Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Különleges vitafórum nyílt 2006 augusztusában az orosz deszantegységek hivatalos honlapján (http://de­santura.ru/forums/index.php?showtopic=8113) Magyarország, 1956, Deszantosok a „Magyar háborúban” címmel: egy tartalékos katona apja volt harcostársait keresi, akikkel együtt 1956 októberében Magyarorszá­gon került bevetésre. „Gyűjtöm az összes anyagot erről a … „konfliktusról” (három pont és idézőjel a be­jegyzés írójától – a ford.). Apám 1999-ben halt meg. Nem beszélt a háborúról… pontosabban, keveset beszélt… nem szerette ezt a témát. SEGÍTSETEK, BARÁTAIM! Mindent szeretnék tudni, ami kapcsolatban lehet azzal, ami apámmal Magyarországon történt. Deszantos üdvözlettel, Éljen Vászja Bácsi Serege (a deszantcsapatok orosz rövidítését – VDV – oldja így fel az orosz köznyelv, az elitegységnek tartott deszantosokat „Vászkások”-nak is nevezve – a ford.). A közel fél évig tartó fórumon számos ismert és ismeretlen információ, számos kegyetlen történet bukkant fel, amikor az egyik résztvevő lemondóan megjegyezte: „Még Afganisztánról is többet lehet tudni.” „Sok minden van, amit senki sem tud, és amiről nem lehet beszélni még vagy háromszáz évig. Legalább” – tette hozzá másvalaki. Egy másik vitafórumon, amely a Lityeraturnaja gazeta című hetilap internet-változatában folyt szintén 2006 őszén, az egyik hozzászóló azt kéri: „Küldjetek már valami linket az 1956-os magyar eseményekről. Tiszta káosz, ami a sajtóban megjelenik. Még azt se lehet onnan tudni, mi hogyan történt, mi volt előbb, mi utóbb.”

A virtuális viták tanúsága szerint a gondok mindjárt a definícióval kezdődnek: aki a Wikipédia orosz változatából indul ki, az „magyar felkelés”-nek nevezi, de aki a Nagy szovjet enciklopédia (már interneten is meglévő) szócikkéből, az továbbra is „ellenforradalmi lázadásnak” mondja, s ha akar, 56 perces „hangoskönyvben” visszaemlékezéseket rendelhet interneten Visszaemlékezések a magyarországi ellenforradalmi lá­zadás leveréséről címmel. De letölthető a világhálóról vagy online antikváriumban megvásárolható a Pravda Kiadó 1956. december 29-én megjelent, Mi történt Ma­gyarországon 1956-ban? című „riportkötete”, amely­ben négy szovjet újságíró „forró nyomok” alapján mutatja be a „fehérterrort”, különös tekintettel a vidéki Magyarországon elkövetett rémtettekre (Máté­szalkán például, igaz, a várost „Mate Zalka” néven emlegetik). Ez az első kiadásban 50 ezer példányban kiadott Pravda-kötet és a központi lap egyéb híradásai sulykolták a hivatalos propagandamegnevezéseket: fehérterror, fasiszta lázadás (Zsukov marsall például a hivatalos megnevezése szerint „a magyar fasiszta lázadás leveréséért” kapott Szovjetunió hőse érdemrendet), valamint: „nyugati összeesküvés”. Választási lehető­séget kínál az az internetes oldal, amelyen évfolyamdolgozatot lehet rendelni Magyarország 1956: lázadás vagy forradalom? címmel; de a témavázlat szerzője „szo­cialista forradalomként” definiálja tárgyát (http://revolu­tion.­allbest.ru/history/00003222_0.html. Egy hasonló alapállású oldal gyakorlati következtetések levonásához is támpontokat nyújt: http://socialism.ru/­ana­lyses/­others­/2006/­vengria1956.html), ismét egy másik forrás viszont világnézetileg semleges tananyagot kínál (http://www.internetschool.ru/Enc.ashx?item=6252). A „sztálini rendszer elleni demokratikus fellépés” ter­mi­­nust használják egyenesben is, szarkasztikus elutasítás­sal is, a „magyar tragédia” és a „magyar válság” sem­le­ges­nek szánt megnevezései azonban a használat során ugyancsak indulatos pozitív vagy negatív jelentést kaptak.

A látszat az, hogy több mint 50 évvel a magyar forradalom után még mindig az információhiány és az elmúlt évek hivatalos propagandája által elültetett torzítás határozza meg – legalábbis az internet nyilvánossága előtt folyó – köznapi vitákat. Ezekbe az üzenetváltásokba ugyan beszűrődnek a történettudományi és levéltári szakmai kutatások és publikációk következtetései (l. elsősorban Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin írásait és dokumentumkiadásait), liberális portálok álláspontjai (A kivégzett forradalom. A szovjet csapatok Magyarországra való betörésének 50. évfordulójára – polit.ru). Jelennek meg hivatkozások azokra az orosz nyelvű magyar kiadványokra is, amelyek az 1956-os emlékév támogatásával jelentek meg (Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz; Méray Tibor: 13 nap. Nagy Imre és a magyar forradalom; Örkény István: Napló; „A kilátástalanság forradalma volt”. Történeti-levéltári kiállítás katalógusa, szerk. Varga Éva Mária) – ezek a kötetek is ott vannak az oroszországi internetes könyvkereskedelmi forgalomban. A valóság azonban az, hogy az internetes fórumokat jóval sikeresebben tematizálják és uralják azok a kezdeményezők, akik a magyar forradalmat a fasizmussal társítva javasolják megvitatni (l. keretes idézeteinket).

Az alábbiakban olyan orosz történész-közgazdász-politikus cikkéből közlünk részleteket, aki 1957 februárjában elsőként írt részletes elemzést a magyar forradalomról, először nevezte forradalomnak, és először követelte az – akkor még szovjet – közvélemény teljes és hiteles tájékoztatását a Magyarországon történtekről és a szovjet kormány szerepéről. Viktor Leonyidovics Sejnisz (1931), Az igazság Magyarországról című közel harminc, sűrűn telegépelt oldalas cikk szerzője épp befejezte a leningrádi egyetem történelem szakát, épp elkezdte az aspirantúrát a Szovjet Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetében, amikor a tanulmányhoz hozzákezdett: ugyanazon források alapján, mint amivel rendelkezhetett bárki más az akkori Szovjetunióban – az állandóan zavart nyugati adások, főleg a BBC, valamint a szovjet híradások, amelyeknek olvasására már speciális inverz technikát alakított ki. Sejnisz tudományos pályája azonnal megszakad, amint a Leonyid Boriszov álnéven írott cikk gépiratos másolatai moszkvai és leningrádi „szamizdatként” terjedni kezdtek: 1958-ban kizárják az aspirantúráról, kizárják a komszomolból, és egészen 1964-ig csak fűtőként dolgozhat a leningrádi Kirov Gyárban (korábbi nevén: a Putyilov-gyárban). Később visszatér az egyetemi és akadémiai intézetekbe tudományos munkatársként, s az ideológiailag kevésbé kötött nemzetközi gazdasági kutatásokra tér át – a közgazdaságtudományok doktora címet 1982-ben szerzi meg, de bármennyire is szerette volna, nem oktathatott. Viktor Sejnisz beszélgetésekben, interjúiban mindig elhárítja, hogy a tudományos tevékenységtől való közel évtizedes eltiltását „megtorlásnak” nevezzék, szerényen magát a cikket is afféle ifjúkori „zsengének”, egy lázadó diák naiv elmefuttatásának állítja be (utalva pl. a nyitó Lenin-idézet kötelező penzumára). Azt azonban mindig is vállalta, hogy szemléletét, történészi-kutatói és politikai attitűdjét egyszer s mindenkorra a magyar forradalom határozta meg. Rendkívül következetes, liberális, baloldali demokratikus elkötelezettsége valóban pályája minden mozzanatában a mai napig tetten érhető. 1990-ben egyéni jelöltként az akkor még szovjet Legfelsőbb Tanács népképviselőjévé választják. Grigorij Javlinszkij egyik legközelebbi munkatársaként egyik alapító tagja a liberális Jabloko választási blokknak, majd pártnak, kulcsszerepet vállal a program kidolgozásában. 1993 őszén, az utolsó szovjet Legfelsőbb Tanács feloszlatása után részt vesz az új orosz, jelcini alkotmány megírásában. 1993 decemberében az új Állami Duma képviselője lesz, a Jabloko frakció tagjaként a jogi bizottságban is intenzíven dolgozik. Két ciklusban töltött képviselői munka után visszatért a kutatáshoz: 2000 óta az Orosz Tudományos Akadémia Nemzetközi Gazdaságkutató Intézetének főmunkatársa. Gyakorlati politikusi tapasztalatait és elméleti kutatásait 2005-ben jelentette meg két vaskos kötetben (A parlament tündöklése és bukása: a fordulat évei az oroszországi politikában, 1985–1993).

Az 1970-es évektől kezdve áll kapcsolatban ma­gyar ’56-osokkal, elsősorban Litván Györggyel. Számos magyarországi és nemzetközi ’56-os konferen­cián tartott előadást, minden fórumot megragad ’56 sok szempontú bemutatására, értékelésére. 1996-ban erőfeszítéseinek köszönhetően jelent meg az első, a hivatalos kurzustól független könyv a forradalomról: Sz. Alekszejev: A lánc áttörése, 1956 címmel. Az utóbbi években nagyon sokat tett az oroszul megjelent magyar történeti irodalom oroszországi népszerűsí­téséért: terjedelmes tanulmányban méltatta Rainer M. János és Méray Tibor könyvét, Kornai János ön­életrajzát. 1993-ban és 2006-ban magyar állami ki­tüntetésben részesült.

Leonyid Boriszov
Az igazság Magyarországról
1957. február

Mottó:
„A képmutatás ott kezdődik, ahol, tetteik igazolására, áldozatokról szónokolnak, és saját bűntetteiket takargatják.”
(R. Garaudy: Válasz Sartre-nak. Lityeraturnaja Gazeta, 1956. november 29.)

„A burzsoázia csak akkor tekinti az államot erősnek, amikor az a kormányapparátus teljes erejével oda tudja irányítani a tömegeket, ahová a burzsoá vezetők akarják – mondta Lenin. – A mi fogalmunk az erőről – más. Mi a tömegek tudatosságával mérjük az állam erejét. Az állam akkor erős, ha a tömegek mindent tudnak, mindenről ítéletet alkothatnak, és mindenben tudatosan vesznek részt.” (26. kötet, 224. oldal – [ford. K. I. ]) Kiáltó ellentétben áll ezzel az alapelvvel az, ahogyan nálunk a sajtóban a legfrissebb lengyel és magyar eseményeket tálalják. Mindenre kiterjedő információ helyett – töredékes tények, egyes körülmények egyoldalú kiemelése, mások teljes elhallgatása, pontos és gyors tényközlés helyett megkésett kommentár ezek „ürügyén”, a tények szándékos eltorzítása és nyilvánvaló hazugság, a jelenségek és osztályerőviszonyok mély elemzése helyett nyugtatgatnak, hogy „elbukott”, hogy a hatalom „egységbe forr” és „össznépi támogatást” élvez, mely viszonyulás tarthatatlansága nyilvánvalóvá válik már ugyanazon lapok következő számaiban.

Ebből a körülményből, amely a legelfogulatlanabb olvasó előtt sem maradhat rejtve, következik, hogy sajtónknak van mit eltitkolnia a néptől a lengyelországi és magyarországi eseményekkel kapcsolatban, hogy nem áll érdekében az igazság kimondása, hogy távolról sem tud olyan választ adni az ezen eseményekkel kapcsolatos kérdésekre, amelyek egyszerre felelnének meg a tényeknek és a sajtó politikai irányvonalának, és ezért kénytelen elhallgatni, eltorzítani a tényeket, kivárni a felső útmutatást.

A nép azonban tudni akarja az igazságot – és tudnia is kell.

Az SZKP XX. kongresszusán történt szenzációs leleplezéseknek a népi demokratikus országok többségében még nagyobb visszhangjuk volt, mint nálunk. Ennek okai: ezekben az országokban mélyebb gyökeret eresztettek a politikai szabadságjogok tradíciói; a nálunk 40 év alatt végbement politikai átalakulás ott 10 év alatt, egyetlen nemzedék szeme láttára zajlott le. Fönnmaradtak a korábbi, különböző politikai pártok és csoportok töredékei, amelyek szavakban és mindennapi gyakorlatukban elismerték a kommunisták vezető szerepét, de nem adták fel az önálló politizálás reményét. Kevesebb ember esett a terror áldozatául; a népi demokratikus országokban létrehozott rendszer számos vonása még kevésbé következett a belső gazdasági és politikai fejlődésből, és azt gyakorta csak mechanikusan átvették a Szovjetuniótól. A néptömegek világosan látták, mennyire összeegyeztethetetlen mindez a helyi viszonyokkal, s a nemzeti sérelem és tiltakozás heves megnyilvánulásaival reagáltak rá. Ezt csak tovább fokozta, hogy a szovjet diplomaták, a hadsereg és a titkosszolgálat tanácsosai stb. – mint ahogy ezt az SZKP 1955. júliusi plénumán elismerték – cári gyarmatosító csinovnyikok módjára viselkedtek, továbbá pedig egyáltalán nem találtak támaszra a helyi párt- és állami vezetők személyében, akik folyton csak a számtalan szovjet jótéteményre hivatkoztak.

Ebből következik egyrészt az, hogy a tiltakozási hullám ott jóval aktívabbá vált, mint nálunk, másrészt az, hogy szükségképpen nemzeti-felszabadító jelleget öltött.

Az események kimenetele kikényszerítette Jugoszlávia hivatalos rehabilitálását is, amiből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy bizonyos körülmények között lehetséges a szocializmus építése nemcsak a Szovjetunió nélkül, hanem a Szovjetunió ellenében is. Különösen figyelemreméltó volt az, hogy a jugoszláviai életszínvonal a szovjet háborús fenyegetés közepette épülő szocializmus körülményei között is jóval magasabb volt, mint Lengyelországban és Magyarországon, amiről ezek a népek tudomást szerezhettek, ha máshonnan nem: a Jugoszláviába látogató számtalan turistától. A jugoszláv példa a fennálló kapcsolatok gyökeres átalakítását sürgette, vagy, ha a szovjet kormány ellenáll, a „baráti segítő kéz” lerázását.

A magyar kommunista párt korábbi vezetőit azzal vádolják, hogy nem vették figyelembe kellő időben a XX. kongresszus tanulságait. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez a vád legelőször nyilvánosan csak november elején fogalmazódott meg, miközben 1956 nyarán a szovjet vezetők még védték a magyar vezetőket a jugoszláv kommunisták jogos kritikájával szemben, akik már akkor is azt mondták, amit nálunk csak most ismernek el.

Felvetődik ugyanakkor a kérdés: volt-e lehetőségük a magyar vezetőknek arra, hogy levonják a megfelelő következtetéseket a XX. kongresszus azon tételéből, mely szerint minden népnek megvan a maga külön útja a szocializmushoz. Mit szólt volna a szovjet párvezetés, ha valóban levonják a következtetést? A szovjet sajtó és az MSZMP mai vezetői nem fukarkodnak a Rákosi–Gerő-klikket érintő bírálattal. Tegyük fel, hogy a mai szovjet vezetést semmiféle felelősség nem terheli az 1953 előtti szovjet politika miatt. Csakhogy 1953 óta már „következetes harcot vív” a „személyi kultusszal” és következményeivel! 1953 után a szovjet sajtó számos alkalommal fejezte ki rokonszenvét a magyar vezetők politikája iránt, a kritikának még az árnyékát is elkerülve. Ezért aztán joggal feltételezhetjük, hogy a Rákosi-klikk politikája miatt a szovjet vezetést is teljes körű felelősség terheli! Az 1953–1956 közötti magyarországi események elemzése ugyancsak azt mutatja, hogy a magyar vezetők teljes egészében az 1953 utáni SZKP politika „szellemében” ténykedtek. Sokkal inkább, mint bárki más!!

Röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában Rákosit Nagy Imre váltotta fel a minisztertanács elnöki posztján. 1953. július 4-én elmondott programbeszédében arról beszél, amiről a Pravda csak 1956 novemberében kezdett írni: a feszített iparosítás megalapozatlanságáról, az ipari önellátásra való törekvésről, a kollektivizálás önkéntessége elvének megsértéséről stb. Mint látható, a Magyar Dolgozók Pártjának politikája pontosan megfelelt az SZKP akkori, „Malenkov”-féle kurzusának.

1955 márciusában fordulat következett be, aminek jeleként az MDP KB Nagy Imrét jobboldali elhajlás vádjával leváltotta, Hegedüs Andrást helyezve a kormány élére. Az ekkor indított, sajátos restaurációs kurzus jellegét és gazdasági fejlesztési ütemét tekintve pontosan megfelelt az SZKP KB 1955. januári plénumán hozott határozatoknak, de köszönő viszonyban sem volt a magyar feltételekkel. Mondanunk sem kell: a szovjet sajtó üdvözölte ezt a fordulatot.

Ugyanilyen ellentmondásos volt a magyar politikai fejlődés is. A néphangulatot felkorbácsolta a legmagasabb állami szinten történt provokációk leleplezése (mint pl. a Rajk-ügy), de az ezért felelős személyek megmaradtak pozícióikban. Bűnbakként Péter Gábort, a volt állambiztonsági minisztert kiáltották ki, holott az egész kormányzó klikk szükségképpen felelős volt. Maga Rákosi a KB 1956. júliusi plénumán elismerte, hogy „a rehabilitálás késett, néha megakadt”, hogy „a személyi kultusz felszámolása terén némi visszaesés következett be”; s hogy „a kritika és önkritika, valamint a kollektív vezetés lassan fejlődött”, stb. A XX. kongresszus után túlságosan kínossá vált Rákosi személye a főtitkári poszton. Júliusban a szovjet vezetők egyetértésüket adták leváltásához, de ahhoz ragaszkodtak, hogy Gerő kerüljön a helyére. A leváltás indoka főleg: Rákosi egészségi állapota – a KB még köszönetet is mondott neki szolgálataiért!

A XX. kongresszus irányítói ugyan kénytelenek voltak elismerni minden nép jogát arra, hogy a saját útján haladjon a szocializmus felé, a Szovjetuniótól függő népi demokratikus országok esetében azonban ennek összes következményét egyáltalán nem akarták hagyni érvényesülni. És nem akarják ezt most sem.

1956 őszére Magyarországon forradalmi helyzet alakult ki. Az utolsó lökést a KB plénum határozatai adták meg. A Petőfi Kör, számos ifjúsági szervezet, az Írószövetség, a katonai akadémiák tüntetést hirdettek október 23-ra, hogy szolidaritásukat fejezzék ki Lengyelországgal, a lengyel függetlenségi és demokratizációs törekvésekkel. Jellemző, hogy a magyar vezetők még ekkor is ingadoztak: a demonstrációt előbb engedélyezték, majd betiltották, végül, néhány órával a kezdete előtt, ismét engedélyezték. […]

A [rendelkezésre álló] tényekből az alábbi következtetéseket lehet levonni:

a) az október 23-án kezdődött mozgalom a lehető legszélesebb dolgozó tömegek tiltakozását fejezte ki;

b) legelső lépései alapján világos, hogy egyértelműen demokratikus és szocialista jellegű;

c) Gerő provokatív beszéde hihetetlenül kiélezte a helyzetet, azt bizonyítva, hogy a magyar vezetés egyáltalán nem okult.

Mindez a sztálini–rákosi politika teljes összeomlását jelentette. Magyarországon megkezdődött a forradalom.

A szovjet sajtó a [november 3-ig tartó] szakaszt egy­oldalúan úgy állítja be, hogy csak a fehérterror tényeire utal. De bármennyire is patetikusak a rémtettek leírásai, nem helyettesíthetik az adott pillanat fő sajátosságainak jellemzését.

1. A népmozgalom nem békés úton, hanem polgárháborúban győzött, amely százszorosan fölerősítette a néptömegek dühét, és megnehezítette az együttesen fellépő erők differenciálását. Magától értetődik, hogy a kommunista és munkásaktíva elleni erőszak elsősorban a nyíltan fasiszta erők érdekében állt. Az állambiztonsági szolgálat munkatársai és magas rangú pártvezetők elleni vad megtorló akcióikat azonban óhatatlanul jogos bosszúként értékelték: a korábbi évek alatt a börtönökben ártatlanul elpusztult sok ezer ember és az októberi demonstrációk barbár leverése miatti bosszúként. Hogyan tudták volna ilyen körülmények között a felkelők azonnal megszervezni a megdöntött rezsim védelmét? Egyetlen korábbi forradalom – köztük az oroszországi októberi forradalom – sem zajlott kihágások nélkül, amelyeknek ártatlan emberek is áldozatul estek.

2. Helytelen az az értelmezés, hogy a kommunisták ellen fellépő összes erő a Nyugat támogatására támaszkodó, horthysták által vezetett, egységes ellenforradalmi különítményt képez. Ha valóban alaposan előkészített ellenforradalmi összeesküvésről lett volna szó, akkor léteznie kellett volna egy egységes, az összes jobboldali erő vagy túlnyomó része által irányított ellenforradalmi központnak is. A szovjet sajtó, bármennyire is szerette volna, nem tudott egy ilyen vagy legalább hasonló, a magyarországi ellenforradalmat vezető központot találni. A házi őrizetből frissen kiszabadított, öreg Mindszenthy legfeljebb csak zászlaja lehetett volna az ellenforradalomnak, de szervezője semmiképpen sem. De maga az a tény, hogy a szovjet sajtóban csupán két jobboldali miniszterelnök-jelöltet tudtak megnevezni, Mindszenthyt és Dudást, arra utal, hogy ha egyáltalán léteztek összeesküvők, nem volt megfelelő felkészültségük és szervezettségük.

Szerfölött beszédes tény, hogy a horthysták és egy­általán a jobboldali erők nem tudtak országos szervezetet létrehozni, miközben a többi politikai erő már az események hevében megszervezte központját, és nekilátott az országos szervezet kiépítésének: ez a körülmény ugyancsak nem utal a nyílt horthysta erők dominanciájára az október végi, november eleji magyar politikai mezőnyben. Fajsúlyuk pedig végképp nem állt arányban azzal az erőszaktömeggel, amelyre a kormányhatalom gyengülése idején sor került: a mészárlások gyakorta egész egyszerűen a bűnöző elemek közreműködésével történtek.

3. A szovjet sajtó messze eltúlozza magát az ellenforradalmi terrort. Elég csak néhány jellemző ellentmondásra utalni. A szovjet sajtóban nemegyszer megjelent adat szerint október 30-án a Köztársaság téri pártház épületében foglyul ejtett 130 ezer ember mindegyikét meglincselték. A Lityeraturnaja Gazeta december 22-i számában egy neves kommunista író cikket közöl, amelyből az olvasó megtudja, hogy a szerző már az ostrom kezdetén a városi bizottság épületében volt – és nem történt vele semmi: nem lincselték meg.

A legkeményebb budapesti harcok idején azonban a szovjet katonákat erősen dezinformálták: úgy állí­tották be, hogy a felkelés a budapesti szovjet katonai komendatúra elleni váratlan támadásból robbant ki. Azt híresztelték, hogy állítólag nagyszámú szovjet civil lakos is áldozatul esett – még neveket is soroltak. Az ellenőrzés során azonban kiderült, hogy a megnevezett személyek életben vannak, és decemberben–januárban visszatértek a Szovjetunióba. Ezekre a híresztelésekre aztán vissza sem tértek: soha senki hivatalosan nem tett olyan bejelentést, hogy a szovjet csapatok beavatkozásához az önvédelem vagy szovjet állampolgárok életének védelme szolgáltatott volna ürügyet.

Ami még fontosabb, s amit a szovjet sajtó ugyancsak elhallgat: a forradalmi szervezetek felléptek a pogromok kirobbantói és a gyilkosok ellen. Az önkéntes munkás- és forradalmi tanácsok képviselőinek kormány által összehívott értekezlete már november 2-án hatá­ro­zatot hozott, hogy el kell kobozni a fegyvereket az (újonnan létrehozott állambiztonsági erők parancsnoksága által kiadott) engedéllyel nem rendelkező személyektől. […] Ugyanebbe a sorba illesztendő az a kormányrendelet is, hogy a korábbi állambiztonsági szolgálat munkatársainak fel kell adniuk magukat a hatóságoknál – világos, hogy a kialakult helyzetben csak így lehetett garantálni a biztonságukat, s egyúttal előkészíteni a talajt a terror teljes felszámolásához. Ami a fosztogatásokat illeti, ezek nagyobb hullámban csak november 4. után kezdődtek.

A polgárháború tehát október 29. és november 4. kö­zött egyre inkább elcsendesedett, s a harc egyre inkább a politikai szférába tevődött át. Egyáltalán nem helytálló tehát, hogy a magyarországi események második szakasza kizárólag az egyre terjedő fasiszta megtorlás időszaka volt, amely amiatt robbant volna ki, hogy a nyílt szovjet katonai beavatkozást felfüggesztették. Ez a periódus az alulról jövő kezdeményezések kibontakozását hozta, ezek között voltak fasiszta jellegűek is, de a háttérben maradtak.

Veszélybe kerültek-e a szocializmus alapjai Ma­gyar­országon?

Igen, vitathatatlanul.

A kommunista párt dezorganizálódott, gyakorlatilag széthullott. A kisgazdapárt jellegét tekintve kispolgári: az antikommunista irányultságú felkelés eredményeképp erősödött meg a hatalma; a szocializmus „bás­tyá­jaként” elképzelhetetlen volt, jobbratolódása elképzelhető. A politikai térképen gyorsan megjelentek a nyíltan antiszocialista csoportok és szervezetek, megkezdődött a kommunisták – az összes, nem csak a rákosisták – kiszorítása a közhatalom különböző szín­terein.

Azt jelenti-e ez, hogy újabb szovjet intervenció nélkül Magyarországon összeomlott volna az összes fontos szocialista vívmány?

Egyáltalán nem jelenti azt. Az október végén színre lépő politikai pártok egyike sem kérdőjelezte meg a szocialista alapokat – legalábbis nem szánta rá magát, s ez rendkívül sokatmondó tény. A szocialista alapok megsemmisítésének kísérlete ugyanis óriási ellenállást váltott volna ki az októberben szocialista jelszavak alatt csatlakozó munkások többségéből. A restaurációellenes erők összefogása nemcsak lehetőség volt, hanem Nagy Imre és kormánya személyében ez az egység létezett is, igaz, egyelőre meglehetősen ingatag volt. Aligha valószínű, hogy egy ilyen kormánnyal, választás esetén, többség jutott volna a kapitalista restauráció nyílt támogatóinak. Végezetül pedig a munkásosztály, mint Magyarországon a legstabilabb társadalmi erő – bár ösztönösen –, de mégis szocialista módon cselekedett; és mélyen demokratikusan: a létrehozott munkástanácsok egységes, az egész országra kiterjedő rendszer felé mutattak. A kérdés tehát: hogy legyen-e vagy ne legyen szocializmus Magyarországon, nyílt politikai harcban kellett hogy eldőljön. […] Kockázatos vállalkozás volt. A szocialista erők győzelmét természetesen semmi sem garantálhatta.

A szovjet csapatok újabb, november 4-i nyílt beavatkozását [a szovjet sajtóban] két körülménnyel indokolták: a fehérterrorral és a „magyar ellenforradalom” nyugati támogatásával. Eközben teljesen figyelmen kívül hagyták, mekkora a szovjet kormány felelőssége a terror erősödéséhez és a magyarországi szovjetellenességhez vezető események alakulásában. Következésképp, minden a feje tetejére állt.

A fehérterrort a szovjet kormány természetesen nem helyeselhette, hiszen épp azon kádereit fenyegette, akikre Magyarországon támaszkodhatott. Másfelől viszont, a fehérterror úgy kellett az intervenciót fontolgató szovjet vezetőknek, mint egy falat kenyér: ez lehetett a legmegfelelőbb ürügy az újabb szovjet beavatkozáshoz.

Véletlenül egybeesett két óhaj: a burzsoá sajtónak jól jött, hogy felfújhatja a terror egyedi eseteit, hogy szemléletesen illusztrálhassa, „mennyire gyűlöli a nép a kommunizmust és a kommunistákat”, a sztálinista sajtónak pedig jól jött, hogy ugyanezen tények felnagyításával bebizonyíthatja, hogy a szovjet beavatkozás nélkül anarchia, fasizmus kezdődik. Ezért történt az, hogy a burzsoá lapokból vett néhány fotó, amelyeket máskor egyébként a Szovjetunióban rágalmazónak és hazugnak bélyegeznek, ezúttal egy pillanat alatt bejárta szinte az összes szovjet lapot. […]

A nyílt szovjet beavatkozásra, melynek tehát a fehérterror és a nyugati beavatkozás sokkal inkább ürügye, semmint az oka volt, épp akkor került sor, amikor egyrészt az országban épp megjelentek a normalizálódás jelei (november 2–3.), másrészt amikor a Nagy Imre-kormány kategorikusan követelte a szovjet csapatok kivonását, és bejelentette a Varsói Szerződésből való kiválás szándékát.

A beavatkozás tényleges oka az volt, hogy a szovjet kormány számára egyáltalán nem volt kívánatos a magyar események semminemű olyan irányú kibontakozása, amelynek révén az ország kikerült volna a Szovjetuniótól való függő helyzetből.

A kapitalizmus restaurációja esetén – s ennek le­hetőségét az előző két hét szovjet politikája miatt nem lehetett kizárni – az európai katonai-stratégiai helyzet a Szovjetunió érdekei ellenében változhatott volna meg. A szocializmus megszilárdulása esetén – márpedig a munkásosztály világosan kifejezett szándékának kö­szön­hetően leginkább épp ez volt várható – ez a szocializmus csak a sztálinizmus teljes tagadásaként valósulhatott volna meg. Következésképp, a szovjet politika még nagyobb vereséget szenvedett volna, hiszen (Jugo­szlávia után) másodszor is bebizonyosodott volna, hogy lehetséges a szocializmus a szovjet politikának való alárendelődés nélkül, a szovjet politikának való alárendelődés elleni felkelés után.

Ha az október 30-i nyilatkozat nem csupán védőpajzs volt, amely mögött a szovjet csapatok végrehajthatták az átcsoportosítást és az utánpótlás biztosítását, akkor a szovjet politika bizonyos fokú ingadozását – leverni a felkelést; tűzszünet; leverni a felkelést – a jelenlegi szovjet vezetői klikk heterogén összetételével lehetne magyarázni: vannak közöttük megveszekedett sztálinisták, mint Szuszlov, Poszpelov, Kaganovics, vannak realista, demokratikus gondolkodás felé hajló politikusok, mint Mikojan, és vannak ingatag hintapolitikusok, mint Hruscsov.

A magyar események harmadik, záró szakaszának november 4-én hajnalban kezdődő eseményeit a szovjet sajtó részletesebben taglalta, bár teljesen eltorzítva: „Ma reggel a népi demokratikus Magyarország elleni reak­ciós összeesküvés erői összeomlottak” – adta hírül patetikusan a moszkvai rádió november 4-én 14 órakor. […]

A magyarországi események objektív vizsgálata számos következtetésre ad lehetőséget:

1. A magyar események nem véletlenül robbantak ki – és nem imperialista összeesküvés következtében. A ma­gyar eseményekben a legfontosabb az, hogy a magyar néptömegek forradalmi felkelést indítottak a munkásosztály és a forradalmi értelmiség vezetésével a nem­zeti függetlenségért, a szocializmus számtalan torzulása ellen, az ellen a rendszer ellen, amelyet Magya­r­országon Rákosi, világméretekben pedig Sztálin testesített meg.

2. A Magyar Forradalom magyar tragédiába torkollott. A magyar 1905 lett belőle, mivel a rákosisták szétzüllesztették és felbomlasztották a munkásosztály pártját, hóhértetteikkel bemocskolták a szocializmus tiszta eszméit, cinkosaik segítségével gyűlöletet szítottak a magyar népben a szovjet nép ellen.

3. A Magyar Forradalomban a Szovjetunió rendkívül szégyenletes szerepet játszott. Ahogyan a balti flotta felvonultatásával a gdanski LEMP-plénum idején, a szovjet kormány ismét megmutatta, hogy továbbra is kész bevetni a szocialista tábor „egységét” biztosító sztálini fegyvereket. […]

A Magyar Forradalom és a magyar tragédia korunk legnagyobb eseménye. […] Nem lehet szabad egy nép, ha elnyom egy másikat. A magyar dolgozók a mi szabadságunkért is harcoltak.

A szovjet népnek meg kell tudni a teljes igazságot Magyarországról.

Szerkesztette és fordította Kiss Ilona

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges