Pelle János

Nyomtatóbarát változat

A máramarosi zsidó hitközség iskolájában mintegy húsz gyerek tanulja a Biblia nyelvét. A padok kopottak, a szegénység a harmadik világot idézi. Egy fekete kucsmás, borostás öregember magyarázza a héber betűket.

A szomszédban működik a város utolsó, egykor szefárd zsinagógája, amit az itt élő mintegy 150 zsidó még a legnagyobb ünnepeken sem képes megtölteni. A nagy múltú városban, ahol a két világháború között még mintegy 12 ezren, 5 nagy zsinagógában és 12 kisebb imateremben dicsérték az Urat, ma haldoklik a hitközség. Ceausescu bukása után egész Romániában hasonló a helyzet: napjainkban mintegy 21 000 zsidót tartanak nyilván, s számuk évről évre fogy.

A kivándorlási üzlet

Pedig a Holocaust után még mintegy 450 000 zsidó maradt Romániában, s így a németek által megszállt, illetve ellenőrzött országok közül itt volt a legtöbb lehetőség a túlélésre. A kommunista hatalomátvétel után a zsidók számára két út nyílt. A liberális eszmék mellett elkötelezettek, akik egyszersmind a zsidóságukat is vállalták, kivándoroltak: az ötvenes évek elejéig 120 000, más források szerint 160 000 zsidó távozott, elsősorban Izraelbe.

1945 után sokan voltak, akik beléptek a kommunista pártba, s a magyar értelmiségiek jó részéhez hasonlóan a munkásmozgalomban keresték a garanciát a múlt megismétlődése ellen. Számukra figyelmeztető jel volt a zsidó származású Ana Pauker és az erdélyi magyar, Vasile Luca elmozdítása a párt éléről 1952 májusában, amikor az ortodox sztálinista, de 100%-ig román Georghiu Dej, s vele együtt a „nemzeti kommunisták” kezébe került a hatalom.

Az 1956. februári népszámlálás szerint Romániában még 146 264 zsidó volt, akik közül 34 000 a jiddist jelölte meg az anyanyelvéül. Tekintettel azonban a negyvenes évek végétől kibontakozó, Sztálin által sugallt anticionista kampányra, sokan nem vallották magukat zsidónak, így a zsidóság akkori létszáma mintegy 200-300 000-re tehető. Az újabb kivándorlási hullám 1958 szeptemberében kezdődött, s a hatvanas évek közepéig mintegy 55 ezren távoztak az országból.

Amikor Ceausescu, Georghiu Dej kedvence 1965 márciusában a kommunista párt vezetője lett, gondosan megtisztította a kommunista párt vezetését a még meglévő zsidó (és magyar) származású vezetőktől. Ugyanakkor a jövendő Conducator jó kapcsolatot épített ki a bukaresti zsidóság s az egész romániai zsidó szövetség vezetőjével, Mosche Rosennel. A főrabbi 1957 óta volt képviselő a bukaresti parlamentben, és szerepet játszott abban, hogy Romániáról kedvező kép alakuljon ki a nyugati közvéleményben. Amit csak megerősített, hogy Románia 1967 júniusa, az arab–izraeli háború után nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatait Izraellel.

A zsidók kivándorlása az 1970-es és 1980-as években tovább folytatódott. Az egyre katasztrofálisabb életkörülmények és a fokozódó elnyomás természetesen a zsidókat is érintette, s mindezt nem ellensúlyozhatták az Egyesült Államokból, Izraelből érkezett, s szigorú ellenőrzés mellett szétosztott segélycsomagok. Csakhogy a kivándorlás egyre nehezebbé vált. A diktátor, aki gyűlölte a zsidókat, gondoskodott arról, hogy ne legyen kedvük az országban maradni. De az emigrálási engedélyekért komoly összegeket követelt, s az izraeli kormány – ugyanúgy, ahogy a nyugatnémet – fizetett jövendő állampolgáraiért. A mostanában nyilvánosságra került adatok szerint a Conducator az elmúlt húsz évben mintegy 60 millió dollárt szedett be a kiengedett zsidók után, „váltságdíjként”.

Csendélet Rosen képével

József az utolsó máramarosi zsidó emigránsok egyike. Fogtechnikus, harmincnyolc éves. Két kislányával együtt várja az engedélyt az ország elhagyására. Felesége Magyarországon várja; még novemberben szöktette át egy határőrtiszt, 50 000 lejért.

„Itt már csak az öregek maradnak, akiknek nincs erejük a változtatáshoz. Nem, nem voltak problémáim az itteni emberekkel. Észak-Erdélyben nem volt antiszemitizmus az utóbbi évtizedekben, bár egyes kommunista újságokban megjelent néhány undorító cikk. De ezzel már sem a magyarokat, sem a románokat nem lehetett becsapni.”

József magyarul beszél. Ezen a vidéken a zsidók mindig kötődtek a magyar kultúrához és nyelvhez, s az 1940-es népszámlálás során több százezer zsidó vallotta magát magyarnak; legnagyobb részüket azután a németek a magyar csendőrség segítségével deportálták és pusztították el 1944-ben.

„Azt hiszem – mondja József –, hogy a diktátor bukása csak újabb bajok forrása lesz, s csak hosszú távon lehet remélni, hogy ebben az országban sikerül jólétet és demokráciát teremteni.”

Elkísér a csodálatos máramarosi zsidó temetőbe; mint Kelet-Európában mindenütt, itt is a temető gazdagságából lehet következtetni arra, milyen kiterjedt és erős volt a zsidó hitközség, alig fél évszázada. Ezután meglátogatjuk a Nobel-békedíjas politikus és író, Elie Wiesel szülőházát. Ma a hajdani boltot és a raktárt is lakássá alakították, az egyikben egy román család, a másikban egy magyar asszony él. Nehéz elképzelni, hogyan nézhetett ki belülről egy zsidó kereskedő háza Máramarosszigeten, a deportálás előtt, s hol állhatott az a pult, mely mögött egy asszony – ha épp nem jött vevő – német és francia regényeket és magyar verseket olvasott. A hajdani gettó közepén vagyunk, a Kígyó utcában. Amerre a szem ellát, zsidók építettek minden házat, melyek most gazda nélkül omladoznak.

Rosen főrabbi, a tekintélyes tudós életcélja volt, hogy nyitva tartsa a zsidók számára a kivándorlás útját.

A forradalom győzelme és a Ceausescu házaspár kivégzése után sokan bírálják a vallási vezetőt, akinek képe törött üveg alatt díszíti a máramarosszigeti hitközség s az országban található többi intézmény falát…

Szatmári közjáték

Szatmár (Satu Mare) mintegy 130 000 lakosú megyeszékhely a Szamos partján, alig egy macskaugrásra a magyar határtól. A helyi román és magyar lapban a diktátor bukása után alig két héttel figyelemre méltó közlemény jelent meg. Idézet a Szatmári Friss Újságból, mely alcímében hirdeti, hogy Demokratikus Napilap.

„Nyilatkozat

A szatmári zsidó hitközség egy csoportja az alábbi nyilatkozat közlésére kérte fel szerkesztőségünket.

1989 szeptemberében a zsidó hitközség bukaresti központja Grünfeld Ferencet nevezte ki a helybeli zsidó hitközség elnökévé. Valószínűleg nem ismerte ennek az embernek a múltját, aki az 1950–60-as években a katonaságnál szolgált, ahonnan a szatmárnémeti pártbizottsághoz került másodtitkárként, ahol több évig működött mint propagandafőnök. Innen Nagykárolyba helyezték, a városi pártbizottság első titkárának, ahol több évig működött. Tudomásunk szerint ezekben az években kifejezetten vallásellenes propagandatevékenységet folytatott, nem egy esetben túllépve hatáskörét. Ilyen értelemben főleg a zsidó vallásúakat üldözte. Egy nevetséges esetről is van tudomásunk, amikor Szatmárnémetiben betiltotta Beethoven IX. szimfóniájának előadását, mert a szövegben párszor előfordul Isten neve, és csak akkor engedte műsorra tűzni, amikor e nevet kihagyták a szövegből (az Örömóda-tételből).

Több dolgozót zaklatott, mert ünnepnapokon templomba akart menni. Ez az ember, aki Rafael fedőnéven működött együtt a Securitatéval, közülünk többeket még a diktatúra utolsó napjaiban is meghurcoltatott. És ami hihetetlen: ez az ember, aki világéletében istentagadó volt, manapság (még most is!) egy vallási felekezet élén áll.”

Grünfeld Ferenc a főtérhez közel, egy mellékutcában lakik, egy kétszobás, földszintes lakásban. Eredeti szakmája szerint cukrászmester. A 66 éves, ősz hajú férfi óvatosan kinéz a bejárati ajtó nyílásán, majd amikor látja, hogy csak egyetlen látogatója van, beenged. Arca sápadt. Ez a férfi retteg. Nem is csoda! A mai Romániában egy újságcikk, melyben valakit a Securitate ügynökének neveznek, halálos veszélyt jelent.

„Uram, én erkölcsileg meg vagyok semmisülve” – kezdi Grünfeld Ferenc, s a felesége, a kezét tördelve, máris közbevág:

„Igen! Nézzen csak rá! Hogy néz ki ez az ember?”

Körülnézek a lakásban. Csak az egyik szobát fűtik, a bútorok ócskák, a dísztárgyak a hatvanas éveket idézik. Ha ez az ember valóban a gyűlölt Securitate ügynöke volt, a szervezet nem fizette meg túl jól az ügynökeit.

„Az igaz, amit a politikai pályafutásomról írtak a cikkben. De hogy mikor voltam a kommunista párt propagandistája, arról egy szót sem szóltak. Én, kérem, amikor hazajöttem a munkaszolgálatból, először cukrászként dolgoztam. Beléptem a kommunista pártba, s elhagytam a szakmámat: brosúrákat és újságokat terjesztettem. Aztán pártiskolára küldtek, onnan kerültem a hadseregbe. 1949-től öt és fél évig a Politikai Főcsoportfőnökségen dolgoztam, előbb hadnagyként, aztán századosként, végül őrnagyként. De onnan 1953-ban elküldték az izraeli rokonaim miatt. Ekkor megbetegedtem, és Nagykárolyba kerültem instruktornak. Az ötvenes évek végén már itt, Szatmáron voltam propagandafőnök, akkor történt az az eset a zenekarral. De arra már senki sem emlékszik, hogy utasítást teljesítettem, s amikor tőlem függött a műsor, még azt is megengedtem, hogy a magyar himnuszt eljátsszák, ami nagy dolog volt akkoriban, megüthettem volna érte a bokámat! 1962-ig dolgoztam itt, Szatmáron, de akkor újra tüdővérzést kaptam, s mint beteg embert, 1962 szeptemberében nyugdíjba küldtek. Azóta, vagyis harminckilenc éves korom óta távol tartom magam a politikától. A nyugdíjamból meg a feleségem nyugdíjából élünk, láthatja, hogyan. Ő egy gyárban dolgozott tizenhat évig, de most már ő is nyugdíjas.

A városban a zsidó hitközség 167 tagból áll. Előzőleg Szőke Ferenc volt a hitközség elnöke, de ő ellopta az Izraelből küldött segélycsomagokat, és csalt az adóval is. Engem egy Fábián Sándor nevű zsidó kért meg rá, hogy írjam meg románul Szőke disznóságait, mert ő csak magyarul tudott fogalmazni. A levelet elküldte Bukarestbe, Rosen főrabbinak, aki kirúgta Szőkét, s ideküldte Blumenfeld Teodor főtitkárt, aki megkért, hogy legyek én az elnök. Bár ne hallgattam volna rá!”

„Amikor elfoglaltam a hivatalomat, rájöttem, mennyi lopás és sikkasztás történt itt az elmúlt években! Néhányan sok tízezer lejt kerestek azzal, hogy eladták az üres templomokat, és a temetők tartalék földjét bérbe adták.”

„A többi vezetőségi tag azért gyűlöl engem, mert nem hagytam magam megvesztegetni. Ami pedig a Securitatét illeti: amikor elnök lettem, odajött hozzám egy tiszt, és azt mondta: tudomásukra jutott, hogy a környékre látogató amerikai és izraeli autók ellen robbantásos merényleteket követtek el. Megkért, jelentsem, ha egy külföldi zsidó meg akar látogatni egy régi temetőt vagy zsinagógát, hogy megvédhessék.”

Grünfeld Ferenc megmutatja a magyar és román nyelvű leveleket, melyekben halállal fenyegetik, majd egy 1989 novemberében írt levélnek a másolatát. Ebben Rosen főrabbinak bejelenti, hogy lemond a tisztségről, melyért havonta 1200 lejt kap: hát érdemes ezért a pénzért elvállalni ilyen állást?

Grünfeld-Rafael azt is elmondja, hogy azért esett rá a bukaresti vezetők választása, mert ő is, a felesége is zsidó származású. Úgy látszik, Szatmáron, ahol a második világháború előtt húszezer tagja volt a hitközségnek, már az is elég, hogy valaki elnök legyen, ha nem köt „vegyes” házasságot. Hogy közben magát nyíltan ateistának vallja? Sag’ schon!

Bilanici Gheorghe ezredes, a Szatmár megyei nemzeti megmentési front parancsnoka is megerősíti, hogy Grünfeld valószínűleg együttműködött Ceausescu biztonsági rendőrségével. „Igaz – teszi hozzá – erre bizonyíték nincs, különben is, a városban a Securitate nem működött olyan véresen, mint Temesváron, itt vértelenül győzött a forradalom.”

Salamon Laura ügyvédnő, a szatmári hitközség tanácsosának véleményét is megkérdezem.

„Nézze – kezdi – ez a Grünfeld inkább ostoba volt, mint gonosz. Elhitte, hogy a Conducator uralma örökké tart. Képes volt a nyilvánosság előtt dicsekedni Ionel Ionescu, a helyi Secu-fönök barátságával, s az ő segítségével akarta tisztázni a hitközség zavaros pénzügyeit. A legjobban azért haragszom rá, mert levetette a hitközségben a magyar feliratokat, s románokkal helyettesítette. Ami pedig a JOINT csomagjait illeti, amit annyian irigyeltek tőlünk, én is kaptam egyet. Ez volt a féléves munkám honoráriuma. Tudja, mi volt benne? Elárulom: 1 kg cukor, 1 l olaj, 1 kg liszt, 30 tojás, 1 üveg méz és 6 konzerv.”

A háromnemzetiségű kisebbség

Az a kevés zsidó, aki a Conducator uralmának végére Romániában maradt, nem él békében. De melyik nemzetiség vagy felekezet mondhatja el ezt magáról az „aranykor” végén?

Befejezésül, s megemlékezésül a Revista Cultului Mozaic című, kéthetenként megjelenő zsidó újság január 1-jei számából idézünk egy rövid közleményt:

„Románia szabadságáért elesett zsidó mártírok!

Most tudtuk meg a következő zsidó áldozatok nevét, akik Bukarestben estek el, Ceausescu diktatúrájának megdöntésekor:

Robert Bacalu
Toma Géza
Janetta Schweifeld



Áldott legyen az emlékük!”

Az egyik hősnek román, a másiknak magyar, a harmadiknak német volt a neve. Együtt gyászoljuk mindannyiukat.

• Kisebbségben