Vajda Júlia

Nyomtatóbarát változat

 

„Azon a nyáron normális ember nem beszélt
már róla, hogy mi történt az előző év őszén,
és arról különösen nem, hogy milyenek voltak a felkelők. Szó sem esett róluk többé.”
Nádas Péter: Párhuzamos történetek

1956-ot írunk. 11 évvel vagyunk azután, hogy a szovjet csapatok felszabadították az országot. Vagy azután, hogy az orosz kommunisták megszállták azt. A kettő egyfelől ugyanaz, másfelől egymás szöges ellentétei. Kinek-kinek az egyiket vagy a másikat jelenti. Tény az, hogy Magyarországon 1945. április 4-én véget ért a sok-sok szenvedéssel, véráldozattal járó második világháború. S ennyiben lényegében – s itt most nem érdemes azt vizsgálni, hogy kikre nem vonatkozik a kijelentésem – minden magyar honpolgár felszabadult. Persze a soát túlélők, akkori üldözött helyzetüknél fogva, nem feledhetik el az akkori felszabadulás élményét. Közülük még azok sem, akik számára a következő 40 év is hozott kisebb vagy nagyobb meghurcoltatást, üldöztetést. Ráadásul a túlélők ma még megkérdezhető csoportját, az akkori egészen fiatal felnőtteket az üldöztetés, a magukra maradás és az, hogy a felszabadulást a kommunista ideológia nevében a Szovjetunió hozta el, a kommunista ideológiával, a hamarosan létrejövő új rendszerrel való azonosulásra predesztinálta.

A szociológustól általában az általánosítást várják el, melynek alapja a társadalmi pozíció, illetve valamiféle csoporthovatartozás. Ilyen szinten általánosítva azonban jobbára csak a fentihez hasonló megállapításokat tehetnék, mindenki által ismert közhelyeket sorolhatnék. Lévén azonban pszichológus is, továbbmenve megpróbálom az egyéni viszonyulásokban az egyéni psziché szerepét is megérteni. Azt, hogy az egyéni élettörténetet, annak elbeszélését hogyan formálja együtt az egyént körülvevő társadalom, a szűkebb környezet s az egyén saját pszichikus struktúrája.

Kollégáimmal narratív élettörténeti interjúkat készítettünk¹ a soá még ma is élő túlélőivel. Ezen anyag alapján szeretnék példákat mutatni arra, hogy e bizonyos szempontból egységes csoport is mily különböző módokon élte meg a forradalmat.²

Bár azt gondolnánk, a forradalom a magyar történelem egyik meg nem kerülhető eseménye, meglepő módon az interjúknak csak kis hányadában bukkan egyáltalán fel. Ennek oka nem lehet pusztán az, hogy a fókuszban a soá volt, hiszen sok egyéb téma is felmerült. Inkább arra gondolhatunk, hogy sokan, akik 1956 után kiegyeztek a rendszerrel, s megkötötték azokat a kompromisszumokat, amelyeket az elvárt tőlük, ma ezt nem szívesen mesélik el. Mégis, a most elemzésre kerülő interjúk közül az egyik épp e kompromisszumkötést példázza jól. S az, ahogy ez elbeszélődik, jó példája annak, hogy milyen módon tudja ezt a ma nem feltétlenül problémamentesnek látott lépést valaki a maga számára elfogadhatóvá tenni. Ennek ellentéteként a másik interjú épp a rendszerrel való szakítás drámáját illusztrálja.

---

Nevezzük első történetünk hősét Salamon Jenőné Klárinak.³ 1928-ban született Budapesten. Élettörténete elbeszélésére irányuló felkérésünkre, másfél órában a következőket meséli el: apja nagypolgári zsidó kereskedő család sarja, anyja szegény zsidó családból származik. Klári az egyetlen gyermekük. 1944-ig a családtörténet töretlenül ível felfelé, a kezdeti szegénység után segédek, cselédek, kertészek segítik munkájukat, magánéletüket. Klárit iskolázzák, de a numerus clausus miatt gimnázium helyett már csak polgáriba mehet, majd szabni s varrni tanul. Ezek közben sorozatosan antiszemita atrocitások érik az iskolában.

1944-ben az apa hamis papírokkal bujkálva kiszökteti a gettóból a család nőtagjait, ami közben egy szerencsétlen véletlen razziázó nyilasok karjaiba sodorja őket, s Strasshofban kötnek ki. Az apa a konyhára kerül, ahonnan élelmezni tudja őket is. Nem sokkal a felszabadulás előtt az apa más lágerbe kerül. A két nő végig együtt tud maradni, s együtt érik meg a felszabadulást is, az anya azonban pár nappal ezután meghal.

Hazajőve Klári egy nagynéninél lakik, és hamarosan hozzámegy egy férfihoz, akinek első feleségét és gyermekeit a halálba küldték Auschwitzban. Előbb egy fia, majd egy lánya születik tőle. A TÜKER vállalatnál dolgozik, különféle tanfolyamokra, majd a közgazdasági egyetemre jár. Később elválik, majd újra férjhez megy. Szakmai karrierje 1956 után a Külkereskedelmi Minisztériumban folytatódik, innen is megy nyugdíjba. Gyerekei mindketten diplomások, s mára négy felnőtt unokája, egy dédunokája van.

Hogyan meséli el Klári 1956-ot, akkori élményeit? Egészen rendkívüli – legalábbis e körben szokatlan – módon már az interjú első mondatában megemlíti, de az első mondatbeli említés után több szó nem esik róla. Annyit említ csupán, hogy amikor a második férjével megismerkedett, már a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, ahová 1956 után került át. Az interjúer azonban, a narratív interjú szabályainak megfelelően, visszakérdez az első említésre:

„– Rögtön, miután mondta, hogy megszületett, említette, hogy a második világháború mellett ötvenhatot is megélte, és erről végül nem mesélt.

– Hát igen. Ötvenhatban én akkor a Budapesti TÜKER-nél a személyzeti osztály vezetője voltam, és akkor egyik napról a másikra zsidó létemre, személyzeti osztályvezető létemre, párttag létemre – azt nem mondtam el, hogy 1947-ben, * ’46-ban beléptem a magyar kommunista pártba *…”⁴

Ezt, ahogy neki magának is feltűnik, eddig nem említette. A soá kapcsán elbeszélt történetnek a párttagság nem volt része. Pedig a magyarázatot, nyilván nem csak ma, onnan eredezteti.

„…tulajdonképpen abból a megfontolásból, hogy még egyszer ne történjen meg velem, ami egyszer megtörtént, és én ott úgy láttam, hogy a kommunista párt az volt akkor, amelyik az én érdekeimet, az emberi mivoltomat, biztosítani tudta. Én akkor beléptem a pártba, és 1988-ban volt az átfésülés, vagy mikor, addig párttag voltam. Akkor már idős is voltam, úgy gondoltam, hogy nincs értelme, hogy újból belépjek a pártba, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez, hogy nincs pártkönyvem, ez nem jelenti azt, hogy én nem vagyok fanatikus kommunista, nem is voltam fanatikus kommunista, mindig a józan ésszel ítéltem meg a helyzetet, de egyértelmű, hogy mai napig is baloldali vagyok.”

Klári tehát fanatikus kommunistának vallja magát, illetve vívódik, hogy mi a viszony fanatikus kommunistaság és baloldaliság között, legalábbis az ő esetében. E vívódás oka talán a mai magyarországi politikai légkör, melyben nem comme il faut vállalni a valaha volt kommunistaságot sem, hisz a kommunista érzelmek összemosódnak az ÁVH-ban való részvétellel, az ötvenes évek párttagsága a nyolcvanas évekével.

„No, ötvenhatban eltávolítottak természetesen a beosztásomból.”

Vajon mit akar ezzel mondani, hogy „természetesen” ez történt? Azt, hogy a párttagokra ez a sors várt? Nem magyarázza meg, hogy mire gondol.

„Budán laktunk, de még dolgozni sem tudtam bejárni, mert a vár oldalából állandóan lőttek. Akkor is szerencse volt, olyan értelembe’, össze volt csomagolva, hogy én kimegyek ebből az országból, nekem itt elég, ismerősök hívtak, hogy menjünk, elég volt ebből, megint kezdődött a zsidózás, megint kezdődött a nyilas, megint a szemét került felszínre, elmegyünk.”

Talán ezt jelentette a természetesen? A zsidózást? Hogy nem is a párttagokat, hanem a zsidókat tették félre „természetesen”? S hogy neki, mint zsidónak, megint menekülnie kellett?

„Egy kosárba össze voltak a legszükségesebb dolgok rakva, hogy másnap jön a teherautó, és megyünk…”

Nem mesél tehát részletesen a zsidózásról, hanem helyette hirtelen kiderül, hogy mehetnékje volt. De vajon miért? Pusztán az, amit zsidózásnak él meg, elég lenne ehhez? Vagy tán vannak rossz tapasztalatai – hisz hogyan is ne lennének – a rendszer működéséről, csak ezeket nem említi? Valamiért nem akarja a rossz tapasztalatait elsorolni?

„…és a gyerekeimmel hárman mentünk volna. A férjemtől kérdeztem, nem jössz? Nem. Én megyek akkor is.”

Felbukkan hát egy családi dráma is. Klári menni készül, de férje nem akar vele tartani. S a megfogalmazásból mintha az is kicsengene, Klári számára ez nem komoly gond. Tudjuk, később elválnak. Már ekkor is baj lett volna a házassággal? Talán ezelől is menne, nem csak a rendszer elől? Mindenesetre nem kanyarodik el ezen a szálon, az emigráció szálán megy tovább is.

„…és a gyerek kanyarós lett előtte való nap. És az, hogy nem jöttek be hozzánk, de mondom egy ócska alagsori lakásba’ laktunk, mondom a házba’ is volt egy csomó olyan alak, akinek szemet szúrtunk, és hogy nem jöttek be, nem bántottak minket, annak az volt a-, amiatt, hogy ki volt téve egy piros cédula az ajtóra, hogy fertőző beteg van a lakásba’. És ez mentett meg minket attól, hogy akkor is valamilyen komolyabb atrocitás érjen minket.”

Az emigráció tehát kudarcba fullad a gyerek betegsége miatt. De egyre jó a betegség: megvéd az atrocitásoktól, akár párttagként, személyzeti vezetőként, akár zsidóként üldöznék.

„Amikor egy kicsit enyhültek a dolgok, és be lehetett menni a munkahelyemre, akkor közölték, hogy itt aztán nekem helyem nincs. Egy ember volt, egyik főosztályvezető, aki azt mondta, hogy Klári, nálam mindég van helye. De maga az igazgató, aki egy zsidó fiú volt, és akivel együtt jártam a zsidó elemi iskolába, az azt mondta nekem, hogy te most már nem vagy személyzetis, te itt már senki vagy, majd elmész a raktárba anyagot kiadni. Egyik percről a másikra nem voltam megfelelő.”

Keverednek hát a dolgok. Bár Klári úgy éli meg a korszakot, melyben a zsidózás kezdődik újra, zsidó főnöke az, aki állásából eltávolítja, s a főosztályvezető, akinél mindig van helye, vélhetően – hiszen az elbeszélés jelen fázisában ez alapvető szempont számára, s esetében ez nem említődik – nem az. Ahogy vélhetően az a férfi sem, akinek a helyzet szerencsés fordulata köszönhető:

„A lényeg az, hogy én tényleg a raktárban dolgoztam, amikor a TÜKER vállalatok központjában egy osztályvezető, Koroknay Endre, megtudta, hogy engem leváltottak, és behívott, és odavett, mint előadót, és akkor ott dolgoztam két évig. És onnan vittek aztán be a Külkereskedelmi Minisztériumba.”

A konkrét, kibontott történetek eddig tehát nem támasztják alá azt, hogy Klári jogosan félne, hogy ismét kezdődne a zsidózás, hogy ismét üldöznék őt mint zsidót.

„Hát ez volt az ötvenhatos események, úgyhogy tulajdonképpen azért közvetlenül nem éltem át, és nem tudtam még ki se menni, mert mindenhol harcok voltak az utcán, mindenhol probléma volt, ott volt nekem a beteg gyerek, aki miatt a lakást sem tudtam gyakorlatilag elhagyni, szerencsém volt, ekkor is szerencsém volt.”

Az összefoglalásban tehát végül maga is a szerencsés végkifejletet hangsúlyozza. De mi lehet az emlegetett zsidózástól való félelem hátterében? Mit élhetett meg Klári? Az interjúer – hiszen Klári nem fejtette ki, hogy mire gondolt – erre is viszszakérdezett:

– Ötvenhat kapcsán mondta, hogy ki akart vándorolni, mert megint jött a zsidózás.

– Hát bizony, hát egyértelműen, egyértelműen, * jó hisz azt mondták, hogy ötvenhat az akkori rendszert akarta megdönteni, ugyanazok az emberek, ugyanazok a fasiszták kerültek előtérbe. Megint kis gyerekek jöttek puskával, lőtték az embereket. A TÜKER-nél dolgoztam, személyzeti vezető voltam, személyzeti osztályvezető voltam. A második nap már azt mondták, takarodjak innen, nem engedtek be, egyértelműen zsidóztak.”

Klári tehát nem tud más okot elképzelni eltávolítása hátterében, mint a zsidózást. Pedig ilyen értelmű konkrét eseményt – legalábbis eddig – nem tudott felidézni. Vajon miért?

„Nekem mondhatnak, hogy ötvenhat ez volt, meg ötvenhat az volt, borzalmas mi volt, igen is az alja került megint felszínre. És megint azok csinálták a-, a * legbrutálisabb módszerekkel az emberek elüldözését, megint a zsidózás kezdődött, megint a nyilasok jöttek elő, ugyanazok, akik negyvennégyben. Nagyon nehéz volt itt a helyzet, nagyon ellentmondásos volt az akkori időszak.”

S mintha Klári nem tudna ebben az ellentmondásos világban eligazodni. Egyet tud, hisz ezt már megtapasztalta, ha baj van, a zsidókat nem szokás kímélni.

„Biztos voltak olyanok, akik nem ezt akarták, biztos voltak olyanok, akik tényleg a rendszert akarták megdönteni…”

S ezt ő helyeselné? Ez őt nem bántaná? Hisz az ötvenes években járunk, s ő személyzeti vezető, a megdönteni kívánt rendszer embere, adott esetben élet és halál ura? Lehet, hogy ezért fél? S lehet, hogy ezért fél joggal, hisz mint személyzeti vezetőtől kívánnak tőle szabadulni?

„De nekem az a rendszer, nekem az a rendszer jó volt, mert akkor senki nem merte a szájára venni azt, hogy zsidó.”

Igen, Klári fél, hogy a rendszer megdöntése nemcsak személyzetis pozíciójának elvesztésével járhat, de személyes biztonsága megszűnésével is. S a kettőt nem tudja széjjelválasztani, még a mából visszatekintve sem. S ez persze érthető is. Hisz a kommunista ideológia valóban azt ígérte, hogy minden ember egyenlő lesz, hogy a zsidók sem lesznek másodrendű állampolgárok. S nemcsak ígérte, Klárinak meg is adta:

„És lehetőséget adtak arra, hogy tanuljak, és előbbre jussak. Nekem az a rendszer jó volt tulajdonképpen, minden hibájával együtt. Azzal a hibájával együtt, hogy nem lehetett külföldre menni, azzal a hibájával együtt, hogy nem kapott az ember lakást, és -- Nagyon, nagyon, nagyon sok probléma volt, és nagyon nehéz volt, de megvolt a biztos megélhetésem, és * tudtam, hogy, hogy, biztos a létem és nem bizonytalan, és nem bántanak, és nem üldöznek.”

S Klári megijedt, hisz a rendszer megdőlésével ezt a biztonságot veszthette volna el. Hisz nem lehetett abban biztos, hogy az új rendszer az eddigi hibákat küszöböli ki, azokat a gondokat, amelyeket ő is megtapasztalt, s nem csak a zsidók pária-státusát hozza vissza. S a saját biztonsága elvesztése nem is csak elvi lehetőségként merült fel, hisz az állása elvesztésével ezt ténylegesen meg is tapasztalta. S ezt részben maga is látja:

„Az ötvenhat megint ezt hozta elő. Személyzeti előadó voltam, nem engedtek be a vállalathoz, egy olyan ember került ott a munkástanács élére, aki egyértelmű, hogy fasiszta volt, és mondta, hogy neked itt már nincs helyed, be se mehettem. Egy ember volt, a szállítási főosztályvezető, aki azt mondta, hogy Klári bármikor az én szobámba bejöhet, és itt jól érezheti magát. De leváltottak a munkámból azt a munkát, amit több mint öt vagy hat évig végeztem eredményesen, betettek a raktárba, és anyagot adtam ki, tehát megint ugyanaz a létbizonytalanság, ugyanaz a lehetetlen körülmények kerültek elő, mint korábban voltak, mint negyvennégyben, és ezek az emlékek sajnos megmaradtak az emberben, és újra előjöttek, és az ember újra félt.”

Amit Klári nem lát, az az, hogy bár számára mindaz, ami történik, ijesztő, s a negyvennégyes emlékeket idézi, őt közvetlenül semmiképpen sem zsidóságáért üldözik, hisz legfőbb üldözője maga is zsidó. Igen, tudjuk, sokak szemében a kommunista rendszer maga is a zsidóság műve volt, a zsidók voltak azok, akik létrehozták, s azok is, akik hasznot húztak belőle. Így Klári, mint a rendszer funkcionáriusa, valóban azonosítódhatott ezzel, úgy tűnhetett fel, mint a judeobolsevista összeesküvés egyik résztvevője. De látnunk kell, hogy mindabból, amit elmesélt, elképzelhető, hogy ugyanez a sors várt volna rá, ugyanezek az atrocitások érik akkor is, ha történetesen nem zsidó. És hogy a vesztegzárról tudósító cédula sem feltétlenül zsidóként, hanem a rendszer kádereként védte meg.

S azt persze nem tudhatjuk, hogy akik nem szerették, esetleg gyűlölték személyzetisként, milyen tapasztalatokat szereztek róla. Amikor az ötvenhatos események kapcsán felbukkant párttagságára kérdezünk vissza, így mesél:

– Említette, hogy 1946–47-ben belépett a pártba. Erről mesélne még?

– Hogyne. Még a-, hát különböző funkciókat töltöttem be, és mindenbe’ rész’ vettem, amibe’ lehetett. A minisztériumba’ rendszeresen volt tag-, másik helyen is minden hónapba’ volt taggyűlés. Nagyon jó társaságba kerültem, mert a miniszterek voltak ott, több minisztert végigéltem a működésem során. Nagyon jó kapcsolat alakult ki főosztályvezetőkkel, nagyon rendes emberek voltak ezek között. És nem csak azok érvényesültek, akik párttagok voltak. Mert az én főosztályvezetőm nem volt párttag, és mégis ő volt a főosztályvezető, és mégis az egyetemen tanított. Képességüknek megfelelően érvényesültek az emberek. Mondjuk nagyobb lehetőség volt, hogy az ember előbbre jusson, mert valahogy más volt az emberi kapcsolat. Mert az, hogy felszólt a miniszter, hogy jöjjön le, és akkor én lementem, és ugyanolyan emberi hangon beszélt velem, és megkérdezte a véleményemet, és a legtöbb esetbe’ el is fogadta a véleményemet, amiket mondtam. Öszszetartoztunk, segítettük egymást. És a mai napig is megmaradtak ezek a kapcsolatok. Tehát * ez volt, pedig nem is mindegyik zsidó, és nem is mindegyik párttag volt, csak az emberi kapcsolatok voltak jobbak.

Klári számára tehát a párt egy otthonos, barátságos, védett közeg. S amit a külsők a hatalommal, a funkcióval való élésnek, illetve visszaélésnek élhettek meg, s ami irritáló lehetett a külsők, a rendszert elutasítók vagy legalábbis azzal nem száz százalékig azonosulók számára, az az ő számára e baráti kapcsolatok természetes velejárójának tűnt. S nem értette, talán nem is érthette, hiszen számára ez a közeg volt az egyetlen mentsvár, az egyetlen védelem a zsidóüldözéssel szemben, hogy ez miért irritáló mások számára. Csak érezte, hogy ha a rendszert támadják, s ötvenhatban ez történt, akkor ez a számára egyedül biztonságos világ is eltűnhet, s belőle ismét pária lehet.

Ugyanakkor érdemes visszagondolnunk arra is, ahogy Klári a kudarcos emigrációt beszéli el. Ez is ugyanebbe a keretbe illeszkedik: menni kell, mert meg akarják a rendszert dönteni – azaz, ahogy ő értelmezi, zsidóznak. Ami persze – távol álljon tőlem tagadni – lehet, hogy így is van. De Klári félelme nem ennek a tényleges megtapasztalásából származik. Régi félelmeit idézi fel a forrongó, bizonytalanná váló helyzet. Jobb tehát menni, érzi. Nem a rendszer elől, hanem a rendszer megdőlése elől. S különösen akkor, ha az ember magánélete kudarcos, ha a házassága nem ad elég örömet.

S hogy miért mesélődik mindez még ma is így? Klári ötvenhat után is a rendszer híve s kádere marad. Mászik felfelé a ranglétrán. Nyilván megköti mindazt a kompromisszumot – nyilván nem is esik nehezére –, amit a rendszer elvár tőle. Talán ezt jelezte az is, hogy „fanatikus kommunistának” nevezte magát. Hiszen ő ettől a rendszertől remélte s kapta biztonságát. Ha volt is miért elégedetlenkednie 1956-ban, elmennie végül nem sikerült, s ezért ma könnyebb úgy megélnie, hogy a rendszer okozta nehézségek eltörpültek azokhoz a bajokhoz képest, amelyektől félt, s talán ma, 17 évvel a rendszerváltás után is fél, hiszen a rendszerváltás antiszemita hangokat is szabadjára engedett. Ugyanakkor könnyebb az emigráció kudarcának emlékéről is levenni a hangsúlyt a rendszer adta biztonság hangsúlyozásával. Már csak azért is, mert később nem próbált újra elmenni. S nagynénje, akiről később megtudtuk,  hogy 1947-ben elment Izraelbe, majd három év után visszajött, demonstrálta ezzel, hogy a zsidóságot választani sem feltétlenül érdemes. Sőt miután a hatvanas években Amerikába vándorolt ki, húsz év után öngyilkos lett, bizonyítva ezzel Klárinak, hogy jól döntött, amikor végül is nem ment el. Legyen tehát bármily nehezen vállalható is ez ma, Klári nem enged, ő ma is fanatikus kommunistának vallja magát, azaz ma is úgy éli meg, hogy igazi biztonságban csak abban a rendszerben érezné magát, már csak azért is, mert az volt az, amelyik egzisztenciáját is átlagon felül biztosította.

---

Nézzünk meg most egy teljesen más jellegű történetet.

A másik hölgy, akit most Berkes Pálné Magdának nevezünk, hasonló hátterű családból származik, hisz a két szülő anyagi helyzetében az ő esetében is nagy a különbség: nála az anyai ág a jómódú zsidó nagypolgári – vélhetően jelentősen jobb módúak, mint Klári esetében az apai család –, s az apai oldalon találjuk a szegény zsidókat. Mindkét család Erdélyből származik, a szülők s az ő testvéreik közül néhányan azok, akik átjönnek a mai Magyarország területére, s Szegeden telepszenek le. Minthogy azonban nagy rokonságot hagynak hátra, életükben Trianon személyes nehézségeket is okoz.

Magda 1926-ben születik, szülei első gyermekeként, hároméves korától bécsi zsidó nevelőnője van, s franciául és angolul is anyanyelvi szinten tanul meg egészen kisgyerekként. Majd evangélikus elemibe, s onnan a Kossuth Zsuzsa evangélikus ápolónőképzőbe kerül.

Tizennyolc éves 1944-ben, s zsidó származása ellenére engedik az iskolájában érettségizni.

Az érettségi után közvetlenül, még júniusban deportálják őt, s teljes Szegeden élő családját, ahol a többiek mind a gázkamrába kerülnek. Az erdélyi rokonok többsége már korábban ugyanerre a sorsra jutott.

Magda szerencséjére elég erős ahhoz, hogy el tudjon kerülni egy vegyi gyárba munkára, ahol naponta fürödhet, s kicsit többet kap enni. Itt szabadul fel, s pár hónap után hazatérve egyetlen életben maradt erdélyi rokonához megy, akinél két évet tölt.

Amikor két év után hazatér, rögtön férjhez megy, s belép a kommunista pártba. 1956 után egy külkereskedelmi vállalathoz kerül, sokat utazik, s a pártba nem lép vissza.

Ennyi a történet, amit első kérdésünkre elmesél. Ebben a kommunizmusra, az ötvenes évekre minimálisan utal csak, s a forradalom nem is kerül említésre, csak az, hogy 1956 után egy külkereskedelmi vállalathoz került. Hallgassuk meg, hogyan meséli itt el ezt a korszakot:

„Na szóval ezzel az óriási nagy lelkesedéssel, hogy akkor most itt * van egy tan, amibe bele lehet kapaszkodni, a- amivel harcolni lehet még a nácizmus maradéka ellen is, és végre ez valami, amit szembe lehet helyezni mindazzal, ami a nácizmus volt, és és az a csodálatos tan, a marxizmus-leninizmus… (4)”

Mi ez a nagy szünet most? Miért áll meg Magda négy másodpercre?

„…és az nagyon jó, hogy=az=ember=tud lelkesedni…”, mondja, de érezzük, sejtjük, hogy ez a lelkesedés  mint egy nem feltétlenül meglévő képesség jelenik itt meg, nyilván azt jelenti, Magda úgy érzi, ez csak ritka pillanatokban adatik meg. Persze egy nagypolgárlánynak ez igazán nehéz lehet. Lelkesedni egy olyan ideológiáért, amely az ő nagypolgárságát, nagypolgári világát elutasítja. A kommunizmus ígérte biztonságot persze azután, hogy a soában az egy erdélyi nagynénit leszámítva minden rokonát meggyilkolták, nyilván ő is méltányolja. Mégis, mintha itt valami ambivalencia árnya jelenne meg, aminek azonban az eddigiekben konkrét, személyes okát nem láttuk.

„De hogy az élet már olyan, amilyen, és: az elméletek is elméletek, a gyakorlat meg gyakorlat. Na, amikor eljutottunk ezzel odáig, hogy itt elkezdték az embereket kitelepíteni, talán=már=erről=beszéltem, na ez volt az első dolog, ami ki kellett, hogy ábrándítson abból; mer’ végső soron azt, akit kitelepítenek, bármiféle elmélet alapján teszik ezt, ugye- *”

Igen, Magda tudja, a maga bőrén tapasztalta meg, hogy ez mit jelent. Neki ezt nem lehet eladni. Már csak azért sem, mert tudja, ha szülei élnének, ha vagyonukat nem vesztették volna el a soában, maguk is a kitelepítettek között lehetnének. S ezek szerint nincs benne oly erős, differenciálatlan bosszúvágy, mint sok társában, akik mindenkiben a nyilast látják, akin bosszút kell állni, hogy ezeket a borzalmakat támogatni tudná.

„Ezerkilencszázötvenháromra, mire Sztálin meghalt, addigra én már sajnos egész pontosan tudtam ugye, hogy * mi a= mi az elmélet és mi a gyakorlat. Úgyhogy nagyon hamar ki kellett ábrándulnom a- az álmaimból, a világmegváltásból ((sóhajt)) (4). De hát ezeken a ezeken a fázisokon mindenkinek át kell mennie.”

Magda tehát úgy éli meg ma, hogy lelkesedése nem tartott tovább öt évnél. Mi lehet ennek a hátterében? Pusztán a kitelepítések rendítették volna meg?

Amikor később visszakérdezünk arra, amit rögtön az interjú elején említett, hogy ui. ő történelmi időket élt meg, kezd kibomlani lassan mélyebben is az az ötvenes évekbeli történet, mely kiábrándulásának személyes forrása.

„– Említetted, hogy a- a történelmi idők beleszóltak az életedbe. Mesélnél még erről?

– Igen. Mer’ az ember- mert hisz akkor is történelmi idő van, amikor nincs keresztes háború, meg akkor is történelmi idő van, amikor nincs harmincéves háború, meg amikor a kiegyezés utáni boldog idők következtek be, de az ember történelmi idők alatt mindig azt hiszi, hogy akkor van, amikor valami nagy, világrengető katasztrófa történik, ugye? Amikor az ember boldogan éli a gyerekkorát például, és semmi más nem történik vele, csak elmegy az iskolába=meg=hazajön=meg=kap=egy=intőt vagy nem=kap=egy=intőt, az nem történelmi idő. De amikor be kell vonulni a gettóba, meg eldeportálják Auschwitzba, meg satöbbi satöbbi, elviszik a szüleit, vagy mert bezárják az ÁVH-n, az történelmi idő.”

Magda tehát nem személyes történetét mondja, általánosít, s ebben az általánosításban felbukkan egy olyan történelmi esemény, melyről eddig nem volt szó. Lehet, hogy őt magát, esetleg valakit a környezetéből is bezárt az ÁVH?

„Tehát ezt én, mikor azt=mondtam=neked=hogy=a történelem nekem többször beleszólt=az=életembe, akkor erre gondoltam, hogy a legelső volt, a legelső veszteség az életemben a nevelőnőm volt, a Rebecca, akinek haza kellett mennie Bécsbe, mer’ beteg volt az édesanyja, és már megtörtént Németországban a h a hitleri fordulat, és ott halt meg. Tehát=ez=volt=az=első dolog, amikor úgy éreztem, úgy kellett éreznem, hogy a történelem szólt bele az életembe. És akkor ez többször megismétlődött, ez megismétlődött akkor ugye, amikor engem deportáltak, és akkor, és akkor még, és akkor még mindig: csak vágta rám a fintorokat az élet, amikor a férjemet 1951-ben a Szebenyi-perben, a Rajk-per egyik mellékperében lecsukták, és énbelőlem másodpercek alatt segédmunkást csináltak.”

Magda tehát hosszan sorolja mindazokat a tragikus élményeit, amelyekről már korábban beszélt, mire elérkezik a már korábban általánosságban felemlegetett ÁVH-hoz, s saját személyes, ide kapcsolódó élményéhez. Valamiért nehéz ide eljutnia?

„És én ott álltam a kommunista lelkesedésemmel, ugye, és akkor el kellett valahova helyeznem a tudatomba meg az életembe, hogy te jó isten, akkor most megint mi van? Amikor- amikor azt kellett realizálnom, hogy végre volt az életemben egy lelkesítő elmélet, és akkor erről is kiderült az, hogy a világon semmit nem ér, és szörnyűséges, és-. Hát akkor miért lelkesedtem? Tehát én nagyon sokszor éreztem azt az életem során, erre gondoltam, hogy beleszól a tör-, mindig beleszól a történelem az élet-, mindenkinek az életébe.”

A kiábrándultság lenne az, amiért erről oly nehéz volt beszélnie, amiért oly nehezen ért el ide? Hogy nehéz volt kommunista hitét feladnia? Hogy megrázta az, hogy végre úgy érezte, van valami, amiért lelkesedhet, ami valami újat, szépet ígér a korábban átélt borzalommal szemben, s akkor most arról is kiderült, hogy nem hihet benne? A témát mindenesetre itt lezárja, saját történetét valamiért nem bontja ki. Lehet, hogy van valami nehezen elmesélhető a saját történetében?

Mindenesetre az interjúban később, miután viszszakérdeztünk Rebeccára, s ebből kibontva sok-sok szép történetet hallottunk házasságáról, unokáiról, jutunk el oda, hogy visszakérdezzünk arra, amit a férje kapcsán említett.

„– Visszatérhetünk még egy picit a férjedre? Említetted, hogy a- hogy a: Szebenyi-per, hogy a férjedet lecsukták, és te…

– Az egy másik férj. Az borzal-, azt még mindig nem tudtam feldolgozni. /Nem tudtam feldolgozni ((tagolva)). Még nincs róla, nem tudom, nem tudom kifejezni a véleményemet. Egyszerűen még mindig nem vagyok túl rajta! (5)”

Hogy-hogy másik férj? A sok-sok órai mesélés alatt ez nem derült ki? Milyen titok lappang itt? S mitől voltak annyira szörnyűek azok az évek, hogy még ma sem tud beszélni róluk? Egyedül volt? Magára hagyták a barátai is? Esetleg az őt ért atrocitás, hogy segédmunkásként kellett dolgoznia, az volt rá ilyen hatással? Hogy a náciknak végzett kényszermunka után most ismét nehéz fizikai munkát kell végeznie? Vagy még ennél is szörnyűbb az a valami, ami a mesélésben akadályozza? A válással volna kapcsolatban? Esetleg a válás és a férj bebörtönzése kapcsolatban van egymással? Hosszú hallgatás után azt mondja, hogy

„– Erről nem akarok most beszélni ((sóhajt)).

– Jó, persze”,

hagyja rá természetesen az interjúer. S az elemző továbbra is csak töprenghet, mi lehet az a rettenetes élménye Magdának, amit nem tud, nem akar most velünk megosztani, ő, aki oly fantasztikus plaszticitással, részletességgel tudta lágerbeli élményeit elmesélni.

„– És említetted, hogy segédmunkás lettél. Erről tudnál esetleg mesélni?

– /Hát persze, erről tudok. Mert hogy az a szocializmusban ugye úgy volt, hogy- hogy hh- ((sóhajt)) (3) ez a bizonyos kegyvesztettség, meg ezek a hazug perek meg *, tudod. Nem is tudom, ki mondta azt szellemesen, hogy amikor, hogy amikor a Szovjetunió vagy=a Kommunista Pártja csak kiirtotta az összes ellenségét, és mert hogy folyton szükség volt ellenségre, akkor elkezdte=keresni=az=ellenséget önmagában. Hogy -e öh ez egy bon mot, de ebben a bon mot-ban nagyon sok igazság van…”

S itt hosszan-hosszan fejtegeti, hogy milyen is volt a rendszer, milyenek is voltak az akkori viszonyok, milyenek is voltak a koncepciós perek, meg hogy jöhetett reggel valakiért a fekete autó, s még jó ideig nem tér rá a saját történetére. Majd

„…valami ilyesmi történt akkor az én első férjemmel is, hogy * kegyvesztett lett; és- és akkor az csak egy adalék volt, ami csak ahhoz járult hozzá, hogy a szocializmus gyakorlatát én a saját bőrömön felismerjem, mer’ hogy olyan jóságos volt hozzám a sors, tudod, hogy aki okos, az a más kárán tanul, de nem: nekem ezt is a saját bőrömön kellett végigjátszanom.”

Mintha még mindig kerülgetné a saját történetét. Valamit, mint már az előbb is sejtettük, itt nagyon nehéz lehet elmesélnie.

„…na, az úgy történt akkor, hogy én=akkor=oktatási=alosztályvezető voltam Borsod megyében, a férjemet lecsukták, nem=mondták=meg, hogy miért, természetesen, és akkor egy nap alatt az állásomból raktak ki, a lakásomból raktak ki, * mindenhonnan kiraktak, és akkor=megint=ott=álltam magam.”

Belekezd tehát saját történetébe, melynek az állásból, lakásból való kitevés része a régi történetre, a soában megéltre rímel rá, még akkor is, ha ő maga akkor még egy olyan gimnáziumba járt, ahol nem bántották.

„Hozzá kell tenni, hogy az a férjem családja, az mindenképpen támaszom volt és segíteni akart nekem. Én ezt ne nem fogadtam el, mer’ én mindig a magam=lábán=akartam megállni…”

Miért mondja ezt Magda? Miért volt ez így? A korábbiakban úgy mutatta be anyósát, hogy amikor férjével 1947-ben összekerült,

„úgy hívtam, hogy édes-édes, és azért hívtam őt édes-édesnek, merthogy kétszeresen volt édesanyám. Hogy egyrészt ugye azon a jogon, hogy ő az anyósom, másrészt pedig azon, mer’ nagyon akarta nekem a saját édesanyámat pótolni.”

Miért nem akarja most édes-édes segítségét elfogadni? Elromlott volna a viszony? De akkor meg ők miért akarnak segíteni? S miért van az, hogy e most idézett mondat után Magda azt mondta, „nem szeretek errő-, életemnek az ezután következő korszakairól beszélni”.

Nézzük mindenesetre tovább, hogyan meséli segédmunkássága történetét:

„és akkor így lett belőlem segédmunkás Komlón. /Rakodtam meg toltam a csillét ((iróniával)). És az életnek mindig csak humora van és fricskái vannak=ugye, mer’ én toltam a csilléket Komlón. Segédmunkási=minőségben.”

Ez nyilván nehéz lehetett fizikailag is, s Magda hazatérve a soából, három idegen nyelv anyanyelvi szintű tudásával, s még egy nyelv jó ismeretével erre már nem számított. Mintha ez a helyzet a soát idézné, de ő ironizál, az élet humoráról, fricskáiról beszél. Mire utalhat? A soával való hasonlóságra vagy valami másra?

„…akkor, és akkor ugye mégiscsak a magyar bányászatnak, meg a ráépülő acéliparnak köszönhetően utaztam be néhány évvel később, vagy kezdtem el beutazni néhány évvel később a fél világot. Hogy milyen az élet.”

Ez lenne az élet fricskája, humora? Hogy az egykori bányamunkás végül a magyar acéliparnak köszönhetően utazza be a fél világot? Innentől hoszszasan beszél utazásairól, hogy hogyan spórolta össze más munkákkal azt a pénzt, ami a szűkre szabott napidíj kiegészítéséhez kellett, hogy maximálisan kiélvezhesse azt, hogy az átlag magyar számára elérhetetlen Kelet világába utazik üzletkötőként. S csak percek múltán tér vissza az ötvenhat előtti tragikus történethez.

„Mer’ aztán mondanom sem kell=ugye, hogy ötvenhatba’ én nem léptem vissza a pártba, mer’ hogy pontosan tudtam már, hogy mi a párt. És akkor azér’ mégis mégsem rontott meg annyira a szocializmus, hogy arra gondoltam, hogy nem kell nekem itt megjátszani magam, majd csak valamilyen módon elevickélek az életben. Úgyhogy ne kelljen nekem párttagnak lenni, hogyha én nem értek egyet azzal, ami a párt. Ami- ami végül is (mégiscsak) egy fájdalmas procedúra volt a részemről, ugye, mert a totális kiábrándultságomat jelentette. És akkor mégiscsak bejött ez az üzletkötés”

Így zárja le a párttal való szakításával a történetet, melyben érezzük a nagypolgárlány tartását, aki pitiáner előnyökért nem játssza meg magát, ha nem muszáj. Ugyanakkor mintha sejteni engedné, hogy van egy másik történet is a háttérben, amely a kiábrándultságon és a nehéz fizikai munkán túl annyira megrázta, hogy nem tud, nem akar róla mesélni.

Mindenesetre az interjúer tovább firtatja az ötvenes évek eleji történetet:

„– Említetted, hogy ötvenháromra már-

– Ja, igen. Igen. Na hát most ez volt az a dolog egyik oldala, a másik oldal, segédmunkás, ki voltam rakva lakásomból, ki voltam rakva ugyebár az állásomból; és akkor fel kellett tennem azt a kérdést magamnak, hogy: »Te jóságos úristen, hát akkor most mi van? Hát akkor most mi van? Mit csinált az én férjem? Mért csukták be?«”

Magda tehát úgy idézi fel az akkori időket, úgy idézi saját belső hangjait, hogy abból a bizonytalanság, a rémület szól. Mit gondoljon? A pártnak van igaza, amely a férjét bezárta? S nyilván nem beszélhet a férjével, hisz akit az ÁVO elhurcolt, annak nem jár beszélő. S ha véletlenül járna is, szigorú felügyelet mellett nem lehet igazán beszélgetni. De hát ő eddig rendes embernek ismerte meg a férjét. Mi az igazság? S ekkor még a koncepciós perek léte nem evidencia, Magda akkor még nem tudja azt, amit ma már tud, s amit nekünk is hosszan fejtegetett, hogy hogyan kereste a párt a saját soraiban az ellenséget, ha kívül már nem talált.

„»És mit csináltam én?« Ugye, én, aki magamról egész pontosan tudtam, hogy én biztos nem csináltam semmit azon kívül, hogy hülyén lelkesedtem. Ugye, és folyton=jót=akartam=csinálni, mer=meg=akartam=váltani=a=világot. Fel kellett, hogy ötöljön bennem az, hogy a férjem vajon valóban csinált valamit?”

Bizonytalanságát fejtegeti továbbra is. Ha magáról tudja, hogy nem csinált semmi rosszat, tudhatja-e ezt férjéről is?

„És fel kellett is-, először nekem még az volt az elképzelésem, hogy ha a párt, csupa nagybetűvel oda meg viszsza, az egyik káderét egyszerűen eltünteti, lecsukja, és az történetesen=az=én=férjem, de hát én, mint meggyőződéses kommunista csak tudom azt, hogy nyilván ő csinált valami szörnyűséget! Hát ezért kellett őt a pártnak, csupa lángvörös nagybetűvel oda-vissza, becsuknia! Megsemmisítenie! Ugye, mert elárulta! A Pártot!”

Magda mintha elhinné, amit pártja mond. Férje biztos elárulta a pártot. Máskülönben nem csukták volna le!

„De rá kellett jönnöm, hogy én mit csináltam? Ugye? És ha énvelem is ezt csinálják, mikor én a világon semmit nem csináltam, ami büntetendő, akkor talán csak mégiscsak, csinált egyáltalán valami büntetendőt az én férjem?”

De – emlékszik vissza – amikor őt magát is félreállították, akkor gyanakodni kezdett.

„És ha nem csinált-, ha csinált: akkor az az ő dolga, és mér’ engem büntetnek? De ha nem csinált, akkor mért büntetik őt is meg engem is? Mért?”

Lassan eljutott arra a gondolatra, hogy ha őt igazságtalanul büntetik, akkor talán a férjét is. Ami azt jelenti, hogy mindenképpen baj van a „Párttal”. Hiszen – legyen akár igaza a férfi megbüntetésében – bünteti a hozzá tartozó nőt is, őt, Magdát, aki biztos, hogy nem tett a „Párt” ellen. Mit érezhet Magda ekkor? Hisz lehet, hogy igaztalanul vádolta lelkében ő is a férjét. Lehet, hogy ez az a történet, amit nem tudott nekünk elbeszélni? Hogy a férjét egy koncepciós perben ítélték el, s hogy volt, amikor ő elhitte, hogy a „Pártnak” van igaza? S lehet, hogy ez az, amiért nem meséli, nem részletezi igazából tovább a személyes történetet, hanem a pártba való vissza-nem-lépéséhez kanyarodik vissza? Merthogy szégyelli, amit tett azzal, hogy nem férjében, hanem a „Pártban” bízott meg jobban?

„Tehát amikor a Sztálin meghalt, akkor én már nagyon pontosan, a saját bőrömön éreztem azt, hogy miből áll az a gyakorlatban megvalósított sztálinizmus-leninizmus. Ugye? Nekem már akkor a >világon semmiféle illúzióm nem volt. Mer’ akkor én már ta- tudtam azt, hogy mi a valóság<. És pontosan ezért volt az, hogy amikor elérkezett az ötvenhat, * akkor én nem léptem vissza a pártba. Gondoltam, ha a fene fenét eszik, én akkor se játszom tovább a cirkuszt. * Igen.”

Igen, Magda elég karakán ahhoz, hogy ne lépjen vissza a pártba. De mi történt a házassággal? Mi történt a két ember között, ahol az egyik elhitte azt, hogy a másik bűnös, amikor csak a pártja volt az? Megbüntette érte a pártot, nem lépett bele vissza, de elég volt-e, elég lehetett-e ez férjének ahhoz, hogy helyreálljon köztük a bizalom? Vagy a lecsukott férj nem is értesült e bizalmi válságról? Lehet, hogy Magda, amikor meggyőződött róla, hogy pártjában kell a hibát keresnie, tudott úgy tenni, mintha mi sem történt volna?

Nem tudjuk pontosan, mikor válnak el, de valamikor még az ötvenes években. Lehet, hogy ez ennek a történetnek volt a következménye? Hogy a férj nem tudta megbocsátani azt, amit nem is lehet? Hogy Magda hitt azoknak, akik őt megvádolják? Egyre inkább ez a benyomásunk.

S hogyan élt akkor Magda ezzel a teherrel 1956 után? Elhagytuk elbeszélését azután, hogy beszámolva a pártból való kiábrándulásáról, üzletkötői munkájáról kezdett beszélni.

„És akkor azér’ mégis mégsem rontott meg annyira a szocializmus, hogy arra gondoltam, hogy nem kell nekem itt megjátszani magam, majd csak valamilyen módon elevickélek az életben. Úgyhogy ne kelljen nekem párttagnak lenni, hogyha én nem értek egyet azzal, ami a párt. Ami ami végül is (mégiscsak) egy fájdalmas procedúra volt a részemről, ugye, mert a totális kiábrándultságomat jelentette”, hallottuk már tőle.

„És akkor mégiscsak bejött ez a külkereskedelmi vállalat. Ami ami amin belül, amin belül meg én mindenféle stikliket csináltam úgy, hogy azzal a picikével, amivel a másképp lehetett valamit csinálni, mint ahogy kellett a a: szürke tömegnek, azt a picit én kihajtottam magamnak, tudod?”

S miután részletesen beszámol arról, hogy mit és hogyan adtak ott el, elmondja, hogy

„most, ahhoz persze nyelvtudás kellett, mert tolmácscsal ezt nem lehet”,

mondja büszkén arra, hogy neki ez a tudása megvolt. Neki, akitől oly sok mindent elvett az élet, ezt valamikor régen még megadta.

„másrészt oda mindig olyan hülyéket küldött a külker minisztérium magyar kirendeltség-vezetőnek, hogy azok mindig a legalacsonyabb napidíjat adták, tehát a főnökség nem utazott oda. Olyan pocsék volt a /haha ((nevet)) Keletre adott napidíj, hogy egy napi napidíjból egy filmtekercset nem tudtál venni. De ott volt az a mesés Kelet. Úgyhogy mindig máshol gyűjtöttem a pénzt, hogy meg tudjak ott élni, tudod, és kitaláltam magamnak ezt a Keletet. És ott árultam ezt a jó kis magyar szerkezetet, és azt ki tudtam harcolni magamnak, hogy én ott sofőrt béreltem, kocsit béreltem, vitettem magam a sivatagba, hát=ott=mégse=lehet egyedül sofőrözni, ugye. És nagyon jó üzleteket csináltam. Ott is azért egy kicsikét kiharcoltam magamnak azt a pici kis különbséget, tudod, hogy a-. Igen.”

„Azt a pici kis különbséget.” Vajon mire gondol? Azt a pici kis különbséget, amitől jól érezheti magát? Vagy azt, amitől ő más lehet, mint az átlag? Amitől ő megint büszke nagypolgár anyja lánya lehet, aki – amíg a világ nem fordult fel – elérte, amit akart.

„Hogy anyám kitalálta azt az ö, hogy hogy szeretne egy ilyen valami drága hímzett abroszt ünnepi alkalmakra, amikor itt az egész hatalmas nagy család Erdélyből, már nem tudom, hogy hívták. Ezt az anyám egy szép napon megálmodta, és elő is adta az apámnak, és úgy apám úgy ítélte meg, hogy ez nem pontosan az a költség, amit most feltétlenül abszolválni kell. Anyám nem szólt semmit. Ellenben ebből a francia női lapból, olyasmi, mint a Burda, a címére nem emlékszem, kinézte azt, hogy hogy kell azt házilag megcsinálni. És elment Bécsbe, és megvette az előnyomott mintát, s hazahozta, és szépen nekiállt, és nem tudom, másfél év alatt, vagy nem=tudom,=menynyi=idő=alatt megcsinálta. * Igen. Mer’ ő nagyon akarta, apám nem akart rá pénzt adni, és még mind a kettőnek az akarata teljesült végső soron. /Apámnak nem kellett rá pénzt adni ((kuncog)), anyám megcsinálta.”

---

Magda története tehát csak annyiban hasonlít Kláriéhoz, hogy mindkettejük életét a kamaszkor végén, a felnövés pillanatában törte ketté a soá. Ahogy azonban – természetesen részben ennek hatására – a következőket megélik, már nem sok hasonlóságot látunk. Mindketten a kommunizmusba, a minden ember egyenlőségét ígérő ideológiába vetik bizalmukat, hisz ez ígéri nekik azt, hogy olyan szörnyűség, amin keresztülmentek, nem lehetséges többé. Klári azonban mindenáron kitart az ideológia mellett, disszidálási kísérlete csak egy röpke pillanatnyi megingásról tanúskodik. De nem reflektál eléggé a rendszerre ahhoz, hogy észrevegye annak hasonlóságát az előzővel, nem engedi meg magának, hogy felfogja, hogy valójában – bár a rendszer épp nem őt pécézte ki áldozatául – csöbörből vödörbe került. Biztonságát, egzisztenciáját mindvégig a kommunista rendszer, az abba vetett hit adja.

Magda viszont – talán legfőképp személyiségének mássága okán, de azért is, mert a rendszer benne, legalábbis férjében is ellenséget lát – lassanként kénytelen tudomásul venni tévedését, kénytelen szembesülni azzal, hogy ez a rendszer nem az, aminek állítja magát. Fájdalmasan, de kénytelen szakítani vele, reflektálni rá. Sajnos azonban már túl későn. Magánéletét már nem tudja megmenteni. Egy újabb évtized kell ahhoz, hogy ismét magára, s társra találjon.

Mindenesetre – bár ők azok, akiknek történetében 1956 egyáltalán felbukkan – ebben a keretben, amikor a soá túlélőiként keressük meg őket, ezt nem érzik történetük sorsfordító, lényegi, igazán elmesélendő részének. Részben talán azért nem – s Klárinál ez egészen egyértelmű, s így lehet sok más társuknál is –, mert félve a biztonságos rendszer elvesztésétől, azzal a továbbiakban is azonosulnak. Sem a forradalom, sem az utána következő megtorlások nem ingatják meg őket ebben. A rendszer üldözöttei meg, mint Magda, nyilván örülnének a forradalom sikerének, de leverése után többségükben ők is egy olyan modus vivendit alakítanak ki, amelynek segítségével a lassacskán fellazuló rendszerben kamatoztatni tudják korábban megszerzett tudásaikat is.

Mindez persze talán generációspecifikus. Ma már jobbára csak azt a korosztályt tudjuk elérni, aki a soát kamaszként, fiatal felnőttként élte meg. Felszabadulva, többségükben magukra maradt ifjúként, a kommunista párt volt az egyetlen, amibe bizalmukat vethették. Ekkorra még nyilván nem alakult ki olyan stabil identitásuk, értékrendjük, mely eligazította volna őket a két totalitárius rendszer közötti váltás korszakában. Az elvesztett család helyén így sokuk számára válhatott a kommunista párt és ideológia a freudi tömeglélektanra rímelően anya- és apapótlékká, amit egyedüli támaszukként élhettek meg.

Jegyzetek

1 Az eddig kb. 220, átlagosan 3-5 órás interjú a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programjának támogatásával a Totalitarizmus és Európa című kutatási program (kutatásvezető: Vajda Mihály) Totalitarizmus és holokauszt című alprogramja keretében készült (kutatásvezető: Vajda Júlia).

2 Interjúalanyainkat soá-túlélőként kerestük fel, s arra kértük őket, hogy meséljék el – teljes – élettörténetüket. Ezután ha interjúalanyunk valamit nem fejtett ki bővebben, annak részletesebb kifejtésére kértük, kívülről jövő kérdéseket azonban nem tettünk fel. A forradalom is csak akkor került szóba az interjúban, ha megkérdezettünk maga tért ki rá.

3 Minthogy elemzéseim nem azokról a valóságos személyekről szólnak, akikkel az interjúk készültek, írásomban nemcsak, hogy álnéven szerepelnek, de egyes életrajzi adataikat is megváltoztattam oly módon, hogy az elbeszélt és megélt történet koherenciája s azok egymáshoz való viszonya ne sérüljön, ugyanakkor olvasva ne keressük a történet mögött annak „igazi” hősét.

4 Az interjú szövegét erre alkalmas jelek segítségével fonetikusan gépeltük le. Az itt közölt részletekben a helyesírást a jobb olvashatóság kedvéért közelítettük a szokásoshoz, de a központozásban nem alkalmazkodtunk ahhoz: csak azokon a helyeket tettünk vesszőt, pontot, ahol interjúalanyunk hanghordozásával egyértelműen tagolta beszédét. Ugyanakkor a leírásban használt jelekből is csak néhányat őriztünk meg: kiemeltük a hangsúlyosan ejtett szavakat, *-gal jelöltük a rövid szünetet, míg hosszabb szünet esetében annak (másodpercben mért) hosszát tettük zárójelbe. > < jelek közé tettük a halkabb szövegrészeket. Kettős zárójelbe tettük a metakommunikációra vonatkozó jelzéseket, míg azt a pontot, ahol azok érvényessége kezdődik, /-sel jelöltük. = jel jelöli a szokásosnál gyorsabb összekötést, hadarást. Emellett az élőbeszéd jellegzetességeit, a köznyelvi fordulatokat, a hibás ragokat, az összes ismétlést, nyögést változatlanul hagytuk, illetve jeleztük.

• 1956

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges