Rauschenberger Péter 2013. október 2.

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

1. Indulatos bevezetés

„Hogyan kerülhetett sor a köztársaság lerombolására húsz évvel a létrehozása után?” – kérdezi Kis János Az összetorlódott idő című cikkében. Válaszában anakronisztikus politikai világképeket tesz felelőssé a köztársaság bukásáért, „a Horthy-korszakba visszavágyó jobboldali és a Kádár-korszakról leválni nem tudó baloldali gondolkodást”. Nemsokára hozzáfogok, hogy Kis érvelésének legfontosabb pontjait – a vita kedvéért – összefoglaljam, előtte azonban szeretnék néhány dolgot mondani ennek a cikknek az állításairól. Már csak azért is, mert Kiséhez hasonlóan ez a cikk is hosszú lesz, és attól tartok, az olvasó joggal várja el tőlem, hogy előre jelezzem, hová akarok kilyukadni. 

Nos, ide:

Azért bukott el a köztársaság, mert az állampolgárok egy jókora részének értékelése szerint nem teljesítette azokat a dolgokat, amelyeket egy köztársaságtól el lehet várni. A politikai rendszere nem teremtett politikai egyenlőséget és nem lett az egyenlők értelmes közösségi önrendelkezésének a világa, hanem sokkal inkább egy zárt, évről-évre önzőbb, ostobább és agresszívabb belterjes világ, ami még a cselekvőképességéből is sokat elveszített, ahogy egyre inkább foglya lett a tulajdon korruptságának. A demokráciával együtt beharangozott piacgazdaság csak részben lett a szabad emberek kölcsönösen előnyös, önkéntes tranzakcióinak a világa, jellemzően inkább egy mérgező mocsár, aminek hétköznapjait a normál ügymenetként kezelt csalás, sunnyogás és az erőfölénnyel való visszaélés jellemzi, és aminek jókora részén az ügyfeleit ezerféle behozhatatlan versenyelőnnyel jutalmazó, a tisztességet konzekvensen büntető politikai polip terpeszkedik. A kormányok által produkált közpolitikai teljesítmény pedig, két évtizedes távlatból szemlélve, összességében egy csőd, ami nagyban felelős azért, hogy Magyarországból egy nyomorúsággal mélyen átitatott, boldogtalan hely lett.

2010 után az történt, hogy egy maroknyi professzionális politikus úgy ítélte meg, hogy számukra előnyös, ha felszámolják a köztársaság közjogi rendszerét és alkotmányos kultúráját, és úgy látták, ezt megtehetik a politikai megsemmisülés kockázata nélkül. Ma is, miután nemcsak ezt tették meg, hanem egy sor súlyos, részben anyagi természetű konfliktusba is belementek nem jelentéktelen társadalmi csoportokkal, még mindig minden negyedik választásra jogosult magyar az ő pártjukat támogatja, ami – legalábbis most úgy tűnik – még akkor is elegendő lehetne a következő választás megnyerésére, ha a választási rendszer nem lenne súlyosan manipulált. A jelek szerint tehát nem nyilvánvaló, hogy tévedtek, amikor azt gondolták, hogy a köztársaság lerombolását megengedhetik maguknak. Ez pedig azt jelenti, hogy a köztársaság erkölcsi értelemben már rég halott volt, amikor az intézményeit szétverték.

Az emberi lélek elképesztő mutatványokra képes, hogy saját magát valahogy egyben tartsa, önmaga előtt igazolja, így azt sem tartom kizártnak, hogy az érdemi politikai döntéseket meghozó néhány fideszes mára kisebb-nagyobb részben interiorizálta azt a maszlagot, amivel a választóikat etetik – köztük legnagyobb sajnálatomra rengeteg kedves és jó embert is, akik valami megfoghatatlan okból elhiszik, hogy ennek az otromba, manipulatív giccsnek valami köze van Krisztushoz vagy a hazához. Ilyenformán van a fideszes vezetőknek politikai világképük, legalábbis messziről erre tippelek – amikor némelyiküket még valamelyest ismertem, leginkább liberálisok voltak. Azt sem tartom kizártnak, hogy ennek a „világképnek” jut valami nem túl fontos szerep az egyszerű egzisztenciális előnyök és fenyegetések mellett a vezető kormánypárt derékhadát alkotó lángosképű senkik, hétpróbás csinovnyikok és helyiérdekű keresztapák működőképes politikai közösséggé formálásában. Valójában azonban a Fidesz által előállított politikai termékből (ahogy az óraműből az órásmesterre, teremtményből teremtőre) én inkább olyan termékfejlesztő szakemberekre következtetek, akik kérges szívük célszerűen berendezett kamráiban és pitvaraiban nem nagyon tárolnak olyasfajta haszontalanságot, mint holmi politikai világkép.

Az MSZP pedig már akkor is egy világképtől szinte tökéletesen mentes, felszabadultan nihilista politikai termelőszövetkezet volt, amikor a vezető jobboldali párt – az MDF – büszke kebelét még több, egymással összeegyeztethetetlen eszme is feszítette. Talán emlékszik még az olvasó arra az önkormányzati választási kampányra (alighanem a 2002-esre), amikor olyan MSZP-s óriásplakátok öntötték el az utcát, amelyeken jóformán semmi nem volt, csak hatalmas, harsogó betűkkel az, hogy „Több pénzt”, és valahol, sokkal szerényebb betűmérettel még annyi, hogy „az önkormányzatoknak”. Na, hát dióhéjban ez az MSZP.

Kis hangsúlyozza, hogy amikor cikkében baloldalról és jobboldalról beszél, ezen egyrészt az MSZP, másrészt kezdetben az MDF, később a Fidesz – vagyis az egyik és másik oldalon a vezető kormánypárt szerepére esélyes párt – szellemi környezetét érti. Az eddigiekből talán úgy tűnik, hogy én még azt is tagadom, hogy ilyen szellemi közegek egyáltalán léteznek. Nos, ezt nem tagadom, az viszont egészen fantasztikus magyarázatnak tűnik számomra, hogy amiatt bukott volna el a köztársaság, amit az ezekhez a „holdudvarokhoz” tartozó emberek hittek és gondoltak. Én úgy érzem, a köztársaság bukása inkább azzal függ össze, hogy röviddel a rendszerváltás után a politikából hanyatt-homlok menekülni kezdtek a politikai hitek és gondolatok, kiszorította őket a semmi, a merő silányság, a tudatlanság és alkalmatlanság, az intellektuális és erkölcsi sivatag. Ez a sivatag formálta a maga képére az országot, és ez fordította el a köztársaságtól a polgárai egy jelentős részét. Annak ellenére, hogy a magyar jobboldal legrosszabb hagyományait használja alapanyag gyanánt, a nemzeti együttműködés rendszere által gyártott és forgalmazott politikai világkép – ebből a szempontból hasonlóan a Jobbik újnáci világmagyarázatához – már inkább egy posztapokaliptikus jelenség, olyasmi, ami ebbe az ürességbe, a köztársaság erkölcsi bukása után maradt semmibe benyomul.

Ebben a cikkben mindenekelőtt azt szeretném bemutatni, ahogy a silányság, a közpolitikai inkompetencia és a következmények iránti közömbösség tönkretett minket a harmadik köztársaság húsz éve alatt. Mire a végére érek, látszani fog, hogy ez hogyan függ össze azzal, hogy a köztársaság mint erkölcsi vállalkozás megbukott. Az olvasónak nem kell attól tartania, hogy differenciálatlan elitellenes fröcsögés következik. Sokkal inkább egy másik véglethez lesz közel a mondandóm: a tézisemet sok száraz ténnyel készülök alátámasztani, törekedve arra, hogy a köztársaság kormányainak közpolitikai teljesítményét, ahol csak lehet, hozzámérjük más országok, különösen az 1989-90-ben a miénkhez hasonló helyzetből indult új demokráciák teljesítményéhez. Nem szeretnék úgy tenni, mintha szakembere lennék a közpolitikai területeknek, amelyeket érinteni fogok. Nyilvános adatokra és mások munkáira támaszkodom, természetesen mindig jelezni is fogom, hogy kiére.

Mielőtt azonban ehhez hozzáfognék, igyekszem röviden összefoglalni a Kis által elmondott történetet a köztársaság megsemmisüléséről, egyrészt azért, hogy világossá váljon, hogy mi az, amiben egyetértünk, és mi az, amiben nem, másrészt azért, mert Kis történetének jelentős magyarázóereje van, amire az általam elmondandó történetnek is szüksége van.

2. Rekapituláció

Kis cikke olyan olvasókat feltételez, akik elsőre egyszerűen a jobboldalt tennék felelőssé a köztársaság lerombolásáért. Közelebbről azt a jobboldali politikai gondolkodást, amelyik ellentétes a köztársaságnak a különböző világnézetű és politikai meggyőződésű polgárok közös otthonaként és erkölcsi közösségeként felfogott eszményével, mégpedig azért, mert valójában ezt az eszményt – mint vértelen liberális konstrukciót – semmibe veszi. Helyette egy szubsztantívnak vélt, etnikai-kulturális-erkölcsi-spirituális-mitikus nemzetfogalomra hivatkozva tart igényt az ország irányítására mint természetes jussára, egyszerűen azért, mert a nemzetet önmagával azonosítja. A cikk azokhoz szól, akik úgy vélik, egyszerűen ez a jobboldali politikai világkép gyűrte maga alá a köztársaságot, és arra keresik a választ, hogy ez hogyan történhetett meg.

Kis szerint ez a múzeumba való, a Horthy-korszakból jól ismert jobboldali világkép nem kerülhette volna el, hogy a demokratikus verseny körülményei között átalakuljon, modernizálódjon, kényszerűen alkalmazkodjon a köztársaság követelményeihez, ha nem lett volna a baloldal politikai világképe is anakronisztikus. Ez az anakronizmus abban áll, hogy a baloldal sem a különböző politikai nézetű polgárok közös műveként látja a köztársaságot, hanem tulajdonképpen a kádári konszolidáció, illetve a késő Kádár-kor reformjainak logikus folytatásaként, kiteljesedéseként. Ha jól értem, innentől már csak egy lépés a nácizmusnak a második világháborúban történt legyőzésétől az utolsó pártállami parlament által elfogadott alkotmány alapján felálló demokráciáig egyívű, szerves evolúcióként elgondolni az ország történetét, amelyben voltak ugyan kilengések (amelyek miatt önkritikát gyakorlunk, elvtársak) és sajnálatos események (amelyekről nincs mit mondanunk, elvtársak), de lényegében a szép új világ a baloldal győzelme a jobboldal régi világa felett.

A szerző ezeket a világképeket az egyik illetve másik oldal vezető pártjához közeli értelmiségi közegeknek tulajdonítja, egy jóval tágabb körnek tehát, mint az egyik és másik oldalon politikai tisztséget viselők köre, de sokkal szűkebbnek, mint az akár tartósan az egyik vagy másik oldalra szavazóké. Ezek a szellemi közegek Kis szerint folytonosak az első világháború végétől 1989-ig tartó „rövid huszadik század” Magyarországának egymással szakadatlanul hadban álló jobb- és baloldalával. A folytonosság egyrészt a diskurzusok, érvek és mitológiák folytonosságában, másrészt a múlthoz, természetesen csak a saját oldal múltjához való apologetikus viszonyban áll, a másik oldaltól elszenvedett sérelmek szüntelen napirenden tartása mellett. A két, egymáshoz tökéletesen illeszkedő, kölcsönösen kirekesztő világképp paradox módon szimbiotikus viszonyban volt egymással a harmadik köztársaság két évtizede alatt. Szimbiotikus kapcsolatuk lényege az volt, hogy a két anakronizmus kölcsönösen megvédte egymást attól a korrigáló hatástól, amelyet a demokratikus körülmények egyébként kifejtettek volna rájuk. A két fél kölcsönösen igazolta egymás balsejtelmeit, ezzel igazolást adott egymásnak a demokratikus politikai közösség fennmaradásával összeegyeztethetetlen attitűdhöz és magatartáshoz, ami végül megsemmisítette a közösséget.

A cikk nagy részében Kis áttekinti a jobb- és baloldal közti háború állomásait az első világháború végétől a rendszerváltásig, majd a harmadik köztársaság két évtizedének történetét vázolja fel abból a szempontból, hogy a többszínű politikai közösség elfogadását hogyan szorították ki a háborús attitűdök, és a felek hogyan mulasztották el az útközben adódó lehetőségeket a tanulásra, világképük korrigálására. Az én arányérzékem szerint a kelleténél kevesebb szó esik a kezdeti időszak kulcsfontosságú tényeiről és eseményeiről. Egyrészt arra a tényre gondolok, hogy Csurka István az européer néppárti ambíciókkal indult jobbközép kormánypárt egyik alelnöki székéből alapította újra a magyarországi nemzetiszocializmust, másrészt a Demokratikus Charta megalapítására, ami a tág értelemben vett baloldalon pillanatok alatt rehabilitálta a diktatúra utódpártját, és nagy lendülettel indította el a pártstruktúrát a virtuális kétpártrendszer, a demokratikus közösséget pedig a hagyományos törésvonalak mentén történő kettészakadás irányába. Nem esik szó az intézményes tényezőkről. A politikai stabilitás és a kormányozhatóság túlbiztosítására gondolok: a választási rendszer aránytalanságára, a négy- majd ötszázalékos parlamenti küszöbre, a jelölt- és listaállításnak a porondra lépést ennél is sokkal jobban megnehezítő abszurd logisztikai feltételeire és a konstruktív bizalmatlanság intézményére, amelyek megfosztották a politikai rendszert az önkorrekció képességétől, és a történelmi inerciák mellé jókora intézményes nyomást is helyeztek a pártrendszerre, hogy mielőbb alakuljon lényegében kétpártrendszerré. Ha a Titán fagyott metánmezőiről elszabadult gonosz intelligens gáz akarta volna Magyarországot úgy manipulálni, hogy véletlenül se tudjon kitörni a bal- és jobboldal százéves háborújából, ezek az intézményes megoldások feltétlenül szerepeltek volna a repertoárjában.

A végjátékról több szó esik. Ennek közvetlen előzménye a 2002-es választás, amelynek elvesztése után az szökkent ki Orbán Viktor foga kerítésén, hogy ő és hívei nem lehetnek ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. A végjáték maga pedig 2006 őszén kezdődött, amelynek traumája erkölcsi értelemben megadta a kegyelemdöfést a jobb- és baloldali állampolgárokat egy politikai közösséggé egyesítő köztársaságnak, és amelynek törvényszerű folytatása volt a baloldal összeomlása 2010 tavaszán, lehetővé téve a Fidesz alkotmányos puccsát. A „nemzeti együttműködés rendszere”, amit a Fidesz a köztársaság helyébe állított, voltaképpen annak a 2002-ben már világosan kifejezett meggyőződésnek a gyakorlati megvalósítása, hogy a jobboldal lényegénél fogva nemzeti, míg a baloldal ugyancsak lényegénél fogva nemzetidegen, ezért nincs szükség a hatalom megosztását, ellenőrzését, korlátozását biztosító, időnként konszenzuskényszert teremtő közjogi rendszer és alkotmányosság fenntartására. Helyette, a rendszer létrehozóinak szándéka szerint, a nemzet lényegét megtestesítő párt centrális erőtere fogja meghatározni a politikai (és gazdasági) viszonyokat, lehetőleg évtizedeken keresztül, ahogy az a második világháború előtt is volt.

Az elbeszélt történet a válasz a cikk első mondataiban feltett kérdésre. Nincs köztársaság a különböző politikai nézeteket valló állampolgárokat egyesítő politikai közösség nélkül. A jobb- és baloldal egymásra rímelő, egymást erősítő és igazoló anakronisztikus politikai világképei azonban polarizálták, és végül felszámolták (vagy esetleg igazából megszületni sem engedték) ezt a közösséget. A köztársaság intézményeit a jobboldal rombolta le, a köztársaság mint morális közösség megszűnéséért viselendő felelősségben azonban a baloldal is osztozik, sőt a baloldalnak abban is része van, hogy a jobboldalon a régi, a köztársasággal összeegyeztethetetlen világkép vált uralkodóvá.

3. Egy alternatív válasz a kérdésre

Természetesen nagyobbrészt egyetértünk. Kis cikke a köztársaság bukásáról elmesélendő igaz történet egyik legfontosabb szála. Abban nem értünk egyet, hogy ez lenne az a szál, amihez az összes többi oldalágként csatlakozik. Vagyis azt vitatom, hogy a jobb- és baloldal világképének az anakronizmusát lehetne megnevezni mint a köztársaság bukásának a fő okát, ami mellett más tényezők jelentősége, magyarázóereje eltörpül, vagy ami megvilágítja, helyére teszi az összes többi tényezőt.

Az alternatív magyarázatot, amit javasolni szeretnék, lényegében már a bevezetőben elmondtam. Most kevesebb indulattal, több türelemmel szeretném kifejteni, hogy aztán a cikk további szakaszaiban érvelni tudjak mellette.

Az én válaszom Kis kérdésére így szólna. A köztársaság intézményes lerombolására azért kerülhetett sor húsz évvel a létrehozása után, mert már nem volt elegendően fontos elegendően sok polgártársunknak. Nem a Kis által definiált „jobboldal” a döntő ebből a szempontból, tehát nem a Fidesz politikailag aktív szellemi környezete. Egy ennél sokkal tágabb körben dőlt el, hogy fennmarad-e a köztársaság vagy sem. Azoknak a polgártársainknak az attitűdjei döntöttek a köztársaság sorsáról, akik ebben az értelemben nem tartoznak a jobboldalhoz, sőt tágabb, akár nagyon tág értelemben sem mindannyian, de akiknek a támogatására, vagy legalábbis a semleges, egy kampányban maga felé hajlítható jóindulatára a Fidesz számít. Azért lehetett lerombolni a köztársaságot, mert nem járt elviselhetetlenül nagy politikai költséggel a Fidesz számára. Ez pedig ebben a körben, a politikai mező közepe táján dőlt el. Azt, hogy ezeknek a polgártársainknak nem volt elegendően fontos a köztársaság, úgy is lehet mondani, hogy a köztársaság erkölcsi értelemben megbukott, mielőtt intézményesen lerombolták volna.

A köztársaság, amelynek az ellenfél is része, amelyben az ellenfelek – mint egymással értelmes erkölcsi vitában álló felek – erkölcsi közösséget alkotnak, és amely a vitához közös alapokat, versengéshez közös intézményes keretet biztosít, a szembenállók közös műve, amelyek védelmében, ha úgy adódik, számíthatnak egymásra. Kisnek természetesen igaza van abban, hogy a polarizációt, a bal- és jobboldal ön- és ellenségképének a köztársaság eszményével összeegyeztethetetlen voltát felelőssé teszi ennek a közösségnek a felszámolásáért. Nemcsak elismerem ennek a jelentőségét, hanem az utóbbi tíz évben azok közé tartoztam, akik rendszeresen többféle dologgal próbálkoztak, hogy felhívják a háborús felek figyelmét erre a folyamatra és a várható következményeire. Van azonban egy ennél átfogóbb folyamat, aminek ez csupán az egyik összetevője: az, hogy a köztársaság mint erkölcsi vállalkozás egy ennél szélesebb értelemben kudarcot vallott Magyarországon 1990 és 2010 között.

A demokratikus köztársaság rendkívül ambiciózus, éppen ezért nagyon sérülékeny erkölcsi vállalkozás. Azt ígéri, hogy mostantól nem az erősebb kutya mondja meg, hogy mi hogyan van, hanem megbeszéljük és eldöntjük közösen, mégpedig olyan eljárásban, amiben mindenki részt vehet, mindenki mással egyenlő félként. Nem lesz többé erőszak, kényszert csak a legitim eljárásban megszületett közösségi döntéseknek érvényt szerző, erre felhatalmazott hatóságok alkalmazhatnak. Egyébként a szabad emberek döntései és az egyenlők önkéntes együttműködései és tranzakciói fogják alakítani a világot. A közösségi döntések meghozatala során sem használhat senki semmilyen más erőt, csak a jobb érvek erejét a rosszabbakkal szemben (ahogy Habermas polgártárs mondta). Két nyomós okunk van arra, hogy ezt az ígéretet nagyra értékeljük. Egyrészt az, hogy ha valóban ilyen volna a politikai közösség, akkor nem sok kárt tenne a méltóságunkban. Másrészt az, hogy ha így hozunk a közösség nevében döntéseket, esélyes, hogy emberhez méltó, méltányos világot teremtünk. Ezen persze még sok finomítanivaló van, de lényegében ezekről a dolgokról szól a köztársaság mint erkölcsi vállalkozás, ezek miatt érdemes köztársaságban élni. Röviden: az erkölcsi-politikai egyenlőség és az egyenlők közösségi önrendelkezéséből megszülető közjó azok az erkölcsi javak, amelyek igazolják a köztársaságot.

A köztársaság erkölcsi bukása akkor következik be, amikor sok állampolgár úgy érzi, hogy ezek a javak odavesztek – annyira sok, hogy a köztársaságnak nem marad annyi híve, amennyi egy alkotmányos puccstól meg tudná védeni, ha a politika valamelyik szereplője megfelelő parlamenti erő birtokában erre szánná el magát. Szerintem ez történt Magyarországon. Ha nem így történt volna, nem lett volna jelentősége annak, hogy néhány ezer kretén a Horthy-korszak uralkodó eszméivel folytonos módon jobboldali, baloldali ellenpárjaik pedig „az apránként összeadódó kádári reformok végkifejleteként” próbálják értelmezni a rendszerváltást.

A köztársaság mint erkölcsi vállalkozás kudarcát nem lehet elintézni azzal, hogy ez a vállalkozás eleve reménytelen, így a kudarca nem is lehet releváns. Erre az ellenvetésre akár azt is lehetne válaszolni, hogy próbálná valaki egy átlagos svédnek elmagyarázni, hogy az egyenlőség és a közjó eleve reménytelen. A vállalkozás nagyralátó, és maradéktalanul nem teljesíthető. Egy országnyi politikai közösségben a közösségi önrendelkezés intézményei soha nem lesznek képesek még csak nagyjából tökéletesen sem megfelelni az egyenlő feltételekkel való részvétel követelményének, az állampolgárok és azonosítható, közös érdekű csoportjaik közti sokféle egyenlőtlenség óhatatlanul politikai egyenlőtlenséget eredményez, már csak azért is, mert a közvélemény befolyásolása részben erőforrások kérdése. Mindig lesznek, akik számára bőségesen hozzáférhetők ezek az erőforrások, és lesznek, akik számára a rendszeres és kompetens politikai részvétel is olyan luxus, amit nem engedhetnek meg maguknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai egyenlőség és az egyenlők önrendelkezéséből megszülető közjó normatív ideálként ne lehetne releváns, és egy köztársaság ne diszkreditálódhatna amiatt, hogy ettől az ideáltól nagyon távol kerül.

Az az ellenvetés sem áll meg, hogy ez az ideál csak keveseket érdekel, soha nem érdekelte a magyar választóknak azokat a tömegeit, akiken múlik, hogy le lehet-e rombolni a köztársasági intézményeket vagy nem. Az ellenvetés legnépszerűbb változata úgy hangzik, hogy a magyarok már a rendszerváltáskor sem szabadok akartak lenni, hanem úgy akartak élni, mint a nyugatiak. Az összehasonlító értékkutatások szerint (Mária országa ide, turul és csodaszarvas oda) a magyar az egyik legmaterialistább nép Európában, ez az ellenvetés azonban még így is tarthatatlan. 1990 és 2010 között jó pár olyan alkalom volt, amikor a választók magatartását egyértelműen nem az érzékelt materiális előnyök és veszteségek magyarázták, hanem erkölcsi jellegű motivációk. Másrészt semmi lesajnálnivaló nincs abban, ha az állampolgárok számára a közjó megvalósítása vagy elvétése annak a tesztje, hogy működik-e a köztársaság. Globális összehasonlításban Magyarország a legszerencsésebb országok közé tartozik. A leggazdagabb ötven ország között vagyunk egy olyan bolygón, ami padlógázzal halad a katasztrófa felé, mert az emberiség bőven a megújuló-képessége fölött használja – ehhez mérten kell értékelni a helyzetünket. Ha nálunk milliók számára csak a nélkülözés van és a kilátástalanság, abból két évtized távlatában nem indokolatlan arra következtetni, hogy a politikai rendszer rosszul működik.

A Fidesz alkotmányozó többséghez vezető, 64%-os részvétel mellett 53%-os listás eredménye (fülkeforradalmárul: a magyarok soha nem látott összefogása) azért következett be, mert az állampolgárok, köztük a választásokat általában eldöntő, erős pártkötődéssel nem rendelkező, de azért nem passzív állampolgárok egy jelentős része számára a Fidesz volt kéznél, hogy a rá adott szavazattal kifejezzék a tiltakozásukat az ellen, ami az utolsó ciklusban történt, esetleg azok ellen a viszonyok ellen, amelyek az országot hosszabb ideje jellemezték. A köztársaság intézményes felszámolására pedig azért kerülhetett sor, mert a Fidesz számíthatott rá, hogy két évtized közpolitikai csődtömege és erkölcsi önfelszámolása után ez kevesek érzelmeit fogja felkorbácsolni.

4. Búcsú a közjótól

A közpolitikai kudarccal való számvetést szerintem nem takaríthatjuk meg, ha a köztársaság bukásáról szóló igaz történetre vagyunk kíváncsiak. Törekszem a rövidségre, ezért csak a közpolitikai kudarc általam legfontosabbnak vélt, egymással szorosan összefüggő néhány területét érintem, azokat is csak rohanvást, igyekezve megadni azokat a forrásokat, amelyekből teljesebb és pontosabb kép nyerhető. Ezzel együtt az áttekintés nem lesz sem nagyon rövid, sem nagyon szórakoztató.

Valószínűleg a legtöbben egyetértünk abban, hogy a kudarc legfontosabb összetevője a foglalkoztatáspolitika eredménytelensége volt. Minden rendszerváltó ország gazdasága átesett az átalakulási válságon. A szocialista vállalatok körül hirtelen megszűnt az a védett közeg, amelyben korábban működőképesek voltak, technológiai és vállalatirányítási szempontból messze előttük járó, a nemzetközi gazdaság szelekciós nyomásának régóta kitett, a nemzetközi munkamegosztásba régóta integrálódott versenytársakkal kellett volna felvenniük a lépést ahhoz, hogy fennmaradhassanak. Rengeteg vállalat megszűnt, átalakult, apróbb-nagyobb fragmentumokban próbált tovább élni, rendszerint a hatékonyság növelésében, a munkaintenzitás csökkentésében érdekelt új tulajdonosokkal. Ez minden átalakuló országban foglalkoztatási krízishez vezetett. Ezek mélysége és tartóssága azonban meglepő mértékben változatos. Magyarországon a gazdasági visszaesés mélypontjáig, 1993-ig, a foglalkoztatottak korábban durván ötmilliós létszáma visszaesett 3,7-3,8 millióra. A gazdaság visszaesése nem volt tartós. 1994-ben a GDP már nőtt az előző évhez képest, 1999-re elérte az 1990-es szintet, és egészen 2007-ig, tehát szűk másfél évtizeden keresztül a növekedés folyamatos volt.[1] Amiben a legtöbb új demokráciától különbözünk, az az, hogy ennek a növekedési időszaknak alig, illetve az időszak nagy részében egyáltalán nem volt foglalkoztatási hatása. A foglalkoztatás néhány évvel később érte el a mélypontját, mint a GDP, 1993 és 1996 között tovább csökkenő foglalkoztatás mellett növekedtünk, majd az 1996-os mélypontot követően, amikor az aktív korú népesség mindössze 52%-a dolgozott, egy körülbelül ötéves időszakon keresztül a foglalkoztatás nagyon lassan visszanőtt alig valamivel az 1993-as szint fölé, és ott is maradt. Ezzel a foglalkoztatotti létszámmal lépett bele a magyar gazdaság az előző kormányzati ciklus második felében a válságidőszakba, és százezres nagyságrendű ingadozásokkal ugyan, de a 2010-es választásokhoz is ezzel a foglalkoztatási szinttel értünk el. Ezzel a legutolsók voltunk az Európai Unióban a foglalkoztatottaknak a teljes aktív korú népességhez viszonyított arányát tekintve. (A legutóbbi évek adataiban – amelyek mostani témánk szempontjából kevésbé érdekesek – bővülés látszik, azonban a minimálbér alatt foglalkoztatott közmunkásoknak a bővülés mértékét meghaladó létszáma miatt ezt a korábbi adatokkal nem lehet értelmesen összevetni.)[2]

A többi európai posztkommunista országgal összevetve az látszik, hogy (az 1989-es adatokat bázisnak tekintve, és a foglalkoztatási ráta alakulását ahhoz arányítva) a kilencvenes évek közepére sehol nem zuhant annyira vissza a foglalkoztatás, mint Magyarországon. Az ezredfordulóig elért kis bővüléssel is csupán Lettországhoz és Észtországhoz zárkóztunk fel, egyedül Bulgáriát megelőzve, Szlovákiától és Szlovéniától jelentősen, Csehországtól és Lengyelországtól pedig messze elmaradva, miközben 1996-ig messze mi voltunk a működőtőke-beáramlás bajnokai (az évtized második felében is csak Csehországtól maradtunk el számottevően), és mind a növekedést, mind a GDP-nek az 1989-es bázishoz viszonyított arányát tekintve az élmezőnyhöz tartoztunk (vö. Svejnar 2002). Szlovákiához, Csehországhoz és Szlovéniához képest a kétezres évtized közepéig megmaradt, majd további növekedésnek indult a foglalkoztatási lemaradásunk, míg Lengyelország az évtized elején visszaesett a mi szintünk közelébe, majd az évtized utolsó harmadában újra elhúzott tőlünk.[3] Összegezve: sehol nem okozott olyan mélységű foglalkoztatási krízist az átalakulás, mint nálunk, és a kialakuló extrém alacsony foglalkoztatási ráta is példátlanul érzéketlen maradt az átalakulási válság után beinduló növekedésre.

A rendkívül alacsony foglalkoztatás legfontosabb oka a munkakínálat oldalán a képzetlenség. A gazdasági átalakulás mindenhol a képzetlenek munkaerejét értékelte le elsősorban, ebből adódóan általános tendencia Európában, hogy az alacsony foglalkoztatási rátájú országokban a foglalkoztatási lemaradás a magasabbtól az alacsonyabb végzettségűek felé haladva meredeken nő. A mi foglalkoztatási lemaradásunk döntő részét is a középiskolainál alacsonyabb végzettséggel rendelkezők nagyobb aránya, és a képzetlenebbeknek az uniós átlagnál sokkal rosszabb relatív foglalkoztatási esélyei magyarázzák (Kertesi–Varga 2005). A képzetlenek alacsony foglalkoztatásában döntő szerepe van az alapkészségek hiányának (Köllő 2008, Kézdi–Köllő–Varga 2008). A tanulók alapkészségeinek rendszeres nemzetközi összehasonlító mérésein az átlagot tekintve Magyarország nem teljesít drámaian rosszul, a tizenöt éves diákok PISA-tesztjén egyedül az olvasás-szövegértés területén jelentős az elmaradás az OECD-átlagtól, a matematikai készségekben egy kicsit vagyunk lemaradva, míg a természettudományos készségekben kevéssel az átlag felett voltunk 2006-ban és 2009-ben is. A tesztek azonban azt is megmutatják, hogy a mért kompetenciaszintek varianciáját milyen arányban magyarázza a tanulók szocio-ökonómiai háttere. Ennek alapján túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Magyarország a rendszerváltás után létrehozta az OECD, tehát gyakorlatilag az egész fejlett világ egyik legméltánytalanabb oktatási rendszerét. A kétezres évtized PISA-tesztjei alapján a magyar iskolarendszer az OECD országai között kiemelkedően alkalmatlan, összességében talán a legalkalmatlanabb a hozott hátrányok kompenzálására (vö. OECD 2010). A tesztekből az is kiderül, hogy Magyarországon szélsőségesen nagyok az iskolák közötti különbségek, miközben a teljesítmények iskolán belüli szórása kicsi, ami azt jelzi, hogy a különböző társadalmi-gazdasági hátterű gyerekek intézményesen elkülönítve tanulnak. Az elkülönítés már a közoktatás korai szakaszában kialakul. 15 éves korukban, amikor a PISA-mérések történnek, a diákok már névlegesen is különböző iskolatípusokban tanulnak, amelyek között drámaiak, Európában gyakorlatilag példátlanok a különbségek. A korábbi fázisokban történő kompetenciamérések (TIMMS, PIRLS) azonban azt mutatják, hogy a különböző jövedelmi státuszú diákok közti nagy különbségek, amelyek alapján a tanulók később különböző iskolatípusokba kerülnek, jórészt már sokkal korábban, az alsó tagozat végére, az első hivatalos, különböző intézménytípusokba soroló szelekció előtt kialakulnak (Radó 2012). A szegények gyerekei tehát már az oktatási pályafutásuk kezdetén zsákutcába kerülnek. Ez az oka annak, hogy a kilencvenes évek középiskolai expanziója ellenére megtört az a hetvenes évek eleje óta tartó trend, ami évről-évre csökkentette a nagyon alacsony végzettségűek részarányát egy-egy korosztályban – ahogy Kertesi Gábor és Varga Júlia megfogalmazta, az expanzió beleütközött azokba a társadalmi rétegekbe, amelyek gyerekei számára a magyar közoktatás ebben az állapotában nem pótolja a családi tudásbeli és kulturális támogatás hiányát (Kertesi–Varga 2005). Az egyes korosztályok 15%-a a kétezres évtized végén is legfeljebb általános iskolai végzettséggel hagyta el az iskolarendszert, a kompetenciák tekintetében pedig még rosszabb a helyzet: egy-egy évjárat közel harmada úgy próbál kilépni az iskolából a munkapiacra, hogy a foglalkoztatáshoz szükséges legalapvetőbb készségekkel sem rendelkezik (Köllő 2009).

A munkaerő-piac keresleti oldalán talán a legnagyobb probléma a kialakult gazdaságszerkezet dualitása és a kis- és középvállalkozások nagyon korlátozott részesedése a 2007-ig tartó konjunktúrából. A versenyszférában foglalkoztatottak közel háromnegyede, több mint kétmillió ember a kkv-szektorban talál munkát. Az alacsonyan képzett munkaerő foglalkoztatásához azonban, a nemzetközi példák alapján, sokkal több (akár kétszer ennyi) valódi, alkalmazottakat foglalkoztatni képes kisvállalkozásra (nem a bérköltség optimalizálására szolgáló kényszervállalkozásra) lenne szükség (Budapest Intézet 2012). A hazai kkv-szektor pangása annak az átmeneti-fejlődési modellnek a korlátait jelzi, amit az ország az 1980-as és 90-es évek fordulóján választott – hasonlóan például Észtországhoz, de eltérően például Szlovéniától, Lengyelországtól és Csehországtól. Ennek alapja az a percepció volt, hogy a hazai gazdaság fejlődésének a legfontosabb akadálya a tőkehiány, amit a külföldi tőkéhez való hozzáférés azonnali biztosításával kell elhárítani. Ennek eszköze a liberalizáció mellett a gyors privatizáció volt, amelynek következtében a 90-es évek közepéig a régió legnagyobb tőkevonzó képességű országa voltunk, majd, miután a privatizálható vagyon javarészt kimerült, a zöldmezős beruházások ösztönzésével az évtized végéig sikerült fenntartani a dinamikus működőtőke-beáramlást. Az első két ciklusban a volt keleti blokk 14 országába beáramló működő tőke több mint egyötöde Magyarországra jött. A második kormányzati ciklus végére már a GDP 75-80%-át magántulajdonú vállalatok állították elő. A hazai gazdaság fejlesztésére kidolgozott stratégia hiányában azonban a gazdaság nemzetközi tulajdonban lévő, nagy tőke-ellátottságú, magas termelékenységű része lényegében elszigetelt zárvánnyá lett a magyar gazdaságban. A hazai tulajdonban maradt vállalatok jellemzően az erőforrások szűkössége által determinált utat jártak be. A végtermékgyártók alulmaradtak a nagy multinacionális cégek termékeivel szemben, visszailleszkedésük a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe jó esetben is csak alacsony szinten sikerült. Ahhoz, hogy a nálunk termelőkapacitásokat létrehozó nemzetközi nagyvállalatokon keresztül sikerrel tudjon kapcsolódni a nemzetközi munkamegosztáshoz, az alacsonyabb termelékenységű, munkaintenzív és tőkehiányos hazai kkv-szektornak egyszerre kellett volna megküzdenie a számára nagyon kedvezőtlen adóstruktúrával és a kiépülő pénzügyi közvetítőrendszer tartózkodó hozzáállásával, amelyek közül az előbbi a jövedelmezőségét, felhalmozási képességét állította be nagyon alacsony szintre, az utóbbi pedig a külső forrásbevonást nehezítette meg. Az eredmény egy sebezhető, duális gazdaságszerkezet, amelyben a gazdaság két, egymástól elszigetelt szegmensének radikálisan különböznek a növekedési képességei, és amelyben a munkapiaci integrációból és a költségvetés bevételeinek biztosításából is az oroszlánrészt a növekedési lehetőségektől jobbára megfosztott szegmensnek kellene biztosítania. (Vö. Lankes és Venables 1996, Antalóczy és Sass 2001, Novák 2003, Fink 2006, Szanyi 2010, Csite és Major 2010, Papp 2011.)

Több empirikus kutatás is arra mutat, hogy Magyarországon a vállalkozások alacsonyan képzett munkaerő iránti kereslete rugalmasan reagál a munkaerő költségére (Scharle 2008, Kertesi–Köllő 2004). A munkaerő-költség befolyásolására a minimálbér mellett az adórendszer alakítása áll rendelkezésre közvetlen eszközként a mindenkori kormányzat számára. A magyar munkaerő átlagos termelékenységét és a magyar minimálbért összevetve az európai átlagokkal vagy a hozzánk leginkább hasonlító országokkal, az látszik, hogy a minimálbér emelésében az első húsz év kormányai összességében visszafogottak voltak – bár a 2001-es minimálbér-emelés azonnali negatív foglalkoztatási hatása kimutatható volt (Kertesi–Köllő 2004). Emellett a bérspektrum alsó részén foglalkoztatottak keresete összefügg a kkv-szektor számára kulcsfontosságú belföldi kereslet alakulásával, így a jövedelmi szintek alakulásának hosszú távon másféle összefüggése is lehet a foglalkoztatással. Az adórendszer foglalkoztatási hatása azonban tiszta sor. A munkaerő iránti keresletet a rendszerváltás után kialakult adórendszer szerkezete egyértelműen szűkítette, és ez a helyzet az előző ciklus legvégén történt helyes irányú, de szerény mértékű átrendezéstől eltekintve végig megmaradt. A tax-to-GDP mutatót tekintve a kétezres évtized utolsó harmadában a 40% körüli uniós átlagot képviseltük. Az évtized végéhez közeledve nálunk is csökkent az adószint, miközben az egész Unióban is valamivel lejjebb ment a központosítási arány, így az évtized utolsó éveire is az átlag közelében maradtunk. Eltértünk azonban az átlagtól az összes adóbevételen belül a munkát és a fogyasztást terhelő közterhek magas, és a tőke adóztatásának alacsony arányával. A munka közterheinek az államháztartás összes bevételéhez viszonyított arányát tekintve pár százalékponttal voltunk csak az uniós átlag felett, az enyhén áltag feletti részesedés azonban a foglalkoztatottak extrém alacsony arányából adódó szűk adóalapon igen magas adóéket eredményezett. Ez egy önmagát erősítő visszacsatolás: az adórendszer szerkezetéből adódóan az alacsony foglalkoztatásból magas adóék következik, ami kiárazza a képzetleneket a munkaerő-piacról, így konzerválva az alacsony foglalkoztatást. 2007-ben a legalább tíz főt foglalkoztató vállalkozások alkalmazottaira érvényes átlagos adóék messze Magyarországon volt a legmagasabb az Európai Unióban (Deloitte 2008). 2009-ben az átlagbér kétharmadánál az adóék 46,3% volt Magyarországon, Belgium után a második legmagasabb az Unióban, 4 százalékponttal magasabb, mint például Svédországban (Eurostat 2011). Ez elsősorban a hazai piacra termelő kkv-k szempontjából érdekes, hiszen a foglalkoztatás abszolút költsége, vagy a foglalkoztatási költségnek és a munkaerő átlagos termelékenységének az aránya, ami az exportra termelő nemzetközi nagycégek beruházási döntései szempontjából meghatározó, ekkor is az egyik legalacsonyabb volt az Unióban. A 2009-es adóátrendezés a munka terhein könnyített a fogyasztás terheinek egyidejű növelésével, a tőkét terhelő adószint változatlanul hagyásával. Az egy évvel később hatályba lépő, hasonló irányú változások után a munka közterheinek a GDP-hez viszonyított arányát tekintve megközelítettük az Unió átlagát, a szűk adóalap miatt azonban az adóék így is magas maradt. Az átrendezés után is körülbelül háromszor annyi bevétele keletkezett a költségvetésnek csak járulékokból, mint a gazdálkodó szervezetek adóiból. (A kilencvenes és a kétezres évtized európai adózási trendjeiről, az adórendszerek összehasonlításáról lásd: Eurostat 2011.)

A munkapiacról való tartós kiszorulásnak súlyos ára van. A szegénység kiterjedtségét jelző, az OECD és az Eurostat által a leggyakrabban használt statisztikai mérőszám, a relatív jövedelmi szegénységi ráta, szerintem nem fejezi ki, hogy mekkora. Ez a mérőszám azt adja meg, hogy egy ország népességéből hányan élnek a mediánjövedelem 60%-ánál kisebb jövedelemből. Eszerint Magyarország a kétezres évtized végén még az egyenlőbb országok közé tartozott Európában, körülbelül az alsó és a középső harmad határán helyezkedett el az országok szegénységi ráta szerint felállított sorrendjében. (Ez, a Tárki áprilisi monitorjelentése alapján, a mostani kormányzati ciklusban erősen megváltozott. A mai 17%-os szegénységi rátánknál csak a dél-európai válságországoké, a balti országoké, valamint Lengyelországé, Romániáé és Bulgáriáé nagyobb. Az utóbbi években erős polarizációs tendencia látszik a jövedelem-eloszlás egyenlőtlenségét mérő többi statisztikai mutató, így az alsó és felső decilis jövedelmének aránya és a Gini-index alapján is.) A kétezres évtizedben mért alacsonyabb, 12 és 14% között ingadozó szegénységi ráták sem adtak okot azonban nyugalomra. Mindenekelőtt azért nem, mert ez, a valójában csak a társadalom szegényebb felén belüli jövedelemarányokat kifejező indikátor teljesen érzéketlen arra, hogy a mediánjövedelem ennyi vagy annyi százalékának megfelelő jövedelemből élni mekkora nélkülözést jelent. (2010-ben például a KSH számítása szerint körülbelül havi 78.800 forint volt egy aktív korú felnőtt létminimuma, a mediánjövedelem 60%-a pedig 59.400 forint [KSH 2012]).[4] Hogy mennyire mást jelent ez a „szegénységi küszöb” a különböző országokban, azt jól illusztrálja, hogy ebben az évben, Romániában például, vásárlóerő-paritáson kevesebb, mint fele volt a miénknek, Portugáliában viszont a kétszerese, Szlovéniában majdnem a háromszorosa, Luxemburgban pedig a nyolcszorosa.)

A szegénységre jellemző anyagi nélkülözés mérése, a szegénység többdimenziós, a puszta relatív jövedelmi adatokban tükröződőnél komplexebb természetének figyelembevétele a hazai irodalomban is hosszú ideje téma (vö. Szalai 2002. Havasi 2002, Ferge 2002). Havasi Éva a Tárki 2005-ös Társadalmi riportjában (Havasi 2006) a deprivációnak négy dimenzióját javasolta megkülönböztetni. Az első a legalapvetőbb szükségletek kielégítetlensége: azok depriváltak ebből a szempontból, akik éheznek vagy gondot jelent számukra a megfelelő élelemhez való hozzájutás, akik fáznak, mert nincs pénzük fűteni, és akik nem tudják a lakásukat fenntartani. A második dimenzió a lakások felszerelésének nagyon alacsony szintje. A harmadik maguknak a lakásoknak a rossz állapota (nincs belső wc, a lakás dohos, vizes, aládúcolt, beázik, nagy zajnak, légszennyezésnek kitett helyen van). A negyedik dimenzió szubjektív: a szegénységérzetet jelenti. 2005-ben és 2007-ben is a teljes népesség 23%-a nélkülözött a legalapvetőbb első, és 28% a második dimenzió szerint (Havasi 2006, 2008). A harmadik dimenzió szerinti, azaz lakásszegénységben 2005-ben 20%, 2007-ben 15% élt a háztartásmonitor adatai alapján. 2005-ben majdnem minden második ember volt szubjektíve szegény. A relatív jövedelmi szegénységgel való összefüggés mértékét jelzi, hogy 2005-ben a relatív jövedelmi szegények 69%-a, míg a jövedelmi szempontból nem szegények 27%-a volt halmozottan deprivált, vagyis az előbbi anyagi szempontok közül legalább kettő szerint nélkülöző. A későbbi háztartásmonitorok alapján készült Tárki-kiadványokban ezekkel a 2005-ös és 2007-es adatokkal közvetlenül összevethető adatot nem találunk. A 2010-es Társadalmi riport már az imént leírt dimenziók megkülönböztetése nélkül, egyetlen tömbként kezelt indikátorok alapján számol be az anyagi nélkülözésről.

Az Európa 2020 nevű uniós stratégia társadalmi kohéziós céljának monitorozásához az uniós intézmények egy olyan komplex indikátort használnak, ami megkísérli a relatív jövedelmi helyzetet, a tényleges anyagi nélkülözést és a háztartások munkapiaci helyzetét egyszerre figyelembe venni. A „szegénységben vagy a társadalmi kirekesztés kockázatával élők” nevű indikátor az átfedések kiküszöbölésével összesíti a relatív jövedelmi szegénységben, a súlyos (azaz az anyagi nélkülözés kilenc elemi indikátora közül legalább négy szerinti) anyagi deprivációban és a nagyon alacsony munka-intenzitású háztartásokban élők számát. A Tárki a monitor adatai alapján 2010-ben 46, 2012-ben 47%-ra mérte ennek az indikátornak az értékét, ami egészen extrém. Az áprilisban közzétett jelentésük (Tárki 2013) hangsúlyozza, hogy adatfelvételi eltérések miatt az Eurostat-adatbázisban szereplő más értékekkel ez az adat csak korlátozottan vethető össze, ha azonban az ott szereplő 2011-es 31%-os magyar adatot vetjük össze a többi országéval, annál is csak Lettország, Litvánia, Románia és Bulgária adata rosszabb.

Ahogy a magyarországi munkanélküliségre mindvégig a tartósan munkanélküliek magas aránya volt a jellemző, a szegénység sem egy átmeneti, a gazdaság és a munkaerő-piac fluktuációjával összefüggő állapot, hanem tartós, az egyik generációról a másikra átörökített élethelyzet (OECD 2008). A szegények között igen magas a gyerekek és a 25 év alatti fiatalok aránya. A gyerekek több mint fele (52%-a) tartozik az előbb említett európai indikátor szerint a szegény vagy a társadalmi kirekesztés kockázatának kitett kategóriába. A relatív jövedelmi szegények 28%-a is gyerek, további 14%-uk 18 és 24 év közötti (Tárki 2013). Ezek az adatok már részben a 2010 utáni „munkaalapú társadalom” vívmányai, de a probléma nem most keletkezett. A gyerekek mai, 26%-os szegénységi rátájától ugyan a NER eljövetele előtt messze jártunk, de a ráta már a kétezres évtizedben a 16-21%-os sávban mozgott, az anyagi nélkülözésnek kitett gyerekek arányát tekintve pedig, az európai mezőnytől messze elszakadva, Lettország mellett nálunk volt a legrosszabb a helyzet már akkor is (Eurostat, Tárki 2013, 2010). Az UNICEF saját, külön a gyerekek élethelyzetéhez kialakított deprivációs indikátorokkal dolgozik. Tavaly viszonylag nagy visszhangot váltott ki egy Magyarországon is publikált gyermekszegénységi jelentésük (UNICEF 2012), amelyből az derült ki, hogy a magyar gyerekek csaknem egyharmada az elemi indikátorok közül legalább kettő szerint nélkülözésben él. Más európai országokkal összevetve a 32%-os ráta valóban botrányos. Összehasonlításképpen Lengyelországban és Szlovákiában 20% körüli, Szlovéniában és Csehországban 9% alatti ugyanez az adat. (Az MSZP ki is adott egy szigorú hangú közleményt. Talán elkerülte a figyelmüket, hogy a jelentés 2009-ben felvett adatok alapján készült. Valójában már a tíz évvel korábbi adatok is borzasztóak voltak.) Eközben azok közé az országok közé tartoztunk, amelyek az összes szociális védelmi kiadásuk legnagyobb arányú részét fordították gyermekvédelemre. Az ellentmondás legfőbb oka az, hogy más uniós országokkal, köztük a többi posztkommunista országgal összevetve is, nálunk kiugróan magas azoknak a gyerekeknek az aránya, akik olyan háztartásban élnek, ahol senki nem dolgozik (Tárki 2010).

A tartós inaktivitás tartós szegénységhez, a tartós szegénység mélyszegénységhez vezet. A mélyszegénység fogalmát a különböző szerzők számottevő eltérésekkel használják, a szóhasználat azonban, ha nem is egységes, legalább konvergens. Általában azokat tekintik mélyszegénynek, akiknek a jövedelme a szegénységi küszöbnél is lényegesen alacsonyabb, akik hosszú ideje szegények, a jövedelmi szegénységükhöz halmozott anyagi depriváció is társul, akik általában térben is elkülönülten élnek – városszéli gettókban, leszakadó kistérségekben, telepeken, gyakran emberi lakhatásra alkalmatlan, romos, veszélyes, egészségtelen lakókörnyezetben, nemcsak az alapvető javak hiányában, hanem az alapvető közszolgáltatásoktól is elzártan –, akiknek ebből az állapotból reménytelen foglalkoztatási helyzetük miatt saját erőből nincs esélyük kitörni, és a helyzetüket az utódaikra is átörökítik. A mélyszegénység statisztikai megragadásában is lényeges különbségek vannak. A legegyszerűbb meghatározás az egy főre jutó havi jövedelemben állapít meg egy, az általánosnál mélyebb szegénységi küszöböt. Ferge Zsuzsa például egy helyen a havi húszezer forintból vagy kevesebből élőket említi mélyszegényként (Ferge 2012), elterjedt a mélyszegénységre jellemző jövedelmi küszöböt a mindenkori öregségi nyugdíjminimumhoz (2008 óta 28.500 forint) kötő meghatározás is (pl. Szalai 2005), és van, aki a szegénységi küszöb kétharmadánál (2010-ben körülbelül 39.000, ma körülbelül 43.000 forintnál) kevesebből élőket tekinti mélyszegénynek (Medgyesi–Scharle 2012). A küszöb megválasztásától függően a mélyszegények száma hatszázezer és bő egymillió között alakul. A jelenlegi kormány társadalmi felzárkóztatási stratégiája például 1,2 millió mélyszegényről tud (KIM 2011). A mélyebb szegénységet az anyagi depriváció korábban leírt típusainak halmozódásával, azaz a különböző dimenziókban egyszerre jelentkező nélkülözéssel is megragadhatjuk. Ez szintén a népesség egy körülbelül 1,2 milliós csoportjánál figyelhető meg (Messing–Molnár 2011). Újabban a KSH azokat tekinti mélyszegényeknek, akik a korábban bemutatott komplex európai indikátor mindhárom komponense: a relatív jövedelmi szegénység, a súlyos anyagi depriváció és a háztartás nagyon alacsony munkaintenzitása szerint is szegények. Ezzel a definícióval a mélyszegények száma lényegesen kevesebb, ma körülbelül félmillió (KSH 2013). A közvélekedéssel ellentétben a mélyszegénység is színvak: noha a mélyszegények körében felülreprezentáltak a romák, a többségük nem roma (általában a mélyszegények harmada és fele között becslik a romák arányát – lásd például Medgyesi–Scharle 2012). A közvélemény szintén nem tud arról, hogy a rendszeres szociális segélyre jogosultak legalább negyven százaléka már az előző kormányzatok idején sem jutott segélyhez, nem kis részben azért, mert nem is jelentkezett érte (Bódis–Nagy 2008), ami a mélyszegénységben élők elszigeteltségének mértékét jelzi. A legnagyobb elszigeteltségben a szegregált telepek lakói élnek. A Debreceni Egyetem kutatói által a kétezres évtized első felében készített telepfelmérés szerint, amely Budapestet és öt északnyugati megyét kivéve az egész országra kiterjedt, körülbelül 750 szegregátumban, akkor összesen legalább 120 ezren éltek, a legnagyobbrészt romák. Három északkelet-magyarországi megyében a teljes népesség több mint 4%-a telepeken él.

A képzetlenek munkája iránti kereslet összeomlása a romákat érintette a legdrasztikusabban. A rendszerváltás előtt a roma férfiak közel ugyanolyan arányban dolgoztak, mint a nem romák, az életszínvonalukban sem volt lényeges különbség (Kemény, Janky és Lengyel 2004). A képzettségi hátrányuk azonban a gazdasági átalakulás során tönkretette a foglalkoztatási esélyeiket. Az aktív korú romák 80%-a legfeljebb általános iskolát végzett, szemben a teljes népességben érvényes (egyébként szintén nagyon magas) 33%-os aránnyal. A 20-24 éves romák között 2003-ban 5% volt az érettségizettek aránya, szemben az országos 55%-kal. A kétezres évtizedre már csak a roma férfiak 40%-ának volt munkája, ebből 10%-nak alkalmi, jobbára nem bejelentett. A roma népességben a jövedelmi szegények aránya az országos arány négyszerese volt, a mélyszegények körülbelül 40%-a került ki közülük (uo.). Várható élettartamuk tíz évvel rövidebb az országos átlagnál. A hazai szélsőjobb a kétezres évtizedben egyre dühödtebben igyekezett a romákat a szociális rendszer első számú, a többségi társadalomnak súlyos terhet jelentő potyautasaiként beállítani. Ehhez képest a nem dolgozó aktív korúak alig 10%-a volt roma, a gyerekek utáni és munkanélküli ellátások 10-12%-át kapták romák, a nyugdíjaknak pedig kevesebb, mint 1%-át. Az oktatási és egészségügyi kiadásokból a létszámarányos rész töredéke jutott rájuk. Egy 2008-as számvevőszéki elemzés szerint a cigányság integrációjára fordított kormányzati kiadások összértéke 1996 és 2006 között tíz év alatt összesen mintegy 120 milliárd forint volt. Ebben nincsenek benne azok a (részben az imént említett) támogatások, amelyekben a roma állampolgárok az általános feltételekkel részesülnek, de benne vannak azok a kormányzati programok, amelyeket nem kifejezetten romaintegrációra szántak, de a célcsoportjuk meghatározásából becsülhető mértékig ilyen funkciót is elláttak. Ez a forrásmennyiség, az ÁSZ értékelése szerint is, a probléma súlyával egyszerűen nincs arányban. (Tárki 2008, Pulay–Benkő 2008, a nagyságrendek érzékelése kedvéért: a központi költségvetés kiadási főösszege 2006-ban körülbelül 7900 milliárd forint volt).

A korábbi kormányzatok közpolitikai teljesítményének értékelő áttekintése nem lenne méltányos annak megemlítése nélkül, hogy 2002 után több olyan program is elindult, ami az oktatási szegregáció visszaszorítását szolgálta. Részben ezeknek köszönhető a sajátos nevelési igényűvé minősített tanulók külön iskolákba vagy külön osztályokba irányításának visszaszorítása, illetve a roma és hátrányos helyzetű gyerekek integrált oktatásának elterjesztését célul kitűző támogatási programok elindulása, amelyek az első öt évről készült hatásvizsgálatok szerint bebizonyították, hogy az integráció úgy javít jelentősen a hátrányos helyzetű hallgatók eredményein, hogy a többiek eredményeit nem rontja (Kézdi–Surányi 2008). Ezek a programok azonban a kormányváltásig nem tudtak áttörést elérni.

Az ország egyes területei, illetve a városok és a kisebb települések között is szélsőséges különbségek alakultak ki. A régiók közötti gazdasági egyenlőtlenségek mintázata nagy vonalakban már a rendszerváltáskor jelen volt. Az egy főre jutó GDP-t tekintve a közép-magyarországi régió ekkorra már bő 40%-kal elszakadt az ország átlagától, a legkevésbé fejlett régiók, a dél-dunántúli, az észak-magyarországi és a két alföldi régió, átlagosan 20%-kal az országos átlag alatt teljesítettek. A különbségek átmeneti, kismértékű csökkenése után 1995-től az olló a központi régió és a legkevésbé fejlett régiók között egyre kijjebb nyílt, majd a folyamat az ezredforduló után még nagyobb lendületet vett. Ma a központi régió egy főre jutó GDP-je 2,7-szerese az észak-magyarországi régióénak. Még drasztikusabb a különbség, ha Budapestet és a legrosszabbul teljesítő megyét hasonlítjuk össze. Majdnem ötszörös különbség van a nógrádi és a budapesti egy főre jutó GDP között. A gazdasági, foglalkoztatási és jövedelmi különbségeken túl óriási a szakadék a közszolgáltatások elérhetőségében és minőségében. Bezárt mozik, tönkremenő művelődési házak kezdték a sort, mára pedig már az orvosi ellátás, az iskola, a tömegközlekedés és a posta elérhetősége is problémás. Sok vidéki település közelében a közúthálózat is hosszú ideje botrányosan leromlott állapotban van, a közlekedés nehézkessége és költségessége a helyben koncentrálódó foglalkoztatási problémák mobilitással való megoldását is nehezíti.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy például a 2007 és 2013 közötti tervezési időszaknak az előző két kormányzati ciklusra eső részében a Magyarországra öntött uniós ezermilliárdok fejlesztési célú felhasználása hogyan szolgálta ezeknek az egyenlőtlenségeknek az enyhítését, a válasz az, hogy jobbára sehogy. Jablonszky György (2011) 2011 júliusáig mérte fel a Nemzeti Stratégiai Referenciakeret forrásainak területi allokációját. Az általa közölt adatok alapján megállapítható, hogy a regionális operatív programok keretei ugyan figyelembe veszik a régiók eltérő fejlettségi szintjét, a differenciálás azonban következetlen, és mértékét tekintve elmarad az egyes régiók fejletlenségi szintjeinek eltéréseitől. Ezt a differenciálást is lényegében kioltja az egyes régióknak az ágazati programokból való eltérő, a fejlettségi különbségek figyelembevétele nélkül alakuló részesedése. Mind a beérkezett igények, mind a leszerződött támogatások azt a tendenciát jelzik, hogy az ágazati támogatásokból a fejlettebb régiók lényegesen jobban részesülnek. A munkahely-teremtési vállalásokat is tartalmazó konkrét támogatási szerződések forráseloszlásának nincs összefüggése sem a régiókban érvényes foglalkoztatási helyzettel, sem a régiók gazdasági fejlettségét jelző olyan indikátorokkal, mint például az egy főre jutó GDP vagy a vállalkozássűrűség, de az egyes régiókra a keretösszegek meghatározásakor allokált források mértékével sem. A gazdaságfejlesztési célú fejlesztési pénz többé-kevésbé oda megy, ahova piaci alapon is szokott áramlani a tőke: oda, ahol már egyébként is van. Az egyébként is a legfejlettebbek közé tartozó közép-dunántúli régióban például egy lakosra közel másfélszer annyi indukált beruházás jut, mint a legkevésbé fejlettek közé tartozó dél-dunántúliban. Faragó László (2010) szerint az Európai Bizottság többször kérte az ágazati programokon belül a területi szempont erősítését és az operatív programok kereteinek régiónkénti felosztását, ez azonban nem történt meg.

Végül nagyon röviden még egy problématerületet szeretnék említeni, ami a munkaerő mobilitását is gátolja, és a közpolitikai kudarcnak is egy különösen jellemző példája: a lakhatás területét. A probléma lényege az önkormányzati lakásgazdálkodás megszűnése és az állami lakástámogatási eszközök kivételesen esztelen célzása. A rendszerváltáskor körülbelül 720 ezer önkormányzati tulajdonú lakás volt, a teljes lakásállomány 22%-a. Az önkormányzatok azonban villámgyorsan eladták az állomány 85%-át, miközben alig építettek lakást. A kétezres évtized második felében Budapesten és a megyei jogú városokban 5-6%, a többi városban 2% körüli, falun 1% volt az önkormányzati lakások aránya (Hegedűs et al. 2008). Ez az európai átlag töredéke. Az önkormányzatok tulajdonában a legrosszabb lakások maradtak, szociális lakásgazdálkodást, ha van még ilyen egyáltalán, általában a lerobbant városrészekben megmaradt minimális állománnyal folytatnak, hozzátéve a magukét a szegény családok térbeli kiszorításához. A szociális bérlakásokra óriási lenne az igény. Hegedűs és szerzőtársai 2008-ban 45 ezerre becsülték a szociális bérlakásra benyújtott és az önkormányzatok által regisztrált igénylések számát, miközben az önkormányzatok évente csupán 1000-2000 lakást osztottak el, a fizetőképes pályázókat előnyben részesítve. Eközben 2000 és 2010 között megduplázódott a lakáscélú költségvetési támogatások GDP-hez viszonyított aránya, 2003 és 2008 között minden évben százmilliárd forint fölötti összeggel (Farkas, Hegedűs és Székely 2004). Ez azonban nem a rászorulók lakhatását, hanem a felső jövedelmi ötödhöz tartozók lakástulajdonhoz jutását segítette. 2003-ban például az állami lakáshitel-támogatás kétharmada jutott a felső kvintilishez, amihez képest összegében elenyésző volt a teljes egészében az alsó decilishez jutó, lényegében a hajléktalanság megelőzésére hivatott lakásfenntartási támogatás (uo., illetve Misetics 2010). Azon túl, hogy a hozzáférhető önkormányzati bérlakások és a rászorulókra célzott támogatási politika hiánya lefogja annak a munkaerőnek a mobilitását, amely a depressziós térségekből elmozdulva máshol nagyobb eséllyel találhatna munkát, hatalmas szerepe van mind a hajléktalanság utánpótlásában, mind a hajléktalanságból kivezető utak lezárásában is. Az utcai hajléktalanság talán a leglátványosabb tünete annak, hogy mennyire durva az a világ, amit a harmadik köztársaság két évtizede alatt létrehoztunk Magyarországon, és persze, a hajléktalanokkal szembeni magatartása leplezi le a legjobban a magát kereszténynek hazudó jelenlegi kormányzat és helyi kiskirályai embertelenségét, és éppen ezért – Bergyajev következtetési szabályát alkalmazva – istentelenségét is. A hajléktalansággal kapcsolatban azonban nem az a jó közpolitikai kérdés, hogy van-e elég hely a hajléktalanszállókon, és hogy mit szabad az aluljáróban annak, akinek nincs hol laknia. Azoknak a politikusoknak, akik rendőrrel kergettetik ki a legnagyobb hidegben is az utcán alvó több ezer hajléktalant az aluljáróból, betiltják a kukázást és leromboltatják a vasúti töltés melletti viskókat, addig terjed a horizontjuk, hogy ezeket az embereket addig kell zaklatni, amíg bemennek a hajléktalankaszárnyába, huszadmagukkal egy szobába, olyan körülmények és kockázatok közé, amelyekkel szemben maguktól az utcát vagy a viskót választanák. Az eszükbe sem jut, hogy azt a közpénzt, amit a felső osztályok ingatlanszerzésére költöttünk el, hogyan lehetett volna arra használni, hogy ezek az emberek ne váljanak hajléktalanná, vagy ha már azok, ki tudjanak kerülni ebből az élethelyzetből. Miközben nem hiszem, hogy a hajléktalanság kapcsán takarékoskodnunk kéne a jelenlegi rezsim iránti megvetéssel, fontos emlékezetünkben tartani, hogy az a közpolitikai impotencia, ami sok egyéb mellett ezt a botrányt is szülte és ekkorára dagasztotta, nem a második Orbán-kormány újítása, és nem is Tarlós István volt az első városvezető, akinek az a gondolata támadt, hogy a hajléktalanság botrányát a hajléktalanok eltakarításával kéne kezelni (ld. Misetics 2012).

5. Egy mocsár természetrajza

A társadalompolitikai kudarcok megtöltötték Magyarországot igazságtalansággal és kilátástalansággal. Nem hinném, hogy lenne a köztársaság bukása szempontjából ennél relevánsabb tény. Szoros második viszont a romlottságnak és az irracionalitásnak az az elegye, ami az állam által a gazdaság számára teremtett környezetet jellemzi.

Az áttekintést érdemes talán a költségvetési gazdálkodással kezdeni. A Kopint-Tárki 2009-ben készített egy elemzést a költségvetési politika ciklikusságáról. Ez a ciklikusság a választási periódusokhoz igazodik, és a költségvetési gazdálkodás számos jellemzőjén keresztül nyomon követhető. A választási és az azt megelőző években az államháztartás hiánya mindig elszáll, a választás utáni két évben pedig menetrendszerűen jön a szigorítás, amikor a hiány csökken. A lazítás éveiben nőnek a közszférabeli bérek, megugrik a nyugdíjak reálértéke, felfutnak az állami beruházások, aztán a trendek két évre az ellenkezőjükbe fordulnak. Ezt persze azelőtt is tudtuk, hogy a Kopint-Tárki tanulmányt készített volna róla, a lazítás és megszorítás politikailag gerjesztett ciklikusságának primitív egyértelműsége és a periodikus változások amplitúdója azonban az összegyűjtött adatok alapján mellbevágó. A ciklusosság már a kilencvenes években erősebb volt, mint a kelet-európai új demokráciák döntő többségében, az ezredforduló után pedig a relatív helyzetünk még tovább romlott: míg más országok intézményes korlátozásokat vezettek be a túlköltekezés visszaszorítására, Magyarországon ilyen 2009-ig, a Kopits-féle Költségvetési Tanács felállásáig nem volt. Nemcsak a lazítások és megszorítások intenzitását tekintve váltunk el a hozzánk hasonló helyzetben levő országoktól, hanem a jelentős lazítással vagy megszorítással jellemezhető költségvetési évek előfordulásának gyakoriságát tekintve is: 1992 és 2008 között kevés híján annyi ilyen költségvetési évünk volt, mint Csehországnak, Lengyelországnak, Romániának, Szlovákiának és Szlovéniának összesen (Kopint-Tárki 2009). Szintén tanulságos összevetni, hogy az Unióhoz 2004-ben egyszerre csatlakozott visegrádi országok a csatlakozás utáni években hogyan tartották magukat a csatlakozás előtti előcsatlakozási konvergencia-programjaikhoz. Csehország és Szlovákia tartotta a deficitcélokat, sőt kisebb deficitet sikerült elérniük, mint ahogy 2003 nyarán tervezték. Lengyelország 2004-ben és 2005-ben lényegében tartotta a tervezett hiánycélt, 2006-ban és 2007-ben fél százalékkal túlszaladt rajta, viszont messze Lengyelország volt a legambiciózusabb a hiánycél meghatározásában, 2007-re mindössze 1,5%-os hiányt terveztek 2003-ban. Magyarország 2004-re a GDP 4%-ára, 2005-re 3% alá tervezte visszaszorítani a hiányt, 2006-ra pedig 2,5%-os deficitet tervezett. Ehhez képest 2004-ben 6,5%, 2005-ben 7,5%, 2006-ban pedig 9,2% lett a tényleges hiány, a legmagasabb Európában. Hogy volt-e valami koncepció abban, hogy a magyar kormány átvágta az uniós intézményeket, vagy egyszerűen ide sikerült sodródni, azt nehéz megtippelni. A kormány bő két év alatt három újabb konvergencia-programot produkált, mindegyikben egy újabb deficitcsökkentési haditervet bemutatva, miután az előzőnek köszönőviszonyt sem sikerült kialakítania a valósággal. Ezeknek a programoknak a hitelességét jól jellemzi, hogy a 2004. májusi változat 3,7%-ra, a 2004. decemberi 4,1%-ra, de még a 2005. decemberi program is csak 6%-ra tippelte a 2006-os választási év deficitjét, ami aztán majdnem belenyalt a tízbe. A magyar kormány 2008-ig egyetlen konvergencia-programját sem teljesítette (Palócz 2008, Hoffman 2011, Miklós 2011).

A túlköltekezésből megszorításba, szigorításból lazításba rángatott költségvetési politikában két dolog mutatkozik meg a mindenkori kormány lépéseit meghatározó politikai döntéshozók attitűdjeiről. Egyrészt a lenézés az állampolgárok iránt: az a feltevés, hogy a szavazatuk választás előtt közvetlenül adott anyagi előnyökkel megvásárolható, a politikai memóriájuk nem terjed két évnél tovább, és a politikai kompetenciájuk nem terjed addig, hogy a közjót kérjék számon azon, aki épp kormányon van. Másrészt a következmények iránti messzemenő közömbösség. Pedig ezek a következmények számosak. Egyrészt van köztük olyan, amiért közvetlenül százmilliárdokat fizetünk évente. Az ország iránti bizalom hiánya miatt a külső finanszírozási igényünket csak lényegesen drágábban tudjuk kielégíteni, mint a velünk összevethető országok. (Viszonyítási pontnak a saját valutáját szintén megtartó Csehország és Lengyelország a legalkalmasabb. Ezekhez az országokhoz képest a kétezres évtized második felében a kamatfelár egyes időszakokban a 6-8 százalékpontot is elérte). Másrészt ez a hullámvasút tervezhetetlenné teszi mind a vállalkozások, mind a háztartások jövedelmét. Ez a vállalkozások esetében a beruházási és foglalkoztatási döntések megalapozását is megnehezíti, a beruházások megtérülésének tervezhetetlensége pedig a hitelhez jutásukat is gátolja. Harmadrészt ez a magatartás leszűkíti magának a mindenkori kormánynak a mozgásterét. Azokban az években, amikor épp nem kampánycélokra használják a költségvetést, a kormányok tűzoltásszerűen korrigálnak. A strukturális változásokra, távlatos közpolitikai stratégiák érvényesítésére, a hiányfelhalmozás oki kezelésére nem marad tér.

A költségvetési hiány évről-évre államadósságot halmoz fel. Magyarország államadóssága 2001 és 2010 között folyamatosan nőtt, pedig már 2001-ben is csak Litvánia volt nálunk jobban eladósodva a kelet- és közép-európai rendszerváltó országok közül. 2008 harmadik negyedévének végére, tehát körülbelül a pénzügyi válság beköszöntének időpontjára az adósság megközelítette, (majd az év végére meg is haladta) a GDP 70%-át, miközben a régió többi országának adósságszintje (leszámítva Szlovéniát, ahol egészen minimális volt az államadósság), a 15-40%-os sávban volt, egyedül Bulgária adóssága volt 50% közelében. A válság a hitelezés befagyásához vezetett, amire a fejlett világ kormányainak jelentős része a recesszió tompítása érdekében fiskális lazítással reagált. Magyarországon erre semmilyen mozgástér nem maradt. Az államadósság fenntarthatatlannak bizonyult. Magyarország a fizetésképtelenséget csak a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével tudta elhárítani, és a válság összességében súlyosabban érintett minket a velünk összevethető országoknál. A felelőtlen költségvetési gazdálkodásnak az is a következménye, hogy anticiklikus mozgástér híján a kormány eszköztelenül találja magát a válságidőszakban. (Vö. Czeti–Hoffmann 2006, Fábián–Hudecz–Szigel 2010, Hoffmann 2011, Miklós 2011.)

A politikai rendszer iránti bizalom hiánya és a fiskális politika felelőtlensége közti – intuitíve elég nyilvánvalónak tűnő – összefüggésről többek között Kis János is írt korábban (Kis 2004). Bizalomhiányos környezetben az állampolgárok nem adnak hitelt a hosszabb távú megfontolásokra hivatkozó kormányzatnak, különösen, ha a hosszabb távú előnyökért esetleg rövidebb távú hátrányokat kellene elfogadni. A választói támogatás elnyerésére alkalmas közpolitikai cselekvés az azonnali előnyök juttatására egyszerűsödik. Ez utóbbi a választásokat közvetlenül megelőző időszakban hatékony, így az alacsony bizalmi szint a fiskális politika választási periódusokhoz igazodó ciklusainak kialakulását valószínűsíti. A jelenségben önmagát erősítő visszacsatolás működik: a ciklikusan ismétlődő megszorítások és lazítások nyilvánvalóan tovább rombolják a politikai rendszer iránti bizalmat. Az összefüggésről empirikus irodalom is van. Győrffy Dóra (2007) idézi az Adi Brender és Allan Drazen (2005) által összegyűjtött adatokat, amelyek az új és a régi, stabil demokráciák között a költségvetési gazdálkodás ciklikussága szempontjából egyértelmű, éles kontrasztot tükröznek. Győrffy amellett érvel, hogy a bizalomhiány nemcsak a ciklusosság kialakulását valószínűsíti, hanem azt is, hogy a kormányok az egyensúly helyreállítása iránti igyekezet fázisaiban is kizárólag az azonnali politikai költség minimalizálásának szempontja alapján választják meg az egyensúlyjavító intézkedéseiket, hosszabb távra megoldást hozó strukturális változásokra jellemzően nem kerül sor, helyette az átmeneti eszközök dominálnak. (Példaként Győrffy az 1995-ös, Bokros Lajos nevével fémjelzett konszolidációt veti össze a három évvel korábban Svédországban az akkor kormányzó jobbközép pártok és az ellenzéki szociáldemokraták megegyezése alapján kezdődött strukturális konszolidációs programmal, amit az 1994-es kormányváltás után a baloldali kormány is folytatott.)

Másodiknak érdemes szemügyre venni, hogy az állam által kialakított környezet mikroszinten hogy hatott a magyarországi vállalkozásokra. Ebből a szempontból nagyon érdekesek Papp József (2011) számításai, aki a vállalatok 2008-as, nyilvános beszámolóit elemezve hasonlított össze különböző vállalkozástípusokat abból a szempontból, hogy az általuk megtermelt GDP-hozzájárulásnak milyen a struktúrája. Papp azt találta, hogy a külföldi tulajdonú nagyvállalatok által előállított GDP-hozzájárulásnak nagyon alacsony volt az adótartalma, szélső esetben alig volt 10% felett, és magas, alkalmanként 40% fölötti volt a profittartalma. Ezzel szemben a hazai kis- és középvállalkozások által megtermelt GDP-hozzájárulás adótartalma jóval a nemzetgazdasági átlag fölött volt, jellemzően meghaladta az 50%-ot, a profittartalma pedig egészen minimális volt. Papp arra is felhívja a figyelmet, hogy noha a külföldi tulajdonú nagyvállalatok eredmény-kimutatásában a termeléshez használt eszközök értékcsökkenése fajlagosan sokszorosa annak, ami egy átlagos, ipari tevékenységet végző, hazai tulajdonú kkv-t jellemez, az előbbieknek gyakorlatilag nincsenek kamatkiadásaik, mert a beruházásaikat a rendkívül magas profit beruházási adókedvezménnyel támogatott visszaforgatásából finanszírozzák, miközben a hazai kkv-k mérlegében az értékcsökkenésből ítélve csekély beruházások kamatterhe is súlyosan esik a latba, a vállalatok jövedelmezőségét csökkentve. Az adatokból látszik egy válasz arra a kérdésre, hogy az 1993 és 2007 közötti növekedési időszak miért nem hozott javulást a foglalkoztatásban. Nagyon sok múlik azon, hogy a GDP növekedése kizárólag a külföldi tulajdonú nagyvállalati szektor növekedéséből áll-e, vagy a hazai kisvállalkozások és középvállalatok is hozzájárulnak. A tőkeimport által vezérelt egységnyi növekedés foglalkoztatási hatása – a különböző vállalkozástípusok termelékenységéből számíthatóan – negyede-hetede a hazai kkv-szektorban elért azonos mértékű növekedésnek. A hazai kis- és középvállalkozásokban megtermelt GDP a költségvetés bevételeihez is – a mérlegadatok szerint – fajlagosan körülbelül négyszer annyival járul hozzá, mint a legtermelékenyebb külföldi tulajdonú vállalatok által produkált GDP. Az állam azonban gyökeresen más környezetet teremt a két vállalattípus számára, a hazai kis- és közepes vállalkozások jövedelmezőségét, ezzel a felhalmozási képességét és növekedési esélyeit nagyon alacsonyra állítja be.

A nagyon alacsony szintre beállított legális jövedelmezőség nagy erővel tolja a vállalkozásokat a szürkezóna felé. A foglalkoztatás-intenzív hazai kkv-k profitrátáját elsősorban a munkaterhek nyomják le. A magas munkaterhek elkerülése a kétcsatornás bérezés és általában a feketegazdaság fő hajtóereje. Ennek súlyos következményei vannak az egészségbiztosítási rendszer finanszírozására nézve, és a nyugdíjválságot, az időskorral járó eddigi viszonylagos jövedelmi biztonság megszűnését is előrevetíti. Emellett torzítja a versenyt, és akadályozza az életképes középvállalkozások kifejlődését, ha az azonos területen működő kisebb vállalkozások versenykondícióit meghatározó tényezők közül az kerül előtérbe, hogy ki meddig mer elmenni a munka közterheinek elkerülésében, és ha a nagyobb üzemméretekben megvalósíthatatlan csaláson alapuló jövedelmezőség kellene, hogy biztosítsa a forrást a növekedéshez. Papp szerint ez a jelenség is világosan kimutatható a vállalati mérlegekben. Összehasonlít két, különböző méretű vállalkozást, amelyek ugyanazon a településen, ugyanazzal, építőipari kivitelezéssel foglalkoznak. A kisebb cégben bejelentett bér jócskán elmarad a nagyobb vállalat bérszintjétől, ahol papíron másfélszer annyit keresnek a dolgozók. Papp szerint nem reális, hogy ugyanabban az iparágban, ugyanazon a településen ekkora legyen a különbség a valóságos keresetekben, a kisebbik cég nyilvánvalóan kétcsatornás bérezést folytat. Erre utal a vásárolt szolgáltatások indokolatlanul magas aránya is a kisebb cég mérlegében: a vállalat – Papp legalábbis erre következtet – fiktív alvállalkozói számlákat vásárol, és a számlák kiállítóitól visszakapott pénzből egészíti ki zsebbe a dolgozói fizetését. Figyelemreméltó, hogy még ha korrigáljuk is a kisebb cég eredményét a valószínűsíthető adócsalással elrejtett résszel, az általa előállított GDP adótartalma még így is közelíti az 50%-ot. Papp szerint a kisebbik cég kényszerből csal, különben esélye sem lenne a talpon maradásra. Az is biztosra vehető, hogy ez a társaság nem fog növekedni. Ha netán valós lenne a mérlege, akkor azért: a mérlegben nincs növekedésre fordítható jövedelem. Ha pedig a cég a vélelmezett módon csal, akkor azért: ez a működési modell csak a kis létszám melletti szoros bizalmi viszonyok között fenntartható.

Papp azonosított egy sajátos, speciálisan a hazai klímához alkalmazkodott cégtípust is, amelynek az a fő sajátossága, hogy a típushoz tartozó cégek erősen függnek az államtól vagy az önkormányzatoktól. Ezek a vállalatok a gazdasági környezetnek ahhoz a jellegzetességéhez alkalmazkodtak, hogy európai összevetésben messze átlagon felüli a vissza nem térítendő támogatások és a közbeszerzések szerepe a gazdaságban. Papp „hipokrita vállalatnak” nevezi ezeket a cégeket. Arra specializálódtak, hogy összegyűjtsék a járadékokat, a munkát pedig javarészt a talpon maradásért küzdő, növekedési esélyektől megfosztott többi vállalkozással mint alvállalkozóval végeztessék el. A politikai elitbe erősen beágyazódott vállalkozásokról van szó, amelyek a járadékokat nem a piaci teljesítményük, hanem a hatalmi befolyásuk révén aratják le. A kapcsolatrendszer híján a járadékvadászatban esélytelen vállalkozások számára, akik tőlük a munkát kemény alvállalkozói árversenyben szerzik meg, ők a megrendeléshez jutás csatornái. A gyenge alkuhelyzetben lévő alvállalkozásokhoz a munkával együtt gyakran az adó-optimalizáció feladatát is kiszervezik, amit az utóbbiak szürkefoglalkoztatással oldanak meg. Az is gyakori, hogy a járadékszerző cégek a nyereségüket kapcsolt vállalkozások láncolatán keresztül adóparadicsomokban bejegyzett cégekhez terelik. Papp szerint a kiemelkedően termelékeny külföldi tulajdonú vállalatokon kívül elsősorban ezeknek a „hipokrita” vállalatoknak van esélyük a növekedésre. A növekedésük közpénzek felhasználásán alapszik, aminek a fenntartásához, mivel nincs mögötte valódi piaci teljesítmény, folyamatosan újabb közpénzekre van szükség. Papp szerint ezeknek a cégeknek a fenntartása sokkal több közforrást emészt fel, mint amennyivel adó formájában hozzájárulnak a költségvetéshez. Szepesi Balázs és Szalai Ákos (2008) ehhez azt is hozzáteszi, hogy közülük az erősebbek politikai beágyazottsága arra is lehetőséget ad, hogy az állami szabályozást és a közpolitikai döntéseket a megszerezhető járadék maximálása által megkívánt módon befolyásolják.

Az állam által kialakított egészségtelen klímában való működés következményeire talán a legszélsőségesebb példa az építőipar. Az iparág rendkívül széttöredezett. Magyarországon nyolcszor annyi vállalkozás működik ezen a területen, mint például Ausztriában, a vállalkozások zöme kicsi, csupán egyhatoduknak van 250-nél több alkalmazottja (Szűcs 2008). Jellemzően az ágazat nagyobb vállalkozásai sem elég tőkeerősek ahhoz, hogy a fővállalkozóként vagy a táplálékláncban viszonylag magasan elhelyezkedő közbülső vállalkozóként megnyert megbízások elvégzéséhez szükséges munkaerőt alkalmazottként foglalkoztassák. Az iparág profitrátája alacsony, ugyanakkor nagyszámú képzetlen próbál megélni belőle, ami kiszolgáltatott piaci helyzetben lévő, egymással éles versenyt folytató kisvállalkozások tömegeit szüli, amelyek jelentős része valójában a munkaköltség optimalizálására szolgáló kényszervállalkozás. Ez a helyzet kitermeli egyrészt a fővállalkozói erőfölénnyel visszaélő magatartást a bármikor lecserélhető alvállalkozókkal szemben, másrészt azt a fővállalkozói stratégiát, ami alapvetően beruházás-lebonyolítói feladatok ellátására rendezkedik be, minimális saját kivitelezői kapacitással. Az ágazat megrendeléseiben nagy a közbeszerzések aránya, amelyek megszerzéséhez magas szintű adminisztrációs kapacitás és politikai beágyazottság kell, amire a kivitelezést valóban elvégző kisvállalkozásoknak esélyük sincs. A közbeszerzésen elnyert megbízások értékéből visszafizetendő korrupciós pénz a vállalatvezetők becslése alapján átlagosan 16% (KIM 2012). A nagy korrupciótartalmú közbeszerzések gyakran durván túlárazottak. Más esetekben azonban közbeszerzési döntések legitimálásának fő eszköze (a Vállalkozók Érdekvédelmi Szövetsége, illetve az Ingatlanfejlesztői Kerekasztal és az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége egybehangzó véleménye szerint, VÉSZ 2011, IFK-ÉVOSZ 2011) az alacsony vállalási ár. A megrendeléseket gyakran olyan ajánlattevők nyerik el, akik eleve nem számolnak azzal, hogy a korrupciós költség után megmaradó vállalási árból a kivitelezés teljes egészében finanszírozható lesz. Maguk alá egész láncolatot szerveznek a lebonyolítói tevékenységet és a tényleges kivitelezést különböző arányban vegyítő közbülső vállalatokon át a lánc végén álló, tényleges kivitelezést végző sok kicsi alvállalkozásig, és már az ajánlat megtételekor tudják, hogy ezeket nem teljesen fogják kifizetni. A lánc végén álló alvállalkozók előre megfontolt kisemmizésében gyakran a megrendelők is részt vesznek. Az állami és önkormányzati megrendelők nemegyszer úgy írnak ki pályázatot, hogy pontosan tudják, hogy a teljes beruházás finanszírozásához nincs elég forrásuk. 2011 nyarán összesen mintegy 500 költségvetési szerv tartozott a felé teljesítő vállalkozásoknak. A magánszférában is gyakori, hogy a megrendelő csak addig fizet, amíg a beruházás folytatásához muszáj, a befejezés után esedékes végszámlát, ami a teljes érték 10-20%-a, már nem fizeti ki. A beruházók elé pufferként sokszor projektcéget szerveznek. A projektcégnek gyakran a fizetésképtelenség miatti felszámolás az egyesek által előre látott sorsa. Ennek során a csődtörvény a projektfinanszírozó bank jelzáloggal biztosított követelésének ad elsőbbséget a ki nem fizetett megvalósítókéhoz képest. A hitelezői rangsorban az adóhatóság a következő. A sor végén álló, a tényleges kivitelezést elvégző vállalkozások számára ritkán marad az adós cégnek vagyona, amiből a követelésüket ki lehetne egyenlíteni. A jelenség lánctartozás néven ismert. 2010 nyarán az építőipari lánctartozások összértékét 600 milliárd forintra becsülték és az iparágban működő vállalkozások 65%-a volt érintett a problémában. A jelenség nem korlátozódik az építőiparra, a feldolgozóiparban és más kockázatos iparágakban, és egyes szolgáltatási szektorokban is jelen van.

A rosszhiszemű magatartás, a nemfizetés és a hitelező elől a felszámolásba való menekülés mindenütt jelen van a gazdaságban. A Coface hitelbiztosító egy 2009-es felmérése szerint a hazai cégek kétharmadának volt akkor egy évnél régebben lejárt kinnlevősége, egyharmadának kinnlevőségei meghaladták az ötvenmillió forintot. Magyarországon a behajthatatlan követelések leírásából fakadó veszteség meghaladja a GDP 2,5%-át szemben a konszolidált országokra jellemző 1-1,5%-kal. A Transparency International szerint a felszámolási eljárással megszűnt társaságok eszközeinek értéke 2009-ben és 2010-ben is megközelítette a 2000 milliárd forintot (TI 2011). A vállalatok több mint 2000 milliárdnyi nyilvántartott adótartozásának háromnegyede nem működő cégeké. A NAV szerint a felszámolási eljárásokban a követelések megtérülési aránya 5% alatti. A Világbank 2011-es Doing Business felmérése szerint Magyarországon a fizetésképtelenség miatt indított eljárások sokkal többe kerülnek, és a jogos követelések sokkal kisebb részének az érvényesítésével zárulnak, mint ami az OECD-országokra átlagosan jellemző (WB 2011). Évente mintegy 1400 milliárd forintnyi vagyon tűnik el a felszámolt cégekből. A Transparency International szerint, ha a fizetésképtelenségi eljárások hatékonyságát az európai átlagra lehetne emelni, ebből évi 380 milliárd forint megmenthető lenne. Ugyancsak a Transparency szerint 2010-ben mintegy 80 ezer munkahely szűnt meg felszámolási eljárások miatt (TI 2011). Az elmaradó fizetések, érvényesíthetetlen követelések a legsúlyosabban a kisebb vállalkozásokat érintik. Az egyébként is alacsony jövedelmezőség mellett akár egy ügyfél fizetésképtelensége is elviheti egy kisvállalkozás teljes nyereségét. A közvetlen kár mellett a kisebb vállalkozások hitelhez jutása is súlyosan megsínyli ezt a helyzetet. A cégbedőlések rendkívül magas száma és a fizetésképtelenség miatt indított eljárások alacsony hatékonysága be van árazva a hiteltermékek piacán. A fizetésképtelenségi kockázatból számított kamatfelár háromszorosa az eurozóna átlagának (TI 2011). Ugyancsak a Transparency International 2011. decemberi tanulmánya szerint a hazai fizetésképtelenségi eljárások számottevő részt képviselnek a szervezett bűnözés és a politikai korrupció finanszírozásában. A Transparency által készített interjúk alapján a korrupció két jellegzetes típusa jelenik meg. Az egyikben az adós cég gyorsan, perköltségek nélkül meg akar szabadulni az adósságaitól, miután a vagyonát kimentette, és a kiürített céget kicsit pihentette. A másik alapesetben működő és fizetőképes vállalkozásokkal szemben indítanak felszámolási eljárást a vagyontárgyaik megszerzése érdekében. Ilyen esetekről Sipos Anett készített megdöbbentő, tényfeltáró jellegű beszámolókat (Sipos 2012).

A kisebb vállalkozások jövedelmezőségét elfojtó közterhek, az ebből adódó üzemszerű csalás, a drága adminisztráció, a rengeteg felszámolási eljárás keltette bizonytalanság, valamint a korrupcióval erősen fertőzött állam erős jelenléte által együttesen teremtette gazdasági klíma leírására egyes szerzők a „rossz kapitalizmus” jelzős szerkezetet javasolták (Szepesi et al. 2008). Ebben a környezetben fellazul a valódi üzleti teljesítmény és a siker közti oksági összefüggés, megsemmisül a társadalmi tőke alapját jelentő bizalom, a verseny fontos tényezőjévé válik a csalásra való hajlandóság, és gyakorivá válnak a teljesítmény nélkül megszerzett előnyökből fakadó erőfölénnyel kikényszerített tranzakciók. A World Economic Forum Global Competitiveness Report 2011-2012 című jelentése szerint (WEF 2012) Magyarország az összesített versenyképességi indexet tekintve a 48. helyet foglalta el a vizsgált 142 ország közül. Ennél sokkal rosszabbul teljesítünk azonban az intézményi pilléren belül az etikai jellegű alindexeket tekintve. A „favouritism in decisions of government officials” indexben a 85., a „transparency of government policy making” indexben a 81., a „wastefulness of government spending” indexben a döbbenetes 115., a „diversion of public funds” indexben a 109., az „ethical behaviour of firms” indexben a szintén nagyon szigorú 105. helyen vagyunk. Szepesi és szerzőtársai a WEF évente megjelenő jelentéseiből kimutatható tendenciák alapján már 2008-ban azt állapították meg, hogy a gazdaságunk versenyképességi profilja a többi posztkommunista országgal való összevetésben is kezd elszakadni Közép-Európától, és egyre inkább a posztszovjet és balkáni országokhoz kezd hasonlítani.[5] Ugyanez a szerzői kör egy Eurobarométer-kutatás (EBS 273) és az EBRD 2007-es, az európai és poszt-szovjet átmeneti országról készült Transition Reportjának adataiból azt állapították meg, hogy miközben a magyarok európai összehasonlításban szélsőségesen alacsonynak ítélik az előrejutás legitim tényezőinek (a tanulásnak és az erőfeszítésnek) a szerepét a sikerben, a 29 posztkommunista ország összevetésében Bulgária és Oroszország után a harmadik legnagyobb arányban vélik úgy, hogy a bűnözői és korrupciós kapcsolatok elsődlegesen fontosak a sikerhez. Ebből a szempontból Bulgária, Oroszország, Magyarország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Örményország sokkal rosszabb képet mutat, mint a többi posztkommunista ország (EBRD 2007, European Commission 2007, Szalai 2009).

6. Balsors és köztársaság

Az OECD 2011 májusában, hosszú előkészítő munka után útjára indította a Better Life programot, aminek az a célja, hogy rendelkezésre álljon a fogyasztási javakhoz való hozzáférésen kívül nyilvánvalóan sok más tényezőtől, köztük szubjektív összetevőktől is függő jólét – vagy, hogy megkülönböztessük a pusztán anyagi jóléttől: jól-lét – mérésére egy olyan, nemzetközi összehasonlításra is alkalmas mutató, ami az egy főre jutó GDP-nél sokkal többet mond egy-egy ország lakóinak életminőségéről. A rendszer jelenleg a Joseph Stiglitz, Amartya Sen és Jean-Paul Fitoussi vezetette előkészítő bizottság javaslatai alapján a jól-létről tizenegy „dimenzió” egyenként egy-három indikátorral történő feltérképezésével próbál átfogó képet adni, a lakhatástól és foglalkoztatástól az iskolázottságon és a környezet minőségén át a biztonságig és a szubjektív megelégedettségig. Az OECD interaktív honlapot működtet,[6] amin mindenki eldöntheti, hogy szerinte a jól-lét releváns fogalmát milyen súlyokkal kell kikeverni a szervezet által mért tizenegy összetevőből, és megnézheti, hogy a saját országa – manapság divatos kifejezéssel élve – hogy teljesít a többihez képest. Ha mindegyik komponens azonos súllyal szerepel, Magyarország az OECD-tagországokból (azaz körülbelül az Európai Unió tagországaiból, az Unión kívüli nyugat-európai országokból, Észak-Amerikából, Japánból, Dél-Koreából, Ausztráliából, Új-Zélandból, Mexikóból és Chiléből, tehát nagyjából a fejlettnek tekintett világból) és még két külsős, de a projektben részt vevő országból, Oroszországból és Brazíliából álló mezőnynek a végén, de nem a legvégén helyezkedik el.

A legutolsók vagyunk azonban az élettel való szubjektív megelégedettség dimenziójában. Ezt kétféle indikátorral mérik: egyrészt megkérik az embereket, hogy egy 0-tól 10-ig terjedő skálán értékeljék az egész életüket és a válaszokból átlagot számolnak, másrészt megkérdezik őket, hogy egy átlagos napon jó vagy rossz élményből éri-e őket több, és feljegyzik, hogy a megkérdezettek hány százaléka szerint több a jó, mint a rossz egy átlagos napban. Nyilván vannak a világon sokkal boldogtalanabb helyek Magyarországnál, a viszonylag fejlett országok között azonban, legalábbis ezekkel az indikátorokkal mérve, nincsen.

Vannak más mérési módszerek is forgalomban. A European Social Survey egyszerűen azt kérdezi a válaszadóktól, hogy mennyire boldogok. Ennek a felmérésnek már öt hulláma is rendelkezésre áll, 2002-től 2010-ig.[7] Azok közül az országok közül, amelyek mind az öt hullámban részt vettek, ebben a felmérésben is Magyarország tűnik a legboldogtalanabbnak. Azokban az években, amikor Bulgária, Ukrajna, Oroszország vagy Törökország is részt vett, velük versenyzünk az utolsó helyekért. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy az OECD és az ESS indikátorai még a jól-lét szubjektív dimenziójának méréséhez is túl szubjektívek, objektív, de azért többé-kevésbé releváns indikátor gyanánt az öngyilkosságból és az alkoholfogyasztásból adódó mortalitást (OECD 2012, WHO 2013), esetleg az önpusztítással szintén némi összefüggésben levő tüdőrák-incidenciát tudom javasolni (OECD 2012). Amit ezek az indikátorok kiadnak, teljes összhangban van a szubjektív megelégedettség közvetlen mérésének eredményeivel. Magyarország rettentő lelkiállapotban van.

Kopp Mária és szerzőtársai egy 1983-ban, 1988-ban, 1995-ben és 2002-ben egyedülállóan nagy (2002-ben 12600 fős), a magyar felnőtt népességet életkor, nem és kistérségi felbontásban lakóhely szerint reprezentáló mintán elvégzett felméréssorozat eredményei alapján vizsgálták többek között az egészség és az életminőség lelki dimenzióját, 2006-ban pedig azzal a 4500 emberrel, akik a 2002-es mintából ebbe beleegyeztek, további interjúkat készítettek. A kutatásokról más publikációk mellett a Magyar lelkiállapot 2008 című kötet számol be. Kopp és munkatársai azt találták, hogy 1988-hoz képest a krónikus stresszel összefüggő súlyos depressziós tünetekkel küzdők aránya már 1995-re több mint megduplázódott a magyar társadalomban. 2002-ben hasonló arányokat mértek, mint 1995-ben. 2006-ra viszont, a követéses vizsgálat tanúsága szerint, tovább romlott a helyzet. Összességében a teljes népesség egyharmada szenvedett olyan depressziós tünetegyüttestől, ami az életminőségüket jelentősen rontotta, és a korai halálozás szempontjából is kockázatot jelentett. A súlyos depresszió gyakorisága szorosan összefügg az iskolázatlansággal. 2002-ben a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek majdnem 40%-a, az általános iskolát végzettek 22%-a, az érettségizettek 6%-a, a diplomások 4%-a szenvedett súlyos (a Beck-féle depresszióskála[8] szerint 18-as vagy magasabb pontszámmal jellemezhető, betegségnek tekinthető, a munkavégzést akadályozó, és a családi életben is gondokat okozó, kezelést igénylő) depressziótól. Kopp és Skrabski (2009) ebből arra következtettek, hogy a depresszió gyakori magyarországi előfordulásának nem sajátosan magyar kulturális okait kell keresni, hanem a képzetlenség okozta kirekesztettség, leszakadás és a bizonytalanság okozta krónikus stressz a fő ok. A súlyos depresszió előfordulásának térbeli mintázata követi a gazdasági jellegű területi egyenlőtlenségek mintázatát.

Ugyanezeken a mintákon a társadalmi bizalom személyközi dimenziójának egyes indikátorait is mérték. Köztudott, hogy a társadalmi bizalom szintje az egész régióban sokkal alacsonyabb, mint a legtöbb régi demokráciában, és különösen durva a kontraszt az északi országokhoz képest. Az ugyanazokkal a kérdésekkel időről-időre elvégzett nagymintás felmérésből a bizalmi szint időbeli alakulása nagy biztonsággal megállapítható. 1995 és 2002 között a bizalmatlanság némiképp csökkent Magyarországon, majd 2002-től 2006-ig nagyot nőtt. Érdemes egyenként is szemügyre venni az egyes kérdésekre adott válaszok összesítését, ami dermesztő eredményeket mutat. 2006-ban a megkérdezettek 69%-a egyetértett azzal, hogy „az emberek általában aljasak, önzők, akik csak ki akarják használni a másikat”, 81% egyetértett azzal, hogy „senki nem törődik a másikkal”, és 70% egyetértett azzal, hogy „a legbiztosabb nem bízni senkiben” (Kopp és Skrabski 2007). (Csak a kontraszt kedvéért: Svédországban, Norvégiában, Dániában és Finnországban nagyon nagy arányban gondolják az emberek, hogy általában mindenkiben meg lehet bízni.)

A bizalmatlanság a szó legszorosabb értelmében mérgező: Kopp és Skrabski (2007) szerint a férfiak idő előtti halálozásának egyik legbiztosabb statisztikai előjelzője. A személyközi bizalom hiánya sokkal fájóbb és alapvetőbb, mint a politikai intézmények iránti, nemzetközi összevetésben ugyancsak nagyon súlyos bizalmatlanság. Boda Zsolt és Medve-Bálint Gergő ugyanakkor a kétévente mért ESS-adatok elemzésével arra a következtetésre jutott, hogy nem igaz az a feltevés, hogy az alacsony intézményi bizalom egyszerűen az alacsony szintű személyközi bizalom szintjével jellemezhető közeg, kultúra következménye lenne. Az intézményi bizalom nagyobb volatilitása arra enged következtetni, hogy az intézmények iránti bizalom adásánál vagy megvonásánál az emberek értékelik az „endogén” tényezőket, vagyis az intézmények észlelt teljesítményét vagy eljárásaik méltányosságát. Az intézményi bizalom volatilitása Magyarországon kimondottan erős (Boda–Medve-Bálint 2012).

Ugyanezeken az interjúkon az anómiás, értékvesztett, jövőkép nélküli életfelfogás azonosítására alkalmas kérdéseket is feltettek az interjúalanyoknak. Az eredmények és az időbeli változások is hasonlóak. 2002-ben 80% vélte úgy, hogy „aki vinni akarja valamire, rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon”, 2006-ban 84%. 2002-ben még a felnőtt népesség bő fele (52%) gondolta úgy, hogy „az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme előre terveket szőni”, 2006-ra már 69%. 72%-ról 82%-ra nőtt azoknak az aránya, akik szerint „minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja már, hogy miben higgyen”. A magyar felnőttek kétharmada mondta 2002-ben, hogy „manapság alig tudok eligazodni az élet dolgaiban”, 2006-ban pontosan a háromnegyede (Kopp–Skrabski 2007).

A magyar felnőttek támogató társas közege jellemzően szűk, amiből ritkán lépnek ki. 1988 és 1995 között, tehát az átalakulási válság időszakában nagyon durván leesett azoknak az aránya, akik úgy ítélték meg, hogy számíthatnak a rokonaik és a barátaik segítségére, 2002-re már majdnem ugyanannyian voltak, mint 1988-ban, 2006-ra pedig a rokoni és baráti segítségben bízók aránya jelentősen megnőtt. Hasonló arányban megnőtt azoknak az aránya, akik a partnerüktől, házastársuktól remélnek segítséget. Kopp és Skrabski ezt úgy értelmezi, hogy miközben a társadalmi tőke minden mutató szerint erősen csökkent és az anómia növekedett, ezeket a változásokat a legtöbben a legszűkebb személyes környezetükben elérhető támogató kapcsolatok erősítésével igyekeztek kompenzálni (uo.). Más felmérésekből ugyanakkor az a kép rajzolódik ki, hogy ez a támogató közeg elsősorban a családot jelenti. A Tárki 2009-es Európai Társadalmi Jelentése szerint (Giczi–Sík 2009) az Európai Unióban csak az észtek és a máltaiak találkoznak kevesebbet a barátaikkal, mint a magyarok, a szomszédokkal való társas érintkezés és konkrét segítségnyújtás pedig mindenhol gyakoribb, mint Magyarországon. Szintén nagyon kevesen vannak, akik ezen a körön is túlmerészkednek, és valamilyen egyesületben, civil szervezetben valami ügyön együtt munkálkodnak másokkal. Románia az egyetlen ország az Unióban, ahol olyan alacsony a civil aktivitás, mint Magyarországon. Kopp és Skrabski (2007) adatai szerint a civil szervezetekben aktívak aránya 2002 és 2006 között az egyébként is nagyon alacsony szintről tovább csökkent.

Végül még azt szeretném megemlíteni, hogy vannak összehasonlító kutatások, amelyek azt vizsgálják, hogy az átmeneti országok népei hogyan élik meg azt a változást, amit a rendszerváltás hozott az életükben, milyen ítéletet alkotnak arról, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti állapotokkal összevetve hogyan alakult az országuk sorsa. Az eddigiek alapján talán nem meglepő, hogy EBRD korábban már hivatkozott 2007-es Transition Reportjában bemutatott eredmények szerint bő másfél évtizeddel a közös referenciaévnek választott 1989-es év után a rendszerváltó országok népei között mi azok közé tartoztunk, akiknek a legrosszabb a véleményük arról, hogy összességében mit hozott a változás. A jelentésben szereplő 29 egykori kommunista ország közül egyedül Bosznia-Hercegovinában és Szerbiában látták negatívabban az emberek az életszínvonaluk változását 1989-hez képest, mint Magyarországon. Az előbbi kettőn kívül még két másik egykori jugoszláv tagköztársaságban, Macedóniában és Montenegróban alkottak borúsabb képet a gazdasági helyzetről az 1989-es helyzettel összevetve, mint nálunk. A politikai helyzetet pedig, ugyancsak 1989-cel összehasonlítva, csak Bosznia-Hercegovinában látták rosszabbnak, mint Magyarországon (EBRD 2007). Ez tulajdonképpen egy szubjektív összkép a rendszerváltás sikeréről. Amint látjuk, nagyon sötét.

Kezd elkészülni az a kép is, amit a köztársaság bukásáról festeni akartam. Tiszteltem, és megőrzendő értéknek tartottam az Orbán-rezsim által szétvert alkotmányos-közjogi rendet. Voltak hibái, és különösen előremutató elemei is. Összességében teljesen alkalmas volt arra, hogy egy igazi demokratikus köztársaság önrendelkezésének keretéül szolgáljon. Csakhogy az intézményrendszer önmagában még nem csinál köztársaságot. Claus Offe 1994-ben úgy vélte, hogy a demokrácia és a kapitalizmus elitvezérelt bevezetésének a sikere a posztkommunista országokban nem a gondosan megtervezett intézmények minőségén fog múlni, hanem a társadalmi bizalmon, és azon, hogy az emberek mennyire lesznek képesek elviselni az átmenet költségeit (Offe 1994, idézi Boda–Medve-Bálint 2012). A köztársaság nem indult a legjobb kezdeti feltételekkel. Nem volt adott az a demokratikus intézmények és a köztársaság polgárainak erkölcsi meggyőződései közti, ugyancsak Offe által leírt, reciprocitással és ciklikussággal jellemezhető viszony, ami a hosszú ideje belakott demokráciák sajátja. Ennek a viszonynak az a lényege, hogy egyrészt az intézmények megtestesítik, kifejezik a bennük élő közösség domináns erkölcsi intuícióit és normáit, másrészt az intézmények visszahatnak a normákra, jogokat és kötelezettségeket hoznak létre, újradefiniálják, hogy mi számít normálisnak, a társadalom többi szereplője részéről mire lehet számítani, ezzel formálják a közösség erkölcsi vélekedéseit (uo.).

Mások mellett a demokratikus intézményrendszer működtetőire hárult volna a feladat, hogy elősegítsék ennek a kölcsönös viszonynak a megerősödését, bizalmat szerezzenek a köztársaság intézményeinek, lehetővé tegyék az intézmények erkölcsi értelemben történő belakását. Nem egyik napról a másikra, de mondjuk két évtized alatt.

A köztársaság egy erkölcsi vállalkozás, amihez mindenekelőtt résztvevők kellenek. Tipikusan az tud benne részt venni, akinek nem kell rettegnie, hogy holnapután is lesz-e tető a feje felett, aki hozzáfér a munkaerő-piachoz, akinek a szövegértés, tanulás, alkalmazkodás felnőttkorban sem probléma, akiknek a gyerekét az iskola nem szegregálja hatévesen, akinek vannak céljai és tervei, a napjai nem zuhannak bele a szorongás és a depresszió feneketlen szakadékába, aki összejár a barátaival, aki nem gondolja, hogy az az élet rendje, hogy romlottnak, csalónak kell lenni a sikerhez, aki szóba áll a szomszéddal, aki megadja a tiszteletet a vadidegen polgártársnak a villamoson, a boltban, az autópályán és amikor adót kell fizetni, mert nem hiszi el, hogy senki nem törődik a másikkal, aki, ha valami probléma van, megbeszéli a többiekkel és megoldja, aki vigyáz magára, mert megbecsüli az életet, és nem issza magát zombira a kereskedelmi tévé és a netes ingyenpornó mellett mielőtt elérné a hatvanat, és megengedheti magának azt a luxust, hogy tájékozódjon a közösség előtt álló eldöntendő kérdések felől, és ne félelemből és zsigeri indulatból legyen politikai véleménye, hanem erkölcsi reflexióból, amit alkalmasint hajlandó megvitatni a más véleményen levőkkel.

Szintén elsősorban a demokratikus intézményrendszer működtetőinek, mindenekelőtt a kormányoknak a feladata lett volna, hogy a kapitalista piacgazdaságra való átmenet irdatlan társadalmi árát enyhítsék, és elérjék, hogy a társadalom felépüljön az átmenet okozta traumából és szétszakítottságból. Szintén nem azonnal, de talán húsz év alatt.

Egyik sem sikerült. Szerintem elsősorban ezért állt földbe a köztársaság.

7. Mi köze mindennek a jobb- és baloldal háborújához?

Mindez talán elsőre egy gyökeresen más történetnek néz ki a köztársaság bukásáról, mint a Kis János által elmondott. A kettő azonban szorosan összefügg. A két történet közti összefüggésre az világít rá a legjobban, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy miért volt képtelen húsz éven át a politika a korrekcióra és a megújulásra.

Hogyan lehetséges, hogy miközben a köztársaság kormányai a legfontosabbnak tűnő közpolitikai területeken rossz teljesítményeket nyújtottak, egy lényegében változatlan kétpólusú establishment váltógazdasága folytatódhatott két évtizedig? De fel lehet tenni a kérdést úgy is, hogy a kérdés első felében nem a közpolitikai kudarcokra, hanem az intézményi bizalomra vonatkozó adatokból nyilvánvaló általános bizalomvesztésre, a hosszú időn át mindenki szeme láttára a párt- és kampányfinanszírozás által pörgetett korrupcióra vagy a demokratikus normák rendszeres megsértésére hivatkozunk. Miért nem tűntek fel új kihívók? Miért nem ejtik a választók végleg a lejáratódott szereplőket, miért nem alakult át a pártrendszer? Miért nem akartak a választók új pártoknak esélyt adni a hatalomban?

A kérdésre adhatók intézményi jellegű válaszok.

Az egyik ilyen intézményi tényező a bevezetőben már említett választási rendszer. Minél nagyobb az aránytalanság és az egyéni elem súlya a listás komponenshez képest egy választási rendszerben, annál valószínűbb, egyszerű játékelméleti okokból, hogy a pártrendszer előbb utóbb lényegében két pólusra egyszerűsödik. A magas belépési küszöb sem kedvezett a megújulásnak. Az establishment két pólusa számára – korrupció révén – rendelkezésre álló gazdasági erő a külső kihívó szemszögéből nézve korlátlannak tűnt, a körön kívülről összegyűjthetetlennek tűnt az a pénzmennyiség, amivel egy választási kampánynak érdemes lett volna nekivágni. És talán még ezeknél is lehetetlenebb feladatnak tűnt egy új, még be nem járatott politikai szervezet számára a teljesen elmebeteg ajánlási rendszerrel megbirkózni.

Egy másik hasonló tényező a két pólusnak a média jelentős része fölött gyakorolt befolyása. Magyarországon, valószínűleg a médiaháborúktól nem függetlenül, extrém erős a bizalmatlanság a média iránt. Aki azonban nem túl nagy erőfeszítéssel tájékozódni szeretne, önmagában nincs kisegítve azzal, hogy a bizalmatlansága némi védelmet nyújt a pártok által esetleg foglyul ejtett médiumok manipulációjától. Az interneten persze minden elérhető, és az internetes hírforrások is sokkal jobb állapotban vannak. A digitális szakadék két oldalán egészen más is (a rendszeres internethasználók körében sokkal kisebb) a baloldal és a jobboldal közti háború jelentősége (Csigó 2012).

Az is lényeges tényező lehetne, hogy egy sor fontos tartalmi politikai vita ma is az erkölcsi és materiális egyenlőség és emancipáció hívei és ellenfelei között folyik, a tág értelemben vett bal- és jobboldal vitája egyáltalán nem vesztette el a relevanciáját. Ez azonban egyrészt nem magyarázat arra, hogy miért ne jöhetett volna megújulás az egyik vagy a másik oldalon belül, másrészt pedig a politikának ezek a tartalmi kérdései meglehetősen perifériális helyet foglalnak el a hazai politikai nyilvánosságban. Elvben az ebben a cikkben is szereplő közpolitikai kérdések is a legfontosabb témái lehettek volna a bal- és jobboldal közti releváns erkölcsi vitának. Az ezekről a nyilvánosságban zajló vita kikényszeríthette volna a közpolitikai kudarcokért felelős politikai tényezők megújulását vagy lecserélését. Ehelyett azonban inkább úgy tűnik, a két oldal közti történetileg és szimbolikusan konstruált küzdelem témája szinte mindig kiszorítja ezeket a kérdéseket a politikai nyilvánosság főáramából, vagy ha nem, akkor sikerrel debilizálja a róluk való beszédet.

Az igazi magyarázat arra, hogy ez az establishment hogyan éli túl az újabb és újabb közpolitikai kudarcokat és a botrányokat, amelyeknek a töredéke is a teljes erkölcsi megsemmisülést jelentené minden normális helyen az, hogy mindkét oldalnak van egy nagy története, amihez képest mindez jelentéktelen: a másikkal folytatott küzdelem, amelyben újra és újra megidéződik a huszadik századi történelmünk minden halálos bűne és tragédiája.

8. Melodramatikus befejezés

Befejezésül néhány személyes epizódot szeretnék elmesélni.

Számomra az az élmény, hogy széttörik és tönkremegy a köztársaság, amiben élni szeretnék elég korán jött, már 1993-ban. Ekkor már egy ideje a Szent Ignác Kollégium nevű katolikus egyetemi szakkollégiumban éltem, ami akkor még viszonylag lazán kötődött a jezsuita rendhez. Ebben az évben történt, hogy a kollégiumot támogató alapítvány kuratóriumának egyébként MDF-es elnöke valahogy kiderítette, hogy Fidesz-tag vagyok, sőt – ez volt, amit igazán elfogadhatatlannak tartott – tagja vagyok a Fidesz országos tanácsának. Tréfás idők voltak ezek. A kuratóriumi elnökkel folytatott hosszas négyszemközti beszélgetés egyik fő tárgya az volt, hogy vajon a végképp elfogadhatatlan Orbán-vonalhoz vagyok-e közel a Fideszben, vagy nem. A kollégium lelkésze által szerkesztett, A Szív című lelkiségi folyóiratban ízléses kis cikk jelent meg arról, hogy valahol szerzetesnővérek imádkoznak Orbán Viktorért, hogy múljon el róla az a fertelmes egyházellenesség. Engem pedig néhány hónap alatt kiszekáltak a kollégiumból, ami azért volt fájdalmas, mert egészen addig azt hittem, hogy a mainstreamnek épp nem nevezhető politikai véleményem ellenére továbbra is otthon érezhetem magam a magyar katolicizmusban. (A kollégiumból való távozásom egyébként időben nagyjából egybeesett a Fideszből való kilépésemmel – 1993 vége felé esett le ugyanis, hogy a Fidesz vezetői azt sütötték ki, hogy rámozdulnak a pillanatnyilag lefedetlennek tűnő nagy jobboldali piacra. De ezt a kollégium vezetői még nem tudhatták.)

Azzal, hogy otthon legyek a magyar katolicizmusban, még sokáig próbálkoztam. Többen voltunk, akik igyekeztünk olyan szentmiséket keresni, ahol a liturgikus szövegen kívüli megnyilvánulások (mindenekelőtt a homília) – ahogy egy jóbarátom mondta – nem irányulnak senki ellen és többé-kevésbé az evangéliumról szólnak. Nem volt nagy a választék. 2002 húsvétján egy budapesti bencés templomban szerettem volna ünnepelni a feltámadást. Ott általában számítani lehet nemcsak a fentiekre, hanem arra is, hogy a szent liturgiának megadják a módját. Sajnos épp a kokárdás választási kampány folyt, a misére érkező hívek legalább kétharmada kokárdával a kabátján jött Krisztus feltámadását ünnepelni. Egy darabig feszengtem, aztán hazamentem. Nem tudtam lelkileg megoldani, hogy otthon legyek egy keresztény gyülekezetben, amelyiknek a tagjai kiírják magukra, hogy a nemzetet azonosnak tekintik a bornírt politikai szektájukkal, amiből egyszerű szillogizmussal az következik, hogy engem nem tekintenek a honfitársuknak.

A következő epizód 2006 ősze. Már túl voltam azon a megrázkódtatáson, hogy abban a tág értelemben liberális közegben, amivel – legszűkebb politikai közösségemet, a Védegyletet leszámítva – a legtöbbet érintkeztem politikai témákban, szinte teljesen egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy Gyurcsány Ferencnek le kellene mondania az őszödi beszéd után (még Kis János is úgy vélte, a bizalmi szavazás elegendő lehet a helyzet kezelésére). Az Élet és Irodalom hasábjain kiváló emberek számomra teljesen hajmeresztő érvelésekkel relativizálták azt az egyszerű tényt, hogy egy hivatalban levő miniszterelnök azt mondta magáról, hogy a korábbi miniszterelnöki megbízatása során nem a közjó érdekében kormányzott, a választást pedig a választók félrevezetésével nyerte meg. Én azzal érveltem, hogy még ha elfogadjuk is, hogy mások is szoktak így választást nyerni, az erről szóló vallomás nem maradhat következmény nélkül, mert azzal azt mondjuk, hogy azok az eszmények, amelyek a köztársaság erkölcsi igazolásául bevethetők, már normatív ideálként sem érvényesek. És akkor mi lesz a köztársasággal? Ennél is jobban sokkolt, hogy az október huszonharmadika után írt Gáz és könny című cikkemet is hasonló értetlenség fogadta. Ebben arról igyekeztem meggyőzni az ÉS olvasóit, hogy amennyiben a tág értelemben liberális közönség elfogadja a kormánytól és a kormányzó pártoktól, hogy a rendőri törvénytelenségek következmények nélkül maradnak, akkor keresztet vethetünk arra, hogy a mérsékelt konzervatív polgártársaink egyrészt rendes embernek tartsanak minket, másrészt hajlandóak legyenek velünk a közösséget – vagyis a köztársaságot – fenntartani.

November másodikán furcsa demonstrációt tartottunk a Védegylettel. Végigjártuk a megelőző hetek összecsapásainak helyszíneit. Hosszabb-rövidebb ideig álltunk egy-egy helyen, az erős szélben táblákat próbáltunk magunk elé tartani. „A baloldaliak nem kommunisták.” „A jobboldaliak nem nácik.” Ezek voltak az első táblákra írva. Tiltakoztunk a törvénytelen rendőri brutalitás, de az utcai demonstrálás félelemkeltő módjai ellen is. Tiltakoztunk az utcai politizálás differenciálatlan megbélyegzése ellen, amivel az MSZP próbálkozott, de a Fideszt is bíráltuk az intézményeket erodáló magatartása miatt. A polgártársak néha odajöttek hozzánk, egy darabig értetlenül nézték a fura tábláinkat, majd általában pártállástól függetlenül elküldtek az anyánkba. Viszont másnap elhívtak egy reggeli beszélgetős műsorba, ahol összefutottam azzal a jezsuita páterrel, aki körülbelül akkor vette át a Szent Ignác Kollégium vezetését, amikor onnan engem kipiszkáltak. 23-án, azt hiszem, a Fidesz teljesen jogszerű demonstrációjának résztvevőjeként, őt is súlyosan bántalmazták a rendőrök, később pedig a szólásszabadsága gyakorlásában is akadályozták a saját temploma előtt: közterület-használati engedély hiányára hivatkozva elzavartak egy televíziós riportert, aki épp interjút készített vele. Én ezeket az eseteket is megírtam, ő pedig olvasta. A szavaiból ítélve őszintén csodálkozott, hogy ezek szerint nem kizárt, hogy talán mégis rendes ember vagyok.

Az utolsó előtti epizód bizonyos szempontból az előző párja számomra. 2011. december huszonharmadikán az országgyűlés tervezett napirendjén válogatott aljasságok szerepeltek, amelyek jelentős csapásokat mértek a demokráciára. Többek között a választójogi törvény, a stabilitásinak nevezett törvény és a házszabály-módosítás végszavazása. Ezek közül bármelyik egymagában is elegendő okot adott volna arra, hogy a demokrácia hívei az utcára vonuljanak ellene. Az LMP képviselőcsoportjának többsége úgy látta ezen a napon, hogy nincs értelme bemenni az ülésterembe. Helyette, aktivistákkal közösen, kora reggel a parlament északi és déli bejáratának sorompójához láncolták magukat, elrekesztve ezzel az autóval érkező képviselők útját. A bejáratoknál hamar nagy zűrzavar támadt. A zűrzavarban nemsokára Gyurcsány Ferencet láttuk téblábolni a déli kapunál. A kamerák mindenhová követték.

Az LMP leláncolt képviselői közül többen is megkértek, hogy menjek oda hozzá, és próbáljam meggyőzni, hogy menjen el. Ezt meg is tettem. Megkérdeztem tőle, egyetért-e velem abban, hogy az LMP ma olyan ügyek miatt demonstrál, amelyek minden rendes országban evidenciaszámba mennének minden demokrata számára, függetlenül attól, hogy milyen pártállásúak. Azt mondta, egyetért, minden normális országban mindenkinek nyilvánvaló lenne, hogy az LMP-seknek igazuk van, ő is azért van itt. Nos, ha így van, folytattam, akkor magyarázatra szorul, hogy miért nincsenek itt és miért nem demonstrálnak velünk együtt a mérsékelt jobboldaliak, illetve, hogy miért engedheti meg magának a jobbközép gyűjtőpárt ezeket a nyilvánvaló és alapvető disznóságokat anélkül, hogy arra kéne számítania, hogy pillanatok alatt elveszíti az összes támogatóját. Felvetettem annak a lehetőségét, hogy ez esetleg kapcsolatban van azzal, hogy az előző ciklusban is történtek a demokrácia alapjaival összefüggő disznóságok, még ha más jellegűek is, amelyek egyrészt megfelelő politikai következmények nélkül maradtak, másrészt a jobboldali polgártársaknak azt kellett megélniük velük kapcsolatban, hogy szinte egyáltalán nem számíthatnak a baloldaliakra és a liberálisokra abban, hogy a nyilvánvaló és alapvető normaszegések ellen ők is fel fogják emelni a szavukat. Elmondtam neki, hogy mi azok közül is sokakat szeretnénk meggyőzni arról, hogy ez tűrhetetlen, akik alkalmasint 2010-ben a Fideszre szavaztak, esetleg nem függetlenül az előző ciklusban történtektől. Ha ezek az emberek bekapcsolják a tévét, és az ő arcát látják a demonstrációról szóló híradásokban, aligha segít ebben.

Egy darabig elakadtunk annál a kérdésnél, hogy egyenlőségjelet lehet-e tenni a demokratikus normák megsértése és a köztársaság intézményeinek elbontása közé. Természetesen nem lehet. Biztosítottam róla, hogy nem arról akarom meggyőzni, hogy ne lenne lényeges erkölcsi különbség az ő működése és az Orbán-rezsimé között, hanem arról, hogy a kettő között van egy olyan összefüggés, hogy az egyik lehetővé tette a másikat. Hogy a demokrácia egyebek mellett egy erkölcsi képződmény is, és hogy az intézményi pusztulása azért vált lehetségessé ebben a ciklusban, mert a megelőző ciklusokban, részben általa okozott erkölcsi károk miatt, erkölcsi értelemben a padlóra került, és hogy nem fog felállni, ha nem lesznek alapkérdések, amelyekben minden demokrata számíthat az összes többi demokratára. Ha ő is azt szeretné, hogy egyszer ez mégis megtörténjen, akkor legyen kedves, menjen el, és hagyja most ezt a harcot ránk. Nem azért, mert ő személy szerint elvesztette volna a jogát, hogy a köztársaság lerombolása ellen tiltakozzon, hanem azért, mert a jelenléte, fontos erkölcsi okokból, súlyosan kontraproduktív.

Úgy nézett rám, mint aki érti, hogy mit beszélek, és nem is hagyja teljesen közömbösen. Mondani csak annyit mondott, hogy meg fogja fontolni, amit mondtam. Aztán néhány perc múlva a rohamrendőrök karjaiba vetette magát. Példáját csakhamar több szocialista képviselő követte. Volt, aki bekéredzkedett a rendőrautóba, ami a mieinket vitte el, és olyan is volt, aki a saját nagy fekete autóján ment a rendőrök után, hogy a Gyorskocsi utcában csatlakozzon a bulihoz.

A legbizarrabb az egészben, hogy az aznapi parlamenti napirend egyik pontja, a választójogi törvény pontosan arról szólt, hogy lehetőleg semmisüljön meg a nem-jobboldali ellenzéknek az a része, amelyik nem akar hanyatt homlok az amnéziába menekülni a köztársaság szétverése láttán, és napirenden akarja tartani az MSZP részét a köztársaság erkölcsi bukásáért viselendő felelősségben. Egyfordulóssá tették ugyanis a választást, a vegyes választási rendszer arányait az egyéni elem javára módosították a listás elem rovására, gyengítették a kompenzációt, és addig reszelték a választókerületek határait, amíg sikerült elérni, hogy a hagyományosan jobboldali körzetek polgárainak egyéni jelöltekre adott szavazatai szisztematikusan többet érjenek a többiekénél.

A rezsimnek nem lehetett más célja ezzel a választási törvénnyel, csak az, hogy a leváltására csakis az MSZP részleges erkölcsi rehabilitációján keresztül kerülhessen sor, hiszen muszáj legalább az egyéni választókerületekben együttműködni a választáson, különben nincs esély a kormányváltásra. Ez a fideszes stratégák reményei szerint nyilvánvalóan vagy azt jelenti, hogy a kormányváltásra sokáig nem fog sor kerülni, vagy azt, hogy meglesz ugyan a kormányváltáshoz elkerülhetetlenül szükséges választási együttműködés, de az új ellenzéki mozgalmak és pártok erkölcsi meghasonlása és felőrlődése árán. Vagyis visszaáll a 2010 előtti – számukra megszokott és komfortos – kvázi-kétpártrendszer, az ellentétes póluson azzal az MSZP-vel, amelynek távolabbi és közelebbi múltja lényegében bármihez megadja majd az igazolást a Fidesz számára, és ami ellen változatlan intenzitással lehet majd tovább folytatni a hideg polgárháborút, természetesen – ha muszáj – a háttérben az ország javainak a bejáratott pártoligarchiák közti újbóli felosztása mellett.

Az erkölcsi dilemma – hogy szabad-e az új választási rendszer szülte kényszernek engedve olyan stratégiát folytatni, ami potenciálisan hitelteleníti az új mozgalmakat, és azzal a kockázattal jár, hogy siker esetén is lényegében a mind a Fidesznek, mind az MSZP-nek kényelmes régi kétpártrendszer döcög tovább érdemi megújulás nélkül, vagy szabad-e erről a stratégiáról távolabbra tekintve, a bal- és jobboldal közti háború majdani lezárására készülve, ahhoz a hitelességet őrizve lemondani, és azzal azt kockáztatni, hogy a 2014-es választás megerősítést ad a rezsimnek a köztársaság szétveréséhez – szét is vitte a pártunkat. Én azokkal tartok, akik az együttműködést választották, mert – másutt kifejtendő okokból – azt érzem a nagyobb veszélynek, hogy a jövő évi választás ráüti az igazolás pecsétjét a „nemzeti együttműködés rendszerére” és a „munkaalapú társadalomra”, és megszilárdul körülöttünk az új pártállam betonja. De tisztelem és érvelhetőnek tartom a másik utat is. Hát így esett. Ez az utolsó epizód.

Hivatkozások

• Antalóczy Katalin, Sass Magdolna, 2001: „Greenfield investments in Hungary: Are they different from privatization FDI?”, in Transnational Corporations Vol 10, Issue 3, pp. 38–50.
• Brender, Adi–Allen Drazen, 2005: Political Budget Cycles in New versus Established Democracies. NBER Working Paper, No. 10539.
• Boda Zsolt–Medve-Bálint Gergő, 2012: Intézményi bizalom a régi és az új demokráciákban. Politikatudományi Szemle XXI/2.
• Bódis Lajos – Nagy Gyula 2008: Önkormányzati szociális segélyezés: a vizsgált önkormányzatok segélyezési gyakorlata. In: Nagy Gyula (szerk): Jóléti ellátások, szakképzés és munkakínálat (KTI Könyvek 10.). MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest.
• Budapest Intézet 2012: A tartós szegénység csökkentésének lehetséges eszközei Magyarországon, http://www.budapestinstitute.eu/uploads/BI_tartos_szegenyseg_okok_1.1.pdf
• Csigó Péter 2012: Túl balon és jobbon: a radikális demokratikus megújulás pólusa a közvéleményben. Cikksorozat a nemtetszikarendszer.blog.hu-n. Az első rész url-je: nemtetszikarendszer.blog.hu/2012/07/16/csigo_peter_tul_balon_es_jobbon_a_radikalis_demokratikus_megujulas_polusa_a_kozvelemenyben_i_resz
• Csite András és Major Klára 2010: Az állam és a vállalkozások kapcsolatának néhány jellegzetessége Magyarországon. Háttértanulmány. Hétfa Kutatóintézet. http://hetfa.hu/wp-content/uploads/HMT04_Csite_Major_AzallamesavallalkozasokkapcsolatanaknehanyjellegzetessegeMagyarorszagonISBN.pdf
• Czeti Tamás–Hoffmann Mihály 2006: A magyar államadósság dinamikája: elemzés és szimulációk. MNB műhelytanulmányok 50.
• Deloitte, 2008: EU Employee Remuneration Survey 2007, http://www.finfacts.ie/biz10/Rumuneration2008.pdf
• European Bank for Reconstruction and Development (EBRD) 2007: Transition Report 2007: People in Transition.Elérhető itt: http://www.ebrd.com/downloads/research/transition/TR07.pdf.
• European Commission 2007: European Social Reality. Special Eurobarometer 273. Elérhető itt: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_273_en.pdf.
• Eurostat, 2011: Taxation trends in the European Union, Data for the EU Member States, Iceland and Norway, http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS-DU-11-001/EN/KS-DU-11-001-EN.PDF.
• Faragó László 2010: A Nemzeti Stratégiai Referenciakeret (2007-2013, Új Magyarország Fejlesztési Terv) készítésének hasznosítható tapasztalatai, MTA RKK, Pécs.
• Farkas János, Hegedűs József, Székely Gáborné 2004: Lakáshelyzet, lakástámogatások, 1999-2003, in Kolosi Tamás, Tóth István György, Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2004, Budapest, Tárki.
• Fábián Gergely, Hudecz András és Szigel Gábor (2010): „A vállalati hitelezés visszaesése Magyarországon és a kelet-közép-európai régióban a válság alatt”, MNB-szemle, 2010. október. http://www.mnb.hu/Root/Dokumentumtar/MNB/Kiadvanyok/mnbhu_mnbszemle/mnbhu_msz_201010/fabian-hudecz-szigel_mnbszemle_1007.pdf
• Ferge Zsuzsa 2002: Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapitalizmusban. Szociológiai Szemle 2002/4.
• Ferge Zsuzsa 2012: Kiút: honnan – hová? In: Maczius tizenötödike. A nemzeti kiútkeresés tizenkét oldala. 2012. március 15.
• Fink, Philipp, 2006: „FDI-led Growth and Rising Polarisations in Hungary: Quantity at the Expense of Quality”, in New Poltical Economy, Vol 11, No 1, March 2006, pp. 47-72.
• Giczi Johanna–Sík Endre 2009: Bizalom, társadalmi tőke, intézményi kötődés. In: Európai társadalmi jelentés 2009, Tárki.
• Győrffy Dóra 2007: Társadalmi bizalom és költségvetési hiány. Közgazdasági Szemle, LIV. évf., 2007. március.
• Havasi Éva 2002: Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon. Szociológiai Szemle 2002/4.
• Havasi Éva 2006: Megélhetési negézségek, anyagi depriváció. In: Szívós Péter – Tóth István György (szerk.): Feketén, fehéren. Tárki monitorjelentések 2005.
• Havasi Éva 2008: Nem csak a pénz…Megélhetési nehézségek, anyagi depriváció. In: Szívós Péter – Tóth István György (szerk.): Köz, teher, elosztás. Tárki monitorjelentések 2008.
• Hegedűs József, Eszenyi Orsolya, Somogyi Eszter, Teller Nóra 2008: Lakhatási szükségletek Magyarországon. Városkutatás Kft.
• Hoffmann Mihály 2011:  Eladósodott állam: kockázatok és mellékhatások. Előadás a Kautz Gyula születésének 175.-dik évfordulóján a Budapesti Corvinus Egyetemen rendezett emlékülésen. Elérhető itt: kgk.sze.hu/images/dokumentumok/kautzkiadvany2011/penzugyi/HoffmannM.pdf
• IFK–ÉVOSZ 2011: Az Ingatlanfejlesztői Kerekasztal és az Építési Vállalkozók Országos Szövetsége közös nyilatkozata 2011. január 26-án. http://www.ifk-egyesulet.hu/az-ingatlanfejlesztoi-kerekasztal-es-az-evosz-kozos-nyilatkozata/
• Jablonszky György 2011: Területi forrásallokációs vizsgálatok, Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Központi Monitoring Főosztály, 2011. október.
• Kemény István, Janky Béla és Lengyel Gabriella 2004: A magyarországi cigányság 1971-2003. Gondolat.
• Kertesi Gábor, Köllő János 2004: A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei, Közgazdasági Szemle, 2004. április.
• Kertesi Gábor, Varga Júlia 2005: Foglalkoztatás és iskolázottság Magyarországon, Közgazdasági szemle, 2005 július-augusztus (633-662. o.).
• Kézdi Gábor, Köllő János és Varga Júlia 2008: Az érettségit nem adó szakmunkásképzés válságtünetei, Fazekas K. – Köllő J. (szerk.) Munkaerőpiaci tükör, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2008.
• Kézdi Gábor, Surányi Éva 2008: Egy integrációs program hatása a tanulók fejlődésére. Educatio 2008/4.
• Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) 2012: A kormány korrupció-megelőzési programja 2012-2014, tervezet, http://www.kormany.hu/download/d/37/70000/korrrupcio_megelozes_program.pdf
• Kis János 2004: A politika mint erkölcsi probléma. Élet és Irodalom.
• Kopint-Tárki 2009 (Tóth István György, szerk., Bartha Attila, Gál Róbert Iván, Kolosi Tamás, Nagy Katalin, Palócz Éva, Szívós Péter): Váltóállítás: szemléletváltás és megvalósítható intézményi reformok egy fenntartható növekedési pálya érdekében.
• Kopp Mária (szerk.) 2008: Magyar lelkiállapot 2008. Semmelweis Kiadó, Budapest
• Kopp Mária–Skrabski Árpád 2007: A bizalom mint a társadalmi tőke központi jellemzője, Vigilia 2007/12.
• Kopp Mária–Skrabski Árpád 2009: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után. Távlatok 86. (2009. karácsony)
• Köllő János 2008: Munkahelyi olvasási követelmények és a képzetlen munkaerő foglalkoztatása Nyugat- és Közép-Kelet-Európában, Fazekas K. (szerk.): Közoktatás, iskolai tudás és munkapiaci siker, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 13-41.
• Köllő János 2009: A pálya szélén – iskolázatlan munkanélküliek a poszt-szocialista gazdaságban. Osiris, Budapest.
• Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) 2012: A kormány korrupció-megelőzési programja 2012-2014, tervezet, http://www.kormany.hu/download/d/37/70000/korrrupcio_megelozes_program.pdf
• Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), Társadalmi Felzárkoztatásért Felelős Államtitkárság 2011: Nemzeti társadalmi felzárkóztatási stratégia – mélyszegénység, gyermekszegénység, romák, 2011-2020. Elérhető itt: http://romagov.kormany.hu/download/8/e3/20000/Strat%C3%A9gia.pdf
• Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2012: Létminimum, 2011.  http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/letmin/letmin11.pdf
• Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2013: A relatív jövedelmi szegénység és a társadalmi kirekesztődés (Laeken-i indikátorok), 2012. Statisztikai Tükör 2013. szeptember 20.
• Lankes, Hans-Peter, Venables, Anthony J, 1996, „Foreign direct investment in economic transition: the changing pattern of investments”, in Economics of Transition, Vol 4, Issue 2, Oct 1996, pp. 331-47.
• Medgyesi Gábor – Scharle Ágota (szerk.) 2012: Felemelkedés közös erővel: a tartós mélyszegénység csökkentése célhoz kötött támogatások révén. Kutatási zárójelentés. Tárki – Budapest Intézet.
• Messing Vera – Molnár Emília: Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok megélhetési stratégiái. Esély 2011/1.
• Miklós, Gábor: A magyar eladósodás és a válság hatásai. Délkelet-Európa – South-East Europe International Relations Quarterly, Vol. 2. No. 7. (2011 ősz).
• Misetics Bálint 2008: Kit érdekelnek a hajléktalanok? NOL 2008. április 8. http://nol.hu/lap/forum/20100408-kit_erdekelnek_a_hajlektalanok_?ref=sso
• Misetics Bálint 2010: A szőnyeg alá – Mit kezd a hajléktalan emberekkel a főváros vezetése? Magyar Narancs 2010/16. http://magyarnarancs.hu/publicisztika/a_szonyeg_ala_-_mit_kezd_a_hajlektalan_emberekkel_a_fovaros_vezetese-75188
• Novák Csaba, 2003: „A külföldi működőtőke és a technológiai tovagyűrűzés Magyarországon”, in MTA VKI Műhelytanulmányok, No. 50, 2003. október.
• OECD 2008: Growing Unequal? Income Distribution and Poverty in OECD Countries.
• OECD 2010: PISA 2009 Results: Overcoming Social Background: Equity in Learning Opportunities and Outcomes, OECD, Paris.
• OECD 2012: Health at a Glance: Europe.
• Offe, Claus 1994: Designing Institutions for East European Transitions. Institut für Höhere Studien, Reihe Politikwissenschaft 19, 1994. november.
• Palócz Éva 2008: Makrogazdasági folyamatok és fiskális politika Magyarországon nemzetközi összehasonlításban. In: Kolosi T. – Tóth I. Gy. (szerk., 2008): Társadalmi Riport 2008,TÁRKI, Budapest.
• Papp József 2011: „Adóterhelés, termelékenység és gazdasági növekedés”, Dunaferr Műszaki Gazdasági Közlemények, 2011/3, pp. 156-164. www.dunaferr.hu/08-media/mgk/DMGK%202011-03.pdf
• Pulay Gyula, Benkő János 2008: A magyar cigányság helyzetének javítására és felemelkedésére a rendszerváltás óta fordított támogatások mértéke és hatékonysága. Összegző, helyzetfeltáró tanulmány, Állami Számvevőszék, Fejlesztési és Módszertani Intézet.
• Radó Péter 2007: Oktatási egyenlőtlenségek Magyarországon, Esély 2007/4.
• Radó Péter 2012: Mennyire általános az általános iskola? (A TIMMS és PIRLS 2011 adatainak néhány tanulságáról). OkpolCafé 2012 december. http://oktpolcafe.hu/mennyire-altalanos-az-altalanos-iskola-a-timss-es-pirls-2011-adatainak-nehany-tanulsagarol-1751/
• Sipos Anett 2012: 200 ezres számla miatt tönkrement a 100 milliós cég, MSN Mai Nap, 2012.01.22, http://hirek.msn.mainap.hu/oknyomozo/iranyitott-felszamolasok-tonkretenni-a-mukodo-ceget-8050/
• Scharle Ágota 2008: Nőhet-e a foglalkoztatás, ha nem nő a gazdaság? Esély 2008/2.
• Svejnar, Jan 2002: Transition Economies: Performance and Challenges, The Journal of Economic Perspectives Vol 16, No 1.
• Szanyi Miklós 2010: „A dualitás kérdése a rendszerváltást követő gazdasági fejlődésben”, in Competitio, IX. évfolyam, 1. szám, 2010. június, pp. 71-90.
• Szalai Ákos (szerk.) 2009: Kapitalista elvárások. Közjó és Kapitalizmus Intézet. http://kozjoeskapitalizmus.hu/files/kapitalista02opt.pdf
• Szalai Ákos, Szepesi Balázs, 2008: Mit nem tudunk a magyar kapitalizmusról? Közjó és Kapitalizmus Intézet, Műhelytanulmány No.3. http://kozjoeskapitalizmus.hu/files/MT03.Szalai-Szepesi_Mit_nem_tudunk_0.pdf
• Szalai Júlia 2002: A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle 2002/4.
• Szalai Júlia 2005: A jóléti fogda II. Esély 2005/1.
• Szepesi Balázs (ed.), Balás Gábor, Csite András, Mike Károly, Szabó-Morvai Ágnes, Szalai Ákos 2009: Jelentés a magyarországi kapitalizmus állapotáról. Közjó és Kapitalizmus Intézet. http://kozjoeskapitalizmus.hu/files/kapjel2008.pdf
• Szűcs Nóra 2008: „Lánctartozás a kereskedelmi hitelezés irodalmának tükrében”, Hitelintézeti Szemle, 2008/4, http://www.bankszovetseg.hu/anyag/feltoltott/HSZ4_Szucs_399_417.pdf
• Tárki 2008: Köz, teher, elosztás. Tárki monitorjelentések.
• Tárki 2010: Child Poverty and Child Well-being int he European Union. Report for the European Commission. http://www.tarki.hu/en/research/childpoverty/report/child_poverty_final%20report_jan2010.pdf
• Tárki 2013: Egyenlőtlenség és polarizálódás a magyar társadalomban. Tárki monitorjelentések 2012. http://www.tarki.hu/hu/research/hm/monitor2012_teljes.pdf
• Transparency International 2011: A Transparency International Magyarország állásfoglalása a Rogán Antal által benyújtott, „A nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek csődeljárásának és felszámolásának különleges szabályairól” című, T/3504 számú törvényjavaslatról, http://www.transparency.hu/uploads/files/static/felszamolasi_eljarasok.pdf
• UNICEF 2012: Child Well-being in Rich Countries. A Comparative Overview. Innocenti Report Card 11. http://www.unicef-irc.org/publications/pdf/rc11_eng.pdf
• Vállalkozók Érdekvédelmi Szövetsége (VÉSZ) 2011: Javaslat az Országgyűlésnek és a Kormánynak a lánctartozások okainak jogi eszközökkel történő megszüntetésére és a folyamatban lévő lánctartozások felszámolására. http://www.veszov.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=266:javaslat-az-orszaggylesnek-es-a-kormanynak-a-lanctartozasok-okainak-jogi-eszkoezoekkel-toerten-megszuentetesere-es-a-folyamatban-lev-lanctartozasok-felszamolasara&catid=91:kozlemeny-nyilatkozat-dokumentum&Itemid=267
• World Economic Forum (WEF, Klaus Schwab, ed.) 2012: The Global Competitiveness Report 2011-2012, WEF, Geneva. http://www3.weforum.org/docs/WEF_GCR_Report_2011-12.pdf
• World Health Organization (WHO) 2013: Status Report on Alcohol and Health in 35 European Countries. http://www.euro.who.int/__data/assets/pdf_file/0017/190430/Status-Report-on-Alcohol-and-Health-in-35-European-Countries.pdf

 

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges