Pető Katalin

Nyomtatóbarát változat

Fel kellett szerelni 1-2 ilyen hálót – mesél tovább narrátorunk –, mert ebben a nyugtalan beteg nem tudja szétverni a saját fejét. Más helyeken kényszerzubbonyt alkalmaznak. A búcsúszentlászlóiak megfigyelték, hogy a háló alatt tartott beteg kevésbé van elgyötörve, mint az, akinek kezét-lábát kikötik. Van egy vaságyuk is. Ezt azért kellett beszerezni, mert volt olyan beteg, aki nap mint nap lerágta a hálót. (Vagyis – jövök rá lassan –, itt a vaságy kifejezés nem egy ágy keretének anyagát jelöli. Pontosabb lenne a vasból való háló kifejezés, csak erről meg rögtön a fából vaskarika jut az ember eszébe, ami ugyan szintén lehetetlenség kifejezésére szolgál, de van valami humoros felhangja. Lám, milyen relatív fogalom a szabadság…)

A film, vagyis a történet tárgyilagos. A gondnoknő beszél, a kamera bemutat – no comment. A rendező nem háborodik fel, nem örül helyettünk – nincs ebben a filmben egy fikarcnyi distancia sem. Közvetlenül ömlik ránk ápoltak és ápolók elviselhetetlen nyomorúsága.

Nincs különös ismertetőjele

A film első megközelítésben a búcsúszentlászlói elmeszociális otthont mutatja be. Valójában megtalálhatjuk benne az egészségügy (népjólét?), a szociálpolitika, illetve az elmebetegekre vonatkozó jogszabályok szinte minden lehetetlenségét, ellentmondását. Amit itt látunk, az csak a címében elmebetegeket ápoló szociális otthon; valójában főleg súlyos gyengeelméjűek, különböző fejlődési rendellenességgel született szerencsétlen, szürkeállomány nélküli lények kántálnak, rikoltoznak vagy vigyorognak felénk. Elmebeteg csak mutatóban tűnik fel, s a laikus néző arról ismerheti fel, hogy nincs különös ismertetőjele – jön, megy, beszél, szóval egészen olyan, mint mi, többiek. S ez a néhány szerencsétlen, aki valószínűleg betegsége, szociális helyzete miatt szorosabb kezelést igényelne – szorosabbat, mint amit egy ideggondozó vagy egy felvételes pszichiátriai osztály nyújtani tud – idekerül. (Mert ez egy elmeszociális otthon.)

Nem mindegy

Sem kezelés, sem foglalkoztatás, se munka. Itt csak megőrülni lehet, írnám, ha ebben az esetben nem volna kissé anakronisztikus ez a megfogalmazás. A Nagy Átkeresztelések Korszakát éljük, s már lassan vállat sem vonunk, ha észrevesszük, hogy máshogy hívják az utcát, ahol lakunk, mire hazaérünk. Tudjuk, hogy attól, hogy a tanácsokat polgármesteri hivatalnak nevezték el, vagy az egészségügyet népjólétnek – még nem változott meg semmi. És mégsem mindegy, hogy valamit hogyan hívnak, mi a neve. Nem mindegy a betegnek, aki ide kerül. Itt ugyanis egyáltalán nincs orvos (hetente egyszer jár ki egy tüdőgyógyász, illetve egy ideg-elmeszakorvos a városi kórházból, és szükség esetén riasztható a körzeti orvos). Tehát az egészségügyi ellátás olyan, mint mondjuk egy szociális otthonban, vagy egy hosszabb nyári táborozáson, amit máshogy nem engedélyez a Köjál.

Ki kezeli a betegeket? Ki állítja be, ki ellenőrzi a gyógyszereket? Pszichiátrián „tengerészvizitnek” neveztük, amikor a főorvos, bokros teendői miatt, csak végigrohant az osztályon, és „beszalutált” minden kórterem ajtaján. Hát sok egyébre itt sem telhet… Az ápolószemélyzet szakképzettségéről nem esik szó, de a látottak alapján sejthetjük, hogy fő vértezetük a szeretet, a gondoskodni vágyás, a törődés. Tény és való: az éhség a leggyötrőbb frusztrációk egyike – s minél súlyosabb regresszióban van valaki, annál veszedelmesebb, súlyosabb agressziókat válthat ki belőle a primer orális frusztráció. A jóllakott ember békésebb, kezelhetőbb – s a búcsúszentlászlói nővérek szabadidejükben rétest sütnek, zöldséget termesztenek; ezzel is kevesebbet kell költeni gyógyszerekre. Óh, édes jó istenem, de szép is lenne, ha kiderülne, hogy rántott csirkével gyógyítható a skizofrénia – mondanám, ha volna kedvem viccelni.

Nomen est omen

– az elnevezés kötelez. A pszichiáter ide, esetleg pont ebbe az elmeszociális otthonba juttatja betegét, amikor elhelyezését javasolja. A polgármesteri hivatal „gyámosa” sem vonható felelősségre a „helykijelölésért”. Tegyük fel, hogy mindenki mindent a legjobb tudása és képessége szerint intéz, az eredmény: ennél rosszabbat már kitalálni is nehéz volna.

A gondnoknő teli jóindulattal, segíteni akarással. Látja ó a helyzet lehetetlenségét – és megpróbál „üzletelni” más elmeszociális otthonokkal. Olyanokkal, amelyekről tudja, hogy ott van szakképzett személyzet, foglalkoztatás. Szóval, legalább minimális kezelési lehetőséget tudnak nyújtani súlyos pszichotikus betegek számára. Helyettük aztán kap teljes ellátásra szorulókat, idiótákat és debileket – olyanokat, akiket más otthonok nem bírnak elviselni, akik megeszik a hálót, akikbe amit fölül betöltenek, az azonnal ki is jön minden lehetséges testnyíláson. (139 lakóból hetven inkontinens – azaz nem tudja tartani székletét, vizeletét; etetni, itatni, pelenkázni kell.) S köztük élnek azok, akiket eddig nem sikerült „kicserélni”.

Persze, ne legyek elfogult a pszichotikus betegek javára. Ez a hely fogyatékosok ellátására is tökéletesen alkalmatlan. Kolostornak építették, szobáit, folyosóit noviciusok lakták 300 évig. Most viszont óriásira nőtt és hízott, mázsás „csecsemőket” kell emelgetni, tisztába tenni. Egy-egy fürdetésre beosztott nővér több mázsát emel naponta. Hiába lennének többen – jó, ha két ember elfér a szűkre szabott folyosókon, az ágyak között. Nehéz fizikai munkát végeznek, betegápolás címén.

Az új idők szele elérte Búcsúszentlászlót is. Az egyetlen megszólaltatott „kültag” a helybéli plébános. Tőle tudjuk meg, hogy a püspöki kar visszaigényelte a volt kolostor tulajdonjogát. A kezelési és a használati jogot azonban nem. „Amit Isten népe, a civilek el tudnak végezni, azt végezzék el ők, onnan vonuljon ki az egyház szerényen” – halljuk a film záró képsorainál. Vagyis – a tulajdonjogot kivéve – Isten nevében: marad minden a régiben.

A 22-es csapdája

De nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is végzetes felelőtlenség így összemosni elmebetegséget gyengeelméjűséggel, különböző fogyatékosságokkal. Még „szerencse”, hogy a filmet a tévé a „szokásos főműsoridőben”, úgy éjfél felé vetítette – így aztán nem kell amiatt aggódnom, hogy mekkora kárt okoz; hogy a laikus néző majd azt hiszi, elmebeteg az, aki artikulálatlanul üvölt, és taknya-nyála egybefolyik…

Ma már Magyarországon is egyre több szó esik a pszichiátriai betegek jogairól, a politikai célokra „alkalmazott” pszichiátriáról, a „totális intézmények” (börtön, hagyományos pszichiátriai osztály) közti hasonlóságokról és különbségekről. Születőben egy új elmetörvény. Hol van olyan jogrendszer, amelybe belefér, pontosabban szólva, amelyből kiugrik egy effajta jogsértés? Hiszen itt (esetleg) minden szabályos és jogszerű… Ha a körzeti orvos asszisztense véletlenül urológiára címzi a neurológiára szóló beutalót, a páciens elég hamar rájön a tévedésre, hiszen az arcidegzsábát a prosztatamasszázs nem gyógyítja. A pszichotikus beteg azonban legfeljebb csak érzi, hogy ő nem idevaló, vagy retteg, hogy esetleg csak idő kérdése, és belőle is „olyasmi” válik. Védekezésnek, reklamációnak helye nincs. A címzés korrekt.

Mint ahogy korrekt az a jelenet is, amelyben az intézet vezetőnője nagyon kedvesen elmagyarázza X-nének, hogy mi az a papír, amit a bíróságtól tértivevénnyel kapott, és amelyet következésképpen alá kell írnia. Kérem, ez az a határozat, amellyel X-nét „cselekvőképességet kizáró gondnokság” alá helyezte a bíróság. Röviden: azt a papírt kell aláírnia, mely szerint neki nincs aláírási joga. A 22-es csapdája élt, él és élni fog. És él a búcsúszentlászlói elmeszociális otthon, messze a fővárostól, kint a „Végeken”, hogy bemutassa, miként válik lényegében értelmetlenné az a hihetetlenül sok erőfeszítés, munka, szeretet, amivel az a néhány nővér, gondozónő megpróbál valamilyen otthonfélét teremteni ott, ahol erre nincs lehetőség. A pokol hetedik bugyrába pillantott be a kamera. Az emberre alig emlékeztető lények tengődésén kívül tanúi lehetünk annak is, hogyan mennek tönkre azok, akik segíteni szeretnének rajtuk. Nem tudom, melyiket nehezebb néznünk. Mindenesetre: ez egy olyan Fekete Doboz, amelyből még a gép lezuhanása előtt láthatjuk a segélykérőket, hallhatjuk segélykiáltásukat.

(A szerző pszichiáter, a VIII. kerületi ideggondozóban dolgozik, Elbert Márta és Jávor István e filmjéről, illetve a témáról a rádióújság 50. számában már megjelent egy rövid cikke.)

• Egészségügy