Skip to main content

„csak nem képzeled, hogy ezt kiadjuk”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Darvasi Ferenc beszélgetése Márványi Judittal* Mándy Ivánról

Mikor dolgozott a Magvetőnél?

1961-ben kerültem oda, és ’70-ben rúgott ki Székely Magdával együtt Kardos György igazgató.

Miért küldte el Önöket?

Azt állította, hogy klikket képezünk Székely Magdával a kiadóban. Sík Csaba ezt megtoldotta azzal, hogy még csak nem is köszönünk azoknak a szerzőknek, akiket nem mi szerkesztünk. Vagy megváltoznak, vagy el kell hagyniuk a kiadót, adta ki az ukázt Kardos. Suttogva kiabált, ilyen volt a stílusa. Ekkoriban egymás után rúgta ki azokat, akik gyanúsak lettek számára. Az volt a szokás a kiadóban, hogy akit leszúrt, az utána visszament hozzá bocsánatot kérni. Mi nem kértünk bocsánatot.

Volt, aki azt mondta, hogy valójában csak Magda ellen van kifogás, és nekem szimplán annyit kellene tennem, hogy elhatárolódok tőle Kardos előtt. Ezt természetesen nem tettem meg. Megtudtam, hogy Kardos valójában azzal vádol minket, hogy cionisták vagyunk. Ugyan Magda írt először a holokausztról gyönyörű verseket, például a Mártírt és a Kőtáblát; én pedig – 15 éves koromban – fél évig valóban cionista voltam, de később már nem érdekelt ez az egész – tehát egyikünk sem volt cionista.

A munkatársaik és az írók kiálltak Ön és Székely Magda mellett?

A többség került minket, mint a pestisest – az állásukat féltették. Mándy volt az egyetlen, aki hűségesen, konokul kitartott mellettünk. Minden nap benyitott hozzánk. Felakasztotta a kalapját, megigazította a nyakkendőjét, és a szokásos „hát hogy vannak” után elmondott egy pesti történetet, valamilyen irodalmi pletykát. Tele volt kiváló anekdotákkal.

Menjünk egy kicsit vissza az időben. Hogyan, mikor találkozott először Mándy nevével?

Egy szombat délelőtt leraktak a kiadói asztalomra egy kéziratot. Ez volt A pálya szélén. Elkezdtem olvasni, és nem tudtam abbahagyni. Beleragadtam a szövegbe. Bár szombaton már egykor hazamehettem volna, fél ötig bent maradtam. A focihoz soha nem értettem, és nem találkoztam még Mándy nevével – de a kézirat fantasztikus volt. Lektori jelentésemben nem titkoltam, hogy ez egy nagyszerű regény.

Az az érzésem, hogy Iván a mottóként felhasznált Jékely-versbe szeretett bele, talán azért írta meg a könyvet. Isteniek a nevek: Csempe-Pempe, Béri Totó, Szabadits Gabi. Isteniek a mondatok: Csempe-Pempe például úgy jellemzi magát, hogy „Morzsa egy leszakadt kabátzsebben”. A kritikusok többsége élcelődött a könyvön, hogy Mándy az, aki a pálya szélére került mint író… Talán egyetlen kivétel volt: Vitányi Iván írt elismerő és kitűnő tanulmányt, méghozzá a Valóságban. [Az 1963/6-os lapszámba. Emellett még az emigráns irodalom lapjaiban jelentek meg elismerő kritikák: Sárközi Mátyás a müncheni Új Látóhatár 1963/6-os, Albert Pál a párizsi Irodalmi Újság 1964/7-es számában méltatta a regényt – D. F.]

Két kiadó versengett akkoriban: a Szépirodalmi és a Magvető. A rangosabb írók a Szépirodalminál akartak megjelenni, de Illés Endre visszautasította Weörest, Mándyt és Nemes Nagyot is. Így mentek át ezek a szerzők a Magvetőhöz. Kardos tudta, hogy megcsinálhatja a szerencséjét velük. Iván mesélte, hogy azt mondta neki a művelt, ám végtelenül óvatos Illés Endre A pálya szélén kéziratára: csak nem képzeled, hogy ezt kiadjuk.

Mely könyveit szerkesztette?

A pálya szélént, A locsolókocsit, Az ördög konyháját, a Séta a ház körült, a Régi idők moziját, az Egyérintőt, a Mi van, Verával?-t és a Borika vendégeit.

Hogyan zajlott a szerkesztés?

Sehogy. A szó hagyományos értelmében nem kellett és nem is lehetett szerkeszteni Mándyt. Azt hiszem, javítani leginkább a közepes kéziratokon lehet. Mándy teljesen kész szöveget – gépiratot – adott le, amibe néha tintával beleírt.

Milyen volt a kapcsolatuk Mándyval?

Barátság kezdődött közöttünk A pálya szélén idején. Mindig kaptam a könyveiből, akkor is, amikor a Szépirodalmi kiadóhoz kerültem. Akkoriban egyébként sokat találkoztunk a Lukács cukrászdában.

Miről beszélgetett szívesen?

Arról, hogy milyen rémes az élet, és hogy ki milyen író. És persze a filmekről is. Az egyik kedvenc könyvem azok közül, amiket szerkeszthettem, a Régi idők mozija.

Tényleg nem szerette Budát?

Amikor egyszer megkérdezték tőle viccből egy író-olvasó találkozón, hogy az író úr járt-e Budán, azt felelte, hogy igen, egyszer mintha jártam volna

Miről mesélt Önnek?

Például az apjáról. Mándy Gyula bedugta őt egy kórházba, hogy ne vigyék el katonának a II. világháborúban. Amikor Ivánnak meg kellett volna jelennie a sorozáson, az apja ment el helyette, és azt mondta katonásan, egy kéziratot lerakva az asztalra: a fiam ezt küldi a hazának. Iván megúszta a háborút. Nem is lehetett volna elképzelni fegyverrel a kezében.

1966-ban ismerkedett meg későbbi feleségével, éppen akkor, amikor Ön szerkesztette a könyveit a Magvetőnél. Milyennek látta a viszonyukat?

Nagyon ragaszkodott Judithoz, aki valahogy ki tudta húzni az antilétből. Íróilag jó terep volt számára a Teleki tér, de emberileg maga az antilét. Iván imádta. Lehetetlennek tűnt, hogy elköltözzön onnan. Sokáig ellenállt a költözés ötletének. Juditnak sikerült külföldre is elvinnie. Azok közül a helyek közül, ahová eljutottak, Iván Bécset szerette a legjobban.

Hogy öltözködött?

A külsejére nagyon adott. Nyakkendőt, öltönyt hordott. Jellegzetes mozdulattal tette fel a kalapját, és közben köhintett egyet vagy kettőt. Ha felidézem, úgy látom magam előtt, hogy kinyújtja a nyakát, mint akinek egy zsiráf jár az eszében. Persze az Arnold, a bálnavadász egyik szereplőjére gondolok.

Kiket olvasott?

Úgy nézett ki, mint aki nem olvas. Mint egy autodidakta. Pedig nagyon művelt volt. Hemingwayt, Faulknert, Csehovot, Kafkát is szerette, vagy Goldingtól A Legyek Urát. Úgy általában nem kedvelte Jókait és Mikszáthot sem, viszont a Jókai Mór élete és kora című könyvet remeknek tartotta.

Mit szeretett leginkább az írásaiban?

Azt, hogy annyira mélyen meglátta, mi rejlik az emberben. Akár csak egyetlen hasonlattal is nagyon bele tudott mászni egy karakter lelkébe. Mély humora volt. Sokszor szarkasztikusan, gúnnyal írta meg az alakjait. Kegyetlen, félelmetes, gonosz dolgokat is meg tudott jeleníteni, elég az Egyérintőre gondolni. Gyilkos következetességgel ábrázolta az emberi kapcsolatokat. A Brancs című novellájában is meglehetősen kegyetlenül fogalmaz a Darling eszpresszóban összegyűlő írókról, akár a legjobb barátairól is.

A humorát nagyon sokra tartom. Az éleslátását. Ahogy egy-egy levágott metaforával tudott szituációkat jellemezni. Cédulákra jegyzetelt. Szentségtörés lett volna hozzányúlni a cetlijeihez. Ahogy írt, az olyan volt, mintha még a cédulákra feljegyzett sorait is sűrítette volna. Az atmoszféráról, az ábrázolásmódról Krúdy juthat eszünkbe. Imponált neki egyébként, ha Krúdyhoz hasonlították. Később kismesternek titulálták, amiért meglehetősen haragszom. Mert igazi mester volt. Kicsi dolgokról írt, de rendkívül mélyen. Nagymester volt.

Melyik könyvét szereti a legjobban?

A pálya szélént.

Egészen a ’90-es évekig tartották a kapcsolatot?

Igen. Nagyon megszenvedte a jobboldal előretörését a rendszerváltás után.

Hogyan viselte az öregedést?

Egyszer elesett az Aulich utcában, a házuk előtti téren. Utána ezt többször is elmesélte. Félt a haláltól. Nem mondta ezt így ki, de nem véletlenül foglalkoztatta annyira az is, hogy az utcán elesett.

Volt olyan szokása, ami egyáltalán nem köztudomású?

Ismerte az összes régi sanzont. Jaj Stux úr, mit csinál, maga rossz, énekelte egyszer a dalt. Jó, inkább dünnyögés volt az. Elmondanám azt is, hogy szerette megtréfálni barátait, ismerőseit azzal, hogy bevonta nevüket a történetekbe. Az Üres osztályban például egy Vargha Kálmán nevű diákról mesél az egyik pad a teremben. Vargha Kálmán irodalomtörténész Mándy közeli barátja volt. Legszívesebben idemásolnám az egész Üres osztályt, de azt nem lehet. Inkább csak annyit mondok helyette: felejthetetlen öröm volt Mándyt szerkeszteni.

* Márványi Judit a 20. század második felének egyik kiemelkedő szerkesztője, aki előbb a Magvető, majd a Szépirodalmi kiadónál dolgozott. Mándy Iván mellett többek között Mészöly Miklós és Nádas Péter szerkesztője volt.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon