Skip to main content

„Ezzel az egymillióval mi lesz?”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az antikapitalizmus fölmondásának ára van. És ezt az árat az SZDSZ nem fizette meg. Ez a demokratikus ellenzékből jött liberálisok becsületbeli adóssága. Amiről már mintha nem is tudnának. A hajdani demokratikus ellenzék becsületének állása – hát, az most már talán mintha nem is lenne olyan érdekes. De amivel tartozunk, nemcsak a mi becsületünkből, hanem a legüresebb pénztárcákból, a leg­üresebb gyomrokból, a legüresebb életekből hiányzik.

A demokratikus ellenzék körében a rendszerváltásig erősen élt a remény, hogy a diktatúra után létrejöhet valami, amiben a liberalizmus és a szocializmus értékei összeadódhatnak. A diktatúrával ez a remény is eltűnt. Akik ragaszkodnak hozzá, többet ártanak, mint használnak. A szegényeknek is, a többieknek is.

A remény eltűnésének a pillanatát idézzük fel Kőszeg Ferenccel: „Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani az SZDSZ programjának első, 1989 márciusában elkészült változatát a nevezetes »kék könyv«-vel. A korábbi változat voltaképpen megkerüli a magántulajdon problémáját. A csupán néhány héttel későbbi változat viszont kimondja a liberális jelszót: »Magántulajdononalapuló modern piacgazdaságot!« …mi is harmadik utasok voltunk. Ne feledjük: a harmadik út Bibó újrafelfedezésétől, azaz a hetvenes évek közepétől szinte 89-ig pozitív értékű fogalom volt. […] A Rajk-kollégiumban egy vitán… [Magyar Bálinttól] …hallottam először a határozott kijelentést: nincs harmadik út. Egyszerre leesett a tantusz: ez a lényeg. […] csak az első út járható, a kapitalizmus útja. Ez azonban nem egy út, hanem sokféle.” (Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. Interjúk, 154. o.) Amikor a demokratikus ellenzék, nagyon helyesen, a kapitalizmus útját választotta, akkor magára vette azt az erkölcsi kötelezettséget, hogy a kapitalizmus útjai közül erejéhez és fölhatalmazásához képest arra húzza az országot, amelyen a kapitalista átépítés legvesztesebb vesztesei a legtöbb esélyt kapják a társadalomba való visszaépülésre.

Nem ez történt. Nagyon nem.

Azok az okok, amiért nem a kapitalizmust választottuk, amíg reméltük, hogy lehet jobb, nem enyésztek el a reménnyel. A harmadik út hibája nem az értéktételezés, hanem a lehetőség tételezése. Attól, hogy a kapitalizmusnál itt és most, és ameddig ellátunk, nem tudunk jobbat, nem kell elfelejtenünk mindazt, amiért nem szerettük (volna) a kapitalizmust. Attól még nem válik érvénytelenné az a régi tudásunk, hogy a kapitalizmus számunkra nagyon fontos humanitárius értékekkel ütközik; attól még igazságtalanság marad az igazságtalanság, hogy a gyermekek szélsőségesen különböző helyzetekbe születnek bele, ami érdemeiktől és képességeiktől függetlenül meghatározza az életüket.

A szegények, a társadalomból kiszakadók ügye a demokratikus ellenzék és a Beszélő figyelmének középpontjában állt. A Szeta a demokratikus ellenzék egyik alapintézménye volt, a demokratikus ellenzék társadalomkutatóinak legfontosabb tette a magyarországi szegénység kutatása volt. A prokapitalista SZDSZ első dokumentuma, a fent említett „kék könyv” még teljes egészében tükrözte ezt a szegénypárti elkötelezettséget. Az áll benne, hogy „a magyar társadalom válságának egyik legsúlyosabb kórtünete a végletes kettéhasadás egy európai mércével mérhető, rendezett életformájú, stabil egzisztenciájú, konszolidált többségre és egy zárványhelyzetben rekedt, ázsiai állapotok között élő, szívósan újratermelődő, tanulatlan-képzetlen kisebbségre. A magyar társadalomnak ezt a két nagy csoportját pillanatnyilag áthidalhatatlannak tűnő, mély szakadék választja el egymástól.” (60. o.) Ez a helyzetkép már akkor is reális volt, és ez a szakadék még csak ezután nyílta a legnagyobbat. Ezután veszett el a GDP és a munkahelyek harmada, még csak ezután jött el a versenyképesség igazságának (igazságtalanságának) pillanata.

A „kék könyv” azt is tudta, hogy ez így lesz. Hogy „az átalakulás – legalábbis rövid távon – tovább mélyíti a szakadékot, és megerősíti kirekesztettségüket”. A „kék könyv” ezután hosszan-hosszan sorolja, mit kellene tenni, milyen pozitív diszkriminációra van szükség annak érdekében, hogy ez a rövid táv ne nyúljon a végtelenbe, s a folyamat ne váljon visszafordíthatatlanná. Aki tudni akarja, miből nem lett semmi tizenhét év alatt, melyből kilencet az SZDSZ a kormányban töltött el, olvassa el ezeket az oldalakat. (60–66. o.)

Persze mai szemmel már nem vélhetünk érvényesnek mindent abból, ami ott áll, de igazából akkor volt az SZDSZ-nek utoljára eltökélt, következetes, becsületes szegénységellenes programja.

A „kék könyvnek” ezt a részét Havas Gábor, Solt Ottilia, Juhász Pál, Szalai Júlia írta. Hol van már az ő SZDSZ-ük?!

Az SZDSZ parlamenti tündöklése azzal kezdődött, hogy Havas Gábort és Solt Ottiliát kifelejtették a Szociális Bizottságból. (Derdák Tibor mondott le végül a helyéről Solt Ottilia javára.) Akik a szegények ügyét vitték, néhány év alatt a margóra sodródtak, és javarészt kikoptak a pártból.

Az SZDSZ legnagyobb bűne, hogy cserbenhagyta a szegényeket. Mondhatni persze, hogy a többi párt még inkább cserbenhagyta őket, de a többitől nem is lehetett mást várni. Kétségtelen, hogy az SZDSZ, ha az érvényesüléséért nem is tesz sokat, legalább emlegeti a rászorultság elvét, ami egy sóher országban a szegénypártiság alapföltétele; és az is kétségtelen, hogy az SZDSZ-nek az iskolai szegregáció elleni harcban vannak fontos érdemei. De mindez csak a többi párt semmijéhez képest valami – a szükséghez képest semmi.

A távlatos szegénységellenes politikához, mely nem a nyomort finanszírozza, hanem a társadalomba való visszaépülést, két dolog kell. Nagyon sok pénz és gyarapodó ország. A gyarapodó országhoz olyan gazdaság kell, melyet nem fojt le az adó, és nem fojt meg az adósság. Ehhez olyan állam kell, mely sokkal kevesebbet költ, és abból a sokkal kevesebből költ sokkal többet a szegények jobb jövőjére. Ha pedig a sokkal kevesebből sokkal többet költenek a kettészakadt társadalom összevarrására, akkor még sokkal kevesebb jut (legalábbis az államtól) a nem-szegényeknek. S ha a nem-szegények közül is azoknak a védelmére jut inkább, akiket fenyeget a veszély, hogy lesüllyednek a szegénységbe, akkor még annál is kevesebb jut azoknak, akiket nem fenyeget ez a ve­szély. Azoknak tehát, akiknek az univerzális ellátások rendszerében, az ingyenes juttatások államszocialista kultuszában a legtöbb jutott, akiknek a legjobb az érdekérvényesítő képességük, akiknek a legerősebb a véleményformáló erejük, és akiknek a megnyerése a pártok számára a legfontosabb.

A szegénypártiság és a piacpártiság szembeállítása ócska bolsevista, nemzeti szocialista, populista, konzervatív, szociáldemokrata stb. trükk. Ezen a trükkön csak egy olyan szociálliberális párt léphet túl, melynek egyik lába BOKROSLAJOSBÓL van, másik lába SOLTOTTILIÁBÓL.

Solt Ottilia összegyűjtött írásaihoz készült előszavában írta Kőszeg Ferenc: „1995-ben sokan csodálkoztak, hogy a Szeta egykori alapítói nem tiltakoztak a Bokros-csomag népnyúzó intézkedései ellen.

A válasz egyszerű. Bokros Lajos… éppúgy a nyolcvanas évek (részben a Szeta köréhez tartozó) kritikus szociológusainak írásain nőtt fel, mint maguk a sze­tások, és hozzájuk hasonlóan úgy vélte, a szociálpolitikának nem az a feladata, hogy a lakosság életszínvonalát magasabb szinten tartsa, mint amilyet az ország gazdasági teljesítőképessége lehetővé tesz. A szociálpolitikának a legszegényebb rétegeket kell megmentenie a teljes leszakadástól, és a mobilitás támogatásával a kilábalást kell elősegítenie az örökletes szegénységből.” (Ottilia és a Beszélő. In: Solt Ottilia: Mél­tó­ságot mindenkinek. II. kötet, 27–28. o.

A „kék könyv” keletkezésének környékén írta Solt Ottilia a Szabad Demokratákban: „…hiába érezhetjük át mindannyian, mennyire nyomasztó visszasüllyedni egy kiterjedt középrétegnek a napi filléres gondok s az állandó, kényszerű lemondás szürkeségébe – az igazi dráma az a legalsó egymillió! […] Ezzel az egymillióval mi lesz?” (Uo. 219. o.)

A kiterjedt középrétegek még a mostani szerény visszasüllyedés után is – ami miatt szétbőgik az or­szá­got – sokkal jobban élnek, mint a nyolcvanas évek végi visszasüllyedés előtt.

De azzal az egymillióval mi lesz?

A fenti írás A liberalizmus – ma című, 2008-ban megjelenő antológiába készült.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon