2016. január 8.
Nagy az öröm a magyar jobboldalon, illetve annak egy különös ágán, a menekültellenes, sőt, akár iszlamofób (egykori) liberálisok körében. Nehéz pontosan meghatározni-e kört, egy csapatban harcol Konrád György és Seres László, de végül is a magyar társadalom többsége is dörzsöli a kezét: mi megmondtuk.
2016. január 5.
Kifinomult, bár szégyenlős „érzelmi rasszizmusa” bizonyos értelemben rosszabb, mint Csurka úr nyílt rasszizmusa. (Krausz T.: Filmkultúra, 1995. május.)
Korábban a rassz volt a trükk, ma a kultúra. (Tamás Gáspár Miklós, ATV, 2015.)
2016. január 3.
Hogyan legyen a demokrata demokrata, ha a demosz nem az? Bárhogy is kerülgetik (he kerülgetik) – végső soron ez a kérdés kínozza azokat, akik liberális demokráciában szeretnének élni Magyarországon.
2015. december 29.
A 130 ember életét kioltó párizsi terrortámadás úgy kellett a magyar miniszterelnöknek, mint egy falat kenyér.
2015. december 10.
Eredetileg a menekültválságról és Törökország abban játszott szerepéről akartalak kérdezni, de közbejött az orosz harci gép lelövése. Megítélésed szerint mi történt? Mennyire veszélyes a helyzet?
2015. december 8.
Emlékművet az ártatlanul megölteknek, vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent: miképp engedhette megtörténni mindezt?
2015. december 8.
Hogy kinek állítanék én emlékművet? Fogós kérdés. Természetemnél fogva riasztanak az emlékművek, a szobrok, amelyek valamilyen személy kultuszára utalnak, mert ugyan az emlékezetnek, az egyéni és kollektív emlékezetnek szüksége van kapaszkodókra, de azt mindig az aktuális kurzus dönti el, hogy ki kap és ki nem kap, egyszóval engem nem inspirál az ötlet, kivéve, ha olyan zseniális emlékműre gondolok, mint Pauer Gyula és Can Togay elhagyott cipői a Duna-parton. Az felülírhatatlan és megfellebbezhetetlen. Ebben a városban az az én emlékművem. Ha egyszer látta őket az ember, már mindent tud a városáról. Beleértve persze a túlpart remekül kivilágított filmgyári díszletét, hajnalban és alkonyatkor. Egyébként megjegyezni kívánom, annak, hogy Nelson Mandelának még életében szobrot állítottak Londonban, annak például örültem. Annak volt bukéja.
2015. december 8.
Petőfi Sándornak nem, akkor már inkább Dukai Takách Juditnak, vagy Czóbel Minkának. Osváthnak, Gyulainak, Beöthynek sem. Minek, annyi szobruk van már a könyvekben. Lesznai Annának, Kádár Erzsébetnek, Török Sophie-nak lehetne mellszobra, női mellekkel. Babitsnak vagy Tóth Árpádnak is van elég szobra, már Kosztolányinak is. Hosszú Katinkának adnék egy szobrot, és nem mindig Hajós Alfrédnak, vagy Darnyi Tamásnak. A magyar női kézilabda válogatottból mindenkinek szobor jár. A magyar fociválogatottnak viszont egy sem.
2015. december 8.
Nincs jelöltem. Eörsi volt az első, most tíz éve, hogy meghalt, és a Színház folyóirat készült megemlékezni az évfordulóról. Annyi volt a témám, hogy Eörsi és Gombrowicz, minthogy voltaképp én hoztam őket össze, ebből lett később az Időm Gombrowiczcsal, alighanem Eörsi legerősebb prózai műve. Napló, esszé, publicisztika egyszerre. És színház. Mert Eörsinél minden színház, legfőképp maga az élet. Végül erről írtam, rá kellett jönnöm, hogy nem is tudok hozzá máshonnan közelíteni.
2015. december 8.
Én viszont a gyengéd szobrokat szeretem. A gyengéd hatalom, a soft power gyengéd szobrait. Nem hatalmasodik felém, nem zuhan rám, nem büntet, nem vádol, nem oktat, nem kelt lelkiismeretfurdalást. Nem tank, nem kard, nem ló. Csak ember, emberi. Odaül mellém. Ő ül mellém, mert együtt vagyunk, az én testem is kelljen ahhoz, hogy ő létezzen.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
5 hozzászólás
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét