Bokor Judit

Nyomtatóbarát változat

„Ez nem pártrendezvény. Mi, a szervezők, SZDSZ-esek vagyunk, de ez egyszerűen egy liberális orvosklub. Ide mindenki eljöhet, akit érdekel ez az eszmevilág” – mondja dr. Záborszky Katalin főorvos, az SZDSZ egészségügyi tagozatának vezetője. „A tagozat 1990 márciusában alakult meg. Az első egy-másfél évben végigjártuk az egészségügyi rendszer alapkérdéseit, és kidolgoztunk egy tagozati programot. Ez utat mutat egy liberális alternatíva felé.

A tagozat első, nagyszabású rendezvényére idén tavasszal került sor: országos ankétot szerveztünk az egészségügyi privatizáció és vállalkozások kérdéséről. Korábban ezzel a témával országos ankét nem foglalkozott (kivéve egy, a miénkkel időben véletlenül szinte egybeeső, kisebb VOSZ-rendezvényt), ezt követően öt-hat, a minisztérium vagy az MDF által szervezett, privatizációs ankétra is sor került. Mivel az ankétról elég jó visszhangot kaptunk a sajtóban, de különösen szakmán belül, úgy gondoltuk, itt az idő és a lehetőség, hogy továbblépjünk, s olyan embereket is magunk mellé próbáljunk állítani, akik eddig csak gondolkoztak, és nem is biztos, hogy velünk szimpatizáltak. Az egészségügy amúgy is forrong: olyan nagy horderejű változások indultak be, amelyekkel kapcsolatban tengernyi a megválaszolatlan kérdés, az ellenvélemény, az indulat. Az a tervünk, hogy klubösszejöveteleinken kötetlenül megvitatunk majd egy-egy – általában előre közösen kijelölt – témát, s ha úgy alakul, akár a nyilvánosság számára is megfogalmazzuk állásfoglalásunkat.”

Az első összejövetel a felmerült témák tekintetében inkább mutatkozott ötletbörzének, mint vitafórumnak. Az első félórában úgy tűnt, a találkozó központi kérdése az lesz, egyetértenek-e a jelenlévők azzal, hogy – amint azt az egyik hozzászóló felvetette – miniszteriális szinten külön kellene választani a szociálpolitikát és az egészségügyet. Aztán egyre határozottabban előtérbe került az orvosi érdekvédelem kérdése. A szakszervezettémát (szinte még magát a szót is) kínosan kerülte mindenki, mintha szakszervezeti érdekképviselet nem is léteznék, vagy ellenkezőleg: mintha minden a lehető legteljesebb rendben volna körülötte. A klubösszejövetel utolsó, bő órájában az orvosi kamara működésével, a kamarai törvénnyel foglalkoztak a jelenlévők.

(A következő klubdélután időpontja szeptember 8., témája az alapellátás.)

A hangsúly azon van: elég demokratikus-e a szervezet

(Beszélgetés dr. Sal Istvánnal, a Magyar Orvosi Kamara titkárával)

– Az érdekvédelmi szervezetek jelen vannak minden civil társadalomban. Ugyanígy az autonóm, szakmai érdek-képviseleti szervezetek is. Az orvosi foglalkozás ráadásul a maga speciális jellegénél fogva, ami még ma sem nélkülöz különböző „sámánisztikus” elemeket, mindig is a legautonómabb értelmiségi foglalkozás volt.

A mi kamaránk története 1988. november 14-én kezdődött, amikor az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet kultúrtermében egy orvosgyűlést rendeztek, s a mintegy 350 résztvevő elhatározta a magyar orvoskamara megalakítását. A felhívásban szép és nemes gondolatok fogalmazódtak meg.

„Olyan független, demokratikusan építkező szervezet kialakítása szükséges, amely a társadalom minden viszonylatában képviseli az orvosi kar szakmai, szociális és gazdasági érdekeit. Ennek keretében az orvosi kamara részt vesz az egészségpolitikai célok kidolgozásában, meghatározza az orvosi tevékenységek szakmai feltételeit, követelményeit, valamint a szakképzés és a továbbképzés elveit. Kialakítja a tagok biztosításának, szociális támogatásának rendszerét, és a rászoruló orvosoknak jogi segítséget nyújt. Fejleszti az orvosok körében a társadalmi elkötelezettség és az egymás iránti szolidaritás tudatát, a tapasztalatok hasznosítása érdekében együttműködésre törekszik más országok hasonló szervezeteivel. Ellenőrzi az orvosi munka szakszerűségét, az etikai követelmények érvényesülését, s mindezzel óvja, fejleszti az orvosi munka társadalmi megbecsülését.”

Azt hiszem, ezekkel a dolgokkal teljes mértékben azonosulni lehet, és talán nem is kellene semmit hozzájuk tenni.

Ezt követően, 1989 márciusában volt a MOK alakuló közgyűlése.

– Ha a kamara dolga az érdekvédelem, mi a különbség közte és a szakszervezet(ek) között?

– Egy jól működő polgári demokráciában ez a kérdés föl sem merül. Ott mindegyiknek megvan a maga helye, és nagyon jól megférnek egymás mellett az erős szakszervezetek és az orvosi kamarák. Az autonóm, szakmai érdekvédelem nyilván elsősorban szakmai, etikai érdekvédelmet jelent, a szakszervezeti érdekképviselet pedig elsősorban munkavállalói érdekvédelmet. Valójában persze ezek a funkciók átfedhetik, át is fedik egymást.

– Hogyan fogadták az orvosok a kamara megalakulását?

– Jelenleg mintegy 20 ezer bejegyzett és 14 ezer fizető tagunk van. Csak összehasonlításként: az összes dolgozó orvosok száma kb. 32 ezer, a mi tagjaink között viszont nyugdíjasok is vannak.

Kezdetben az orvosokban nagy várakozás volt. A taglétszám gyors felfutása után azonban bizonyos mértékű csalódottság mutatkozott, s a létszámnövekedés megállt, sőt, mintha a fizető tagok száma csökkenni látszott volna. Nyilván olyan gyors eredményeket vártak a kollégák, amire az adott feltételek mellett a MOK nem is lehetett képes. Részben ez okozhatta a csalódást, részben pedig az, hogy az információáramlás a tagság és a vezetőség között nem kellően megoldott még ma sem.

– Mi a tagság feltétele? Egyszerűen az orvosi diploma?

– Idézek az alapszabályból: „A kamara tagja lehet, aki magyar állampolgár, magyar vagy honosított orvosdoktori oklevéllel rendelkezik, és nem áll a foglalkozástól eltiltás hatálya alatt. A kamara tagja lehet az a nem magyar állampolgár orvos is, aki a jogszabályi előírásoknak megfelelően Magyarországon foglalkozásszerű orvosi tevékenységet folytat.”

– A vitákon felmerült a kötelező tagság kérdése. Kissé fából vaskarikának tűnik ez autonóm, demokratikus érdek-képviseleti szervezet esetében… Milyen érvek szólnak mellette?

– Biztos, hogy mindenfajta logikai érvet hajlamos háttérbe szorítani az az indulati töltés, amely az emberekben – több évtizedes diktatúra után – mindennel szemben feltámad, ami kötelező. Nyugaton az orvosi kamarák tagsága általában kötelező, s az érvek súlya alatt ezt mindenki tudomásul veszi. (Ehhez persze az is szükséges, hogy a társadalomban már meglegyenek azok az önszabályozó mechanizmusok, amelyek egy ilyen kötelező tagsággal járó szervezetnek a veszélyeit kiküszöbölik.) Melyek ezek az érvek? Szakmai szempontból védhető érv, hogy szakmai-etikai követelményeket támasztani és magas mércét állítani csak akkor lehet, ha a tagság nem önkéntes, hiszen különben ezeket a követelményeket nem lehet mindenki számára kötelezővé tenni. Ehhez kapcsolódik a jogi megközelítés: ha a tagság nem kötelező, nehezen képzelhető el, hogy a kamara bizonyos közjogi funkciókkal is rendelkezzék, azaz megkérdőjeleződik a minden orvosra kiterjedő etikai-fegyelmi jogköre. További vita tárgyát képezheti persze a MOK-tagság és a Praktizáló Orvosok Szövetsége tagságának egymáshoz való viszonya.

Sokan összeegyeztethetetlennek tartják a kötelező tagságot a demokráciával, a liberalizmussal, mások a kamara túlzott megerősödésétől tartva ragaszkodnának az önkéntességhez. Az én személyes véleményem az, hogy a hangsúly azon van, milyen maga a szervezet, mit nyújt a tagjainak. Ha demokratikusan működő, ha alulról építkező, akkor el lehet képzelni akár kötelező tagsággal is.

– Az egészségügy előtt álló változásokról beszélgetve lépten-nyomon beleütközik az ember a kamarai törvény késlekedésébe. Mi teszi szükségessé azt, hogy egy szervezet működését törvény szabályozza?

– Megint csak arra kell hivatkoznom, hogy ez nem egy kialakult demokratikus társadalom. Ebben a szituációban törvényi jogosítványok nélkül nagyon nehéz érdekeket érvényesíteni. Márpedig az egészségügyben valóban alapvető változások mennek végbe, s ezek hosszú távra meghatározzák a szakma jövőjét. Ha nincs az orvostársadalomnak egy megfelelő jogosítványokkal rendelkező érdek-képviseleti szerve, ezek a változások átlépnek a fejünk felett. Végül is a kormányzatot addig semmi sem kötelezi arra, hogy az orvostársadalom véleményét figyelembe vegye. Ez a MOK eddigi működése során be is bizonyosodott: mi folyamatosan „kiegyensúlyozó” szerepre törekedtünk, bizonyos reformintézkedésekkel szemben állást foglaltunk, amikor azokat nem kellően elókészítetteknek, megalapozottaknak láttuk. Az esetek egy kisebb részében ennek volt is eredménye. Legutóbb például a keresőképesség elbírálásáról készült minisztériumi rendelettervezet azért nem látott napvilágot, mert részben képviselői interpelláció is elhangzott erről, részben mert a MOK is ellenezte a tervezetet. De sokszor a kamarának még az észrevételei sem kerülnek bele egy-egy rendeletbe.

– S hol tart ma a törvényalkotási munka? Hiszen a törvénytervezet, úgy tudom, már elkészült…

– Az első változatot a MOK képviselői testülete még 1990 decemberében elfogadta. Ezzel kezdetét vette azonban egy hosszas egyeztetési folyamat, amelynek során a minisztérium és a kamara vezetői több ülésben „rágták végig” a vitás kérdéseket. Újra és újra felmerült, hogy vajon önálló kamarai törvényt kell-e alkotni, vagy az új egészségügyi törvény rendelkezzék a kamaráról. Jelenleg a számtalan módosításon átesett tervezet valahol a kormány elé terjesztés parkolópályáján vesztegel.

– És ön milyennek képzelné a kamarai törvényt?

– Véleményem szerint csak a MOK kifelé irányuló jogosítványait, közjogi funkcióit kellene törvényben rögzíteni, a belső működést pedig az alapszabály határozná meg. Az önálló kamarai törvény a lehető legrövidebb és legtömörebb legyen. Egy minden részletre kiterjedő szabályozást tartalmazó törvény kezelhetetlen az egyébként is túlterhelt parlament számára. Ennél is nagyobb veszélye azonban egy ilyen részletes kamarai törvénynek, hogy az gyakorlatilag lefedi az egész alapszabályt, így ennek minden jövőbeni módosításához törvényi változtatás szükséges. Ez mindenképpen a struktúra és a működés nemkívánatos elmerevítéséhez vezet, akadályozhatja a szervezet fejlődését. Még egy komoly veszélye van az alapszabályt is magába foglaló törvénytervezetnek: a különböző szintű előzetes egyeztetések során óhatatlanul sérülhet az érvényes alapszabály, amivel a MOK elnöksége nem érthet egyet, miután az alapszabály megváltoztatására csak a közgyűlés 2/3-os többsége jogosult. Tehát ebben az esetben a törvénytervezet parlamenthez való beterjesztése előtt össze kellene hívni a rendkívüli közgyűlést.

Mindezek az ellentmondások csak úgy küszöbölhetek ki, ha a törvénytervezetből kiiktatjuk az alapszabályi elemeket. Ezzel biztosítjuk a jogutód szervezet küldöttei részére, hogy valóban demokratikus úton alkossák meg az új alapszabályt, így nem a törvény által előre meghatározott belső szabályozást lesznek kénytelenek elfogadni.

A parlamenti elfogadás várhatóan legvitatottabb része a kötelező tagság kérdése lesz. Célszerűnek látszik ezzel kapcsolatban előzetes állásfoglalást kérni az Alkotmánybíróságtól.

• Egészségügy