Dr. Seiler Tibor

Nyomtatóbarát változat

„Csak az a kérdés, hogyan jutottunk idáig” – teszi fel a kérdést F. Havas Gábor „Ereszd be a tótot, majd kiver a házból” c. cikkében, amelyben a főváros és a kerületek közötti viszály okait próbálja elemezni (?). Feltételezem, hogy a szerző írását publicisztikai remekműnek tekinti, én azonban nem tekintem egyébnek, mint minősíthetetlen hangvételű, személyeskedő kirohanásnak, éppen a szabad demokrata választópolgárok egyik legjelentősebb részének bizalmából a polgármesteri székekbe került személyek ellen.

F. Havas Gábor beérte azzal a nevetséges és sekélyes magyarázattal, miszerint a főpolgármester és a kerületi polgármesterek viszonyának megromlását a kerületi polgármesterek személyi adottságaiban kell keresni. A kerületi polgármesterek „minőségének” megkérdőjelezése lehet sértő, lehet megalapozott vagy megalapozatlan, de a helyzet kialakulására magyarázatot semmiképpen sem adhat. F. Havas Gábor minden elvi alapot nélkülöző okfejtése számomra csupán a főpolgármesteri közjogi méltóság (avagy Demszky Gábor személye) melletti elvtelen hűségnyilatkozatnak tűnik.

Nem érzem magam sértve, a kétségbeesés indított arra, hogy tollat fogjak, a kétségbeesés afelett, hogy tárgy- és tényszerű, elvi alapokon nyugvó és előremutató elemzés helyett csak erre futotta az „elemzőnek”.

Mert miről is van szó? – hogy F. Havas Gábor fordulatát használjam. Először is arról, amit egy mondatban F. Havas Gábornak is sikerült egész pontosan megfogalmaznia (tud ő, ha akar!), azaz arról, hogy: „…a két nagyobb párt egymásnak feszülő, összebékíthetetlen koncepciójából, ahogy ez lenni szokott, rossz kompromisszum született.” A pontosság és a politikai felelősség tisztázhatósága végett meg kell azonban jegyeznem, hogy világosabb a kép, ha említést teszünk egy korábbi, vitatható kompromisszumról, amit egyébként csak „paktum”-nak szokás nevezni. Ez utóbbi következménye, hogy az önkormányzati törvény megalkotását meghaladóan, az önkormányzati törvénytől és az önkormányzati léttől elválaszthatatlan további törvények egyszerű többséggel megalkothatóakká váltak. Enélkül sohase kerülhetett volna arra sor, hogy ellenzéki politikusok bármelyike a kormányra kacsintással próbálhasson nézeteltéréseire orvoslást találni. (Itt kellene megemlítenem, hogy habár kezdettől fogva magam is részt vettem a különböző egyeztetéseken, mégsem tudnék említeni olyan kerületi polgármestert, aki a többiek megkerülésével, vélt érdekeinek érvényesítése végett fordult volna a miniszterelnökhöz.)

A mai napig érthetetlen számomra, hogyan lehetett a kétharmados törvények köréből kiengedni az önkormányzati rendszert alapvetően meghatározó törvényalkotási témaköröket (például éppen a fővárosi törvényt), hiszen a demokratikus berendezkedés egyik alappillére maga a teljes önkormányzati rendszer (!). Így mindenesetre vágyálom az a feltételezés, amelyet néhány „erős fővárost” kívánó SZDSZ-es képviselő hangoztat, hogy egy erős (fővárosi) önkormányzat a kormány ellenpólusa lehetne.

A már említett második rossz megállapodás maga az önkormányzati törvény, ezen belül is különösen a fővárosra vonatkozó fejezet tartalma. Ez a fejezet telepített ugyanis két dudást egy csárdába, midőn úgy rendelkezett, hogy a fővárosban két egyenrangú, de különböző feladat- és hatáskörű települési önkormányzat – úgymint „fővárosi” és úgymint „kerületi” – van, ami fogalmi képtelenség, mert a különböző feladat- és hatáskör eleve alá- és fölérendeltséget feltételez, ami önmagában is sérti a települési önkormányzatok egyenjogúságának alapelvét. Ezt megtetézték még egy erősen vitatható választási rendszerrel, illetve azzal a rendelkezéssel, mely szerint a fővárosi küldöttgyűlés 88 tagjából a kerületi önkormányzatokat csak egy-egy fővárosi küldött képviseli.

A politikai alkuk megköttettek, a bennük rejlő „aknákért” a létrejöttükben szerepet vállaló politikai pártok viselik a felelősséget.

Az önkormányzati törvény megalkotásánál is keményebb tény, hogy a helyhatósági választásokat a fokozottabb helyi önállóság eszméjétől fűtött propaganda-hadjárat előzte meg, és az ennek jegyében megválasztott képviselő-testületek mint helyi hatalmi szervek polgármestereikkel (vagy azok nélkül) a választásokat követően törvényszerűen küzdelembe indultak a megígért és elvárt önállóságért, működőképességért, létükért. Szükségszerű politikai küzdelem kezdődött a helyhatósági választásokon nagyobbrészt győztes ellenzék és a kormány között, illetve sajnálatos módon a kerületek és a főváros között. Az akna felrobbant.

A robbanás szele elsodorta vagy elsodorni látszik a liberális demokrácia néhány alapelvét. Olyan vihart kavart, amelyben az elvszerű és a realitásokkal számoló, megfontolt politikai cselekvés helyett az indulatok, az illúziók, a hatalmi villongás és egyes személyek vagy közjogi méltóságok meggondolatlan túlhangsúlyozása vált uralkodóvá.

Az SZDSZ elkötelezettjeként fájó szívvel kell kimondanom, hogy a főpolgármesterünk – bármennyire szeretnénk is – nem azonosítható a fővárossal. Hiszen a harmincegynéhány tagú SZDSZ-frakcióval a háta mögött gyakorlatilag kisebbségi „kormányzásra” kényszerül, és nem lehetünk biztosak afelől, hogy a fővárosi küldöttgyűlés hatalmát úgy kamatoztatná a főváros javára, hogy az a főpolgármestert adó SZDSZ számára is egyértelműen elfogadható lenne politikailag.

A gyakorlati tapasztalat sokkal inkább feljogosít bennünket a kerületi polgármesterek testületeikkel való azonosítására, hiszen a fővárosi törvény előkészítése során a kerületi polgármesterek többsége képviselő-testületének felhatalmazása alapján ült a tárgyalóasztalhoz, és sajnálatos tény, hogy a fővárosi küldöttgyűlés nem tudott ugyanilyen legitimitással tárgyalóképes képviselőt ültetni a kerületi polgármesterek közé.

A főváros működésképtelensége miatt olyan nagy buzgalommal megkondított vészharangok meglehetősen hamis hangon szólnak. A kerületek egységes fellépése önmagában is biztató jel arra, miszerint a kerületek a főváros egységes működésének szükségességével tisztában vannak.

Az önkormányzatiság egyik alapeszméje, hogy az állampolgárok ügyeit elsősorban helyben, helyi szinten kell megoldani. Aligha vitatható, hogy ha vannak kerületi önkormányzatok – márpedig vannak –, akkor a fővárosban helyi önkormányzatnak elsősorban a kerületi önkormányzatokat kell tekinteni. Erősen vitathatónak tartom, hogy a főváros funkcionális egységét a feloldhatatlan ellentmondásokat újratermelő, a múlt rendszerben többszörösen lejáratódott centralizáció–decentralizáció, alá- és fölérendeltség kettős szorításában kellene megvalósítani. A mégoly liberális demokráciának is. Ha egy települési önkormányzat elfogadja a demokrácia játékszabályait, akkor eleve az önkorlátozást, saját szuverenitásának korlátozását is el kell fogadnia, hiszen számolnia kell azzal, hogy a döntéshozatali folyamatban kisebbségben marad, de a reá háruló kötelezettségeket ez esetben is vállalnia kell. Ismereteim szerint a fővárosi kerületi önkormányzatok mindegyike kész szuverenitásának korlátozását elfogadni, belátva és elismerve a főváros egységének és működőképességének feltétlen létjogosultságát. Egyetlen önkormányzatról tudok, nevezetesen a fővárosi önkormányzatról, amelyik mereven elutasítja szuverenitásának bárminemű korlátozását, mereven és elfogadhatatlanul ragaszkodva ezzel az alá- és fölérendeltségi viszonyok újra-előállításához. Végül is a konfliktus oka éppen az, hogy a kerületek ragaszkodnának ahhoz, hogy az őket érintő döntési folyamatnak részesei lehessenek; valamint ahhoz, hogy mind több ügy helyben legyen elintézhető.

Ezért folytatunk politikai küzdelmet, amelynek egyetlen célja, hogy a hozzánk forduló választóinknak, de egyetlen állampolgárnak se kényszerüljünk túl gyakran azt mondani, hogy „Uram, Asszonyom, sajnálom, de ez nem ránk tartozik, nem tudunk segíteni, tessék a fővároshoz fordulni”.

• Önkormányzat