Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Megmutatnád a legújabb verseid?

Nem találom, jól eláshattam valahova. Annyira idegesít, ha váratlanul szemközt találom magam saját szövegemmel, hogy rendszerint átlapozom. Olyannyira, hogy például a Szép versekben a p és az s betűvel kezdődő pályatársakat nemigen szoktam olvasgatni, nehogy saját magamra lapozzak. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, hiszen már elég régen publikálok, de hát egyfelől hajlamos vagyok az elbújásra vagy a rejtőzködésre, másfelől meg mégiscsak produkálok valamit, amit közszemlére szokás tenni. Csak éppen olyan védtelen érzés, hogy… mindenki elolvashatja. Már a gépelés is olyan szörnyű, végleges dolog.

Kézzel írsz füzetbe?

Persze, sose jutna eszembe, hogy másképp is lehet. Hason fekve szoktam dolgozni a versíró füzetem mellett, és rágom a tollam végét.

’75-ben kezdtél publikálni, hogyhogy ilyen hosszan lett ebből kötet, hat év alatt?

Mert keveset írtam.

Tényleg keveset írsz. Ez most azért van, mert szigorúan válogatod, vagy pedig valóban ritkán írsz?

Hát van olyan, hogy egész ménkű hosszú verseket dobok ki már majdnem abban a fázisban, amikor le lehetne őket gépelni, de ezt azért nem nevezném válogatásnak.

Ezek szerint nem úgy írsz, hogy készen kiröppennek a dalok belőled?

Nem, vagy legalábbis nagyon ritkán. Bár volt olyan, hogy nagy megdöbbenésemre fél óra alatt írtam egy verset. Ezeknek mindig nagyon örülök, nem hiszem, hogy nagyon szerencsés dolog az erős kontroll. Valószínűleg sok mindennek kitekerem a nyakát időnek előtte.

Van költőeszményed?

Kamaszkoromban volt: legyen sovány, szőke és tüdővészes, és ne szeressen úgy enni, mint ahogy én szeretek.

A magyar költészetben kit szeretsz? Vas István közismert.

A nagy párosokból, mint Petőfi–Arany, vagy Ady–Babits, a visszafogottabbat, de Szabó Lőrincet rettenetesen szeretem. Talán nem is a legjobban szeretem, hanem a legnagyobb rokonságot vele érzem, és ő aztán nem volt kifejezetten visszafogott alkat.

Az angol költészet, közismert ez is. Szeretsz fordítani?

Attól függ… Nyilván jobban szeretem, mint bármilyen egyéb kenyérkereseti lehetőséget. Most, hogy megyegetnek csődbe a nagy kiadók, olyan ez a fordítói dolog, mint az a fajta társasjáték, amiben az ember körbemehet a fél táblán, akkor kiütik, és vissza kell mennie a kezdőpontra. Kezdő fordítóként olyasmiket fordítottam, mint például a rádióban a szünetről írott tanulmányt vagy a kínai fotóművészet és hasonlókat. Aztán volt egy időszak, amikor olyan jól ment dolgom, hogy főleg szépirodalmat fordítottam. Most megint visszatértek a szakácskönyvek, a kalandregények és kínai fotóművészek.

Hogy fordítasz verset? Van módszered?

Az leginkább a versformától függ, mert ha kötött formájú, akkor szokott lenni egy-két rímpár, ami majdhogynem önként adódik az eredeti szövegből, aztán a többi meg már akkor úgy köré szövődik. S akkor jön egy hosszadalmas kirakósjáték, főleg az angolban, ahol nagyon kell spórolni a szótagokkal. Amikor németből fordítottam, rendkívül furcsa érzés volt, hogy itt most esetleg még töltögetni is kell, és nem kell csízzel vagy tölggyel helyettesíteni a fülemülét vagy a szikamorfát. De németből csak keveset fordítottam, Storm és Conrad Ferdinand Meyer verseit… talán ez volt a legnehezebb meg a legszebb fordítói munkám.

És angolból?

Abból sokat. Browning, amire úgy kapásból rámondanám, hogy azt nagyon szerettem csinálni. Most éppen azon gondolkodtam, hogy itt ez a Soros-életműdíj, végre fordíthatnék valami olyasmit, amit már régen szeretnék. Van négy költő, akiket összeszedtem különböző külföldi útjaimon. Egy finn, egy Fülöp-szigeteki, egy angol meg egy német. Véletlenül mind a négy nő, és tényleg nagyon jók.

És hol szedted össze őket?

Amerikában az Iowa egyetem költőprogramján és Angliában, ahol Soros-ösztöndíjjal voltam.

Tetszett neked Amerika?

Jaj, nem. New York az fantasztikus volt, de egy ilyen amerikai kisváros elmondhatatlanul unalmas. Ráadásul úgy éreztem magam, mintha visszakerültem volna az általános iskolába, ahol mindig az volt a baj velem, hogy nem vagyok eléggé közösségi lény. De New York, az nagyon szép.

Szép?

Szép. Azok a felhőkarcolók nem olyanok, mint a Gazdagréti lakótelep szorozva ezerrel, hanem például üvegfaluk van, és tükröződik bennük az ég. Ráadásul nem egyforma magasak, és egymásban is tükröződnek. Aztán egy csomó felhőkarcoló közt egy neogót, de mégis csak gót templom, vagy egy pici temető.

És Anglia?

Hát az nehezebb ügy. Oda komoly honvágyam van. Eleinte elég rossz lelkiállapotban voltam, meg egy kicsit rosszkor is, ’89–90-ben, négy téli hónap, hideg volt. Tudod, az angolok nem fűtenek, és szimpla ablakok vannak, úgyhogy a szobámban, dunyha alatt, két pulóverben…

A Krassónak volt erről egy elmélete, hogy ilyenekben ütközik ki az angol puritanizmus, minden van, minden működik, csak azért legyen egy kis szenvedés is benne. Ezért szimpla az ablak, meg nincsen keverőcsap.

Szerintem ők ugyanúgy fáznak, mint más rendes ember, csak spórolnak. Ott például egy zeneszerző és zeneakadémiai tanár vacogott az egyik szobában, és az egyik legjobb orosz fordító a másikban. A végére nagyon megszerettem ott.

És nyikorgott a főlépcső, és rossz volt a zár? Mit csináltál négy hónapig?

Elvben tanulmányoztam a kortárs angol költészetet, sőt, gyakorlatban is tanulmányoztam, mert a könyvtárban meleg volt, csak kevés olyasmit találtam, amit olyan istenigazából kedvem lett volna lefordítani, és… ettől úgy éreztem, hogy most rútul becsapom a Sorost, mert aligha fogok egy egész antológiát összeállítani az új angol lírából – erre kértem az ösztöndíjat. De a végén úgy néz ki, hogy nagyon megtérül. Azt hiszem, abban, hogy úgynevezett drámai monológokat kezdtem írni, Angliának nagy szerepe volt. Ez az angol költészetben sokkal gyakoribb, mint nálunk.

De nem először voltál Angliában?

Amikor életemben először voltam Nyugaton, meg talán külföldön is, akkor egyetemista koromban három hétre Angliába mentünk. Úgy emlékeztem rá, hogy az a mennyország.

Írd le bővebben a mennyországot.

Több eleme volt a mennyországnak, az egyik, hogy lehetett télen szőlőt meg ilyesmiket kapni. Aztán a kelet-európai szerencsétlen ahhoz szokott hozzá, hogy jön egy hatóság, és nagyon lekapja a tíz körméről, ezek meg itt udvariasak és kedvesek. És leginkább maga a látvány, hogy annyira más attól a nedves levegőtől a növényzet, sokkal zöldebb. Koratavaszi időszak volt, és a cambridge-i sárga nárciszok meg a krókuszok csudaszépek voltak.

Ez nem lep meg. Gyönyörűek a színek a verseidben, és nagy gyönyörűséggel tudsz növényt, tájat meg mindenféle látványokat leírni.

Ez attól van, gondolom, hogy én erősen vizuális típus vagyok, és tulajdonképpen még most is fáj a szívem, hogy nem lettem inkább festő. Most is, ahogy sétáltunk a Gellért-hegyen, láttam egy nőt, ott ült, és pancsolt valamin. És én a lábujjam hegyén is éreztem, hogy ez milyen jó.

A nyelv nem vonz ennyire? Nyelvből csinálni valamit.

Azt hiszem, hogy nem vagyok igazán nyelvi érdeklődésű.

Szóval nem vagy egy nyelvbuzi? Ezen most jól elcsodálkoztam.

Ja, mert te úgy gondoltad? Én nem érzékelem problémának a nyelvet. Tudom, hogy van ilyen, meg foglalkoztat embereket, akiket nagyra becsülök. Én viszont valahogy úgy vagyok vele… Biztos ismered a Heisenberget, A rész és az egészt. Elmennek valahová síelni, és egy kis házikóban laknak, amiben nincs meleg víz, se ez, se az, és mosogatás közben arról beszélgetnek, hogy lehet-e a természettudományban olyan rigorózusan használni a nyelvet, ahogy a nyelvfilozófusok követelik. Persze megállapodnak benne, hogy nem lehet, még ott sem, és akkor azt mondja, azt hiszem a Bohr, mert mindig az mondta a legjobbakat, hogy a mosogatóvíz is piszkos, a mosogatórongy is piszkos, azért majdcsak elmosogatunk valahogy. Hát én is ezzel szoktam a magam számára elintézni a dolgot: majdcsak elmosogatunk valahogy.

Azt hiszi az ember, egy költő bensőséges és tudatos, vagy erősen reflektált viszonyban kell legyen a nyelvvel.

Azt hiszem, hogy talán tényleg több az olyan költő, akinek inkább auditív az ihlete, megjön egy sor valahonnan a semmiből, vagy egy ritmus. Nálam talán gyakoribb, hogy a kép van meg előbb, és ahhoz keresem a szót. Ez nem is biztos, hogy jó, talán ennek is van valami köze a kontrollhoz. Az is lehet, hogy a képek kisebb kontroll alatt vannak, mint a szavak. Egy időben nagyon rossz alvó voltam, és megfigyeltem, hogy amíg szavakban gondolkodok, addig nem tudok elaludni. Viszont amikor még ébren, már kezdenek képek megjelenni a szemem előtt, abból jóval könnyebb átcsúszni az álomba. Úgy látszik, a vizualitás kevésbé erős kontroll alatt van bennem, mint a szavak. Ezt az elméletet most rögtönöztem, lehet, hogy semmi értelme nincs.

Ahhoz túl meggyőzően hangzik. Ezért indulsz el sok versedben képből? Nem gondolatból meg nem érzésből, hanem valamilyen látványból.

Látványból is indul meg gondolati konstrukcióból is indul, aztán összetalálkozik valahol a kettő. Az nálam ritkább, hogy hangzási jellegű dologból indulok ki. Az is megesik, hogy van valami, egy téma, amit meg akarok írni, de ez nem a legszerencsésebb módja a versírásnak. Persze közben átalakul, menet közben derül ki, hogy az ember mit gondol tulajdonképpen. Az a legjobb, ha csak egy későbbi fázisban avatkozik be a tudatos szerkesztés.

Beszéltél arról, hogy sokszor milyen lassan írsz meg egy verset.

Ez inkább a hosszabb versekre igaz, hogy darabokból áll, és aztán a darabok összeérnek egy idő után, kitöltik az üresen hagyott helyeket. Itt megvan egy töredék, ott megvan egy rím, ott megvan valami, amiről tudom, hogy meg akarom írni, és akkor ez valahogy úgy terjeszkedik. De nagyon szerencsés az, amikor szinte egy pillanat alatt kialakul. Azokat szeretem legjobban még készen is. Csak ahhoz ritka szerencsés állapotok kellenek.

És akkor az milyen, miféle vers?

Rövidféle.

’75 körül volt neked egy sűrű időszakod, akkor végeztél, akkor kezdtél publikálni és akkor dolgozni.

Hát, ha fontos időszakokat kellene említenem az életemből, az első munkahelyem, a Gorkij-könyvtár biztosan köztük lenne… Persze, a legfontosabb korszak, az többnyire a gyerekkor… Az ember később már csak azokat a hatásokat próbálja így-úgy feldolgozni. Nekem a legmeghatározóbb nyilván anyám személye volt. Apám csak emlék volt, vagy az sem, nem emlékezhettem rá. Egyéves koromban meghalt. Illetve nagyon eleven volt olyan szempontból, hogy inkább az ő környezetében nőttem föl. Az ő rokonai, ismerősei között, az ő társadalmi körében. Ez akkoriban már inkább csak néhány öreg nénit jelentett. Rengeteg öregasszonyt ismertem gyermekkoromban.

A versek alapján ez nem is meglepő.

Ezek közül egy velünk is élt, egy öreg tót néni, aki még az anyám dadája volt kisgyerekkorában, aztán az enyém, bár egy időre följött Pestre az anyám bátyját ápolni. Ez a nagybátyám zenés vígjátékokat írt… még sokáig lehetett hallani a Falurádióban, hogy valami isten háta mögötti helyen most éppen az Elveszem a feleségem vagy az Asszony többet keres című darabját játsszák, és ezek bizony az én nagybátyám művei. Mi is elég sokat jártunk Pestre. Anyámnak hivatali kiküldetésben sokszor kellett följönnie, és olyankor engem is magával hozott.

Mi volt a munkája?

Mikor apám meghalt, gépírónőként kezdett dolgozni az egyik textilgyárban, de állandóan tanfolyamokra járt, a végén aztán pénzügyi előadó lett meg pénzügyi csoportvezető. Nekem még ma is komoly irodai nosztalgiáim vannak. Kedvelem az indigókat meg a gemkapcsokat, az írógépekről nem is beszélve… Gimnazista koromban megtanultam gyors- és gépírni. Persze talán nem annyira a hivatali munka szeretete ösztökélt, hanem valamilyen, eléggé ferde, de talán nem is egészen téves okoskodással úgy gondoltam, hogy akkor függetlenebb az ember, mert az nyilván egy olyan állás, ami a kutyának sem kell. Az úgy benne volt a levegőben egész kisgyerekkorom óta, hogy nekem nem megfelelő a származásom, és állandó stresszben nőttem föl, hogyha nem kapok ötöst kézimunkából harmadik általánosban, akkor engem nem vesznek fel az egyetemre, úgyhogy mire a gimnáziumig jutottam, ez nyilván nemcsak a kézimunka ötöst jelentette, hanem egy elég nagyfokú alkalmazkodást a mindenféle követelményekhez. Magyarán azt, hogy hazudozni kell. Akkor még létezett a régi középosztály, amit most lámpással keresnek, és nem volt igazán szívderítő már akkor sem, csak éppen akkor ők voltak kiszolgáltatott helyzetben. De azért jól érzékelhetően lenézték például azokat a tanítónőket, akik munkás- vagy parasztcsaládból jöttek, és gyorstalpaló tanfolyamokon szerezték a diplomájukat, azok meg előszeretettel vegzálták ezeknek a családoknak a gyerekeit. Többek között engem. Legalábbis így emlékszem. Például hittanra járni nemkívánatos dolog volt. Én meg nagyon szerettem.

Tényleg, Tibor meg van keresztelve?

Nincsen. Egy erdélyi barátom egészen kétségbe volt esve, hogy én nem akarom megkereszteltetni a gyereket. Azt mondta, hogy majd ő megkeresztelteti. Én meg mondtam, hogy ha talál olyan papot, amelyik megkereszteli úgy, hogy az anyja szabadgondolkodó, és nem garantálja a vallásos nevelését, ám legyen, de úgy látszik, ilyen papot nem talált.

Mikor voltál utoljára misén?

’90 karácsonyán.

És mikor leszel legközelebb?

Nem tudom. Mostanában ettől itt alaposan elveszik az ember kedvét… Különben is, ha néha elvetődöm egy misére, sokszor úgy érzem, jó lenne rendesen részt venni benne, mint gyerekkoromban, de aztán azt gondolom, hogy csak nem fogok gyónni, mikor nem vagyok vallásos, és csak nem fogok áldozni, mikor nem gyóntam, hiszen az halálos bűn.

És hogy vagy te a tárgyakkal?

Jaj, a semmit ki nem dobók osztályába tartozom. Borzasztó. Ennek a lakásnak csak a fele volt az enyém, fizetgettem a másik felét, és hát pénzem nemigen lévén volt egy olyan pont, hogy el kellett adnom valamilyen régi bútort otthonról. Végül is eladtam egy szekrényt, de előtte egy álló hétig napjában többször is hosszasan zokogtam miatta. Itt, Pesten is jobbára régi bútoraim vannak, nem is igen illenek az életformámhoz. Nem élek megállapodott polgári életet, amit egy ilyen régi fotel vagy szekrény sugallna. A réginek a továbbvitele ilyen szempontból a nem választással azonos, mert hát valaminek lennie kell, akkor legyen az, ami adva van. Meg ezek ismerősök, ezek között érzem biztonságban magamat.

Sokat költöztél? Mert ez nagyon jelen van a versekben.

Elég sokat. Debrecenben is albérletben, aztán kollégium Pesten, azt nagyon utáltam. Akkor volt egy csodálatos háziasszonyom, bizonyos Denise nevezetű, az Abonyi utcában. Aztán ötödévben férjhez mentem, és éveken át laktunk az Istenhegyi úton egy összesen hat négyzetméteres szobában.

Hogy lehet valami hat négyzetméter?

Azóta sem tudom. Ez az ágy volt még akkor emeletes mivoltában, a szoba másik falánál a stelázsi a könyveknek, volt egy szék, és ha enni akart az ember, maga elé vett egy rajztáblát.

Aztán hová emelkedtetek innen?

Ide, ebbe a lakásba, ahonnan aztán én kiköltöztem Budaörsre, majd visszajöttem, és most úgy néz ki, itt is maradok.

Ez nem is olyan sok. Utáltál költözni?

Nem azt utáltam. De én még mindig a soproni lakásunkat érzem annak, ahol lakom. Talán a költözések miatt volt nehéz meggyökeresednem valahol. Még mindig nem érzem igazán pestinek magam. Egy kicsit irigyeltem is azokat, akik Pesten jártak valamelyik elit gimnáziumba, őket sokkal több szellemi hatás érte kamaszkorukban. Másfelől meg valami előnyét is érzem, hogy annyira egyedül voltam serdülőkoromban, és legfőképpen a könyvekre voltam utalva. Az egyetemet Debrecenben kezdtem, az még egy rendes, derék vidéki város volt, eléggé más, mint Sopron. Rettenetesen szerettem azt az első évet, az első önálló évem volt, először egyedül, aztán átjöttem Pestre, és felvágott nyelvű, nagyhangú pesti fiúkkal jártam másodiktól kezdve, és egyfolytában visszakívánkoztam Debrecenbe. Harmadévtől aztán lett egy-két tanár, aki miatt érdemes volt odajárni. Aztán mielőtt végeztem, valaki megkérdezte, hogy én voltaképpen mit szeretnék csinálni; mondtam, hogy én váltóőr szeretnék lenni egy olyan pályaudvaron, ahol már megszűnt a vasútvonal. Erre azt mondták: könyvtár. És a Gorkijban épp kerestek angol szakost. Az volt a legfőbb dolgom, hogy ki kellett írni a folyóiratokban megjelent szépirodalmat vagy kritikát, aztán betenni a cikk-katalógus számára egy dobozba, amit aztán soha többet senki emberfia ki nem nyitott. A Gorkijban nagyszerűen éreztem magam. Az összes iskolát rettenetesen utáltam, és mindent, ahol sokan voltak és be kellett volna illeszkedni. De a könyvtár a be nem illeszkedők paradicsoma volt, és azok közé nagyon jól be lehetett illeszkedni. Ki az orvosit hagyta abba, ki a jogot, ki külföldről jött haza, ki buddhista volt, ki kiugrott pap. Csupa olyan ember, akiket nem nagyon fűtött az ambíció. Napjában elolvashattam a Timest meg egy csomó lapot, egyszerre rám zúdult az egész angol meg amerikai sajtó.

Sokkot kaptál, vagy pedig lassan rendeződtek át benned a dolgok?

Sokkot nem okozott, mert egybeesett az érzelmi állásfoglalásommal. Az ember ugyan utálta az egészet, de nem tudta, hogy ez nem a világ rendje, hanem csak egy bizonyosfajta rend. Azt is a nyugati sajtóból tudtam meg, hogy létezik nálunk ellenzék, s így keveredtem el később a Rajk-butikba is; nagyon tetszett, hogy ők ezt nyíltan csinálják, mert az emberben még benne élt a gyerekkorából, hogy nem lehet beszélni, hogy hallgatni kell. És ők a nevükkel vállalták a véleményüket. Az meg sem fordult a fejemben, hogy valamilyen politikai reménységet fűzzek hozzájuk, hogy majd megdöntik a rendszert, és valaha is másképp lesz.

Nem hittél abban, hogy mi még élni fogunk, amikor ennek vége lesz?

Nem. De attól kezdve, hogy már állásban sem voltam, engem tulajdonképpen igen kevéssé zavart személyemben, nem volt már semmilyen súrlódási felület. Az ellenzék viszont egy másik Gorkij-könyvtár volt nekem – mármint abból a szempontból, hogy egy csoport, ahová jó tartozni. Amilyen hűséges lélek vagyok, még mindig nem szerettem ki az SZDSZ-ből, bár lehet, hogy nem is az SZDSZ-hez vagyok hűséges, hanem emberekhez.

Amúgy nem szeretem, amikor a politikát az ördög művének tekintik és fanyalognak. Ha az ember nem szeretné, hogy az ököljog uralkodjék, és büntetlenül leüthessék egy szem tarka tehénkéért, akkor el kell fogadnia, hogy valakinek csinálni kell, akkor viszont nem nagyon méltányos fanyalogni és büszkének lenni, hogy de az nem én vagyok, aki csinálja. De azért az baj, hogy az iszonyú elfoglaltság meg mindenféle terhelés miatt megszűntek ezek a közvetlen baráti kapcsolatok. Annál is inkább hiányoznak, mert mostanában, mint sokan mások, én is elég rendesen elkezdtem félni. Az az érzésem ugyanis, hogy én ezt már ismerem. Ismerem a gyerekkoromból ezeket az arcokat, a politikai megbízhatóság okából, megfelelő képzettség, tehetség nélkül magas polcra került emberek paranoiáját. Ha valaki képtelen azt felfogni, hogy a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy ő hiszi, akkor nem tehet mást, mint hogy kitalál valami gaz ellent, aki ezt ármánykodásaival előidézi, és ezt tűzzel-vassal kell irtani. Néha az az érzésem, az ember gyakran nem azért azonosul a magyarsággal vagy akármilyen nemzeti vagy szociológiai kategóriával, mert szereti őket, hanem mert nagyon gyűlöl valaki mást, és erényesen szeretné gyűlölni. Hogy úgy érezze, ez nem a saját indulata, hanem képvisel valami nagyon nemes ügyet. Ezt könnyű megkülönböztetni, de nehéz megfogalmazni. Valamit szeretek, mert szeretem, és kész. És van az, hogy valamivel azonosulok, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül gyűlölhessem amazt. Angliában volt, hogy az állatvédők szabadon eresztették a kísérleti menyéteket, akik összeharapdálták a környék gyerekeit. Szerintem csak az szereti a menyéteket, aki a gyerekeket is szereti valamennyire. És ha csak a menyéteket szeretem, akkor valószínűleg a menyéteket sem szeretem, hanem nagyon gyűlölök valaki vagy valami mást.

Ezek odakint vannak, de közben nálad is rendkívüli állapot lett. Azt kérdezted a Várószobában, hogy akarsz-e te ennyi mindent érezni semmiért. Vagy inkább megmaradni szűz üveglapnak?

Ez akkor akadémikus kérdés volt. Most meg már nem kérdés. Most, 40 éves koromban estem először teherbe. Ami azt illeti, nagyon nehéz három év lett volna, ha nincs Soros-életműdíj, nekem ugyanis nem jár a gyed.

Hogyan? Egy alanyi költőnek ez nem alanyi jog?

A Művészeti Alap ilyen szeszélyes munkáltató, nyugdíjat ad, gyedet nem. De a volt férjem mindig mondta, hogy az én pénzügyeimmel egy külön ügyosztály foglalkozik a mennyországban.

Ha már minden kötél szakad, akkor váratlanul érkezik valami pénz?

Pontosan. És úgy látszik, még fennáll az ügyosztály. Csak időm nincs már annyi, amennyi régen volt.

El tudod képzelni, hogy egyszer keserűség lesz benned emiatt?

Keserűség, az most is van, napjában ötször. Öt percre. Tulajdonképpen nagyon jó, hogy rendkívüli állapot van, mert azt hiszem, hogy nagyon erősen közeledtem valami abszolút nulla ponthoz, a teljes kiüresedéshez. Egyre kényelmesebb lettem, mert nem volt állás, nem kellett olyan szörnyen háztartást vezetni, szóval valahogy úgy voltam vele, hogy mindig minden kötöttségből kievickéltem, és amikor kint voltam, akkor egy ideig jó volt, aztán egyre szerencsétlenebb lettem, mert olyan nagyon légüres térben, teljes komolytalanságban telt az idő.

Ezt akkor mondtad vagy most?

Akkor is, már jó ideje. Tavaly tavasszal a Magyar Napló csinált velem egy interjút, akkor még nem volt híre sem Tibornak, és azt találtam mondani, hogy mint a Kavafisz-versben a rómaiak a barbár betörést, úgy várom, hogy valamire rákényszerüljek, hogy ez már ne így menjen.

Döbbenetes, amit mondasz. Híre-pora sem volt Tibornak, de érezted, hogy szükséged van valamire, és jött. Te még nem is tudod, mert Tibor kicsi és szelíd, hogy mennyire a barbár betörés jött.

Nézd, a legtöbb élet úgy alakul, hogy van egy csomó baj meg nehézség, de eközben egy csomó lelki szükséglet ki is elégül anélkül, hogy az ember észrevenné. Bejár egy munkahelyre, ahol esetleg szörnyű a főnök meg intrikál a kolléganő, de közben mégiscsak tagolódik az idő, valamilyen szerkezete van a napnak, és mindig történik valami. Ha viszont a körülmények összejátszása folytán minden ilyesmiből kisakkozza magát, akkor egyszer csak rájön, hogy enélkül nagyon nehéz ellenni. És olyan távlattalan is volt, nem volt rajta mit tervezni. A versírás, az olyasmi, amit igazán nem lehet sem akarni, sem tervezni. Pedig ilyen dolgokra szükség van. Most aztán elkezdtem megvenni, teljesen hülye vagyok, a Jókai-összest díszkötésben, hogyha a gyermek tíz vagy tizenkét éves lesz, csak a könyvespolcra kelljen felnyúlnia. És mindenféle enciklopédiákat és egyebeket is beszerzek. Magamnak soha nem jutott volna eszembe, pedig a fordításhoz sem lett volna rossz. Meg úgy érzem, hogy Pesten is meggyökeresedtem egy kicsit. Eddig csak olyan volt, hogy az ember lakik, mert úgy praktikus, most pedig ha megyünk sétálni a Gellért-hegyre, arra gondolok, hogy milyen jó lesz egy-két év múlva, mert itt milyen pompás gyíkok meg cinkék meg csőtörések vannak. Tényleg szép csőtörések vannak, rohan le a hegyoldalon a víz. És nyilván a versírásnak sem kedvezett volna sokáig ez az életforma, mert az ember egy darabig bírja anyaggal, aztán nincs tovább.

Ilyen jól megtalált dolog neked a strand, feltűnően sok versben szerepel, és erre kaptad a Graves-díjat is.

Az már rég volt.

De az egyik új versedben is…

Ja, abban is van strand, teljesen igaz. A strand úgy látszik mély benyomást gyakorolt szellemi és erkölcsi fejlődésemre.

Akkor most igazából mondjál valamit a strandon levésről.

Mondok igazából valamit az nagyon jó. Hogy általában miért jó, azt nem hiszem, hogy magyarázni kellene… A költészet szempontjából meg azért jó, mert egyszerre valamilyen természeti, ugyanakkor modern meg városias dolog. Valószínűleg azért jött nekem olyan jól, mert egyszerre szerettem volna belül maradni a köznapi életen, a saját tapasztalataimon, és mégis találni valami olyat, ami, azon kívüli vagy annál nagyobb. Szóvel ez olyasmi, amit régebben a költészet adekvát anyagának tekintett, és valószínűleg az is, csak nagyon nehéz megtalálni ma azt a helyzetet, amelyben hitelesen lehet felhasználni, hogy ne csak egy régi típusú költészet visszakérődzése legyen. Nehéz ma úgy írni a szép őszi fákról, hogy ne másik vers jusson az ember eszébe róla. És nyilván vannak a strandnak még féltudatos, mély lelki összetevői is, mint a víz, ami nekem mindig valamilyen szabadságot vagy szabadságból eredő boldogságot jelent. Ha valami nagyon jót álmodom, az rendszerint az szokott lenni, hogy valahol van víz, ahol az ember nem is sejtette, egy városi téren vagy egy lakásban, van egy tó vagy egy folyó, és attól kezdve minden rendben van. Aztán a strand az öltözetlenséggel az erotikumot is jelenti, ami szintén a köznapi élet fölötti vagy a napi életen kívüli dolog. Hát azért a strand.

Teljesen kész költőként jelentél meg. Semmiféle zsenge meg hangpróba. De az első kötet személyessége be van abba a formába zárva, amit a versnek választottál. Most valami mást próbálsz, szerepverseket. Mások beszélnek. Sok más, csak te nem, és ezek a mások mindenféle erős, nyers érzelmeiket vallják meg. Csúnya dolgokat is, irigységet, féltékenységet, olyanokat, amiket szégyellni szoktunk, és jól eldugunk.


Valószínű, hogy ez igaz. Csak az ember a saját nevében nem biztos, hogy ilyen brutálisan ki merné mondani.

A drámai monológok között valami ördögi belehelyezkedéssel beszéltetsz egy narkóst.


Azt éreztem magamhoz legközelebb állónak, a többiben majdnem mindben van életrajzi emlék, ebben legfeljebb hanghordozás. Mindig foglalkoztatott, hogy kémiai úton is előidézhető a boldogság. Végül is az ember boldog akar lenni, mindent azért csinál. Viszont épp a legfontosabbat nem lehet egy életvitellel vagy akármilyen erőfeszítéssel elérni. Mert az időn kívüli pillanatok, ezek érnek a legtöbbet az életben, és épp olyanok, mint a versírás, nem lehet őket kiérdemelni, és nem is lehet rájuk törekedni.

Ha ez a lírai én, aki te vagy, vagy legalábbis egy hozzád közel álló, áthelyezi magát mindenféle alakokba, akkor új meg új világok nyílnak.


Igen, ez az. Egy csomó új élethelyzet, anyag válik a versírás számára hozzáférhetővé. Persze ezek is valamennyire önéletrajziak. Minden figurának van néhány modellje. Ha csak a tévéből vagy a villamosról is. És persze borzasztóan szeretnék mindenki más lenni. Ez olyan, mint amikor az ember elmegy busszal este a kivilágított ablakok előtt, és úgy érzi, hogy az ott sokkal érdekesebb, mélyebb, valóságosabb, életebb, mint a sajátja. De hát ezt Petri is megírta, hogy oly napsütötte minden másik élet. Az ember tudni szokta, hogy ő kicsoda meg micsoda, és akkor már azt is tudja, hogy ő erről és arról mit gondol. Most azt hiszem, hogy ez nálam cseppfolyósabb, mint a legtöbb embernél. Mondjuk talán úgy, hogy nem munkáltam ki magamnak egy szerepet. Nyilván azért volt olyan felszabadító ötlet, amikor elkezdtem szerepverseket írni. A három utolsó versem közül is kettő ilyen.

És a harmadik?


Mind a három az, ugyanabból a sorozatból vannak, de a harmadikhoz nem kell elképzelni egy tőlem különböző élettörténetet, az akár én is lehetek… Abból a nagyon egyszerű dologból indul ki, hogy amikor a fiam pár napos volt, akkor rettenetesen hasonlítottunk, egész furcsa volt egy külső arcban az embernek a saját száját meg a saját orrát meg a körme növését viszontlátni, hogy úgy nyújtózkodik, vagy úgy gyűri maga alá azt a kispárnát, ahogy én szoktam. Furcsa volt, hogy amit az ember legsajátabbjának hisz, a legszemélyesebb dolgai nem személyesek, hanem öröklöttek, hogy ki mindenkitől örökölhettünk, akit nem is ismerünk. És hogy az ember énérzete is mennyire labilisan gyökerezik benne magában, mert olyan is volt, hogy összekevertem magam a gyerekkel, egyes szám első személyben beszéltem róla, vagy amikor leírtam a nevemet, a vezetéknév még csak ment, mert azonos, aztán gondolkodnom kellett, hogy minek is hívnak engem, és minek is hívják őt. És valahogy ebből lett egy vers arról, hogy hol mindenütt bukkanhatott már föl az évszázadok során ez az orr vagy ez az arc. Elhatározás kérdése, hogy akkor ez most rólam szól vagy valaki másról. És nem is különösebben fontos.

Te most egy ideje nagyon nem akarsz határozott alakot ölteni, mármint versben. Pedig talán a versírás ezzel indul, hogy ez az én, én, én, mindennél fontosabb. Amire te most azt mondod, hogy nem is fontos.


Hogy mondjam, arra nem érdemes törekedni, hogy az ember személyisége nyomokat hagyjon, mert az úgyis elkerülhetetlen. Ha más vigyáz a gyerekre, és ő hajtogatta össze azokat a holmikat, amik ott vannak a pelenkázóasztalon, akkor ha hazajövök és ránézek, tudom, hogy azt nem én hajtogattam össze, mert a kézírástól a tárgyak elrendezéséig és a hanghordozástól nem tudom meddig úgyis mindenben mindig benne van az egész ember.

• Kultúra