Skip to main content

’56 csillaga

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„…S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.”
(Petőfi)

Hanyatlik? Vagy akár már le is hanyatlott, mint a hulló csillag, amely egy pillanatra megfényesíti az eget, hogy aztán elenyésszen?

Egy éve, két éve hogy hallom ezeket a kérdéseket. Múltam és szívem szerint be kellene állnom a jajveszékelők sorába, hiszen ez a csillag vezérelt haza, látható fogyatkozását pedig nem vonhatom kétségbe. Első reakcióm azonban mégsem a jajveszékelés…

Lakosságunk háromnegyede számára ’56 nem élmény, nem tudatosan átélt valóság. Ötmilliónyi még meg sem született. Mások 5-6 évesek voltak. Hogy mi él bennük apáik és anyáik harci emlékeiből és lelki várakozásaiból, azt egyelőre nem tudhatjuk (széles körű közvélemény-kutatás még nem volt), de nem is kívánnám egy rövid fejtegetésben firtatni. Milyen képet hagyott bennük ’56-ról az az iskolai oktatás, amely vagy meghamisította, vagy jobb esetben elhallgatta előttük a tényeket? Mennyire volt aktív, tudatos és hatékony az apáról fiúra szálló emlékezés, a civil társadalom kollektív memóriája?

Mit világított meg a hirtelen eszmélés a ’89 júniusi temetésen és azóta, az áradó majd apadó visszaemlékezések és cikkek sora? Mindez egyelőre kérdés.

Bármi legyen is azonban a válasz – 1-2 év múlva, új tankönyvek és felmérések nyomán – ’56 megismertetése olyan nemzeti feladat, amely a pártharcok fölött áll, és amelynek a történelmi igazságot kell szolgálnia.

A kérdés egy másik vetülete közhelyszámba megy. Csak egész röviden tehát: 7 sovány esztendő közepén (s ez már optimista várakozás) hogyan is képzelhetnénk, kívánhatnánk, hogy egy nép, ha minden pillanatban a lába elé kell néznie, bármiféle csillagra vesse vigyázó szemét. Gödrös út, szegénység, „ezernyi fajta népbetegség”, lesben álló haramiák… Ide irányul most (még?) minden figyelem.

És végül: nincs-e valami elfogadható és elfogadandó abban, hogy ’56, legalábbis a felszínen, a kivívott követelések szenvedélyt apasztó, lelket-önérzetet csitító kérdéseinek sorába tartozik? Csillagfogyatkozás van? Lehet. De ’56 csillaga, mint a visszatérő kométák, a korszakváltás egét világította meg. Ennek még három éve sincs. Nem nagy idő az örökkévalóságnak tűnő elmúlt félszázad után. Óriási tanúságtétel, történelmi lecke ez attól az ifjúságtól, amely az intézményesített hazugság útvesztőibe kényszerítve is rátalált az igazságra, s átmentett egy ideált. Ennél többet és nagyszerűbbet nem tehet egy nemzedék. A nála valamivel idősebb sem.

Az ’56-os forradalom „veteránjaira” hárul a feladat, hogy a csillagot mindig szemmel tartsák és tartassák? Bizonyára nem. A történelem ismerete nem generációs feladat. Viszont meg kell vizsgálnunk, hogy felelevenítése és ébrentartása milyen politikai és kulturális célokat szolgál.

Amikor nemzeti főünnepünk parlamenti vitájában ’56 „alulmaradt”, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sajnáltam a politikai döntést, de örültem, hogy a magyar forradalom évfordulója szerény és meleg megemlékezés napja marad, nem pedig harsonazengető hazafias ünnep zászlószentelésekkel és zászlóanyákkal, végtelen szónoklatokkal, pántlikákkal, árvalányhajjal és precesszióval. Folytathatnám. De inkább arra gondolok, hogy – talán csak az amerikaiak és a franciák kivételével – milyen jól megvannak a kisebb meg nagyobb nemzetek is minden efféle ördögűző demonstráció nélkül. Meg arra, hogy a dolgok másik oldalát nézve, a hivatalos ünneplés milyen hamar kiváltja azt a társadalmi kényszert, amely a közösségből való kirekesztést rója büntetésül a nem kommunikálókra. Valahogy úgy van ez, mint az iskolai kötelező olvasmánnyal: minél inkább szeretni kell – annál kevésbé szeretik.

Műve kötelező olvasmánnyá emelkedésén kívül csak egy nagyobb szerencsétlenség zúdulhat egy íróra: ha akadémikussá avatják. Egy ünnepre az, ha muszáj.

Nem gondolom persze, hogy ’56 hívei közül bárki is ezért óhajtotta volna október 23-át főünneppé avatni. Még ha tisztában is voltak vele, hogy nehéz kibújni a protokollá üresedő ünnepnap lélekölő szertartásai alól. Céljuk inkább az volt, hogy egy távoli, de még emberközelben élő, hiteles és történelemformáló tradíciót ébren tartsanak. Ezt azonban korántsem csak a szavazás eredménye nehezítette, hanem a csillagfogyatkozás, bevezetőül említett, általánosabb jelensége. Indokolt tehát, hogy ennek a jelenségnek a politikai tartalmát is fontolóra vegyük.

Hiszen ebben rejlik az igazi, a mai helyzetet közgondolkodást jellemző kérdés, vagyis a tradíció-„állomány” megoszlása. Könnyelműség volna ezt a megoszlást szakadásnak minősíteni. A forradalom nemzeti töltését alighanem senki sem vitatja; liberális-demokrata, önkormányzati és szociális szellemi öröksége az ami egyesekhez közelebb áll, másokhoz kevésbé. De senkinek se közömbös és nagyon keveseknek taszító. Sokan természetesen erősebben kötődnek egyfajta, ’56-tól idegen, nemzeti exkluzivitás-szemlélethez, mások (részben ugyanazok) a nemzeti társadalomban őrzött értékállomány valláserkölcsi tárához. Az elutasító kisebbségen kívül azonban feltehetően milliók találnak egymásra mind március 15-én, mind augusztus 20-án, mind október 23-án – hogy ebbe a három szimbolikus momentumba sűrítsem, erősen leegyszerűsítve, a szellemi főirányzatok sókkal bonyolultabb képletét. A forradalom így inkább differenciáló, az egészséges szellemi rétegeződést gazdagító, semmint a nemzetet konfliktusosán megosztó értéknek és hagyománynak tűnik. Szabadon hozzáférhető mindenkinek, annak is, akit hite, erkölcse, világnézete, politikai elgondolása, gazdasági érdeke, kulturális előszeretete más értékekhez, hagyományokhoz köt.

Ha tehát ’56 csillagának fénye kissé elhalványult, annak nem a civil társadalom rétegződésében keresném az okát, hanem az említett általános okokon kívül a politikai klímában és a történelmi interpretáció bizonytalanságában.

Ami a klímát illeti, polemikus szándék nélkül is csak azokra gondolhatok, akik okkal vagy ok nélkül, a politikai vajas kenyerüket féltik tőle. Sokan persze csak azért, mert túlságosan elköteleződtek a forradalom 33 éven át tartó ócsárlásában. De szó van azokról is, többekről, fontosabbakról, akiknek valami okból idegen a forradalom öröksége, és akik egy olyan társadalmi-politikai rendszerben gondolkodnak, amely nem ’56-ban találhatja és találja meg előzményeit.

Hogy politikai számításuk beválik-e vagy sem, azt nemigen lehet ma még megítélni. Egy azonban biztos: a mai magyar közélet, élén a kormányzattal, erkölcsi kötelezettséget is vállalt arra, hogy jóvá teszi az előző kormányzatok történelemhamisító propagandáját. Ám ezen a téren eddig vajmi kevés történt. Holott ezt várja a világ közvéleménye, amelynek szemében Magyarország 1956 országa, és ezt várja maga az ország, amely, túl az ünnepélyes aktusokon, a forradalom történetének és személyiségeinek teljes valóságát kívánja kollektív emlékezetébe beleágyazni.

Befejezésül: az ellenzék sem a legjobban vizsgázott az elmúlt két, két és fél évben. Minden egyébtől, számos mulasztástól is eltekintve, végtelenül keveset tett ennek a kollektív emlékezetnek a józan, kritikus felvilágosítására. ’56-ról, tisztelet a kivételnek, inkább nagy általánosságokban beszél, semmint az egyes kérdések okos elemzésével.

Természetesen számottevő különbségek vannak a tegnap és a holnapra tekintő ma között, de az vitathatatlan, hogy ’56-tal indult meg, egész Európának jelt adva, a világhatalom felbomlása, és hogy az az „egy mondat a zsarnokságról” és a cselekvő „népszavazás” még mindig, még ma is, páratlan példája annak, miként viszi végbe egy nemzet spontánul, alulról, magától az emberi méltóság forradalmát.







































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon