Skip to main content

Gondoskodó önkormányzatok?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hozzászólás Gyekiczki András: Útmutató telepfelszámoláshoz című cikkéhez (Beszélő, 1991. március 16.)

Részlet Köllő János közgazdász tanulmányából


Tudomásul kell venni, és csak a kriminalitás szférájában akadályozni azokat az „Európa Házba” nem illő formákat, melyekben az elszegényedő magyar családok a fennmaradás útját – és egyre inkább a megszűnő állásaik pótlását is – keresik.

A „tudomásulvétel” természetesen nem jelenti azt, hogy támogatni kellene az ilyen formák térhódítását, azt azonban igen, hogy a már kialakult formák civilizálásával próbáljuk segíteni a családokat abban, hogy anyagi helyzetüket a szegénységi szint közelében ugyan, de stabilizálják.





A Bokréta Kereskedelmi Kisszövetkezet elnökeként levélben megkerestem a főváros több kerületét. Mivel szövetkezetünk célja az elhelyezkedési nehézségekkel küzdő egyének, családok foglalkoztatási gondjainak enyhítése, kértem a T. Önkormányzatokat, támogassák ügyünket, azaz üljünk le, s első lépésben jelöljünk ki a közterületeken olyan lehetséges árusítási pontokat, ahol a jelenleg illegális – legfőképpen virágkereskedelemből élő családok – zömükben sokgyerekes, fiatalon megrokkant, alacsony nyugdíjas emberek – legálisan árusíthatnak. Ezzel mindenki jól járna.

A címzettek egy része nem válaszolt, a másik igen. Az utóbbiak közé tartozott a X. kerületi hivatal. György István polgármester úr aláírásával udvarias válasz érkezett: a személyes találkozást a Bokréta vezetőivel (kerületi családgondozók működtetik) nem tartják szükségesnek, de nemes célkitűzéseinket a jövőben döntéseik meghozatalánál szem előtt fogják tartani. De egyelőre közterület-használati engedélyeket az idevonatkozó jogszabály értelmében csak meghatározott egyéneknek, és nem szervezeteknek adnak ki. Válaszoltunk a levélre, mert úgy véltük, félreértették a helyzetet. A Cégbíróságnál bejegyzett jogi személy vagyunk, így nincs akadálya annak, hogy közterület-használati engedélyt kapjunk. Ismét hangsúlyoztuk, hogy az engedélyek birtokában nehéz körülmények között élő emberek helyzetét lehetne jelentősen javítani. Néhány nap múlva telefonon keresett a testületből Pálfiné kartársnő, a kerületi családsegítők szakreferense. Mint mondta, ő kapta feladatul ügyiratunk megválaszolását. Megígérte, hogy megpróbál közbenjárni főnökeinél a személyes meghallgatásom érdekében, mert látja, hogy mennyire szívemen viselem az ügyfeleink nyomorát, és milyen nehéz a dolgom az új önkormányzatokkal.

A személyes találkozóból természetesen semmi sem lett, viszont kaptam egy udvariasnak már nem mondható levelet (lásd mellékletünket). A levél tartalma mindenképpen elgondolkodtató, mert úgy tűnik, nem egyedi jelenségről van szó, hanem arról, hogy a „gondoskodó” önkormányzatok többnyire nem hajlandók a legrászorultabbak problémáival foglalkozni.

Az új vezetésnek, úgy látszik, nemcsak a szociális érzékével van baj, hanem a közigazgatásban honos tárgyalási és levelezési stílus betartására sem ügyel. Igaza van Gyekiczki Andrásnak, a sokat bírált és meghaladni kívánt, tűzoltó módszerekkel dolgozó, tüneti kezelésre berendezkedett, kegyesen leereszkedő szociális gondoskodási rendszer kielégítőbb volt.

A szóban forgó új hatalmi elit teljhatalmát az SZDSZ és a Fidesz emberileg, politikailag hiteles, szakmailag elismert – a parlamentben színvonalasabban politizáló – képviselőinek köszönhető szavazatokkal szerezte meg, az ő kemény, összehangolt, szívós munkájuk haszonélvezője, s ugyanakkor eddigi munkálkodásával a két párt hitelét rontja.

Az önkormányzati testületek képviselőit a korábbiaktól eltérően nem lehet visszahívni. A jelenleg érvényben lévő törvény szerint a polgár- és alpolgármestereket csak lemondatni lehet, a közgyűlés kezdeményezésére. A szabályozás abból indult ki, hogy köztiszteletben álló, szakmailag elismert embereket fognak megválasztani, akiket nem szabad kitenni az intrikáknak, a rosszindulatú politikai támadásoknak, hogy minden energiájukat az érdemi munkára, a vállalt feladatok teljesítésére fordíthassák. Erről azonban szó sincs.

Én mint kerületi családgondozó milyen alapon sértődhetek meg a velem szemben alkalmazott bánásmódon, ha a szóban forgó hivatal a parlament szociális bizottságának alelnökét sem volt hajlandó visszahívni, ha Solt Ottilia – mert róla van szó – is úgy véli, hogy a kőbányai önkormányzat ellenségnek tekinti őt, és ezért reménytelennek érzi, hogy a közeljövőben velük tárgyaljon, ha szakmailag elismert családgondozókat bocsátanak el.

A dzsentri-hivatalnoki réteg jut eszembe, a fölényes kirekesztő stílusukkal, a nemzetiségi törvényekben foglalt jogok elszabotálásával. E politikai magatartás következményei jól ismertek. Ha ezek a ma még kissé bizonytalan stílusjegyek és az általuk megjelenített mentalitás mértékadóvá válnak, nem nehéz kitalálni a következményeket: a szegények és a védelmükben fellépők sötét időszaknak néznek elébe.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon