Zolnay János

A Fidesz másképpen reagált a vereségre októberben, mint áprilisban. Az országgyűlési választások elbukásába a Fidesz máig nem nyugodott bele, a helyhatósági kudarcot Áder János azonnal elismerte. Ezáltal óhatatlanul is elismerte az áprilisi eredmények el nem ismerésén alapuló politizálás kudarcát is. Az el nem ismerés kurzusának jövője attól függött, hogy sikerül-e a Fidesznek ismét döntetlen közeli eredményt kiharcolnia, és a választások tisztaságát újból kétségbe vonva tartósan megkérdőjelezni a képviseleti szervek legitimitását. Nem sikerült: a jobboldal vereséget szenvedett a falvak és a kisvárosok szavazói által megválasztott megyei önkormányzatok négyötödében; a megyei jogú városok háromnegyedében, és jelentős pozíciókat vesztett a kisebb városokban. Ugyancsak vesztett a fővárosi kerületek zömében, és távolabb került a főváros kormányrúdjától, mint valaha. Ez a legsúlyosabb veresége a Fidesznek 1994 májusa óta.

Áprilisban a Fidesz politikai tőkét kovácsolhatott volna abból, hogy a két forduló között csaknem fordított az eredményen, és mindössze ötmandátumnyi különbséggel maradt alul. De a második fordulós egyenlítés annak az antiparlamentáris politikának volt a sikere, amely lehetetlenné tette a vereség elismerését. Pokorni Zoltán hosszú perceken át dadogva, verítékezve próbálta befejezni körmondatait a Millenáris felajzott közönsége előtt, de képtelen volt kimondani: vesztettünk. A tömeget egyszerűen nem lehetett hazaküldeni, csak azzal áltatni, hogy az új parlamenti többség és az intézmények valósága mellett létezni fog egy másik valóság, a végtelenített kampány valósága. Csak ki kell tartani, amíg helyre nem áll a világ rendje. A világ rendje nem állt helyre, az önkormányzati bukás annyira súlyos és egyértelmű, hogy nem maradt tér folytatni az el nem ismerés politikáját, de utólag, fél évvel a kormányhatalom elveszítése után már csak a kényszerű beletörődés lehetősége marad, az utólagos elismerésé nem.

„A gondviselés úgy alakította, hogy bár többen járunk az új honfoglalás útján, mint korábban bármikor, a magyarországi magyarok nagyobb része más utat választott” – mondta három nappal később, október 23-án Orbán Viktor. Regényes, de egyértelmű beszéd. Jelentése: térjetek haza, hűvös ősz van, senki sem kíváncsi már rátok. A gondviselés akarata egyértelmű, a többség igazodik az új hatalomhoz. A városházák, megyeházák előtt aligha lehet politikai performanszokat rendezni. Bele kell törődni abba, hogy a Fidesz képtelen lefedni az egész jobboldali térfelet, ha szélre húzódik, üresen marad a jobbközép. Az MDF már tavasszal bejelentette igényét az utcától viszolygó mérsékelt konzervatív parlamenti párt szerepére. Nem kellett mást tennie, csak fintorogva távol tartani magát a gyűlésektől, hídfoglalásoktól, a szavazatok újraszámlálását vagy az MTV kiporciózását követelő akcióktól, és persze szükség volt arra is, hogy hét megyében önálló listáról képviselőket juttasson az önkormányzatokba, átlépve a négyszázalékos küszöböt.

Ezzel a számottevő választási sikerrel a Fórum elfoglalta kiszemelt helyét a politikai palettán, majd pozícióját megerősítendő négy hatalmas pofont adott szövetségesének. Az első három nyaklevest Dávid Ibolya keverte le: az MDF győzelmét ünnepelte az önkormányzati választások Fidesz számára gyászos éjszakáján; majd rövid úton kidobta az őt pártuniós ajánlatokkal zaklató fideszes vezetőket; végezetül pedig részt vett az október 23-i parlamenti megemlékezésen, és kezet nyújtott a miniszterelnöknek. Ne feledjük, igazságügy-miniszterként az MDF elnöke tavaly ősszel még védelmébe vette azokat, akik Mécs Imre felakasztását követelték a 301-es parcellánál. Negyedszerre Katona Kálmán pofonja csattant a legnagyobbat, közvetlenül Deutsch Tamás arcán: a Fidesz–MDF budapesti listavezetője a pártközi megállapodást felrúgva réges-régi pártja, az MDF frakciójában foglalt helyet a fővárosi közgyűlésben.

Mivel a tényleges cél, a pártunió kútba esett, az elszabaduló Hajrá Magyarország projekt halálos veszélyt jelenthet a Fidesz számára. A kártétel máris kézzelfogható: a párt szombathelyi, szegedi, szolnoki, soproni, miskolci, egri és a korábbinál is súlyosabb – a polgármesteri poszt mellett a közgyűlési többséget is elveszítő – székesfehérvári kudarcában a helyi szervezetek megosztottsága és a pártközpont oktalan diktátumai mellett nagy szerepük volt a polgári körökbe szerveződött mezei hadaknak is. Szegeden egyenesen a polgári körök erőszakolták ki a vesztes polgármesterjelölt kandidálását. Az ismételt kudarcot sehogyan sem lehet megmagyarázni, a mozgalmárok pedig magukra maradnak indulataikkal. Tényleg elhihetik, hogy ők „Közép-Európa legnagyobb civil szerveződése”, és esetleg nem hagyják magukat hazaküldeni. Ha a Fidesz nem változtat politikáján, belerohanhat abszurd népszavazási kudarcokba, vagy kijátszhatja egyetlen tényleges parlamenti lapját: belpolitikai követelések okán vagy ürügyén megakadályozhatja az EU csatlakozási szerződés aláírásához szükséges alkotmánymódosítást. Ha megteszi, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Kétséges, hogy a Fidesz számára van-e még visszaút a normális parlamenti politikába. A pártnak jelenleg nincs elnöke, csak a nem létező, pártokon felüli egységes jobboldalnak van vezére. Orbán Viktor, Pokorni Zoltán, a jogerősen elmarasztalt Várhegyi Attila így vagy úgy, de kivonult a párt vezetéséből. Deutsch Tamást a legfelsőbb intelem ellenére sem választotta vezetőjévé a rakoncátlan frakció, ráadásul Deutsch most már két budapesti bukásért visel közvetlen felelősséget. Kövér László vesztő embere volt tavasszal a Fidesznek és csak nagyon óvatosan osonhat vissza a színpadra. Katona Kálmánnak bottal ütheti a nyomát a fővárosi Fidesz-frakció. Ekkora káderveszteséget egyetlen csapat sem viselne el. Szájer Józsefet háttérbe szorították. A frontemberek közül csak Áder János és Rogán Antal jelenítette meg a pártot az elmúlt hónapokban.

Még nyomasztóbb kérdés, hogy vajon az ország számára van-e még visszaút a konszenzusos demokráciához. Ma már nincs egyetlen olyan szimbólum, ünnep, történelmi igazodási pont, amely a köztársaság közösnek tekintett jelképe lehetne. Nincs egyetlen jogintézmény, szokásjog vagy illemszabály, amelynek kapcsán a politikai élet szereplői megbízhatnának egymásban. Nincs egyetlen alkotmányos intézmény, amelynek veszélyeztetése esetén a közvélemény biztosan felszisszenne. Nincs egyetlen társadalompolitikai célkitűzés, amelyben minimális egyetértés lenne. A politikai intézményrendszer viszonylagos stabilitását nem a konszenzus és a szolidaritás, hanem a konszenzushiány és a gyanakvás biztosítja.

---

Az önkormányzati választások éjszakáján a győztesek persze ünnepeltek. A szocialisták annak örültek, hogy a minimális parlamenti többség és az állandó obstrukciós fenyegetettség jelentette nyomás lényegesen enyhülhet az elsöprő önkormányzati győzelem és az MDF megerősödése után. A szabaddemokraták részben annak örültek, hogy a szocialisták öröme azért nem teljes: a fővárosban nem lesz abszolút többsége az MSZP-nek és Gy. Németh Erzsébet közelébe sem került a főpolgármesteri posztnak. Az SZDSZ meghatározó politikai erő maradt Budapesten, megtartotta 3 polgármesteri posztját a megyei jogú városokban és 9 polgármesteri posztját a tízezer főnél népesebb, de nem megyei jogú városokban. Tíz megyében önálló listáról, két további megyében pedig a szocialistákkal közös listáról képviselőket juttatott a közgyűlésekbe. Történt mindez az ügynökbotrány és Kis János kilépése után, miközben a párt országos támogatottsága öt százalék alá süllyedt, és a szabadelvű publicisták végeérhetetlen cikksorozatokban írják a párt nekrológját az Élet és Irodalom hasábjain. Mindez meg sem suhintotta az SZDSZ önkormányzati pozícióit; Papp János békéscsabai, Dióssy László veszprémi, Wittinghoff Tamás budaörsi vagy Bodrogi Györgyné nagykátai győzelme egy pillanatig sem forgott veszélyben. Ha valaki komolyan meg akarja érteni az elvi és pragmatikus politizálás dilemmáját, akkor mindenekelőtt ezt kell meggyőzően elemeznie.

A helyhatósági választásoknak hagyományosan van egy légies és egy súlyos politikai tétje. Egyrészt kontrollszavazás, „a választások harmadik fordulója”, amely a fél évvel az országgyűlési választásokat követően az időközi közvélemény-kutatásoknál látványosabban, de jóval pontatlanabbul jelezheti az inga elmozdulását. Az arányos, listás megyei, illetve fővárosi választási szisztéma nem illeszkedik a megyei jogú városokban alkalmazott többségi elvű települési választásokhoz, ráadásul a megyei közgyűlésekbe a tízezer főnél kisebb, illetve népesebb települések külön listáról küldhetnek képviselőket, ami tovább torzítja az eredményeket a pártok országos támogatottságához képest. A megyei közgyűlésekbe a választók pártszimpátiáik alapján küldenek képviselőket – ugyan milyen egyéb szempontot vehetnének figyelembe –, az ugyancsak arányos elv alapján megválasztott fővárosi közgyűlés összetétele azonban teljesen eltér az aktuális pártpreferenciáktól. A kétféle listás eredmények összevonása tökéletesen értelmetlen, még akkor is, ha eltekintünk a megyei jogú városok úgy kétmilliós népességétől.

Ennek ellenére a pártok minden helyhatósági választás után engednek a csábításnak, különösen akkor, ha valamilyen metszetben minden résztvevő győzelmet hirdet. Ebben az évben a kormánypártok 48,6%-kal „győztek” az összevonhatatlan listák együttes eredményei alapján, szemben az ellenzéki pártok 32,8%-os és a függetlenek 18,5%-os „eredményével”. De ezek csak durva arányszámok; a BM választási honlapja előzékenyen kínálja fel a legkülönfélébb értelmezéseket az ínyenceknek. Az „elemzések” linkre kattintva szórakoztató adatsorokat találhatunk a pártok önálló és összevont listás eredményeiről, megtudhatjuk az indulók erősorrendjét a Magyar Szocialista Párttól az Arménia Népe Egyesületig, sőt, az is kiderül, hogy az ország népessége miként oszlik meg a különféle színezetű polgármesterek vezette települések között.

A választások igazi, fajsúlyos tétje a megyei, települési önkormányzatok megszerzése. A megyei önkormányzatoknak semmiféle politikai szerepük nincs, ezért a kis és közepes települések választói kizárólag pártlogók közül választhatnak, megyei önkormányzatok „politikai teljesítményét” aligha van módjuk értékelni. 1998-ban 16 megyében jobboldali, négy megyében – Somogy, Heves, Csongrád és Békés megyében – baloldali többségű önkormányzat alakult. Idén a várakozásoknak megfelelően átlendült az inga, és14 megyében alakult ki baloldali vagy baloldali-liberális többség, a balra húzó „civil” szervezeteket, így például Gyenesei István – egykor az MSZP-ből kiszakadt – somogyi magánpártját, a Somogyért Egyesületet is ideszámítva. Három megyében – Vas, Győr-Sopron-Moson és Zala – lesz jobboldali többség, két megyében – Veszprém és Fejér megyében – patthelyzet alakult ki. 1994-ben a szocialisták, négy évvel később a Fidesz, idén ismét a szocialisták nyugtázhatták, hogy a megyei eredmények a hivatalban lévő kormány politikáját igazolják.

Az öröm azonban egyik esetben sem volt felhőtlen. 1994-ben a megyéket anakronisztikus képződményeknek tekintő szabaddemokraták sejthették, hogy a megyeházák elfoglalása után az amúgy is megyepárti szocialisták nem fogják feladni ottani pozícióikat a közigazgatási modernizáció kedvéért. Így is történt, a kompromisszumos 1996-os területfejlesztési törvény nyitva hagyta a legfontosabb kérdéseket: a megyei vagy a létrehozandó regionális igazgatási szinthez telepítsék a kormányzati és EU-forrásokat fogadó fejlesztési tanácsokat, és melyik szinten van szükség választott képviseletre. 1998-ban már látni lehetett, hogy a közigazgatási reform alapkérdésének megválaszolását nem lehet sokáig halogatni. A Miniszterelnöki Hivatalban dolgozó Balsay István és az általa vezetett közigazgatási reformműhely munkatársai vegyes érzésekkel szemlélték a Fidesz győzelmét a megyék többségében, mert a kormánypárt ismét csak érdekeltté vált a megyerendszerre épülő igazgatási szisztéma megőrzésében. 2002-ben ismét a szocialisták irányítják a megyei önkormányzatok többségét. A megyék mögött áll a szocialista kötődésű Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége, a legerősebb önkormányzati szövetség, amelynek komoly szerepe volt az Orbán-kormány megbuktatásában, és komoly számlát igyekszik benyújtani a Medgyessy-kormánynak. Másfél év múlva azonban üt az igazság órája; hacsak nem jön közbe valami baleset – például belpolitikai akadály –, akkor Magyarország tagja lesz az Európai Uniónak, ugyanakkor valószínűtlen, hogy összejönne a kétharmados önkormányzati törvény módosításához szükséges politikai elszántság. Elkezdődik az uniós fejlesztési pénzek beáramlása, és közben megmarad a 19 önkormányzati megye rendkívül erős legitimitással és rendkívül korlátozott jogkörrel, a megyei költségvetéseket sokszorosan meghaladó uniós források felett pedig a gyenge legitimitású és erős állami befolyás alatt álló regionális fejlesztési tanácsok diszponálnak majd.

---

Budapesten Demszkyt harmadszor is közvetlenül választották főpolgármesterré, és negyedig ciklusát kezdheti meg a város élén. A főpolgármester taktikája kíméletlen volt, és eredményes. Porig alázta szocialista kihívóját, nem titkolva, hogy Gy. Németh Erzsébetet nem tartja komoly riválisának, nem is szándékozik vele komolyan vitatkozni, viszont ügyes főpolgármester-helyettest lát benne, no persze nem Atkári János helyén, és nem túlságosan közel a kasszakulcshoz. Ugyanakkor Medgyessyre és a kormányzati hátszélre hivatkozva kampányolt. A szocialista szavazók többsége értette az üzenetet, és Schmitt Pál ellenében az esélytelen Gy. Németh Erzsébet helyett inkább Demszkyre szavazott. A főpolgármester 46%-os eredménnyel majd 11%-ot vert rá Schmitt Pálra, emellett 24%-ot söpört be az SZDSZ-lista számára, és persze fikarcnyi hálával sem tartozik a szocialistáknak. Példátlan teljesítmény ez, és bizony pragmatikus, az ellenfél kegyetlen, időnként inkorrekt módszereit eltanuló, a politikai morált a kampánytaktikától gondosan távoltartó praktikák is állnak a siker mögött, a valós várospolitika elismerésén túl.

Schmitt Pál elindítása nem volt eleve kudarcra ítélt ötlet, de a vérre menő politikai küzdelmekben járatlan diplomata nem tudta hárítani a dörzsölt szocialisták provokációit; az MSZP a jelölés pillanatától nem engedte meg a népszerű (sport)diplomatának, hogy független, világot látott charmeurként építse fel Demszky ellenpárját. Kovács László időnek előtte visszahívta őt Bernből, és finoman elejtett egy-két pikírt megjegyzést Schmitt korábbi hiú NOB-elnöki ambícióiról. A diplomata és a Fidesz is besétált a csapdába: tiltakoztak a külügyminiszter eljárása ellen. Ez volt a cél, egykettőre odalett Schmitt függetlenségének nimbusza. Demszky aztán már kedvére festhette az ördögöt a falra, mondván, közvetlenül Schmitt mögött Kövér László masírozna be a Városházára. De Schmitt Pál túlságosan nagyszabású fejlesztési terveivel és túlságosan kicsinyes kedvezménykártya- és savanyúcukor-osztogató ötleteivel nem tudta meggyőzni a közvéleményt arról, hogy valóságos várospolitikai alternatívát nyújt Demszkyvel szemben, sőt, még arról sem, hogy értene egy nagyváros irányításához.

A főváros helyzete sajátos. Az előző ciklus keserű tapasztalatai is sejtetik, hogy a kormányzati hátszél ezúttal nem puszta szlogen: minimálisan a 4-es metró felépítését jelenti, méghozzá az eredeti tervhez képest meghosszabbított nyomvonalon és a főváros számára jóval kedvezőbb feltételekkel, valamint az északi Duna-híd építésének elkezdését. Ugyanakkor a fővárosnak jelentős pénzügyi tartalékai vannak, és az összes helyi adóbevétel 44%-a a főváros költségvetését gazdagítja. Budapest a leginkább érdekelt abban, hogy a kormány növelje a személyi jövedelemadó átengedett, illetve helyben maradó hányadát; és a kormány hajlik arra, hogy részben teljesítse ezt az amúgy teljesen igazságtalan – a gazdag településeknek kedvező és a szegények számára hátrányos – követelést. Függetlenül tehát attól, hogy miként alakulnak a makrogazdasági mutatók, a főváros mindenképpen jelentős többletforrásokra számíthat a következő években.

A kerületekben is pozíciókat vesztett a jobboldal. A Fidesz elveszítette a terézvárosi polgármesteri széket és a testületi többséget. Igazi politikai szenzáció, hogy a XI. és II., illetve az V. kerületben is szocialista győzelem született a polgármester-választáson, és patthelyzet alakult ki a II. és V. kerületi képviselőtestületben. Ellenpélda az 1990 óta szabaddemokrata irányítású Zugló, ahol a polgármester asszony és a szocialista jelölt mellett nevető harmadikként fideszes politikus győzött. Igaz, az új polgármester kisebbségben kormányoz majd, mint ahogyan kisebbségben maradt a két egykor SZDSZ-renegát jobboldali polgármester, az újpesti Dercze Tamás és az óbudai Tarlós István is. Csécsei Béla és Gegessy Ferenc is negyedik ciklusát kezdi a Józsefvárosban és a Ferencvárosban. Igaz, Csécsei első ízben szocialista támogatással indult, viszont első ízben nem kisebbségben lesz kénytelen dolgozni. Gegessy változatlanul szabaddemokrata politikus.

---

A Fidesz veresége a megyei jogú városokban a legdurvább. Négy évvel ezelőtt 10 nagyvárosban választottak jobboldali polgármestert, ebből most ötöt elveszítettek. Szombathely, Szeged és Miskolc elveszítése várható volt, miután a jelöltállítással kapcsolatos helyi konfliktusok, illetve a pártközpont diktátumai eleve felszabdalták a potenciális jobboldali szavazótábort. Ép ésszel nem lehet megérteni a párt székesfehérvári taktikáját sem, ahol a két régi polgármester, Balsay István és a helyiek által favorizált Nagy István késhegyig menő küzdelmének a központ a teljesen esélytelen Gógl Árpád jelölésével vetett véget, eltaszítva egyúttal az MDF szavazóit is. Pedig a városokban az önkormányzati választási eredmények nem követik az országos pártpreferenciák változását. Ha egy polgármestert a helyiek sikeresnek tartanak, akkor a helyén tartják, még akkor is, ha pártjára rossz napok járnak. Ha rossz híre kerekedik egy helyi vezetőnek, a választók akkor is elcsapják, ha pártja éppen kormányoz.

Egykor fideszes irányítású város volt Nyíregyháza, Pécs, Székesfehérvár és mostanáig fideszes polgármestere volt Szolnoknak. Nyíregyházát már 1994-ben elveszítette a Fidesz, Pécsen négy évvel később győztek a szocialisták. A két nagyvárosban idén már meg sem próbált komoly jelöltet állítani a jobboldal, annyira reménytelen vállalkozásnak tűnt Csabai Lászlóné és Toller László legyőzése vagy a közgyűlési szocialista többség megtörése. Székesfehérváron négy éve alig néhány szavazattal győzött a szocialista polgármesterjelölt, éppen a fideszes polgármester és az ugyancsak fideszes ex-polgármester rivalizálása miatt. Az eljátszott városházát itt sem sikerült többé visszaszerezni. 2002-ben már fölényesen győzött Warvasovszky Tihamér szocialista polgármester, és az MSZP-nek meg az SZDSZ-nek mostantól együttesen többsége van a közgyűlésben is. Jóval nagyobb meglepetés, hogy Szolnokon is szocialista győzelem született: Botka Lajosné, a Varga Katalin Gimnázium igazgatója, a város egyik vezető oktatáspolitikusa lett a polgármester. Ugyancsak meglepetés a szocialista győzelem Sopronban. Szocialista irányítású a két rivális, dinamikusan fejlődő mintaváros, Győr és Sopron. Egyikük el fog bukni a régióközpont szerepéért folytatott harcban. Az SZDSZ megőrizte három megyei jogú városi polgármesteri posztját, ráadásul Papp János és Kocsis Imre Antal szocialista támogatás nélkül győzött Békéscsabán és Szekszárdon. A szabaddemokrata irányítású városokban mindenütt átlagot meghaladóan szerepeltek az SZDSZ-es képviselőjelöltek is. A szocialista és liberális vezetésű városokban sehol sincs jobboldali többség, de a szabaddemokraták pozícióit javítja, hogy az MSZP-nek 11 városban csak az SZDSZ-es képviselőkkel együtt van többsége.

A jobboldal kezén öt nagyváros maradt: Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Kaposvár és Zalaegerszeg. Az elmúlt ciklusban Hódmezővásárhely politikai viszonyai Kolozsvárét idézték, ott ugyanis Funar polgármester nem engedi be a városházára a többségben lévő ellenzéki tanácsosokat, válaszul ők sem ismerik el Funart polgármesternek. Hódmezővásárhelyen is valami hasonló történt; a néhai Rapcsák András egy ízben kalapáccsal verte le a lakatot irodájának ajtajáról, de újabb felfüggesztés lett a jutalma. Végül időközi választások tisztázták a helyzetet, jóllehet Rapcsák nem sokkal élte túl újabb győzelmét. Debrecen és Kaposvár igazi fideszes sikerváros. Debrecent éppenséggel a szabaddemokraták játszották el: Hevessy József volt polgármester 1990 és 1998 között katasztrofális teljesítményt nyújtott; a széttagolt, drága intézményrendszer fenntartása és a presztízsberuházások a csőd szélére sodorták a várost, a befektetőket viszont sikerült távol tartani Debrecentől. Idén nemcsak Kósa Lajost választották újjá, de valamennyi egyéni választókörzetben jobboldali jelölt győzött. Kaposváron Szita Károly 1994 óta polgármester, most is fölényesen választották újra. 1998 óta a városi közgyűlés is jobboldali többségű. Az eredendően jobboldali érzelmű város méltányolja a dinamikus és időnként kíméletlen városfejlesztési projekteket.

A tízezer főnél népesebb, de nem megyei jogú városok közül 52 városnak van szocialista, 9 városnak pedig szabaddemokrata polgármestere. A kilenc SZDSZ-es polgármester közül négyen szocialista támogatás nélkül nyertek. Jobboldali polgármestere van 29 városnak, míg 28 város élén független polgármester áll. 1998-hoz képest a jobboldali pártok 16 várost veszítettek el, és 2 új várost nyertek. A szocialisták 21 új polgármesteri posztot nyertek, és kettőt veszítettek el. Az SZDSZ egyetlen vesztesége ebben a településkategóriában Százhalombatta, amelynek mostantól szocialista vezetője lesz. Olyan békebeli konzervatív kisvárosokat is elveszített a jobboldal, mint Balassagyarmat, Keszthely vagy Gyula.

---

A helyhatósági választások legsötétebb fejleménye a jászladányi cigány kisebbségi önkormányzat megválasztása, élén a polgármester feleségével. A négyötöd részben nem cigányokból álló CKÖ meg fogja szavazni a romák teljes közoktatási elkülönítését szolgáló alapítványi iskola létrehozását, majd feltehetően feloszlatja önmagát. Négy évig nem lesz új választás. Vonzó precedens lesz ez minden hasonló település számára.

A jászladányi botrány igazolhatja a kisebbségi önkormányzati rendszertől régóta utálkozók véleményét: a szisztéma úgy, ahogy van alkalmatlan arra, amire létrehozták, a kisebbségi közösségek hatékony képviseletére és érdekvédelmére. Pedig sokkal jobbat aligha lehetne kitalálni. A kisebbségi törvény nem rossz, csak befejezetlen jogszabály; a kisebbségi önkormányzatok rendszere nem eleve elfuserált konstrukció, csak éppen hiányoznak a hatékony működéséhez szükséges jogi és pénzügyi garanciák.

Évek óta, úgy az első kisebbségi választásoktól jobb társaságokban sikk ódzkodni az egésztől; persze annak tudatában, hogy a kétharmados törvény módosítása úgyis valószínűtlen. Horváth Aladár, aki Medgyessy tanácsadója, szintén pokolba kívánná az egész kisebbségi önkormányzati rendszert. Veszélyes és felelőtlen dolog mindenestül elvetni ezt a jogintézményt. Veszélyes, mert jogfeladást jelent a nehéz és kínkeserves, de azért nem reménytelen jogkiterjesztés alternatívájával szemben. Felelőtlen, mert nem számol azzal, hogy a jászladányi alapítványi iskoláról nem is hallott volna a közvélemény, ha a helyi cigány önkormányzat nem áll a sarkára, és nem él egyet(nem)értési jogával. A bogácsi (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) roma nebulók külön étkeztetéséből, a halmajugrai (Heves megye) iskolaigazgató jogellenes kinevezéséből, az erdőtelki (Heves megye) rasszista biológiaórákból is csak azért lett ügy, mert a helyi cigány önkormányzatok azt tették, ami a feladatuk. A jászladányi cigány önkormányzat nem mondhatta, hogy a közoktatási szegregáció jogellenes, mert sajnos nem az, legfeljebb csak a romák integrációjának egyetlen esélyét, a dinamikusan növekvő középfokú továbbtanulást ássa alá. A helyi CKÖ csak egyetlen dologba kapaszkodhatott, a CKÖ egyetértési jogába. Lincshangulat, gyűlöletáradat volt a válasz, majd amikor ez nem volt elegendő, a többség kisajátította magának a cigány önkormányzatot. Sajnos ez sem jogellenes, legfeljebb botrányos.

Vajon van-e akkora felelőssége a kormánynak, mint amekkora a jászladányi cigány önkormányzat most sarokba pofozott elnökének volt – legalábbis, amíg tehette.

• Idusról idusra