak, reggel orgiasztikus lustálkodást csapok, fél tizenegy, mire sikerül fölkelnem.

A kutya már majd bepisil, gyorsan elszaladunk sétálni.

Ilyenkor próbálom bepótolni a többheti alváshiányt. Minden este fordítok, de csak kilenc körül tudok nekifogni, amikor a kismackó már alszik. Néhány ilyen nap (hét) után az ember teljesen elveszti az idő és humorérzékét, a libidinális mellékhatásokról nem is szólva.

Délután végigolvasom a férj által szerkesztett orosz lapszámot. Mihail Epstejn írása az orosz civilizáció Ödipusz-komplexusáról egyszerűen fergeteges, de a Jerofejevről írottak is nagyon meggyőzőek. Viszont Nabokovnak az Anyegin angol fordításáról írt munkája kimondottan idegesítő. Elhiszem neki, hogy az Anyegin rosszul van lefordítva angolra, viszont amit javasol, vagyis a kommentárokkal és jegyzetekkel ellátott szó szerinti fordítás ötlete komplett hülyeségnek tűnik: eleve kétségbe vonja, hogy létezhet műfordítás. Én személy szerint irodalomként nem szövegértelmezéseket akarok olvasni.

Április 3.
Egy Pesti Est

Pesti Est kávézó, hétfői arcok című rendezvény: közönség szórakozni akar, várja a viccet. Ilyen szempontból a mai este szerencsésen alakul, van benne móka is: felolvasom a Volánbusz-pályaudvar avatására írt opuszt, álljon itt mellékletként (és tanulságul, milyen is az, ha). Furcsa érzés este egyedül sétálni: annyira nem járok sehova, hogy valószínűtlen ez a félórás céltalan lófrálás is. Esett, a városban jönnek-mennek az emberek, akár moziba is lehetne menni.

Éjszaka van, mire hazaérek, nyomott hangulatban üldögélek a konyhában.

Valami nincs rendben ezzel a lakással. Kéne talán hívnunk egy lakberendezőt.

Egy természetgyógyászt. Egy kertépítőt.

Vagy mit tudom én.

Lefekvés előtt mégiscsak kiteszem a hangyairtót.

Melléklet


Alapvető dolgok
(Egy buszpályaudvar alapkő-letételéhez)

A busz nekem az olyan, mint a két láb.
Nem járok rosszul, mert mindig buszon,
s ha olykor-olykor mégis villamossal,
arról hallgatnom illik most, tudom.

A fél életem lassan átbuszoztam
és néztem ki a plexiablakon,
egyszer így hagytam el a tornazsákom,
sőt, az ernyőket máig otthagyom.

Van egy olyan kis háromszögű nyílás,
tudják, ott, ahol összeér a támla:
az ember oda beteszi a táskát,
és máris nő a talált tárgyak száma.

Az ötvennyolcas volt nekem az első.
Le a hegyről és újra fel a hegyre,
mindig új út, az ember sose unta,
mert a BKV folyton elterelte.

Ott volt Misi, a budafoki Rain Man,
ő segített a nehéz kanyaroknál,
leghátul állt és berregve dülöngélt
– titkon remélem, hogy még ma is ott áll.

Aztán az egyes, a number one, a drága!
Csukott szemmel figyeltem, merre dől,
tudtam, hol járunk és még hány megálló,
és hogy hajnalban nem jön ellenőr.

Ám az egyesre lesújtott a törvény.
Jött ugyan másik busz helyette,
de nem Pestről át Budára:
olyan seb ez, mely soha nem heged be.

Én az egyes buszt sohase felejtem.
Nem pótolhatja, ne higgye, a négyes!
Kisföldalatti? Vaksiképű metró?!
Hű leszek hozzád, egyes busz, te édes!

És hogyha már a szerelemnél tartunk:
piros hetes, a szívem visszadobban.
Körtér, Gellért tér, Felszabadulás tér!
Beh rég is volt, hogy utaztunk halomban.

Hát amikor még kibuszoztunk Érdre!
Minden buszok közt király a Volán!
El nem marad se randevú se séta
soha többé a távolság okán.

De térjünk át e szép nap lényegére:
minden inog és mindennek alap kő,
hát fényeskedjék itt egy pályaudvar
és legyen letéve hozzá az alapkő!

Április 4., kedd
Így kell járni(?)

Délután babatáncházba megyek a fiammal. A hallgatóság 0-4 éves gyerekekből áll, a Muzsikás együttes húzza a talpalávalót. Marci hazafelé gajdol a babakocsiban, érik a szőlő. Elkap minket az ellenőr, és nem kegyelmez. Amit föntebb az átokról írtam, sajnos érvényes. A bácsinak nem hullanak ki a fogai, és nem esik össze holtan, átad ellenben egy csekket, hogy nyolc napon belül satöbbi.

Ellenőr, ellenőr, következő életedben és minden rákövetkezőben maradjál te mindig csak ellenőr.

Április 6., csütörtök
Pfúj, a Magdi néni ocsmány árnyéka

Délután az Ali utcai gyermekpszichiátriára megyek meghallgatni Boldizsár Ildikó előadását.

Olyan furcsa nekem ez a Rózsadomb. Mintha nem is a saját városomban lennék. A 11-es busz is egy olyan ellenszenves járat, összevissza rángatózik, mint akinek nem akaródzik olyan magasra felmászni.

Sosem bírnék lejtős utcában lakni. Nekem, mire hazaértem, világ életemben nagyon kellett pisilni, ha ilyenkor elémbe állna még egy lejtő, azt nehezen viselném. Különben az emeletet sem kedvelem, most végre két éve földszintes házban lakom.

De kanyarodjunk vissza egy 11-es buszhoz méltó hajtűkanyarral az előadáshoz: lebilincselő, mint ahogy ezt várni is lehetett. Különös véletlen: az összejövetel egyik szervezője egy általános iskolai osztálytársam, akit azóta nem láttam. Annak idején évekig és reménytelenül szerettem, most is jó erre visszagondolni. Nagyon szép férfi lett belőle, direkt jólesik vele beszélgetni. Felidézünk néhány emléket a gyerekkor poklából: a Szív utca szadista, neurotikus Bende Magdi nénijét. A tanító nénit, aki föletette osztálytársnőnkkel a kihányt mákos tésztát a tányérról. Aki büntetett, megalázott, aki ijesztgetett. Akitől évekig ágyba pisiltek a gyerekek és véresre rágták a körmüket. Kisdobosok és úttörők, szarjátok össze magatokat a szorongástól!

A Magdi nénihez képest a Thomas Bernhard egy pöttyöskönyv.

Drága Magdi néni, remélem, már nem taposod gusztustalan, vastag lábaiddal ezt a szép tavaszi földet.

Április 8.
„Transz nincs.”

„Legalábbis a te esetedben nincs” – mondá maga Jerofejev.

Valaki felhív, hogy látott egy álláshirdetést, ami érdekelhet engem. Tényleg érdekel, este el is kezdem keresni a szükséges papírokat. A diploma például mindjárt nincs meg, 1993 óta nem is láttam. Sebaj, sebaj, mostanában nagy gyakorlatra tettem szert elveszett papírok pótlásában.

Este Viktor Jerofejev Az élet öt folyója című könyvét olvasom és egyáltalán, de egyáltalán nem tetszik.

Áprirlis 10.
Ó, Tannembaum

Zöld páccal kenem a nyersfa kerti bútorokat, amelyeket tegnap a férj állított össze elemekből. Szép munkát végzett, az asztalon lehet enni, a széken lehet ülni, elégedetten üldögélünk is. Ha a gyártó szerint ez a pác fenyőzöld, akkor a tisztelt gyártó nem látott még fenyőt, vagy az a fenyő épp Benetton pulóverben volt. Mindegy, kenem azért, majdcsak kifakul a napon. És legalább nem megy bele a bogár, a szú, sőt, még az UV-sugárzásnak is ellen fog állani ez a mi négy kis székünk.

Csak hát nagyon zöld, ezt nem lehet tagadni.

Végzek, elsétálok az utca túlsó végére, és látom, hogy ami ott messze olyan nagyon zölden világít, az bizony a mi székünk és asztalunk.

A körmöm alól nem jön ki a pác, este zöld kézzel lapozom Török Sophie könyvét: Babits Mihályról. A könyv elején ez a Szabó Lőrinc-történet kicsit gyanús nekem: lehetett azért ott valami. Szegény Szabó Lőrinc, Tanner Ilona olyan ellenszenvesnek és rondának festi le, hogy szinte megesik rajta a szívem.

Volt itt valaki, aki szerelmes is volt ebben a történetben?

Április 11.
Egy nap költészet nélkül, vagyis dehogy


Bemegyünk az egyetemre egy diplomamásolatért. Marci nagyon szereti a metrót, főleg amikor előbújik az alagútból. Ide járt a mama egyetemre. Úristen, mindenki milyen fiatal. És hol van a régi jó kis lepusztult büfé. Marci ebből mit sem ért, boldogan szürcsöli a narancslevet ebben az új puccosban. Aztán jól összefogdossa az üveget, hogy még milyen sütit kér, a szép szőke lány pedig piros Segafredo egyenblúzában kirohan a pult mögül és mosolyogva ugyan, de sürgősen utántörli a kirakatot.

Marci, aki csak a felé áradó általános rokonszenv levegőjét ismeri, induláskor még visszafordul és elmondja, hogy róka rege róka. Büszke vagyok ám a fiamra.

Április 12.
Oly szomorú, hogy

A mai nap bevételei: a Petőfi Irodalmi Múzeum nem fizette ki a március 4-i farsangi rendezvényre írott legénycsúfolókat. A Rádió egy tavaly októberi (!!!) honorárium miatt küld levelet, miszerint egy rubrika kitöltetlenségén múlt a dolog, de máris intézkednek, és bocs a késésért. Semmi baj, dehogy van bennem keserűség. A Nagyvilág levélben közli hogy nem tud fizetni, ellentétben a Francia Intézettel, amelyik igen, de csak a jövő héten.

Holnap utazom viszont Debrecenbe, és a felolvasásért (ha minden igaz) háromezer forint üti a markomat.

Kapzsi vigyorral dörzsölgetem a kezemet, dől a pénz.

Ja, és ha már a hőbörgés ideje jött el: a Cserna-Szabó szerint nekem otthon semmi dolgom, mert egy gyerek az nem gond, az övéké pl. bölcsibe jár, egy lakást pedig nem kell rendben tartani, az csak úgy magától alakul. (!!!) Vigyázz, Cserna-Szabó, be ne teljesedjék, amit kívánok.

Mara Belcseva verseit fordítom éjszaka nyersből.

Április 13.
Debrecenbe kéne menni

Megyek is, a déli vonattal. Odaúton az Olajos családdal találkozom, Olajos Gyuri (képzőművész), felesége, Ildikó (fotóművész) + a három lány (örökmozgók), akik különféle színes alakzatokat képezve tűnnek fel és el az Intercity ülései között. Olajosék nekem a kiegyensúlyozott családot jelentik, bár lehet, hogy ehhez nekik is volna hozzáfűzni valójuk, állítólag mostanában néha ruhában alszanak el.

A lányok gyönyörűek, leszálláskor Gyuri megmutatja, hogy az Ilka nyakában lévő halványlila gézsálat ők festették virágszirommal. Közben azt is megtudom, hogy milyen állat a kaprony.

Hát ilyenek ezek az Olajosék.

A felolvasástól váratlanul (nem igaz: teljesen várható volt) elmegy a kedvem, úgyhogy elvillamosozunk ugyan a helyszínre, de nem olvasok egy sort se, sőt, az első vonattal vissza is indulok Pestre.

Lépésben halad a vonat a megáradt Tisza felett a töltésen: ameddig a szem ellát, mindent belep a mozdulatlan, iszapszínű víz.

Április 14.
Nő a füvünk!

Bizony! Egyelőre csak oldalnézetből látszik valami bátortalan bársony, olyasmi, mint a kamaszfiúk szakálla.

Az ablak előtt kizöldellt a nyárfa: a levelek még olyan frissek, hogy a színük szinte sárgás, a felszínük gyűrött, mint a kisbabák tenyere. Virágzik a nefelejcs és a medvetalp, kinyíltak a nárciszok is.

A régi lakásunkban nefelejcskékre festettem a falakat. Most ellenállhatatlan vágy fog el, hogy itt is minden falat kékre fessek, de belül már előre hallom István oktalan és földhözragadt kifogásait. Hogy így is nagyon jó.

Délután elolvasom Feldmár András Tudatállapotok szivárványa című könyvét és ismét úgy döntök, hogy

1. rendezni fogom a kapcsolatomat az anyámmal

2. rendbehozom a házasságomat

3. kiegyensúlyozottabb kapcsolatot igyekszem kialakítani a gyerekemmel

4. és egyáltalán, egészségesebben fogok élni, de a vizeletemet egyelőre bocs, de nem kezdem el inni. (És ha minden ezen múlik?!!!)

Este Orbán Ottót hallgatom a rádióban: ahogy beszél, attól hirtelen a költészet napja van. Éltesse őt az Isten.

Április 15.
A fiúk a nagymamánál

Én meg tízig ágyban. De jó nekem. Császármorzsát csinálok ebédre, és az egész szemérmetlen adagot megeszem a teraszon ülve a tepsiből. Aztán telefonálok, megérdeklődöm a fiam bevitt táplálékmennyiségét és a kiadott eredmény állagát. Minden a legnagyobb rendben.

Délután az álláshirdetés munkatervén dolgozom, azzal a folyamatos háttértudattal, hogy ez úgysem fog senkit érdekelni. Aztán az egészet lefordítom (érdekes, az jutott eszembe, hogy felordítani) franciára. Így nnni. Megy ez, mint a karikacsapás.

Este megnézem a Baltazár színház Tollasbál című előadását: fergetegesen jó.

A fiúk holnap jönnek, úgyhogy éjszakáig olvasok még: Latin-amerikai költők antológiája és Octavio Paz.

Április 16., vasárnap
Idegnyugtató felhőjáték

Délelőtt elképzelhetetlen mennyiségű ruhát vasalok ki, pedig a legtöbb ruhánkat nem is kell vasalni.

De most pont azok gyűltek össze, amiket ki kell.

Mindenki megjött, Füles egyenletesen tombol a kertben. Marcival a játszótéren töltjük a délutánt: nagyon tetszik neki, hogy amikor felmászik a mászókára vagy a csúszdára, akkor a mama fejvesztve rohan oda, hogy elkapja, ha leesne.

István közben átnézi a pályázatomat, és elégedett vele. Úgy látszik, ebben jobb vagyok, mint az ásásban.

Marci Bendegúz és Banduska nevű egyénekkel múlatja az időt a homokozóban hétig, aztán még olvassuk kicsit a traktoros könyvet. Fürdés. – A mamának két cicije van. Még szerencse.

Este Nyerges András könyvét olvasom: Senkiföldje: irodalom. És azon tűnődöm, hogy meg lehet-e tisztán úszni mindent, és ha igen, vajon nagyon drágán kell-e fizetni érte. Azért vannak, akiknek sikerült.

Április 17., hétfő
– Egy kétdiplomás nő – mondaná ünnepélyesen a nagymamám

Elkészült a diplomám másolata. Közben az eredeti is meglett, pontosabban kiderült, hogy kölcsönadtam valakinek, mert kellett egy álláshoz, de erről itt most nem szívesen írnék bővebben. Mindegy, most aztán van kettő, egy eredeti meg egy másolat.

Marci kérdezi, hogy a metró nem fél-e bent a sötétben.

Hát nem tudom, lehet, hogy már megszokta.

A leanderem levelein kicsi, hófehér foltok jelentek meg, mintha festék volna, de elhal tőle a levél.

Ha valaki tudja, mi ez, hívjon fel telefonon, adok cserébe egy másik tövet. (Rózsaszínt.)

Megkapom a rendőrségtől az értesítőt, hogy beszüntették a nyomozást ismeretlen tettes ellen.

Ismeretlen Tettes, te rohasztod a leanderemet.

Este Csontos Erikáék jönnek Toma nevű fiukkal: visszahoznak egy csomó babaruhát. Valószínűtlen belegondolni, hogy tavaly még ekkora volt a fiam.

Ezen felbuzdulva este átválogatom a téli pulóvereket, mindegyik bolyhos és kinyúlt: valahogy én is valószínűtlenül öreg vagyok.

Kéne talán egy új pulóver.

• Kultúra