2015. július 20.
A nyár elején érkezett egy kis hír, ami gyorsan el is süllyedt. Visszarángatnám én ezt a kis hírt emlékezetünk mélyéből, mert fontos tanulságot hordoz. Arra nézve, minő értékpusztító kórt terjeszt a meg nem gondolt antifasizmus ős patkánya.
2015. július 12.
(falusi posztmarxista gazdasági-etnopolitikai kéziratok)
„Felszólítom Ivačić Magdaléna és dr. Josip Ivačić zentai lakosokat, hogy törlesszék 24 éve tartó adósságukat, ami 2000 euró. Gazsó Erika, Bácskossuthfalva.” – Apróhirdetés az újvidéki Családi Kör című hetilapban, 2015. július 9-én
2015. június 16.
Lassan két évtizede, hogy az újvidéki Symposion hasábjain két részben elemeztem a vajdasági magyar sajtót. Kimutatva, például vonalzóval mértem a négyzetcentiket, kvantitatíve, és kvalitatíve is, hogy az egyetlen napilap, a Magyar Szó súlyosan elfogult a már akkor is legerősebb párt, a Vajdasági Magyar Szövetség irányában. Vagy hogy micsoda dolog, hogy a pártelnök felesége került a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségnek élére, így aztán már kora reggel, otthon napindító értekezletet tarthatnak.
2015. június 15.
Eörsi János, a Beszélő alapító szerkesztője tíz éve halt meg. 2015. június 12-én a FUGA-ban emlékeztek meg róla barátai, egykori kollégái, munkatársai. Az alábbiakban Kőszeg Ferencnek az esemény megnyitójára készült írását tesszük közzé.
A kaján realista
Amikor összeállítottam ennek a mai rendezvényünknek a programját, valami címet kellett adnom a magam megnyitó szövegének is. „Nagy zakó lesz, fiúk!” írtam le idézőjelben, abban a biztos hitben, hogy ez Eörsi János egyik Beszélő-cikkének a címe. Aztán megnéztem Janó írásainak a terjedelmes repertóriumát, ilyen címet azonban nem találtam.
2015. június 11.
„A magyarok conquistador nép, amely odajutott, hogy disznókat hizlal. Példátlanul félrecsúsztak.”
Cioran 1936-ban
2015. június 10.
Ötödik rész. Égető fájdalom
Hajnalodott, a vendégek menni készültek, már a szamovár is kihűlt. Most azonban Kargunov tartóztatta őket.
– Tudom, hogy nagyon sokat beszéltem – mondta bocsánatkérő mosollyal –, de egy történetet elmondanék még Davidról és Tányáról. A rendes közlekedés úgyis csak fél óra múlva indul meg.
Aztán hogy nyomatékot adjon a kérésének, még egyszer körbe töltötte a vodkát.
2015. június 8.
Eörsi Janó tíz évvel ezelőtt halt meg.
Tizenegy évvel ezelőtt kórházi szobájában, gyógyszerektől kissé felpörgetve magyarázta, hogy diagnosztizált betegsége a leukémia egyik legrosszabb típusa, azon belül is az egyik legrosszabb (és a túlélés legkisebb esélyét kínáló) altípusa, majd rátért a fontosabb kérdésekre. Nyár volt, besütött a nap a szobába, az ágyon laptop hevert, az asztalon újságok, adatok, táblázatok, valamint kolbász és szalonna, amit az első kemoterápiát követő rosszullét elmúltával, a kényszerű infúziós lakomák után Janó elégedetten falatozott.
2015. június 2.
Negyedik rész. „Ez az, amire mindig vágytam”
A vendégeket Kargunov szabadkozása inkább felvillanyozta.
– Három óra van – mondták többen is. – A hajnali buszok úgyis csak fél ötkor indulnak. Ha Ön, Fjodor Fjodorovics, még bírja, szeretnénk meghallgatni ezt a történetet.
– Meg persze, ha Marfa Ivanovna is bírja – jegyezte meg Ludmila Tyesznyeka.
– Persze, hogy bírom, kedveském – felelt Marfa, és szeretettel pillantott Ludmilára. – Igyanak még egy teát, a szamovár nem hűlt ki.
2015. május 27.
Harmadik rész: „Hármasban vagyunk…”
Na zdrowie, skol, LeChaim – emelte fel Kargunov a poharát, és beleszürcsölt a vodkás poharába. A töményt mindig apró kortyokban itta, nem szerette, ha kapacitálták, hogy ex-re igya ki. Alekszandr Rogyionov szólalt meg:
2015. május 22.
Mielőtt tulajdonképpeni mondandómra rátérnék, rögzítenem kell néhány előfeltevést, amelyet – az olvasóimmal szembeni vak bizalom jegyében – nem tartok szükségesnek részletesebben indokolni:
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
1 hozzászólás
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét