Skip to main content

Beszervezési kísérleteim története (2) – Idézés bűnügyben

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Egyetemista koromban, a hatvanas évek első felében otthon laktam. Anyámmal az volt a megállapodásom, hogy a címemre érkező hivatalos leveleket kibontja, a magánleveleket beteszi a szobámba, az íróasztalomra. Ne feledjük, akkor még nem volt internet, a telefon is ritka volt, a kommunikáció személyesen vagy levélben zajlott. ovábbá a húszas évei elején járó ifjakra nem az volt a jellemző, hogy nyolckor ágyba bújtak, illetve, ha igen, azt nem otthon tették. Ez volt a házibulik nagy korszaka. Nem csak hét végén, hanem – ha úgy alakult, hogy valahol a szülők elutaztak – hét közben is voltak házibulik. S ha nem házibuli, akkor mindig közbe jött valami, ami miatt éjfél előtt ritkán keveredtem haza. Anyámnak munkahelye volt, „normális” időben lefeküdt, mert másnap munkába kellett mennie. Amikor ő reggelente elment, én többnyire még aludtam, ritkán látogattam a nyolc és tíz közötti egyetemi órákat.

1962 egy késő őszi napján éjjel 2 óra körül érkeztem haza. Már akkor sem szerettem idegen helyen ébredni, s bármily kellemes is volt az este, akár az éjszaka közepén is szedtem a sátorfámat és a ritka éjjeli busz- vagy villamosjárattal, ritkábban taxival hazamentem a saját ágyamba. Otthon várt a tiszta fehérnemű, másnap az odakészített reggeli, s az új napot saját odúmból indíthattam. Amikor halkan kinyitottam a lakás ajtaját, hogy érkezésemmel senkit ne zavarjak, láttam, hogy a konyhában ég a villany, s anyám az asztalra borulva sír. Hatalmas megkönnyebbüléssel fogadott. Nyakamba borult és elmondta, hogy nagyon izgult miattam, attól tartott, hogy nem fogok hazamenni. Nem értettem az aggodalmát, hiszen semmi rendkívüli nem volt kései érkezésemben. S ekkor az orrom alá dugott egy A/5-ös papírt, rajta ez állt: IDÉZÉS BŰNÜGYBEN. Alatta két szó: tanúként – gyanúsítottként. Az egyiket alá kellett volna húzni a rendőrségen, de ez nem történt meg, s anyám ettől borult ki.

Másnap reggel nyolcra idéztek a kerületi kapitányságra. Hosszú diskurzus kezdődött anyám és köztem. „Mit követtél el kisfiam, nekem igazán elmondhatod” volt anyám visszatérő szövege, meg „mibe keveredtél, kisfiam?” Győzködtem, hogy semmit nem követtem el, semmibe nem keveredtem, magam sem értem, miről van szó.

Az idézésben még az állt, hogy ha és amennyiben nem jelenek meg és érdemben nem mentem ki magam, akkor előállítanak, büntetést kell fizetnem, felnégyelnek, kerékbe törnek, tömlöcbe vetnek stb. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy eleget teszek az idézésnek. Nyolckor megjelentem a kerületi kapitányságon, felmutattam az idézést, amit rögvest el is vettek tőlem, elkérték a személyimet és mondták, várjak. Vártam. Aztán jött egy nálam alig idősebb fiatal nyomozó, s bár vagy tízen ültünk a folyosón, magabiztosan hozzám lépett és felszólított, hogy menjek vele. Egy majdnem teljesen üres emeleti szobába kísért, ahol hasonló korú társa ült, kézfogással üdvözölt, be is mutatkozott, hellyel kínált. Egy kis dohányzóasztalt ültünk körül. Az éjszakai indulat, amit anyám vegzálása miatt éreztem, még nem múlt el, nem vártam meg, hogy ők kezdjenek magyarázkodni idézésem okáról, számon kértem, hogy micsoda stílus ez az idézés. Ingerült fellépésemre – meglepetésemre – sűrű bocsánatkérés volt a válasz. Azt mondogatták, hogy „a kerületiek …”, vagyis hárítottak. Ebből persze azonnal kiderült, hogy ők ketten nem kerületiek. Majd a tárgyra tértek.

Még a mából nézve is rendkívül barátságosak voltak. Beszéltek nemzetközi helyzetről, az ország gazdasági függőségéről, imperialista ármánykodásról, a tanári kar politikai megosztottságáról az egyetemen, csoportokról, amelyek szembe mennek a párt politikájával, vagyis láthatóan sokkal műveltebbek voltak a közönséges nyomingereknél. Csak hosszú idő, legalább egy óra után tértek rá találkozásunk igazi céljára. Kettős feladattal kívántak volna megbízni. Egyrészt az egyetemi társaim közötti hangulatról, a szóba kerülő, politikát, gazdaságot érintő megjegyzésekről kellett volna informálnom őket, természetesen személyre lebontva, vagyis, hogy ki mit mondott? Másrészt megneveztek két professzort – aki közül engem csak az egyik tanított – hogy nagyon figyeljem az előadásaikat, s milyen típusú megnyilvánulásokat jegyezzek fel, s jelentsem nekik. „Most ne mondjak se igent, se nemet, majd keresni fognak” mondták. Rendkívül barátságosak voltak, én pedig azt ismételgettem, hogy ez az idézés bűnügyben „dolog” nagyon nem tetszik nekem, és anyámat teljesen kiborították. Fogadkoztak, ilyen többé nem fog előfordulni, majd személyesen keresnek meg. Aki fölkísért, az kivezetett a kapitányság épületéből, én pedig az első telefonfülkéből fölhívtam anyámat, s közöltem, hogy tévedés történt, nincs semmi baj.

Azt nem mondom, hogy a történetet elfelejtettem, hiszen első dolgom volt D.P. festő barátomhoz fölmenni és elmondani neki a történteket. D.P. a szokásos cinizmusával és tömörségével válaszolt. „Vagyis megint be akarnak szervezni. Szard le!” Alaposan megtárgyaltuk, mi is a teendő (semmi), s éltem tovább a felelőtlen egyetemista életet.

Mintegy két hónap tel el, már tél volt, amikor a Szerb utcai épületből (akkor még a Műegyetem első két évfolyamának ott is voltak előadásai, gyakorlatai) délben évfolyamtársaimmal, vagy kétszázad magammal „kiáramoltunk” – irány a Kárpátia épületében lévő menza. Az utca túlsó oldalán három bőrkabátos pasas állt, egyiket azonnal megismertem, ő volt az egyik beszervező. Integettek, de én úgy tettem, mintha nem látnám őket. A tömeggel sodródtam a menza felé. De nem adták fel, az „ismerős” nyomozó átjött az úttesten és mellém lépett. „Hová, ilyen sietősen?” „Ebédelni, a menzára” válaszoltam foghegyről. „Ebédeljünk együtt, a Kárpátiában, mi fizetjük” mondta és erőteljesen megfogta a karomat. Meggyőzött.

A Kárpátiában uralkodó hangnem már nem volt olyan barátságos, mint a kapitányságon. Számon kérték, mit végeztem, milyen a hangulat az évfolyamon, ki mit mondott, s főleg az érdekelte őket, hogy a megnevezett professzorok előadásain mi hangzott el. Csoporttársaimmal tényleg nem politizáltunk, elvégzendő egyetemi feladatokról, csajokról, megszerzendő szakirodalomról, rajzbeadási határidőkről, esedékes hétvégi bulikról esett szó közöttünk, no meg a soron következő zárthelyi várható kimeneteléről. A megnevezett professzor előadásait pedig nem látogattam, mert nevezett tanár úr már az első előadásán megmondta, hogy ő bizony nem tart katalógust, mindenki vessen magára, ha nem hallgatja az ő zseniális előadásait, ami után a tankönyvet sem kell kézbe venni. (Mondják, akik az óráit látogatták, hogy igaza volt!)

Még, ha akartam volna sem tudok semmit mondani a zsaruknak, de a szituáció nagyon kínos volt, három kisportolt, rövidre nyírt hajú rendőrtiszt mellett én a cingár, hosszú hajú egyetemista … hát bizony nagyon rosszul éreztem magam. A folytatás nagyon kemény volt. Ha nem működöm együtt velük, ha nem szállítok információt, akkor kirúgatnak az egyetemről. A tónus is megváltozott, lekezelővé, fenyegetővé vált. „Tudunk mi másmilyenek is lenni” hangzott el direktben. „Eddig szépen kértünk” és itt átváltottak tegezésbe, s ezzel végzetes hibát követtek el „de megfingatunk ám öcsi, ha nem működsz velünk együtt!” Kolerikus természetem felülkerekedett szociális beidegződéseimen. „Tudjátok kit fingattok ti meg …?” mondtam és felálltam. Majd az ajtóból kiabáltam vissza: „… az anyátokat”. És futva mentem fel az emeleti menzára.

Meg voltam győződve, hogy nem vicceltek, tényleg ki fognak rúgatni az egyetemről. Különösen az utolsó visszakiabálásom miatt. Ismét D.P.-hez vezetett az utam, vele konzultáltam, s ő tanácsolta, hogy próbáljak meg elébe menni a BM ármánykodásának. Tanáraim közül csupán eggyel, jelesül Fodor Judittal volt az átlagosnál jobb kapcsolatom, aki a filozófia szeminárium-vezetőm volt. Így hát őt kerestem meg.

Elmeséltem neki az egész történetet, s meglepetésemre ez a kedves és okos fiatal nő sírva fakadt. S nagyon őszintén a következőt mondta. „Az én férjem a pártközpontban dolgozik, vele fogom megbeszélni, hogy mi a teendő.”

Fodor Judit természetesen (?) nem tájékoztatott, hogy a férjével mit intéztetett, s ma sem tudom, ki volt a férje, de tény, hogy egyetemi éveim alatt többé nem zaklattak, nem próbáltak meg beszervezni. Évekkel később értesültem róla, hogy Fodor Judit egy erdélyi hegyi túra alkalmával eltévedt és gyanús körülmények között életét veszítette. Nyilván nem miattam, nem azért, amit értem tett, de nem kizárt, hogy politikai motiváció is volt a halálában.

(Kép forrása: hetek.hu)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon