Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A rugalmasság különösen a szakszervezeti oldalon meglepő. Kérdés, hogy meddig tart. Egyelőre ugyanis a legnagyobb konföderáció, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) véleménye számított: olyan „alternatív” javaslatcsomagot vonultatott föl a kormány stabilizációs terveivel szemben, amelyet a másik öt szövetségnek sem magáévá tenni, sem visszautasítani nem volt ideje. Az emiatt adódó presztízs- és kompetenciaproblémát olyképp oldották meg, hogy míg de jure az oldal soros elnöke, dr. Vígh László (az értelmiségi tömörülés képviseletében) volt a „szóvivő”, addig de facto Nagy Sándor MSZOSZ-elnök vitte a szakszervezeti szót. Többek szerint az MSZOSZ nem lehetett volna ilyen naprakész, ha vezetőit nem avatták volna be idejekorán a március 12-e után is bizalmasan kezelt kormányzati tervekbe.

„A magyar gazdaság kétségkívül súlyos helyzetben van” – kezd bele csomagjába az MSZOSZ; nem vitázik a kormánnyal amiatt, hogy az a gyorsuló ütemű fizetési és államháztartási mérlegromlás megállítását tűzi ki célul. Csakhogy – írja – „a belső és külső egyensúlyhiány messzemenően nem azonos természetű, tartalmú probléma”: a költségvetés deficitje ma a horriblis kamatterhekkel magyarázható, nem pedig azzal, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk. Következésképpen nem a belföldi kereslet drasztikus csökkentését kellene előtérbe állítani; az MSZOSZ „a kényszerű restrikciós politika mellett hangsúlyosan fontos szerepet szán az élénkülésnek”: a foglalkoztatás növelésének, az exportösztönzésnek, valamiféle „iparpolitikai koncepció” megfogalmazásának, az infrastruktúra-fejlesztésnek. Bírálatának e vonulata kimondatlanul is arrafelé húzódik, ahol a Kopint-Datorg közgazdászaié (pl. Köves Andrásé a Népszabadság április 1-jei számában); az MSZOSZ is égetőbbnek tartja a romló külgazdasági mérleg problémáját, mint az állami túlköltekezést. S ha már a költségvetés kecskéjéről van szó – folytatja az MSZOSZ –, lakjék az jól a kamatterhek lefaragásával és a feketegazdaság legalizálása által; emellett maradjon meg az „arányos közteherviselés” káposztája is, vagyis „a terhek elosztása valamennyi társadalmi réteg számára még elviselhető legyen”.

Az MSZOSZ különösen az „arányos közteherviselés” meg a feketegazdaság elleni harc frontján mutatkozik rugalmasnak. Vélhetően az e tárgykörökbe vágó gyakorlati tanácsaira gondolt a pénzügyminiszter is, amikor az ÉT-n megjegyezte: az MSZOSZ nem is „alternatív”, hanem „kiegészítő” javaslatokkal rukkolt ki. („Alternatív, alternatív!” – tiltakozott erre Nagy Sándor.) Az adóügyekben a legnagyobb szakszervezet a burzsujok vállán is terheket akar látni: visszaállítaná a tavalyi 10%-os kamatadót (ez számítása szerint még ez évben 14-14,5 milliárdot hozna a konyhára), továbbá az osztalékadót (ami még az idén 1 milliárd Ft többletbevételt hoz); mi több, az adott céggel munka- vagy szerződéses viszonyban álló osztalékosok fizessenek társadalombiztosítási járulékot a profit után (1 milliárd). A duplájára kell emelni a játékadót (3,5 milliárd). Vissza kell állítani a veszteséget kimutató vállalatokra tavaly kivetett, de aztán „teljes mértékben indokolatlanul” eltörölt minimáladót (5 milliárd). Törvényben kell megtiltani, hogy azok a vállalkozások, amelyeknek 60 napnál régebbi köztartozásuk van, alapítványba menekítsék a pénzüket.

A fekete gazdaság elleni harcot a legnagyobb tömörülés nem a rendszeres vagyonadó kivetése formájában képzeli el (mint a pénzügyminiszter), viszont nagyon is tolerálna egy olyan vagyonellenőrzési szisztémát, amely kifejezetten a magukat hirtelen megszedő honfitársainkat tartaná kordában. Javasolja ekképp az általános vagyonbevallás bevezetését; elképzelése szerint e bevallástól kezdve az adóalanyra háruljon annak bizonyítása, hogy az így föltárt vagyon legális jövedelemből származik-e; oldani kellene a személyes adatvédelem alkotmányos előírásait, hogy ekképp az adóhatóság együttesen tarthassa nyilván a különféle utakon-módokon keletkező jövedelmeket.  A piszkos múlt legalizálására az MSZOSZ ajánlja az egyszeri alkalommal teljesíthető önkéntes vagyonilleték intézményét: aki hajlandó ezt megfizetni, annál az adóhatóság nem firtatja többé, miből tollasodott meg, miből van luxusvillája, Mercedese. Fölmelegítve emellett egy korábbi (inkább a szürke-, mint a feketegazdaság megnyirbálását célzó) javaslatát, szorgalmazza az MSZOSZ a többelemes minimálbér bevezetését. Legyen pl. egy alap-, egy szakmunkás- és egy diplomás minimálbér, s a tb-járulékot még akkor is e tételek után fizessék, ha a bérkimutatásokon kisebb keresetek szerepelnek.

Ismételjük, ezek az MSZOSZ-csomag legerőteljesebb elemei. Emellett alternatív szellemi erőfeszítések történtek monetáris, azaz kamatteher-csökkentési ügyekben is. Helyesen sürgeti a legnagyobb konföderáció a régóta beharangozott kincstári reformot – ne csak a népet nyúzzák, produkáljon végre a pénzügy is. Rámutat az MSZOSZ arra az ellentmondásra is, hogy mialatt szűkítő politika dúl a bankok pénzellátása terén, azonközben tömik pénzzel a bankokat a bankkonszolidációs kötvények után fizettetett kamatok formájában; e kamatokat a kincstár állja, tehát ennyiben az adófizetők finanszírozzák a gazdaságot a pénzpiac helyett. Más alternatív javaslatokat azonban gyanakvással kell fogadnunk: az a gondolat például, hogy mintegy önkéntes elhatározásból csökkentsék az állampapírok kamatait és a jegybanki alapkamatot, egyszer már megbukott az MDF-vezette kormány idejében. Akkor így próbáltak élénkíteni, s egyben csökkenteni a költségvetési terheket, s az eredmény, mint ismert, a kereslet elszabadulása és a fizetési mérleg drámai romlása volt.

Az „arányos közteherviselés” jegyében kíván az MSZOSZ enyhítést az elesettebb és a középrétegek nyúzásában. Néhány javaslat, mutatóban. Foglalkoztatási téren a legnagyobb szakszervezet nehezményezi, hogy a kormány minden átmenet nélkül az előnyugdíj megszüntetésére készül: ezáltal drasztikusan csökken az érintettek nyugdíjjogosultság előtt megszerezhető jövedelme, következésképp csökken a nyugdíja is. Sürgeti a munkaügyi ellenőrzésről szóló törvényt, hogy minél élőbb bírság fenyegesse a munka törvénykönyvét megszegő munkaadókat. A szociálpolitikában az MSZOSZ sem veti el mereven a rászorultsági elv bevezetését: a családi pótléknál elfogadja, de magasabb családi jövedelmet indítványoz a jogosultság megállapításakor, mint a kormány, és ezen belül is még magasabbat a három- és többgyerekes családoknál, valamint a gyereküket egyedül nevelő szülőknél. A jogosultság megállapításában a szakszervezet – jellemző módon – egy kis különbségtételt is alkalmazna: míg a közintézmények és a legalább 50 fős vállalatok dolgozóinál elég a jövedelemnyilatkozat, addig a kis kócerájok alkalmazottainak jövedelemigazolást kell produkálniuk. A gyermekgondozási juttatás terén viszont az MSZOSZ visszautasítja a rászorultsági elvet, szerinte ezt a gyedből és gyesből összegyúrt új juttatást nem 2, hanem továbbra is 3 évig kellene adni. Ennek fejében fölajánlja a legnagyobb konföderáció, hogy mégse hosszabbítsák meg a terhességi-gyermekágyi segély folyósításának időtartamát, mint ahogy a kormány tervezi.

„Arányos közteherviselés”: megvalósítható-e ez a mostani válság körülményei között? Alighanem ez a legsúlyosabb vitapont. A legnagyobb tömörülés a fogalmat kivehetően progresszív elvként érti: minél gazdagabb az illető, annál több terhet viseljen és megfordítva. De vajon betömhetők-e a lyukak igazságosan? Menthető-e a „középosztály” – a becsületes alkalmazottak serege – a drasztikus érvágás élményétől? Megúszható-e, hogy a felső tízezer, amelynek jövedelmei áttekinthetetlenek a mezei polgár számára, a tetejébe még állami kedvezésekben – pl. megtakarítási adókedvezményekben – is részesüljön? E fontos kérdések fölött elsiklott az ÉT egyébiránt nagy általánosságokban folyó vitája. Bokros Lajos pénzügyminiszter inkább gazdaságpolitikájának élénkítő vonásait emelte ki, az MSZOSZ-es bírálat ellen védekezve. A kamatleszorító és egyben inflációfékező politika, amelyet a stabilizáló csomag megcéloz, szerinte igenis azt eredményezi majd, hogy a vállalkozók hitelekhez jutnak, és nem szorítja ki őket az adósságterhekkel küszködő költségvetés.

A konkrétumokról az ÉT bizottságaiban vitáznak majd: ha dűlőre jutnak, a bizottságok módosító javaslatokat termelnek a stabilizációs csomagot tartalmazó, e hét elején benyújtott törvénytervezethez. Látszólag hasonlít tehát a metódus a kudarcot vallott tgm-éhez (társadalmi-gazdasági megállapodás), hiszen a plenáris meg nem egyezés akkor is serkentette a bizottsági műhelymunkát. Csakhogy azóta változott a tét: a kormánynak most nincs szüksége a „szociális partnerek” demonstratív lojalitására. Most módosító indítványokról lehet szavazni a parlamentben, a végén az MSZOSZ-es képviselők legfeljebb a nem gombot nyomják meg, hogy ne essék folt szakszervezeti tisztességükön. Ez jóval kisebb veszteség, mint egy sztrájkhullám. Elvégre a kormány így is elég igen szavazatot tudhat maga mögött.

• Belföld