Nyomtatóbarát változat
N&n galéria
Belecz Péter munkája
Amikor találkoztam ezzel a két, nagyon különböző módon tehetséges fiatalemberrel, és megnéztem a munkáikat, újra, mint már életemben sokszor, elfogott a kíváncsiság: mi az a bonyolult motivációsor, melynek végpontján egy iparművész fogja magát és elkészít egy tárgyat, melyet embertársai aztán magától értetődő gesztussal birtokba vesznek, és a tárgy észrevétlenül egy újabb, a készítőétől különböző motivációsor kiindulópontja lesz. Egyáltalán, miként lesz egy normális emberből egyszer csak iparművész? És ha már az lett, hogy érzi magát egy iparművész? Milyen vajon egy iparművész közérzete? Egészen pontos képet kaptam erről Douglas Adams – a Galaktikus útikalauz stopposoknak halhatatlan szerzőjének – Az élet, a világmindenség meg minden című könyvéből:
Lakos Dániel munkái
„A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás Arthur Dent hangja volt, aki felébredvén, hirtelen tudatára ébredt, hol is van.
Nem csupán azért, mert a barlang hideg volt, s nem is csupán azért, mert nyirkos és büdös. A baj inkább az volt, hogy ez a barlang Islington közepén helyezkedett el, és a legelső busz is csak kétmillió év múlva indult.
Amint azt Arthur Dent is tanúsíthatta, az időben a legrosszabb – úgymond – eltévedni, márpedig ő időben és térben is jócskán eltévedt. Ha csak térben téved el az ember, legalább van mit csinálnia. Míg ezen gondolkodott, beesteledett.
Dent hazafelé igyekezett a barlangjába, egy kicsivel szürkület után, amikor fényeket vett észre, amint hátborzongatóan villódznak a felhők mögött. Megfordult és csak bámult, s szívét lassan remény öntötte el. Meg van mentve. Megmenekült. A hajótörött hiú ábrándja – egy hajó!
És amint nézte, amint csodálkozva és izgatottan bámulta, egy hosszú, ezüstszínű hajó ereszkedett le átszelve a meleg esti levegőt, csendben, zaj nélkül; hosszú lábait puha, gépi balettmozdulattal eresztette ki. Finoman ereszkedett a földre, és az a kis nesz, amit keltett, úgy halt el, mintha az est nyugalma csendesítette volna le.
Kinyúlt egy rámpa.
Fény özönlött ki.
Egy magas figura körvonalai jelentek meg a fedélzeti nyílásban. Az alak lesétált a pallón, és megállt Arthur előtt.
– Bunkó vagy, Dent – mondta egyszerűen.
Földönkívüli volt, valóságos földönkívüli. Magassága sajátosan földönkívüli volt, feje sajátosan lapított, sajátos, mandulavágású földönkívüli-szeme volt. Feltűnően díszes, szövettel bevont aranyköntöst viselt, sajátosan földönkívüli-szabású gallérral, és halvány szürkészöld bőre olyan csillogóan fényes volt, amilyenre a legtöbb szürkészöld arc csak rengeteg gyakorlással és méregdrága szappan segítségével tud szert tenni.
Arthur visszarettent.
A lény nyugodtan meresztette rá a szemét.
Arthur kezdeti reménykedését és izgalmát azonnal felváltotta a döbbenet, s ezernyi gondolat harcolt egyszerre hangszalagjainak használatáért.
– K...? – mondta.
– Kü... kö... ki... – tette hozzá.
– Ki kicso kicsoda? – sikerült végre kinyögnie; s rögtön vissza is süllyedt az őrjítő csendbe. Most érezte igazán, hogy nem beszél senkivel és semmivel, már maga sem tudta, mióta.
Az idegen lény kicsit összevonta szemöldökét, és utánanézett valamiféle csipeszes írótáblán; vagy legalábbis annak tűnt, amit vékony és nyurga földönkívüli-kezében tartott.
– Arthur Dent? – kérdezte.
Arthur ügyetlenül bólintott.
– Arthur Philip Dent? – folytatta az idegen csaholó hangján.
– Öö... öö... igen... öö... öö – erősítette meg Arthur.
– Bunkó vagy – ismételte meg az idegen –, egy nagy seggfej.
– Ööö...
A lény biccentett magának, sajátos földönkívüli-pipát tett a táblára, és fürgén visszafordult a hajójához.
– Öö... – mondta Arthur kétségbeesve – ööö... .
– Ne fárassz már! – csattant fel az idegen. Felvonult a rámpán, átbújt a fedélzeti nyíláson, és eltűnt a hajójában. Az ajtó bezáródott, a hajó pedig lüktető morajlásba kezdett.
– Hé, hé! – kiáltott Arthur, és ügyetlenül futni kezdett a hajó felé. – Várjon egy percet! – kiabálta. – Mi ez az egész? Mi? Várjon egy percet!
A hajó felemelkedett, mintha egész súlyát lepelként a földre akarná borítani, és rövid ideig lebegett. Aztán furcsán felszökkent az esti égboltra. Áthaladt a felhők között, miközben egypár másodpercig megvilágította őket, majd eltűnt, egyedül hagyva Arthurt, aki ügyetlen kis táncocskát járt e roppant nagy térségben.
– Mi ez? – rikoltozta. – Mi? Mi van? He?! Jöjjön vissza és mondja meg!
Az űrhajó már a felsőbb légrétegek felé dübörgött, útban az ijesztő űrbe, amely elszakítja egymástól azt a kevés dolgot, ami az Univerzumban található.
Tulajdonosa, a drága színezetű űrlény visszadőlt az ülésre. Wowbaggernek, a Végtelenül Meghosszabbítottnak hívják, és saját céljai voltak. Nem valami nagy célok, amint azt ő maga is kész volt elsőként elismerni, de legalább célok voltak, és legalább ösztönözték őt.
Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított egyike volt – vagyis hát jelenleg is egyike – az Univerzum igen kisszámú halhatatlan lényeinek.
Akik halhatatlannak születnek, ösztönösen tudják, hogyan birkózzanak meg vele, de Wowbagger nem tartozott közéjük. Valójában már kezdte is gyűlölni őket, ezt a csapat derűs fattyút. Egy meghibásodott részecskegyorsító, egy folyékony ebéd és egy pár gumiszalag okozta sajnálatos baleset varrta véletlenül a nyakába a halhatatlanságot. A baleset apróbb részletei nem fontosak, mert pontos körülményeit még senki nem tudta újból előidézni, és azok közül, akik megpróbálták, sokan nagyon ostoba, vagy nagyon halott külsővel végezték. Vagy mindkettővel.
Wowbagger zord és kimerült arccal lehunyta a szemét, betett egy könnyű kis jazzt a hajó sztereó magnetofonjába, és azon tűnődött, hogy még ki is bírná, valóban el tudná viselni az egészet, ha a vasárnap délutánok nem volnának.
Kezdetben még jó mókának ígérkezett: jó kilátásai voltak, veszélyesen élhetett, kockázatokat vállalhatott, hosszú távon jövedelmező befektetésekbe kezdhetett, meg különben is túlélhetett minden nyavalyást.
Végül is a vasárnap délutánokkal nem tudott megbékélni, és azzal a szörnyű unalommal, ami három előtt öt perccel kezdődik, amikor az ember tisztában van vele, hogy az aznapi szükséges fürdést már letudta, hogy hiába próbálja bármelyik újságcikkbekezdést bámulni, úgysem olvassa el soha, és úgysem használja fel azt a forradalmian új metszőtechnikát, amit bemutat, és ahogy az órát nézi, a mutatók könyörtelenül haladnak a négy óra felé, amikor is kezdetét veszi a lélek hosszú, sötét teadélutánja.
Így hát a dolgok egyre unalmasabbá váltak számára. A vidám arckifejezés, amit mások temetésén öltött, egyre halványabb lett. Mindinkább megvetette a Világegyetemet általában, és benne egyenként mindenkit.
Ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazta célját: a gondolatot, ami ösztönözte őt, és ami ösztönözni fogja örökké, legalábbis így látta akkor. Ez volt a célja.
Sértegetni a Világegyetemet.
Igen, mindenkit megsérteni benne. Egyénileg, személyesen, egyenként és (amibe minden erejét bele kívánta fektetni) ábécésorrendben.
Amikor néhányan ellenezték, mert néha ilyen is volt, mondván, hogy ez a terv nemcsak értelmetlen, de teljességgel lehetetlen is a folytonos születések és elhalálozások miatt, csak egy acélos pillantást vetett rájuk, és azt mondta: – Álmodozni szabad, nem?
A Földön ezalatt ömleni kezdett az eső. Arthur Dent a barlangjában ült, és egész életének egyik legrohadtabb estéjét töltötte. Azon gondolkodott, miket mondhatott volna az idegennek, és közben legyeket csapkodott, nekik szintén rohadt estéjük volt.
Másnap készített egy nyúlbőr erszényt, mert úgy gondolta, jó lesz majd mindenfélét tartani benne.”
(7–12. oldal részletek)
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét