Magyar Bálint 2016. március 15.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

A kampány fogalmának meghatározásaként a szovjet enciklopédiában az olvasható, hogy a kampány „meghatározott időre történő, speciálisan szervezett munka, tevékenység fontos soron lévő társadalompolitikai, gazdasági vagy kulturális rendszabályok életbe léptetésére”.

E meghatározással akár egyet is érthetünk, legfeljebb másként kellene megfogalmaznunk a benne rejlő mondandót.

Kezdjük a végéről: a kampány célja „fontos soron lévő társadalompolitikai, gazdasági vagy kulturális rendszabályok életbe léptetése”. Ezt úgy kell értenünk, hogy az adott kormányzatnak olyan céljai vannak, melyek a rendelkezésükre álló intézményrendszer hétköznapi, civil, jogszerű működtetésével nem megvalósíthatók. Ugyanakkor e célok „fontosságának” hangsúlyozása azt az elégedetlenséget sejteti, melyet a kormányzat érez – e célokat bizonyára nem elég „fontosnak” tartó – polgáraival szemben. Pedig a szóban forgó célok állandó „soron lévősége” jelzi, hogy az egyik ilyen fontos cél megvalósítása után jön a másik, a kampányok részben követik, részben szülik egymást.

Mivel e célok az adott intézményrendszer jogszerű működtetésével nem vihetők keresztül, magától értetődik, hogy megvalósításukhoz „speciálisan szervezett munkára, tevékenységre” van szükség. Vagyis olyanra, amely a szükséges mértékben túllép mind az intézményrendszer rutinszerű működésén, mind a jogszerű kereteken.

Egy-egy kampány jelentette szükségállapot azonban csak „meghatározott időre” szólhat. Hiszen ha olyan szervezeteket, intézményeket lenne képes létrehozni, melyek a vágyott célok megvalósításának permanens keretéül, eszközéül szolgálhatnának, akkor már nem beszélhetnénk kampányok- ról. (Mint ahogy az 1959 és 1962 közti második termelőszövetkezetesítési kampány végül is olyan intézményi keretek közé szorította a parasztságot, mely a továbbiakban feleslegessé tette az ötvenes évtized kampánytípusainak túlnyomó részét.)

Egy-egy kampány a végrehajtó apparátust olyan lázas, a célba vett társadalmi csoportot pedig olyan elgyötört állapotba hozza, hogy egy idő után elkerülhetetlenül vissza kell térni a kiinduló nyugalmi helyzetbe. Ez a „meghatározott időre” szóló jelleg adja meg egy-egy kampánytípus ciklikus és periodikus jellegét, illetve teremt sajátos időbeni megoszlást, mondhatnánk, koreográfiát a különböző célokra irányuló kampányok között.

1951-ben vagyunk Dunapatajon. A hatalmi intézményrendszer átalakításának utolsó aktusa is megtörtént már 1950 októberében a tanácsrendszer létrehozásával. Ugyanakkor a falusi társadalom döntő többsége még önálló gazdálkodó. 1951 talán az első olyan év, mikor a kampányok már keményen, tervszerű jelleggel beépülnek a falu hétköznapjaiba, levetkőzik kezdeti egyszeri, spontán vonásaikat.

Az első ötéves terv beruházási tervének emelése az 1949. áprilisi 35 milliárd forintos első változatról még ugyanezen év decemberében 51 milliárdra, majd 1951-ben 85 milliárdra nyilvánvalóvá tette, hogy az agrárszektornak nem lebecsülhető érdemeket szánnak ezen alapok előteremtésében, miközben a népgazdasági beruházásokból való részesedése az 1949-es 17,5%-ról 1950-re 9,3, 1951-re pedig 10,8%-ra csökkent. Az egyéni gazdálkodók beszolgáltatási és adóterhei jelentős mértékben nőttek 1948-at követően.

1. táblázat A parasztság pénz- és természetbeni adójának alakulása (1949 = 100)

A beszolgáltatási kötelezettségeiket 1951-ben a kulákok már teljes termésük leadása esetén sem igen teljesíthették. (A különböző birtoknagysággal és minőségű földdel rendelkező „kulákoknak” például kb. 700-1100 búzakilogramm egyenértékű árut kellett volna 1951-ben beszolgáltatni holdanként, miközben ugyanebben az évben – az egész korszak legjobb hozamú esztendejében is – az egy holdra jutó búzatermés átlagosan mindössze 9,7 q volt.).  

Már 1950–51-ben a kenyérgabona-termésnek országosan 44,4%-a, a takarmánygabona- termésnek pedig 21,2%-a került begyűjtésre. Ilyen feladatok teljesítéséhez valóban szükség volt „meghatározott időre történő, speciálisan szervezett munkára”. Ugyanis az eredeti begyűjtési tervek teljesítésétől tárgyévünkben is, az 1950–51-es gazdasági év második felében már országszerte láthatóan elmaradtak.

A kampány terminus használatát általában kerülik. inkább beszélnek „verseny”-ről, „versenymozgalom”-ról, „harci feladat”-ról, „súlyponti feladat”- ról, „fokozott adóbehajtás”-ról stb.

A kampány hivatalos kezdetének többek között ritualizált aktusokban megjelenő funkciói is vannak: A községek „tegyék kongresszusi felajánlásképpen kötelességüknek, hogy a leadott ütemterv szerint teljesíteni fogják […] a terménybegyűjtési tervet, a megadott idő előtt” – utasítja a járási tanács január 19-én a községi tanácsokat, melyre Dunapataj tanácsa a nyolc nappal későbbi tanácsülésen még rá is tesz egy lapáttal: „Eljött az idő, hogy mi is megmutathassuk Pártunknak, hogy mi is szeretjük a Pártot, és ígérjük, hogy a Pártkongresszusra felajánlásunk 120%-ára teljesítjük kenyérgabona- előirányzatunkat.”

A felajánlásokat versenyre történő kihívások kísérik, szintén utasításra.

A felajánlás az apparátus alsóbb szintjeinek felajánlkozása a mindenkori felsőbbség számára, rituális azonosulás a felsőbb szint célkitűzéseivel, vagy az apparátuson kívüliek felajánlkozása az apparátus alsóbb szintjeinek. A verseny pedig kísérlet olyan helyzet létrehozására, melyben a túllicitálás túlélési kényszer.

Egy fél évvel későbbi kampány megindításakor a következőképpen számol be erről egy dokumentum: „A begyűjtésnél […] versenymozgalmat építettünk ki, ahol páros versenyre hívják ki a tanácstagok és a község öntudatos dolgozó parasztjai egymást, valamint egyik utca a másikat, vagy egyik dűlő a másikat. Erre nézve a szervezést megindítjuk.” Pár nappal később a járási tanács vb. arra is utasítja a községi tanács vb.-t, hogy még a cséplőgépekhez kinevezett társadalmi ellenőrök is „hívják ki egymást versenyre”. Az ellenőrök versenyeztetése a jogszerű normák feloldását szolgálja.

Az apparátuson kívüli világ durván két részre oszlik: „dolgozó társakra” (vagyis közkatonákra) és „osztályidegenekre” (vagyis ellenségre). Az előbbiek „önkéntesen” felajánlanak, versenyeznek; s ha nem elég érettek, akkor „a hangulatot feléjük felvilágosító munkával viszik eredményre”. Ellenben az utóbbiakkal szemben „az osztályharcot viszik”. Míg az előbbiek önként igazodhatnak a követelményekhez – nevelve önmagukat, felvilágosítva társaikat, és harcolva az osztályellenség ellen –, addig az utóbbiakat kényszerí- teni kell. A felajánlás és versenykihívás lehetőségéből való kizárás tehát az ellenségkép rögzítésének eszköze is. S egyben fenyegetés: mindenki közéjük kerülhet. Naponta bizonyításra szorul, ki hova tartozik. A bizonyítás legkézenfekvőbb módja pedig a felajánlás, a versenykihívások tétele vagy elfogadása. Vagyis nagyobb teljesítés felvállalása, mint amennyi pusztán az „állampolgári kötelességekből” fakadna.

A kampány deklarált céljai mellett vannak nem deklarált célok. Egy adóbehajtási kampány értékelésekor például a járási tanács pénzügyi osztályának vezetője így fogalmaz: „A munkák elvégzésénél Pártunk pénzügyi vonalon elérendő célja volt az irányadó. Ez pedig a mezőgazdasági lakosságnak a szocialista szektor felé való terelése.”

Az itt bemutatott kampányban már az első időszak eredményei is messze a tervezett alatt maradtak. A kampány fokozatosan tolódik az „önkéntes” teljesítéstől az erkölcsi meggyőzésen, ráhatáson át a kényszer és erőszak különböző formáinak alkalmazása felé. Az erőszak bizonyos rétegekkel szemben már kezdettől fogva jelen van ugyan, de intenzitása egyre fokozódik, az érintettek köre pedig folyamatosan bővül. Lássuk tehát, hogy milyen eszközökkel is operálnak egy begyűjtési kampány folyamán!

A járási tanács először is egy, a községi tanácsoknak címzett figyelmeztetéssel kezdi, miszerint „minden lazaságot, ami ezen a vonalon mutatkozik, azonnal fel kell számolni”. Versenyre szólítja a versenyképeseket, „a kulákokra vonatkozóan pedig (arra utasít, hogy – M. B.) minden kulákot, aki terménybeadási vonalon hátralékban van, függetlenül attól, hogy már elszámoltatták a helyszínen, ismét felül kell vizsgálni, és terményfeleslegét igénybe kell venni”.

Ekkor még csak a beadási hátralékban levő kulákokhoz kell újra kimenni, de tőlük nemcsak a hátraléknak megfelelő mennyiséget, hanem a vetőmagon és fejadagon felüli teljes felesleget „igénybe kell venni”.

Három nappal később a községi tanács vb. „a munkák vitelére a következőket javasolja: helyszíni elszámoltatás minden kuláknál, közeli rokonánál, kupecnél, korcsmárosnál és mindazon gazdáknál, akik 2. mázsán felüli hátralékukkal rendelkeznek”. Tehát az ellenségkép már a kampány kezdetén kibővül, „kupeccel”, „korcsmárossal”, a kulákok közeli rokonaival is. A „2. mázsán felüli hátralékkal rendelkező” „dolgozó parasztok” pedig határhelyzetbe kerültek: esetükben is kezdik alkalmazni a kulákokkal szemben használt eljárások egy részét.

Mivel azonban a községi tanács vb. szerint is „fennáll az a tény, hogy sok hátralékosnak nincs már készlete, javasolja, hogy felvilágosító munkával menjünk azon dolgozóparasztok felé, akik már teljesítették ugyan beadási kötelezettségüket, de feltehető, hogy komolyabb felesleggel rendelkeznek”. Itt az apparátus még az „önkéntességre” próbál apellálni, de a szituáció vészesen magában hordja az esélyt arra, hogy „szükség esetén” más eszközökhöz nyúljanak.

A pár nappal későbbi községi tanácsülésen kérik meg a „tagtársakat, hogy vállaljanak magukra 10-10 dolgozó társat, akit meggyőzünk a begyűjtés fontosságáról, arról a tényről, hogy a békét erősíti minden szem gabonával”. „Az egyre élesedő, falusi és nemzetközi osztályharc egyre élesedő szakaszába vagyunk. Fel kell készülni a mind jobban erősödő belső és külső ellenállásra. A klerikális reakció ügynökei, az imperialisták, háborús gyújtogatók befolyása alatt lévők, tőkések, földesurak maradványai, meg fogják kísérelni, hogy akadályozzák a tavaszi munkát” is. Eddig is „elsősorban az ellenség felé mentünk, ahol azonban igen kicsiny volt az eredmény. […] Kérjük a tagtársakat segítsék az elrejtett készleteket felkutatni és akik segítenek felderíteni egy-egy készletet, azok a megtalált mennyiség 10%-át kapják jutalmul.” Tehát míg a „dolgozó parasztok” meggyőzése erkölcsi kötelesség, addig az „osztályellenség” elleni harc már más módon is honorálható.

Az idézett elnöki beszámolóból kiderül: „Önkritikát kell gyakorolni azért, mert sokszor alkudoztunk.” A későbbiekben is sűrűn előforduló „alkudozás” kifejezés jelzi, hogy a helyi apparátus és a parasztság közti informális kapcsolatban az előbbi tudatában van annak, hogy a követelmények irreálisak. Így aztán – modus vivendit keresve – „lazán kezeli a kérdést”. A beszámoló rögzíti: „ha a legkisebb nemtörődömséggel, vagy megalkuvással találkozunk ebben a kérdésben… még a leváltásuktól sem fog visszariadni, mert a begyűjtésben mutatkozó minden lazaság nem más, mint az osztályellenség támogatása […], amely nem maradhat el megtorlás nélkül.”

Ez az ülés a kampány új szakaszát nyitja meg. Először fenyegetik meg nyíltan a helyi apparátus vezetőit. S ez nem üres beszéd. A helyi tanácsi vezető garnitúrát 1950 és 1956 között négyszer cserélték le. Hogy ez mit jelentett, arról így nyilatkozik egy interjúban a községi tanács vb-nek az az elnöke, aki 1952-ben töltötte be ezt a posztot: „Ez az Állampuszta, ez volt akkoriban a börtöntelep, az internáló tábor a tanácselnökök részére. Itt volt nem messzi, harminc kilométer. De az teli volt akkor tanácselnökökkel!” A helyi vezetőket megfélemlítő járási tanácselnök sem érezhette magát biztonságban: „Képzelheti, hogy mik történtek itt – panaszolja egy harminc évvel később készült interjúban –, ha az ember egyszer csak megtudja, hogy a legjobb tanácselnöknek elismert valaki is tizenöt évet kap. Pedig ő volt a legjobb! És még azt se tudni, hogy miért. Begyűjtés meg a téeszszervezés […] hát mindent összehordtak.”

A kampány új szakaszában az „osztályellenség” körét radikálisan kiterjesztették: „a kulákok rokonainál, ismerőseinél és a befolyásuk alá tartozó egyéneknél is helyszíni felderítést kell lefolytatni. Ha a kulák befolyása alatt álló kisparaszttal találkoznánk, akkor helyszíni elszámoltatást kell kérni abban az esetben, ha feltehető, hogy a kulák ott tárolja a gabonáját.” Ezzel potenciálisan bárki „osztályellenséggé” minősíthetővé válik.

A kampány második szakaszában a községi szervezetek aktíváit is mozgósítják: „az elmúlt hét folyamán 30 tagból álló brigád számoltatta el a kulákokat s a hátralékos dolgozó parasztokat.”

A járási tanács vb. „utasítja a községi tanácsok vb. elnökeit és titkárait, hogy a helyszíni elszámoltatásokban személyesen kötelesek részt venni”. Fokozódik a felső nyomás a helyi apparátus személyes kompromittálására, olyan szerepekbe kényszerítésére, mely ellehetetleníti őket a helyi társadalomban betöltött egyéb szerepeikben, és az apparátus felsőbb szintjeihez történő igazodást hagyja meg egyedüli érvényesülési lehetőségként számukra.

A járási tanács vb. tagjai is hasonló nyomásnak lehettek kitéve. Legalábbis ezt mutatja, hogy a járási tanács vb. saját tagjait is kötelezi arra, hogy „1 napon át helyszíni elszámoltatásban” vegyenek részt.

A járási „vb. utasítja a községi tanácsok vb. elnökeit, hogy azokkal a kulákokkal, akikkel bebizonyosodott, hogy a terményeiket elfeketézték, vagy azzal spekuláltak, (tegyenek – M. B.) ellenük internálási javaslatot, kitérve eddigi magatartására és feketézésére a járási tanács vb.-nek 24 órán belül küldjék meg. A dolgozó parasztsággal szemben, akik terményeiket elfeketézték s a helyszíni megállapítás szerint terménye nincs, az ellen is büntető eljárást kell indítani, de vigyázva arra, hogy valóban olyanok legyenek, akiknél a fenti körülmények fennforognak, de ennek nem szabad tömegjellegűnek lenni.”

Tehát csak a „dolgozó parasztság” esetében kell tekintettel lenni arra, hogy a büntetendő „körülmények fennforogjanak”. A „tömegjelleg” elkerülésére vonatkozó utasítás arra utal, hogy a felső szervek is tisztában vannak követelményeik teljesíthetetlenségével, s ezért a „bűnhődést” elszakítják a „bűntől”, s példastatuáló, elrettentő eszközként kezelik.

A községek internálási javaslatokat nem tesznek kellő számban. Fölszólítják őket, hogy „a kulákok elszámoltatását a határozat kézhez vételétől számított 24 órán belül most már végképp tüzetesen folytassák le, ugyanakkor kísérjék figyelemmel a klerikális reakció működését, különösen Dunapatajon, de más községekben is, mert sok esetben a klerikális reakció akadályozza a begyűjtés menetét”.

Pedig Dunapatajra nem lehetett panasz. Ott már kilenc kulák ellen „indítottak bűnvádi eljárást”, s ugyancsak kilenc ellen „lett folyamatba téve kihágási eljárás”. A járási apparátus elrendeli: „a községi dobosok egy héten háromszor kötelesek a faluban a lakosság tudomására hozni a szabotáló kulákok neveit.”

Február végére a községi tanácsi apparátus begyűjtésfokozó eszközei kimerülni látszanak, sőt a február 19. és 26. közti hét begyűjtési eredményei összeomlásról tanúskodnak. A kampány eszkalálásának lehetséges eszközei eléggé kézenfekvők: a község társadalmához semmilyen szálon sem kötődő, de a helyi apparátusnál nagyobb hatalmi jogosultsággal rendelkező személyek bevonása a kampányba. S ezzel 1951. március elején kezdetét veszi a begyűjtési kampány új, harmadik szakasza.

A begyűjtési apparátus bővülése tovább folytatódik: már nemcsak a tanács begyűjtési csoportja, majd begyűjtési állandó bizottsága, majd a tanács egyéb hivatalnokai, majd a nem apparátusbeli tanácstagok, majd egyéb társadalmi szervezetek aktivistái, majd a tanácselnök és tanácstitkár személyesen, majd a járási tanács vb. tagjai, hanem február–március fordulójától már a járási tanács által szervezett „állandó brigádok” is felkeresik hetenként egyszer a járás községeit. Felállítják az állandó elszámoltató brigádokat.

„A járás területén állandóan hat-hét tagú brigád működik, akik segítséget nyújtanak a helyi tanácsoknak. Az elmúlt hét folyamán Dunavecse községbe működött a brigád, ahol 107 q eredményt értek el. Kedden, szerdán Solt községben az eredmény 165 q. Csütörtökön és pénteken a brigád tagjai kétfele váltak, egyik csoport Újsolt községben 35 q vegyes terményt gyűjtött össze, a másik csoport Szalkszentmárton községben 70 q terményt gyűjtött össze”. A következő heti jegyzőkönyv szerint „szerdán Ordas községben, ahol már a helyi tanács megállapítása szerint termény egyáltalán nem volt, 1 nap alatt 68 q terményt gyűjtöttek be.” S a hét második felében Dunapataj, Harta és Solt került sorra. A zsákmány ezúttal összesen 509 q volt.

A járási tanács vb. begyűjtési csoportja hangot is ad a községi tanácsi apparátussal szembeni elégedetlenségének: „A kulákok helyszíni elszámoltatását a helyi Tanácsok teljesen beszüntették. A helyi Tanácsoknak nem volt elég tanító példa az, hogy a kulákoknál immár többszörösen lefolytatott elszámoltatások újra és újra eredményeket mutatnak fel. […] A járási Terüle- ten 159 kulákra összesen: 639.072 frt. bírságot vetettek ki. Ezen összegből ez ideig még csupán 88.753 frt-ot hajtottak be. Ez a két szám ismételten azt bizonyítja, hogy az osztályharcot nem viszik jól.”

Egy akkoriban kuláknak nyilvánított parasztcsalád egyik tagjának visszaemlékezését idézzük: „Mentek a rekvirálók pincébe, padlásra, mindenhova. Volt az udvarunkon egy alacsonyabb melléképület, és a nyári konyhába azon át lehetett följutni egy csapóajtón keresztül. A háború végén mindig voltak itt oroszok beszállásolva, de rengeteg. Aztán meg azok se találtak meg. Ha menekülni kellett előlük, nagyanyával mindig oda fölmentünk, aztán, mikor elmentek, akkor szépen levonultunk. Mert hogy ezek jöttek- mentek, cserélődtek folyton. Viszont kigyüttek a tanácsi rekvirálók, és már mondja is az egyik: Ni, ott van egy ajtó! Egyből észrevették, ki is rámoltak mindent. Nem volt érdemes egyezkedni velük. Mert jó, ittak-iddogáltak, akkor itt hagytak valamit. De jött a másik csoport, annak már megmondták, és már állt is a ház elé a kulákfogat. Volt egy Rabocsai nevű a vecsei járási csoporttól, az volt a főnökük. Az fél nap alatt összeszedte, amit az itteniek nem tudtak behajtani. Nem lehetett ezekkel egyezkedni, se szép szóval, se máshogyan. Egyszer az apósomat mint kulákot kirendelték fogattal egy tanyabérlőhöz, és ott az asszony megverte a rekvirálókat, sőt, még a papát, a kulákot is. Le is csukták a szerencsétlent érte. Ugye elég primitív emberek voltak, talán a négy osztályt se járták ki, és nem értették meg az idők szavát.”

A begyűjtési kampány harmadik szakaszában már egyszerre van jelen a beszolgáltatási kötelezettség nem teljesítéséért alkalmazott szankciók teljes köre: elszámoltatás – a hátralék regisztrálása – bírság kiszabása – végrehajtás, transzferálás – feljelentés – börtönbüntetés, internálás.

1948 és 1955 között csaknem kétszázezer embert ítéltek el „közellátási bűntett miatt”. 1951-ben a legtöbbet:

2. táblázat A közellátási bűncselekményért elítéltek számának alakulása (1948–1955)

(Statisztikai évkönyv 1949–1955; 357. o.; KSH 1957)

Bármennyire is impresszívek az iménti országos adatok, azt is mutatják, hogy a népet nemcsak leváltani, de egészében lecsukni sem lehet.

A kampány vége felé a büntetés szinte teljes mértékben elszakadt már a „bűntől”, s tisztán politikai szempontok érvényesültek. „A vb. elnökök – ha- tározza el a járási tanács vb. – a hangoskodó és kihívóan viselkedő kulákokat, azok közül 2-3-at kell internálási javaslattal a járási vb.-nek beterjeszteni. Kisebb községben egyet-kettőt.” Mintha szabályos tervlebontás érvényesülne: meghatározott időn belül, meghatározott rétegből, meghatározott tulajdonságok alapján, meghatározott területi bontásban, meghatározott számú internáltat kell az apparátusnak produkálni. Tíz nap van még hátra a begyűjtési kampány ütemterv szerinti vége előtt, s a községi apparátust tovább hajtják: „A vb. utasítja a községi tanácsok vb. elnökeit, hogy most már végérvényesen számolják fel azt a lazaságot, ami a begyűjtés téren mutatkozott, és fokozott erővel hassanak oda […]” stb. De amint az a felfokozott kampányok során előfordul, a folyamatosan megalkuvásáért, opportunizmusáért, alkudozásáért, lazaságáért, szájtátiságáért ostorozott helyi apparátust ugyanezen a napon arra figyelmeztetik, hogy „a helyszíni elszámoltatások alkalmával előforduló panaszokat a leggondosabb kivizsgálás tárgyává tegyék, és a hangulatot a dolgozó parasztság felé felvilágosító munkával vigyék eredményre”. A helyi apparátus zavara érthető: mintha egyszerre sarkantyúznák meg őket és fognák vissza a gyeplőt; mintha a felsőbb szint most azt mondaná, hogy amit tőle kívánt, azt csak törvényes eszközökkel kívánta, hogy elérjék; pedig még írásba is adta, hogy nem; s ő, aki mindig igyekezett eleget tenni felettesei kívánalmainak, most talán áldozata lesz egy megengedőbb kurzusnak, vagy csak éppen a felsőbbség egy önmentő gesztusának, mikor is túlkapásnak minősítik majd odaadó munkáját.

Ez a félelemmel teli bizonytalanság érződik még az egykori járási tanácselnök szavaiból is: „Egyszer össze lettünk hívva, mi járási vezetők, és lehordtak bennünket, hogy nem lássuk, hogy a kulákok olyanok, hogy éjszaka viszik ide-oda a gabonát, és ezért nem találunk mi semmit. És ezért a megyei párttitkár-helyettes elrendelte az éjszakai elszámoltatást. Nem volt mit tenni, nekünk is meg kellett csinálni. Megalakítottam két brigádot, a Csaplár volt az egyik vezetője és elmentek Dunapatajra. Én magam maradtam Solton. Az itteni brigádban volt egy Rabocsai nevezetű volt rendőr százados, és ahogy megyünk, egyszer csak azt kiabálja: – Fegyvert a kéményre szegezz! – meg ilyenek. De sötétedett már, és tiszta marhaság volt, nem volt ott se fegyver, se semmi. Látjuk viszont, hogy az emberek bezárják a kapukat, legfeljebb a kulákoknál ágaskodnak és néznek ki a falon. De ajtót nem nyitnak sehol. Láttam, hogy nem megyünk semmire. Fogtam és lefújtam az egészet. Önhatalmúlag. Gyerünk be azonnal! Telefonáltam le Dunapatajra is a rendőrségen keresztül, mert másképp nem volt kapcsolatunk, hogy ott is sürgősen hagyják abba. Szerencsére még hozzá sem kezdtek. Abbahagyni! Bevonulni! Másnap felhívom Németi elvtársat telefonon, és mondom neki, hogy a kiadott utasítást nem hajtottam végre. Kérdi tőlem, hogy milyen utasítást. Mondom neki.

– Ki volt az a marha, aki ilyen utasítást adott?!

Akkor meg voltam ijedve, hogy most félreértettem valamit, és csak mi csináltuk ezt? Hát most mi lesz?

– Jól tetted, helyesen jártál el, mert azok a marhák már megint… – csak nem tudtam, ki az. Éppen akkor volt Kiskőrösön is meg Kalocsán is valami túlkapás. De itt mi ilyeneket nem csináltunk. Nem azért, mert én tudtam előre, hogy ezt nem szabad. Ez megint egy olyan véletlen szituáció volt, amiben érezni kellett, hogy ebből csak baj lehet. Le is jött másnap a Németi elvtárs, és megkérdezte:

– Miért fogadta el a megyei vezetőktől az utasítást?

Hát hogy ne fogadtam volna el! Mindig azt hajtogatták, hogy forradalom van végeredményben, vér nélküli forradalom, és ez egy módszer kérdése.”

A begyűjtési kampány ütemterv szerinti vége március 18. A községi tanács figyelmét ekkor már két másik párhuzamosan folyó (a vetési és téeszesítési) kampány köti le. Úgyhogy a járási tanács vb., mely úgy érzi, hogy a begyűjtési kampány „ellanyhulásával” annak terhe főleg az általa szervezett járási mozgó begyűjtési brigádokra hárul, megpróbálja egy minikampánnyal felrázni a községi apparátust: „A vb. utasítja a községi tanácsok vb. elnökeit, hogy a 2. félévi tervteljesítés utolsó beütemezett hetének ütemtervében minden nélkülözhető munkaerőt vonjanak be és brigádokat alkotva a helyszíni elszámoltatásokat a legnagyobb mértékig fokozzák. És vasárnap pedig 18-án minden községben begyűjtési napot tartsanak.”

Az utolsó hét és a begyűjtési nap végére a járási és helyi brigádok szabadrablás jellegű erőfeszítéseik ellenére is csak megközelíteni tudták a két héttel korábbi begyűjtési rekordjukat. Hogy ez a záró időszak valóban totális begyűjtési háború lehetett, az a rendelkezésünkre álló dokumentumokból látható: a járási tanács vb. ugyanis március 21-én, három nappal a begyűjtési kampány terv szerinti vége után „utasítja a községi vb. elnököket, hogy a további elszámoltatás úgy történjen, hogy csak azokat számoltassák el, akik nem tettek eleget terménybeadási kötelezettségüknek, és akik spekulációs készlettel rendelkeznek”. Az utasításban megfogalmazott megszorítás arra utal, hogy a kampány záró időszakában minden fellelhető terményt, minden „felesleget” megpróbáltak megszerezni, s legfeljebb csak a büntető szankciók terén differenciáltak osztály-hovatartozás vagy az esetleges hátralék nagysága szerint.

„…Bár 18-ával a begyűjtés határideje lejárt, de az eredmények nem kielégítőek – olvashatjuk a járási iratokban –, s így minden községben a brigá- dok átszervezésével mindaddig folytatni kell a begyűjtést, amíg arra külön utasítás nem megy, hogy be kell szüntetni.”

Ilyen utasítás pedig nem érkezik. Sőt a járási tanács vb. hétről hétre noszogatja a községi apparátust a begyűjtési munka folytatására. Elvileg volna is min javítani, hiszen „községünk begyűjtési tervteljesítésének adatai a következők: kenyérgabonából 98,4%, takarmánygabonából 62,5%, kukoricából 50,3%, burgonyából 7%, szálastakarmányból 28,3% az eredmény a félévben” (közs. tan. ülés; 1951. ápr. 5.). Ezzel a teljesítéssel Dunapataj a járás tíz községe közül a beszámoló idején a hetedik helyen állt, s a kampány teljes időszaka során mindvégig a hatodik és nyolcadik közti helyek valamelyikét foglalta el. Úgy tűnik tehát, hogy a község apparátusa a járáson belül nem tartozott a legbuzgóbbak, legkeményebbek közé; s ugyanakkor a járás maga sem számított túl szigorú területnek a megyén belül.

Annak ellenére, hogy a kampány korábbi retorikája március 18. után is fellelhető – „vinnünk kell tovább az osztályharcot a dolgozó parasztságnak ellenségével, a kuláksággal szemben. A helyi brigádok pedig folytassák tovább a begyűjtést” – lehetetlen nem észrevenni a változást.

Először is: a kampány elveszti totális begyűjtési háború jellegét, s immár újra csak a jogszerű hátralékok és bírságok behajtására szorítkozik.

Másodszor: a járási brigádok levonulnak a terepről, s a begyűjtés a továbbiakban csak helyi erőkre támaszkodik.

Harmadszor: ez a kampány a községi apparátuson belül is megszűnik „súlyponti feladat” lenni, s az eddigieknél kevésbé „harci” jellegű szervezeti formát keresnek a kampány lecsengetésének időszakára.

Negyedszer: megszűntek az e kampányhoz kapcsolódó, területileg arányos, tisztán politikailag motivált internálási utasítások. S a községi tanácselnököket sem leváltással, hanem csak rendbírsággal fenyegetik feletteseik.

A községi apparátus érzi is, hogy már másra kell figyelnie, hogy a járási tanács e tárgykörben inkább csak – magát sem igazán komolyan véve – zsörtölődik, s nem ténylegesen fenyegetőzik: az elmúlt héten „a begyűjtési tevékenység jelentősen csökkent, és megállapítható, hogy egyes tanácsok végrehajtóbizottságai teljesen levették a napirendről, és egyáltalán nem törődnek a begyűjtés kérdésével, annak dacára, hogy erre számtalan esetben úgy szóbeli, mint írásbeli utasítást kaptak, hogy a begyűjtés nem szünetel, mindaddig leállítani nem lehet, míg mindenki 100%-ig nem teljesítette kötelezettségét”.

Hasonló, valamint a hátralékok és bírságok behajtását sürgető felszólítások közepette telt el április, hogy május elejére a begyűjtési kampány végleg kihunyjon. De április elején még sor került egy rituálisan fontos aktusra.

„Községünk begyűjtési tervteljesítésének adatai a következők: […]” – hangzik el 1951. április 5-én a községi tanácsülésen. A begyűjtésben így és így „állunk” típusú kitétellel szemben ez a megfogalmazás a kampány lezárását hivatott deklarálni. Nemkülönben a tanulságok múlt időben történő megfogalmazása: „Nem láttuk be azt sem, hogy a munkás-paraszt szövetség szorosabbá tételének alaptétele az, hogy községünk minden dolgozója maradéktalanul és lelkesen tegyen eleget beadási kötelezettségének.”

A többes szám első személy azért ne tévesszen meg senkit. Ezen a fórumon a községi tanácsi vezetők feladata a tanácstagok és nem saját maguk ostorozása: „Még mindig vannak olyan tanácstagok is, akik nem érzik a rájuk háruló felelősséget kellőképpen. Népszerűtlen feladatnak tekintették a begyűjtésnél való aktív részvételt. Úgy gondolták, hogy talán az ő közreműködésükre már nincs is szükség. Ezen tagtársak nem ismerték Pártunk politikájának helyességét. Akadtak olyan tagtársak is, akik lelkesen vállalták a begyűjtés munkájába való részvételt”. Hogy miben is áll e téren a tanácstagok feladata, arról érzékletesebben szól az aratást követő begyűjtési kampány egyik dokumentuma: „Az elmondottakból kiviláglik az, hogy a tanácstagoknak mily nemes feladata van, nyitott szemmel járva éberen őrködni dolgozó népünk felett, figyelni az ellenség minden lépését. Azonnal leleplezni és megfelelő helyre juttatni. Nemes feladat, melynek teljesítésével biztosítani tudjuk terveink maradéktalan végrehajtását.”

A községi tanácsi vezetés elvárt önkritikájának fóruma nem a községi tanácsülés, hanem a járási tanács vb.-nek történő beszámolás volt. Egy nekik írt jelentés ad teret az önkritikának: „Községünkben a vezetőség felé kell, hogy elsősorban kritikát gyakoróljunk, mert Dunapatajon is megvólt és még részben megvan a hanyagság, vagy a nemakaromság egyesekben, kik a saját érdeküket a társadalmi érdek fölé akarják helyezni. Ilyen akarat véghezvitelének próbálása minden esetre a munkákat hátráztatják, melyet pártunk és a stabil aktivák és munkás kádereink éberen figyelnek és őrködnek, mely hibákra rámutatnak és ezeknek kiküszöbölése rövid időn belül megtőrténik.” Ennek érdekében egy kis apparátuson belüli, lojalitáserősítő kampányt szerveztek – adja hírül a jelentés: „A munka megszilárdítása és annak százszázalékos végrehajtása érdekében megszerveztük a reggeli sajtót, mely elejében részbe most is vontatottan megy, de minden esetre naponta fokozottabban növekszik a sajtónk színvonala. Azonban meg kell említeni, hogy bizony egyrészőnk csak azért jön be, mert kötelezzük rá és fél a büntetéstől, azonban vannak jó aktivák is kik élnek a sajtóért és rajonganak a politikáért, ezeken minden esetre meg is látszik, mert e munkához való viszonyuk stabilab mint azoké kiket csak félválról érdekel a politika.  

[…] Ezek után is rajta leszünk, hogy a Tanácsunk munkáját megjavítsuk, mert ahól a Tanács lazán dolgozik, ott az egész község laza marad.” Így zárja önkritikáját a községi tanácstitkár: „Lazán dolgozott” a tanács, „laza maradt” a község, csak az oda irányított járási brigádok állták meg a helyüket: „Községünkbe a begyűjtési kampányban vóltak egyes kiemelkedett begyűjtők, kik népnevelő munkával a legjobb eredményeket értek el, így brigádonként Rabocsai brigádja ki a legjobban működött, és első helyen ál […].” A végső elszámolásban tehát „népnevelő munkává” nemesül az olyan jellegű tevékenység, amit egy – korábban idézett – interjúban még a járási tanácselnök is „túlkapás”-nak minősített.

*Részlet egy félbemaradt, nem publikált 1986-os tanulmányból. A teljes szöveg a Beszélő honlapján (www.beszelo.hu) olvasható.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges