Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Erről a dologról – a szókapcsolat mögött keresendő valamiről – annyi, de annyi szó esett az elmúlt években, hogy bajosnak tűnhetik valami meghallgatásra érdemeset mondani róla. Az alábbi elmélkedés mégis ezzel próbálkozik. Az olvasó dolga eldönteni, hogy sikerült-e.

Kezdjük a „nemzet”-tel. A Franciaországtól keletre fekvő Európa újabb kori történelmében a nemzet mint hivatkozás vagy mint program, tudjuk, ott és akkor jelentkezett, ahol egy történetileg összeforrott, önálló politikai létre igényt tartó népközösség külhatalmi elnyomással, szabad önrendelkezésébe vágó politikai korlátokkal, független önmegvalósítása előtt meredező ilyen vagy olyan akadályokkal találta magát szemben. A „nemzeti” eredeti, egyszerű és világos értelme tehát a függetlenség volt – vagy ha úgy tetszik, a „szuverenitás” –, szemben a közösséget kívülről-felülről igazgató külhatalomhoz való birodalmi, illetve dinasztikus lojalitással.

A „nemzetinek” a „hazafiassal” vagy a „népbaráttal” való összekapcsolása kézenfekvőnek tűnik. Egy adott erőhelyzetben azonban a „birodalmi” mellett is szólhatnak hazafias avagy népbarát megfontolások. Így például 1848-ban Széchenyi nyilvánvalóan „birodalmi” volt, ellentétben a nemzeti függetlenséget mindenek fölé helyező Kossuthtal. A magyar politikai tradíció uralkodó fővonalában a függetlenségi gondolat nagyobb becsületnek örvendett, mint a Habsburg-házhoz való lojalitás (holott, legalábbis a Pragmatica Sanctio óta a Habsburg-dinasztia egyértelműen legitim volt). Még a mai fülnek is jobban hangzik a „kuruc”, mint a „labanc”, noha a labanc is a maga módján a hazát vélte szolgálni, s a kuruc részéről is volt idegen (török) elkötelezettség. II. József birodalmi reformjai ellen a magyar rendek a „nemzet” nevében tiltakoztak, aligha kétséges azonban, hogy a két szemben álló fél közül az uralkodó (s nem a „nemzeti oldal”) volt a népbarát.

Új helyzet áll elő attól kezdve, hogy a nemzeti közösség – mindegy, milyen okból – megszabadul a külhatalomtól, s a szó minden értelmében „szuverénné”, azaz önálló döntésekre képessé válik. Ilyen állapotban is lehetnek – s többnyire vannak is – éles különbségek a politikai színtéren egymással vetélkedő pártok, programok és személyek között, de ha van értelme a szavaknak, a közösséget megosztó választóvonalak egyike sem kapcsolható össze a nemzethez való hűséggel. Tudniillik minden épelméjű kormányzó csoport, minden politikai irányzat, amely valamennyire is számot tart a szuverénné vált nép támogatására, így vagy úgy az összesség javát akarja, s amennyire képes rá – e tekintetben persze nagyok a különbségek! –, a „nemzet” érdekében munkálkodik. A dolgok menetének kívánatos irányát, vagyis a nemzet eszményi állapotát természetesen ki-ki másképp látja, s a választóvonalak jó része innen ered. Arra azonban nincsen egyértelmű mérce, hogy egy adott történelmi pillanatban a lehetséges utak közül melyik a célravezetőbb, a „helyesebb”. Erről végleges ítéletet legjobb esetben az utókor alakíthat ki (s még az sem mindig, hiszen a megítélési szempontok utólag is változhatnak). A történelem „ítélőszékének” döntésére várva mindegyik oldalnak joga van azt gondolni, hogy az ő álláspontja a „helyesebb”, a nemzet jövője szempontjából kedvezőbb. Demokratikus berendezkedés mellett azonban – s itt jutunk el a jelenhez – végül is a nép dolga az, hogy a különböző nemzetépítő programok közül válasszon. Amennyiben a választás számszerűen is kifejeződik, a szavazatok – a vox populi – megoszlása szerint mondhatjuk a továbbiakban, hogy az adott pillanatban kikből áll a nemzeti többség, s kikből a kisebbség.

A szavazópolgárok döntése természetesen változhat, s egy adott kisebbségből megint válhatik „nemzeti többség”, illetve megfordítva. Ez a folyamat a közakarat hullámzásainak a függvénye, és semmiképpen sem értelmezhető úgy, mint a nemzetiből nemzetietlenné vagy a nemzetietlenből nemzetivé való átlényegülés. Ha abból indulunk ki, hogy a politikai nemzetet alkotó népesség nem véletlenül összeverődött vagy külső kényszerből egymáshoz rendelt tömeg (ami sajnos, nem minden jelenkori államra nézve igaz), más szóval, ha történelmileg összekovácsolódott közösséggel van dolgunk, akkor axiómaként állítható, hogy a közösséghez tartozó valamennyi politikai csoport a maga módján „nemzeti”.

De ha ez így van, akkor mivel magyarázható, hogy az 1989 utáni Magyarországon – s még számtalan más közép-, illetve kelet-európai országban – mégsem így működik a „nemzeti gondolat”? Hogy van az, hogy itt újból és újból jelentkeznek politikai erők azon a címen, hogy ők a „nemzeti” irányt képviselik, mégpedig kizárólagosan vagy legalábbis másokat kizáró éllel? Mire vezethető vissza, hogy a „nemzeti”-nek ebben a kelet-európai retorikájában az ellenfelet (urbánust, szocialistát, liberálist) nemcsak kontárnak, csalónak, ködevőnek, eltájoltnak, bizalomra méltatlannak minősítik – ami politikailag mind-mind lehetséges kifogás még demokráciában is, sőt különösen ott –, hanem főleg és elsősorban „nemzetietlennek”? Erre a kérdésre már csak azért is érdemes visszatérni, mert hiszen több érintett országban, így például Magyarországon is, épp az utóbbi idők választásai során derült ki, hogy nép és nemzet egyáltalában nem a fenti retorika szabályai szerint áll össze, vagyis hogy „a nemzeti oldal” látószögéből nézve – mondjuk Magyarországon – az istenadta nép kétharmada javíthatatlanul „nemzetietlen”!

A nemzeti retorika képviselői nemigen zavartatják magukat ettől az ellentmondástól, ellenfeleik pedig úgy tesznek, mintha nép és nemzet új egyensúlyával a dolog végleg rendeződött volna. A dolog azonban olyannyira nem rendeződött, hogy még másfél százalékos támogatottságú pártvezérek is merészelnek „a nemzet” egyedül jogosult, egyedül hiteles védelmezőiként fellépni. S közhelynek számít, hogy a „háromosztatú” Magyarországon van egy szocialista, van egy liberális, s van végül egy „nemzeti” oldal. A „nemzeti”-t olykor a keresztény, olykor a konzervatív minősítés egészíti ki, de sem a szocialistához, sem a liberálishoz nem kapcsolódik spontán természetességgel a „nemzeti”. (A Fidesz 1993. tavaszi irányváltásával is az volt a baj, hogy hiányzott belőle a természetesség. Illetve, hogy a „nemzeti érzékenység” deklarálásából mindenki nyomban azt szűrte le, hogy Orbán Viktor pártja keresztény-konzervatív irányban menetel…)

A nemzetietlen nép paradoxonja mögött tehát van egy nyelvhasználati anomália, amely nemcsak a nemzeti-konzervatív tábor sajátja, hanem amelyben osztozik a másik két osztat – a liberális és a szocialista – nagyobb része is. A „nemzeti” címkétől való ódzkodás gyökerei valószínűleg a két világháború közötti Magyarországra nyúlnak vissza. Minthogy a fehér ellenforradalomból kinőtt tekintélyelvű rendszer keresztény-nemzetinek nevezte el magát, a demokrata érzelműek már csak jó ízlésből is azokra az értékekre helyezték a hangsúlyt, amelyek őket a Hatalomtól elválasztották: a haladásra, a népérdekre, a szabadságra (stb.). S jóllehet maguk is tudták, hogy ezeknek magyar talajon kell kisarjadniuk, a „nemzeti” jelzőt csak a legritkább esetben kapcsolták velük össze. A demokrata tábor elv- és értékközpontú volt, a politikában tehát az elvi tartalmat kereste, s a magyarság unos-untalan való hangoztatásáról – s ugyanígy a „magyar öncélúság” jelszaváról – úgy gondolta, hogy az csak ködfüggöny, amely mögött a hatalmat kezében tartó vezető réteg önös érdeke keresendő.

Más szóval az anomália tulajdonképpen abban áll, hogy a XX. századi magyar politikai hagyomány szerint a baloldal bizalmatlan, nemegyszer gúnyosan elutasító a „nemzeti” hangszerelésű beszédmóddal szemben. (Egy személyes emlék 1945-ből: az akkor még szociáldemokrata Marosán egy nyilvános vitaülésen az ugyanott felszólaló Révai József szavait „darutollas marxizmusnak” titulálta. Ebben úgyszólván minden benne van.) A magyar baloldal 1919-tól kezdve a nemzeti érzelmekre való apellálást szinte automatikusan átengedte a keresztény-konzervatív vagy éppen szélsőséges jobboldalnak, amelynek ettől fogva a magyarság mint olyan lett a közös azonosítási jele. Kivételt csak a német térhódítással szembeni, nem túl sikeres ellenállási mozgalmak képeztek – s persze 1956. Az „antifasiszta” hazafiasságot azonban megmérgezte a kommunista kétkulacsosság (vagyis hogy Révaiék darutolla és kuruckodása a moszkvai porta szolgálatában állott), 1956 nemzeti hagyományát pedig szétroncsolták a Kádár-rendszer évtizedei. Talán ezzel is magyarázható – de persze az 1944. évi nemzeti katasztrófa megemészthetetlenségével is! –, hogy kerek fél évszázad kiesett a nemzet emlékezetéből. Ebből viszont egyenesen következik a történelemnek az a furcsa fintora, hogy az 1989 utáni nemzeti újrakezdés során balról is, jobbról is, de még középről is a harmincas évek rossz reflexei éledtek fel. Pedig amúgy ez a korszak nemigen hasonlított az 1919 utáni világra!

Ebből a szomorú történetből a tanulságot elsősorban a balközépen álló „urbánusoknak” kell levonniuk. Aki demokrata, az természetesen maradjon továbbra is elv- és értékközpontú. De vegye tudomásul, hogy a nemzet is érték, sőt központi érték (mármint a politikában). A nemzeti léptékű politika aligha vezethető le másból, mint a nemzeti közösség védelmét, szabadságát, felvirágoztatását szolgáló megfontolásokból. Zsarnokjelölteknek és szolgáknak lehetnek más mércéi is, a republikánus politika értelme azonban a nemzet. Ebből következik, hogy a „baloldali térfélen” is – sőt ott még inkább, mint másutt – a nemzeti érzékenység ugyanolyan magától értetődő követelmény, mint a szabadságelvűség, a jogtisztelet vagy a polgárok egyenlő méltóságának elismerése.

Eközben persze arról sem szabad elfeledkezni, hogy az úgynevezett nemzeti kérdésnek van a mi térségünkben egy „maradéka”, amely nem bontható le gyakorlatias megfontolásokra. Ez a „maradék” abból ered, hogy az itt élő nemzetek egy részével – s a magyarság bizony ezek közé tartozik – a történelem mostohán bánt. S az tartja fönn e „maradékot”, hogy a szóban forgó nemzetek nem olyan államkeretek között élnek, amelyekben megvalósulhatna a történelmileg összetartozó népelemek belső-külső szuverenitása. Ebben az értelemben a nemzetalakulás folyamata itt, ebben a térségben, nem zárult le véglegesen: még hátravan azoknak a politikai képleteknek – megoldásoknak, megállapodásoknak – a kimunkálása, amelyek az összes érdekeltek számára megbékélést hozhatnak. Ez a megoldatlan nemzeti (s ugyanakkor nemzetek közötti) probléma szélesebb horderejű, mint a kisebbségek jogállásának ügye. S jóllehet az európai realitások nem ígérnek gyors megoldást, a probléma ettől még probléma marad.

Véleményem szerint a magyar demokratikus és polgári baloldalnak nemcsak vállalnia kell ezt a gondot, hanem azt is ki kell tudni mutatnia, hogy a lehetséges megoldások keresésében szívósabb, merészebb és leleményesebb, mint más politikai „oldalak”. A baloldalnak e tekintetben Jászi Oszkár nyomdokán kell haladnia – persze tudomásul véve, hogy a Jászi ajánlotta föderációs megoldások fölött eljárt az idő.

• Mentőakció