Horváth Rita 2014. május 24.

Nyomtatóbarát változat

Egy évfordulós emlékkonferenciára készülő tanulmánynak kettős célja van: a Holokauszt mint történeti esemény kutatása és a megemlékezés. Az évfordulók kapcsán születő kutatások esetében a megemlékezés és a kutatás kapcsolata sokkal tudatosabb, sokkal látványosabb mint általában: a kutatás megemlékezés funkciója kerül előtérbe, s ezzel párhuzamosan az emlékezés a kutatásban betöltött szerepe is sokkal egyértelműbbé válik.¹

Ahogy a kutatás fogalma is több rétegű, a megemlékezés fogalma is több egymással összefüggő, de mégsem azonos koncepciót takar: emlékezés, emlékeztetés és emlék állítás. A megemlékezésnek e hármas fogalma pedig elválaszthatatlanul összekapcsolódik a Holokauszt mint történeti esemény dokumentálásával és annak igényével. A Holokauszt áldozataira és eseményeire való emlékezés fontossága együtt a dokumentálás igényével hívta életre a tanúvallomásgyűjtő projekteket, amelyek közül a koraiak két módon is kapcsolódtak a Holokauszt kutatáshoz: egyrészt létrehozták a kutatást lehetővé tevő tanúvallomás korpuszokat, másrészt a korai projektek tanúvallomásainak felvételét előkészítő munka, például a kérdőívek összeállítása, a Holokauszt történetét feltáró egyik legkorábbi kutatásnak tekinthető.

A tanúvallomások értékes forrás mivoltát ma már a történészek többsége sem vitatja, annak ellenére, hogy e traumatikus történeti események dokumentálására született tanúvallomások szisztematikus forráskritikáját lehetővé tévő eszköztárat még csak most teremtik meg különböző, traumateóriával foglalkozó irodalmárok, nyelvészek, történészek, szociológusok és pszichológusok.²

Az egyik legfontosabb korai tanúvallomásgyűjtő projekt a DEGOB-hoz, azaz a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottsághoz fűződik. 1945 tavaszán, még azelőtt, hogy Magyarország egésze felszabadult volna a náci és nyilas uralom alól, különböző magyarországi hitközségek és szervezetek létrehozták a budapesti székhelyű DEGOB-ot, amely elsődleges céljának a visszatérő túlélők segélyezését és a Holokauszt során átéltek rögzítését tekintette.³

1945–1946 során a DEGOB mintegy 4600 tanúvallomást, saját szóhasználatában jegyzőkönyvet vett fel. E jegyzőkönyvekből mintegy 3600 maradt fenn – pontosan 3570 –, amelyek összesen 4872 túlélő tanúvallomását tartalmazzák. A jegyzőkönyvek döntő többsége (2911 darab jkv.) egyéni sorsokat rögzített, de vannak közöttük csoportosan felvettek is.

A megemlékezés és a kutatás metszéspontjában egy DEGOB jegyzőkönyvet szeretnék bemutatni, amelyben egy túlélő fiú, Neumann Salamon számol be arról amin keresztül ment.⁴ A beszámolóra a tanú Budapestre érkezése után került sor, amikor az átélt események még nagyon frissek voltak, hiszen a tanúvallomás dátuma: 1945. június 22. A fiú csak 14 éves volt amikor családjával együtt Auschwitzba deportálták.

A tanú a gettósítástól kezdve mondja végig deportálása történetét. Lakóhelyükről, Ökörmezőről a szeklencei gettóba kerültek, majd onnan Auschwitzba, ahonnan apjával együtt különböző munkatáborokba hurcolták őket. Egyikből szökni is megpróbáltak. Neumann Salamon végül egy halálmenet során vesztette el teljesen legyengült apját. Ezután Flossenbürgben a krematóriumban dolgozott. Részletesen leírja a holttestek elégetésének folyamatát, s egy ökörmezői ismerősének halálát, akinek holttestét neki kellett elégetnie. Flossenbürgből még más táborokba került, s végül Theresienstadtban szabadult fel.

Ez a DEGOB jegyzőkönyv bizonyos szempontokból nagyon tipikus, más szempontokból pedig atipikus, sőt különleges. S természetesen, ha a túlélő személyére koncentrálva olvassuk, akkor egyedi olyan módon, ahogy minden egyes tanúvallomás az.

A 73-as jegyzőkönyv ritka a DEGOB jegyzőkönyvek között például azért, mert egy gyerektúlélővel készült egyéni interjút tartalmaz. A csaknem ötezer 1945-1946 folyamán tanúvallomást tévő túlélő között mindössze 119 gyerek volt, azaz az összes tanú mintegy 2,5 százaléka. Gyereknek ebben az írásban azokat tekintem, akik 1930-ban, vagy azt követően születtek, s így 1944-ben, a magyarországi zsidók tömegeinek deportáltásakor 14 évesek, vagy annál fiatalabbak voltak.

A DEGOB számára tanúvallomást tevő 119 gyerektúlélőnek csak durván felétől, 54 gyerektől vettek fel egyéni tanúvallomást, két interjú esetében pedig 2-2 gyerek ad közös tanúvallomást. A többiek csak csoportos beszámolókban, felnőttekkel együtt szerepeltek és általában nem, vagy nagyon kis mértékben jutottak szóhoz.

Annak, hogy kevés a gyerektúlélővel felvett DEGOB jegyzőkönyv, természetesen történeti okai is vannak, hiszen a deportálást nagyon kevés gyerek élte túl. Volt azonban egy másik, a tanúvallomásokat felvevő szervezet céljaiban keresendő ok is. A DEGOB a széleskörű, az utókor számára készülő, önmagáért való történeti dokumentáció mellett, alapvetően a magyarorszgi zsidók Holokausztjának eseménytörténetét akarta feltárni a túlélők segítségével azonnali, gyakorlati célok érdekében. E célok között a felelősségre vonással és az élet újrakezdésével kapcsolatos jogi eljárások szerepeltek nagy hangsúllyal, mint például a magyarországi népbírósági- és nemzetközi háborús bűnös perek, holttányilvánítási és hagyatéki tárgyalások.⁵ A jogi eljárásokhoz pedig hasznosabb volt felnőttek, tehát jogi szempontból is jól használható tanúk által adott jegyzőkönyveket felvenni.⁶

A korai tanúvallomások általában szűkszavúak és érzelemmentesnek tűnnek. Az érzelemmentesség gyakran persze csak látszat, de speciális irodalmi és pszichológiai szövegelemző-értelmező eszközöket kell alkalmaznunk, hogy a vallomások traumatikus érzelmi telítettsége érzékelhetővé váljon. Sokszor a nyers trauma felszínre törését megakadályozandó, a tanú nem képes bizonyos élményekről, veszteségekről beszélni, de általában az elmondhatatatlan és kimondatlan dolgok jelenvalóságát több módon is jelzik a szövegek. Ilyenkor az érzelmi túltelítettség éppen az elhallgatásokban, a csöndekben jelenik meg.

Ebből a szempontból a 73-as jegyzőkönyv egyszerre tipikus és nem tipikus. Nagyon mély csöndek jellemzik, de ugyanakkor a fiú apja elvesztéséről hosszan és részletesen beszámol. A jegyzőkönyv csöndjeit jól példázza amikor a tanú a deportálás egyik legmegrázóbb eseményéről az Auschwitzba való megérkezésről és az első szelekcióról ír: "Auschwitzban Häftlingek és SS-ek vártak bennünket. Nagyon gyorsan szétválasztottak bennünket, nekem sikerült édesapámmal együttmaradnom." A leírás rövid és tárgyszerű. Nem tudjuk meg, hogy mely családtagjait vesztette el, kiket küldtek azonnal a gázba, vagy kik kerültek a női lágerbe. Hogy pontosan mekkora is volt a családja a szűk családon kívül, s kiket vesztett el a fiú, azt az egész tanúvallomásból sem tudjuk meg. Az első mondatból az édesanya elvesztésére lehet csupán következtetni.

Ennek az elmondhatatlanságnak a fényében különösen szembetűnő, hogy az egész vallomás részletesen elmondott fővonulata az apa elvesztésének a története. Már az Auschwitzba történő megérkezés elmondásában is a lényeges információ az, hogy "nekem sikerült édesapámmal együttmaradnom." Innentől kezdve a fiú elmondja közös történetüket egészen apja lelövéséig. A tanú egyre erősödő érzelmi bevonódását jól mutatja, ahogy az "édesapám" majd "apám" szavakat felváltja az "apukám" szó használata. Még a végletekig legyengült apja utolsó hozzá szóló, becéző szavait is idézni és magyarázni tudja: "Flossenbürg előtt kb. három kilométerrel elesett, azt mondta: 'Sulikám rosszul vagyok' - otthon mindig Sulikámnak hívott - felvettem a hátamra, mentem tovább, de csak fél kilométerre bírtam vinni." [Kiemelés tőlem, H.R.] Engedni valaki másnak a hangját felhangzani az ember saját beszédében mindenképp erős érzelmeket kelt, hát még ebben az esetben!⁷

Az apa haláláról való beszámoló vízválasztó a vallomásban. Az utána következő rész továbbra is részletes és informatív, de tartalmában és stílusában is teljesen más. Innentől kezdve például saját kortársai között van: "Flossenbürgban a krematóriumban dolgoztam. Tizenketten dolgoztunk ott, csupa olyan fiatal fiú, mint én." A még otthonról ismert Joel Landau halálának és tűzbe dobásának elmesélése: "Én dobtam a tűzbe, de az ő égését nem akartam végignézni" pszichológiailag nagyon fontos, és mélyen kapcsolódik az apa halálához valamint a fiú abban betöltött szerepéhez. A tanúvallomás a felszabadulás pillanatának nagyon pozitív leírásával ér véget, amelynek aktív megélését hangsúlyozza a fiú azzal, hogy elmondja, ő tudott oroszul: "Én tudok oroszul, kiabálni kezdtem, hogy éhesek vagyunk, adjanak enni. Adtak enni, kitárták a kapukat, szabadok voltunk."

Összehasonlítva más korai tanúvallomásokkal, de elsősorban a többi DEGOB jegyzőkönyvvel, nagyon valószínűnek látszik, hogy abban, hogy ennek a fiúnak a tanúvallomása mind történeti dokumentációként, mind pedig pszichológiai értelemben ilyen informatív lehetett meghatározó szerepe volt a DEGOB vallomások másik szereplőjének, az interjút felvevő DEGOB munkatársnak. A 73-as jegyzőkönyv esetében Bíró Mártának.

A DEGOB jegyzőkönyveket olvasva ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek interjúk eredményei, amelyek felvételében a DEGOB munkatársa egy kérdőívre⁸ támaszkodott. Miután a kérdőív többszáz, kérdéscsoportokba rendezett kérdést tartalmaz, a jegyzőkönyvek pedig átlagosan 3-6 oldalasak, nyilvánvaló, hogy az egyes jegyzőkönyv felvevőtől nagymértékben függött, hogy mely kérdéscsoportokat hangsúlyozza, mely kérdéseket teszi fel egyáltalán.⁹

Azért könnyű elfelejteni az interjú készítő szerepét a DEGOB jegyzőkönyveket olvasva, mert miután a jegyzőkönyv felvevő gyorsírással lejegyezte a tanú válaszait, a kérdéseket kihagyva, helyenként kissé egységesítve, folyamatos narratívaként gépelte le azokat.

A 73-as jegyzőkönyv nagyon alkalmas arra, hogy felhívja az interjú készítők szerepére a figyelmet. Bíró Márta, aki 213 jegyzőkönyvet vett fel, sok kérdéscsoportot érintve, sok kérdésre kért viszonylag részletes választ. Ez, s nyilván a mód ahogy kérdezett, lehetőséget adott a túlélőknek arra, hogy arról is részletesen beszéljenek ami nekik volt fontos, ami őket érdekelte. Az ilyenfajta interjú készítési technika a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint egyáltalán nem volt mindenkire mindig jellemző.

Az a tény például, hogy ez az interjú a felszabadulás pillanatának nagyon pozitív megélésével fejeződik be, valószínűleg Bíró Márta kivételes pszichológiai érzékét dícséri. Az általa fevett jegyzőkönyvek ugyanis tipikusan nem ezen a ponton, hanem a Budapestre érkezéssel érnek véget. Általában rákérdezett tehát a Magyarországra való visszatérés módjára, a visszaútra is. Ebben az esetben azonban a felszabadulás élménye annyira hangsúlyos, s a fiatal túlélő orosz nyelvtudása említésével aktív szereplőként tekint magára, hogy a jegyzőkönyv felvevőnek fontosabbnak tűnik ezen a ponton befejezni, mint rákérdezni a visszatérés módjára.¹⁰

Az tehát, hogy a 73-as jegyzőkönyv 15 éves tanúja egyszerre tudott bizonyos témákkal kapcsolatban megnyílni és bizonyos témákkal kapcsolatban bezárulni, s így egy a Holokauszt történeti eseményeit dokumentáló értékes tanúvallomást adni, mindenképpen az interjú készítő érdeme is. Ezzel az írással neki is szeretnék emléket állítani.

Jegyzetek

Dr. Horváth Rita irodalmár és történész. Doktorátusát a Bar-Ilan Egyetemen (Ramat Gan, Izrael) szerezte. Disszertációját 2003-ban védte. A 2009/2010-es tanév tavaszi félévében a Hadassah-Brandeis Institute-ban (Brandeis University, Waltham, MA, USA) volt kutató ösztöndíjas, azóta az intézet tudományos munkatársa. Jelenleg a Yad Vashem (Jeruzsálem) International Institute for Holocaust Research ösztöndíjasa. 2004-től az ELTE BTK (Budapest) Holokauszt-tanulmányok Programjában tanít, valamint 2005 és 2013 között angol irodalom kurzusokat adott a Bar-Ilan Egyetemen. A DEGOB-ról szóló könyve 1997-ben jelent meg: A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság története, 1944-1952. MAKOR Magyar Zsidó Levéltári Füzetek, 1. k.; Frojimovics Kinga, Toronyi Zsuzsanna (szerk), Budapest: Magyar Zsidó Levéltár. “Never Asking Why Build—Only Asking Which Tools”: Confessional Poetry and the Construction of the Self című könyve 2005-ben az Akadémiai Kiadónál jelent meg angolul. Legújabb könyve, Rita Horváth, Anna Szalai, Gábor Balázs: Previously Unexplored Sources on the Holocaust in Hungary. Jerusalem: Yad Vashem, 2007. Jelenleg a DEGOB tanúvallomás-projekt jellemzőiről ír könyvet Frojimovics Kingával.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges