Brenzovics Marianna 2014. szeptember 12.

Nyomtatóbarát változat

Megy-é előbbre майдан fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. –

(Madách Imre)

Kárpátaljai gettólakó vagyok, zápszonyi őslakos indián, Ukrajna, Oroszország, Magyarország, önmaga túsza, egy kreol, nigger, idegesítő határontúli, bamba kisebbségi, lelkes ukrán, Nikolaj Hohol (Nyikolaj Gogol) rajongója, magyar Ábel a rengetegben, kedvenc regényem az orosz Ördögök.

Halvány gőzöm sincs, hogy lyukadtam ki ezen az istenverte, toxikus szeméttelepen, miért vagyok otthonos itt, a pocsék emberi sorsok, a közös idegkimerültség közt, miért nyomorgok egy szennyezett mocsár melletti kalibában, egy lópatkó formájú szobában…megpróbáltam rá válaszolni, de nem sikerült. Az agyam ledobta a láncot.

Létezésem véletlen és szükségszerű. Kéretlen születésem elkerülhetetlen volt, az, hogy voltam, majd halálom sem törölheti el. A rémálom a védtelen alvóra tör, és ez megváltoztathatatlan: nem úszható meg. Nincsenek, nem voltak esélyeim.

Egész eddigi életem egy bizarr bad trip, ugyanakkor szép, mint egy sugárfertőzött szélfújta csernobili fátyol az erős asztrális háttérzajban.

Ártatlan gyermeklelkem leokádva. CCCP, FAK, Csernobil, Zsiguli, zsír, tatárszemű hulla a Veres tér szívében, Lenin, Sztálin, Putyin, Kádár, kosz, húgyszagú városok, lepusztult állami arcok, Brezsnyev remegő, szürke tésztateste, csúf medalionoktól roskadozó taták, monumentális temetések, militáns felvonulások, fittymacsattogtatás, vasak, tankok, tehervonatok, kátrányszag, katonák, halál, halál, halál.

Bűnös ifjúságom leokádva. Éhezés, éhség, hülye oktatók, betört ajtók, betonegyetem, gettósítás, égő szeméthegyek, nyikorgó vaságyak, poloskák, csótányok, kekszes zacskók, cigarettacsikkek, műanyagpalackok, sörösdobozok, szarkupacok, gumióvszerek, intimbetétek cafatokban, rajtuk ukrán, magyar, ruszin, ukrorosz, cigány, elgázosított zsidó nők vére. Mintha a föld középpontjától, vasmagjától kiinduló szemétrétegződési folyamatok mentek volna végbe. Mintha egy szeméttelepen álmodnék.

Telemetriás mutáns vagyok, a történelem túsza, félig áteresztő agyhátya egy zombi apokalipszisben, a végek szerelmese, Beregszász poros utcája, Kijev aranykupolás napsütése, Juscsenko megmérgezett teste vagyok, Majdan vagyok, az ukrán forradalom, ez a kegyetlen szépségú crescendo.

Most egy ungvári kórházban fekszem, halvány gőzöm sincs, hogy lyukadtam ki ide, a vérfoltos ágyam fölött csillogó fémcső, rajta csótányok masíroznak, mint egy barnaegyenruhás hadsereg. Háború van, isten sírja reszket a szent honban, én kábult lázban, mint egy habokba ütődött gyerekagy, lebegek a Fekete-tengeren, Odessza medúzás nagy vizén, sodródom a hazátlanságban, ám továbbra is küzdök az otthontalanság, az otthon iránti vágy súlyos gondjaival, valamint a talán még nagyobb megpróbáltatást jelentő valósággal, tele vagyok romantikus gondolatokkal, és…

Hideget lehelnek a halántékomra a csillagok, csend van, csak saját szívem dobogását hallom, amiről tudom, hogy egyszer elhalkul, és ez megtölti a lelkemet a halál érzetével. Az életem, mint egy komor kép, egy pillanatra elsötétül. Távolban egy vastorony, kormos füstje gótikus: az ég felé tör, rámutva a Holdra.

“Olyan szomorú távol lenni attól, aki mindenütt jelen van” (Szent Ágoston)… rámtalált ez a fölösleges, otthontalan mondat. Vagy én találtam rá? 

(A kép forrása: origo.hu)

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges