Jancsó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Fekete lyuk. Igen, a fekete lyuk. A fizikusok tudják, be is bizonyítják: van néhány a mi saját világegyetemünkben. Hát még az én saját különbejáratomban!

’65. A teljes sötétség.

Volt? Van.

Nézem ezt a négy-öt oldalt. Révész Sándor küldte. Nézem, nem hiszek a szememnek (jó, lapos hasonlat, mi?). Ezek mind akkor történtek? Abban az évben? Johnson meg Vietnam. Az amcsi repülők ezredik bevetése. És tiltakozás a háború ellen az egész világon? És a szarok első titkárrá teszik Csaut? És a kedves, jó Csermanek bácsi (ekkor még szocialista hazánk, azaz akkor még szocializmust építő hazánk proletár erőtől duzzadó, de megfontolt öreg szakit mutató Kádár elvtársa) átadja a kormányrudat vagy kereket vagy mi a faszt Kállai Gyulának, alias Gyufának.

Apropó Kállai.

A lángoló, ifjú parasztvezér, Kovács Imre (’45 után így kezdte tömeggyűléseit: „Parasztok! Magyarok!” Szép, zengő hangja volt). Kettőt utált nagyon. Darvast meg a Gyufát. Seggnyalók – mondta volt. Negyvenkettő, negyvenhárom lehetett?

Hívom Gyulát. Hernádit. Nincs torgyánozás, ő se küld engem a picsába a Szadesszal együtt, ahogy szokta.

Márton Pistivel megyek. Blokkház. Őrző-védő rácsok. Lassan jön elénk, kicsit bizonytalan. Bottal jár. Azt mondja Pisti: te, Gyula, te pizsamában is őrgróf vagy. Gyerekkorában így hívta őt a sok hülye a piaristáknál. Kamásnit hordott, karót nyelt. Rendes áldzsentri. Most is peckes. Kicsit bizonytalan. Kettős látása csak lassan múlik. Magas vérnyomás, gyógyszerek. De peckes.

Én meg román őseim esett vállát, hajlott derekát örököltem. Pedig román létükre, azok valódi magyar dzsentrik voltak. Nem jobbágyok.

Ja, bizony, azok a rohadt gének.

Na és a memória? Gyula is, kezében Révész Sanyi papírjaival néz, mint a moziban (megint egy kurva jó hasonlat!). „Hogy mik voltak!”

Persze, ezeréves tanulmányainkból tudjuk, hogy az emlékezet diminuitur.

Dupla fekete lyuk.

Így hát, tisztelt olvasó, itt már abba is lehet hagyni! A ci-devant korszak jelentős évének e mélyenszántó, ezer forrásra támaszkodó és a többi, és a többi analízise elmarad. A felkért személy alkalmatlan rá.

Sőt, bevallom, hogy a kor „mértékadó politikusait” (Biszku, Lázár, Münnich meg a szakszervezetis – hogy is hívták? – mértékadó politikusok? Röhögnöm kell… ámbár én Schamschulára sem emlékszem már) még a budi szemszögéből se tudnám bemutatni – nem is találkoztam velük. Talán Aczél. Csak-csak. Lehet, hogy szót ejtek róla. Igaz, őt meg pont Révész Sanyi írta el előlünk.

Ahogy mondtam, itt abba is hagyhatnám. Hiszen semmi mást nem tudok, csak ami velem történt.

Ennyi volt a bevezető. Túl hosszú!

Na, kezdjem már el!

Először is… kikérem magamnak, hogy a Beszélő előző száma elszívta előlem a kezdő levegőt! (Jobbnál-jobb hasonlatok!)

Bori Erzsébet agyba-főbe dicséri az Így jöttemet (később születtek szíves figyelmébe: ez egy filmcím)… ó, semmi, semmi… nincs ellene semmi kifogásom… sőt és pont ellenkezőleg… jólesik a simogatás még egy megkérgesedett vénembernek is, és tisztelettel küldi kézcsókjait Bori Erzsébetnek… csakhogy és az ám, az Így jöttem című filmről a ’965-ös évről szóló akármiben kell írni, mert akkor mutatták be.

Igaz, a kartoték-töltögetők és a filmbuzik száz év után se tudtak megegyezni egymással, mikorra kell datálni egy filmet: amikor csinálták, vagy amikor megjelent a moziban.

Na, az Így jöttem ’65 januárjában (vagy februárban?) kapott vásznat. És most jó harminc évvel utána büszkén jelenthetem: hihetetlen nehézségekkel (persze politikaiakkal, az átkos rendszer miatt) kellett megküzdenünk. És a többi és a többi.

Ismétlem, büszkén állíthatom, hogy akkor a szellemi ellenállás egyik terméke volt. Jelentős. Mindazok, akik „benne voltak” így (bocs’ azoktól, akik kimaradnak e sokat érő felsorolásból): Hernádi, Somló, Karall Luca, Kézdi-Kovács, Elek Jutka (asszisztens volt), Kende (nem is volt benne), néhai Győrffi Jóska (ő volt a gyártásvezető) és persze Mészáros Márta, kollégám és akkor még feleségem, mi mind tudtuk, hogy a Gonosz Birodalma (tetszenek még emlékezni Ronald Reagan úrnak, a sikeres színésznek finom retorikájára?) halálra van ítélve. Csak addig ki kell húzni. Ezért, többen közülünk vöröskatona papával/nagypapával rendelkeztek… őket később, azaz ma, a Jó Birodalmában sokan sikeresen más alakulatokhoz vezényeltek… az ’56-os pesti srácok, a Corvin köziek, Szabó bácsi távoli csodálói csapatába satöbbi… vagy ha oda nem is, a politikailag üldözöttek közé. Később a papa múzeumi főigazgató lett.

…politikai tisztánlátásunkat semmi se homályosította el. Hiszen csak pár üveg vörösbort ittunk a bemutató után. A filmklubban. Szóval, nem sokat, mert volt ugyan hitelünk, de limitált. Az APV Rt. történetéből és más optimista anekdotákból már tudjuk, hogy hitelhez név kell, támogatás és részesedés-felajánlás (a cosidatto mancia, azaz borravaló) szükségeltetik. Ez akkoriban hiányzott (most sincs).

Azt a filmklubi estét jórészt Gyöngyössy Imre készpénz- kölcsönéből és patinás nevéből finanszíroztuk… Sőt, hétköznapi kenyerünket (körözött + két szelet parizer) is nagyon sokszor neki köszönhettük… Mert kettőnk fizetése – szóval a Mártáé meg az enyém – a gyermekek ellátására fordíttatott. (Boldog kor! A filmrendezők állami hivatalnokok voltak, fizetéssel, betegbiztosítással, nyugdíjjogosultsággal. A Horthy-korban az altisztek és a vasutasok.)

Hajnal felé Makk Karcsi vitt haza. Márta meg én csillogó szemmel néztük. Micsoda megtiszteltetés! A Nagy Mester! És plusz: dicsér, dicsérget! Megállunk az EMKE-ház előtt (újonnan születetteknek két információ: a) Rákóczi–Körút-sarok; b) Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület. Hogy mi a fasznak viselte a kávéház ezt a nevet… homály). Ott laktunk a harmadikon. A Mester kifejezte óhaját, meglátogatna.

Kínos.

Hozzánk az alábbi módon jutsz be. Gyalog, lihegve. Régi ház, magas emeletek. Lift nuku (ősi magyar terminus). A három szoba, cselédszobás lakás az elegáns, oszlopos folyosó (Belváros, centrális fekvés, nyista gang) végében. Kovácsoltvas, üveges ajtó. Végtelenbe vesző belső folyosó. Jobbra a WC-ajtó, balra a konyháé. Be a balon. A konyha balvégében a fürdőszoba. A zárban nincs kulcs, tilos tartani. Ha valaki fürdik (hat albérlő), behúzza a kád függönyét. Átmégy a fürdőszobán, benyitsz Kovács nénihez. Főbérlő. Már azóta, abból Brave Old Word-ból, amikor a Körút helyén még Duna-kanális volt. Kovács néni alszik. Mindig, de ilyenkor különösen. Ágya balra a falnál. Az ágy lábánál a mi szobánk ajtaja. Halkan kell nyitni. Óvatosan, halkan kell nyitni. Albérlő-attitűd. A tisztelet jele. Mert persze az ajtó nem csikorog, sűrűn olajozzuk.

Szobánk mutatós. Alakja háromszög. A tervezők sokat gondolkodhattak rajta. Megoldása után hosszan szorongathatták egymás kezét: sikerült. Berendezés: négy gyerekmatrac a földön, kötéllel körbehurkolva. Így nem csúszik szét. A sarokban madzagon lepedő, mögötte néhány szög a falban (Kovács néni nem tud róla, úriasszony, nem leskelődik), rajta a ruhakészlet. Minimális. Egy része mindig zaciban.

Makk Károly, a Mester, egyenes derékkal, maga alá húzott lábbal a matracon. Festenivaló. Mi a lábainál. Még jobb pikturális lehetőség. Isszuk szavait (most utoljára hívom fel szíves figyelmüket pompás hasonlataimra… most bedobom a gyeplőt, röpülj, hajóm!). Nem hiába. Alapvető. Íme.

A sikernek nem beugrani! A siker nem siker. Nem biztos. Szép hazánk objektív mércéi Vazul, Kötöny és Tonuzoba óta nem léteznek. Kritika: lófasz. Vagy lila köd, vagy szart se ér. Sunyít vagy parancsot követ. Mozi? Nincs nyugati film. Csak haladó, na meg orosz, na meg a többi testvéri. Mi a faszt nézzen a néző, ha esik az eső, fúj a szél? Magyar filmet azt adnak. Na meg a Vígben, a Madáchban, a Nemzetiben Osztrovszkij: Az erdő.


Bent jártunk a fényes délelőttben, akkor ment el. Mi meg át a Rákóczi úton. A Metropolban hiteleztek kávét. Márta törte a fejét, kinek lehet egy tizese? Tizes? Két-három bé-mallér! (Ha, ha, ifjúság! Na, mi az a bé-mallér? És mi az etimológiája?) Drága jó nevelőszülője, a „Maty” szóba se jöhet. Hogy mért nem, nem ecsetelem (!!!), nézzék meg Mészáros Márta Napló -sorozatát. Meg azt majd, amit most kezd forgatni kicsi koráról. Kirgiziában, az egykori Frunzéban. Ne röhögjenek: annak a városnak ma újra Püspök a neve. Csak Pispeknek írják és mondják. Íme, újabb ékes bizonyíték ősi népünk ősiségére!

Ja, nem elfelejtendő még, hogy én, a férj, ki voltam tiltva a „Maty” családjából. „Kilépett a pártból” – közölte Mártával ex-nevelőmamája, az aktív ezredes asszony. Féltette tőlem. Hülyegyerek-frizura. Kopott kordnadrág. Apacsing. Így néznek ki Párizsban a stricik. Esetleg Bécsben. „Maty” jól ismerte Bécset, ott volt titkára Kun Bélának. Alighanem a KGB delegálta mellé. És ő felejtette a taxiban azt az aktatáskát, amiben Kun Béla titkos pártiratai voltak. Vajon direkt? Direkt, hogy visszazsuppolhassák a népbiztost Moszkvába? Na, álljunk meg! Elindult bennem a Chandler.

Szóval a Metropol. Lajos, a főpincér, legyint, amikor a kávék miatt a zsebembe nyúlok. Röntgenszeme van. A zsebembe minek nyúlogatok. Üres. Sőt, lyukas is. De tényleg.

Szivárognak a mieink. Nem mondom el a névsort. Hogy akkoriban ki kivel ült le, kit érdekel ma már? Meséld a tiniknek, hogy ki ki volt… Meséld csak. Tegnap egy „nagy művészeti” vitában kiejtettük: Latinovits… A házból a tizennégy éves megkérdezte (érdeklődő gyerek): az ki?

Belvárosiról, Metropolról olvassatok Orbán Ottót. Egyáltalán, olvassatok Orbán Ottót, meg Petrit.

Délfelé teltház volt. A törzsön kívül egy-két ún. „fiatal” is. Író vagy újságíró. Emléküket alighanem azok a rendőrségi jelentések őrzik, amiket rólunk írtak (minek?). Őrzik, ha be nem zúzták. Egyikük Antall Jóskáék idején félnyilas hetilapot csinált. Persze tudtuk róla, éreztük. Szagról meg lehetett ismerni őket.

Most látom, néha fejedelmi többest használok. Bocs. Ott, a jelentősek és jelentéssel bírók között nem voltam teljes jogú. Csacsi filmes! Minden filmes csacsi. Nem is lehet más. Másodrendű mesterség. Sőt! Csak a szar pénz miatt kell csinálni. Egy kis előleg a novellára… aztán basszák meg az egészet. Úgyis rosszak a magyar filmek.

Hernádi a kivétel. Élvezi a filmes hülyéskedést. Semmi köze az irodalomhoz – mondja. Más műfaj. Nem „megfilmesíteni” kell az irodalmat, hanem „filmre kell írni”. Ha kell.

Ja, hogy mit kell? Amit lehet.

Merthogy csak egy producer van. Az is eléggé elvont, megfoghatatlan. Az Állam. Nagy Á-val. Ámbár, néha megfogható. Vannak képviselői. Az Elvtársak. A korszak Elvtársai pókerarcúak. Hótt komolyak. Ők szarták az Egyenlítőt. Azt mondja egyszer az egyik – Fábry-film után támaszkodunk a pultnak – rám néz, azt mondja: „túl sovány vagy, Jancsó elvtárs! Nem tetszik a rendszer?” Ha hiszitek, ha nem, nem humorkodott. Vakbélgyulladás.

Szóval azért lehetett lobbizni az elvtársaknál. Örülök ennek a lobbi szónak. Nem kell mindig használni magyar megfelelőit. Őrizni lehet miatta a nyelv szalon- és egyházképességét. Mert akkoriban az Elvtársak meggyőzésének két útja volt, a seggnyalás és az átbaszás. Esetleg mind a kettő. Esetleg nem is magadnak kellett csinálnod, hanem a stúdióvezetődnek. Hogy nekik mit kellett föláldozni hatékonyságukért, csak ők tudják. Igaz, egyszer egyikük őszinteségi roham vagy félreértés miatt, nem tudom, vallott magáról. „Ha nekem parancsolják, én a Hamletről is bebizonyítom, hogy fércmű.” Hát, így.

A lobbi tetszik nekem. Különösen a kettős b betű ejtése. Szép magyar szó.

Az Így jöttem „kritikai siker” volt. Nem volt közönségvonzata (tetszik ez a szó?). Nem engedték laktanyákban vetíteni, és nem vezényelték ki az általános iskolákat.

Aczél György akkor még nem választott ki se engem, se a magyar filmet friss virágnak a rendszer akkor még kicsit büdös gomblyukába. Nem látta a filmet, de nem tetszett neki. Jobban mondva, utálta. Balhé volt a filmmel. Valami oroszok hőzöngtek. Ne, nem mellette.

Aztán Aczél György allergiás természet volt. Makk Karcsi piros pulóverére (abban ült a Gerbeaud-ban) meg az én kordnadrágomra meg a Máriássyra (amerikai cigarettát szív), és honnan a fenéből szereznek valódi whiskyt a filmklubban?

Nálam súlyosbító körülmény: elszerettem a Párttól a munkásmozgalom egyik mártírjának a leányát.

Bizony Mészáros László, a zseni-gyanús szobrász, a szegény hólyag, ahelyett hogy Rómába utazott volna, Moszkvába vitte családját… bizony lassan- lassan kinőtte magát a „személyi kultusz áldozatává”, és így a mozgalom mártírjává… ha nem is első osztályúvá a tölgyfalombokkal és a kardokkal.

Márta két húga nem tudta, mi történt az apjukkal. Meghalt. Meghalt a Nagy Honvédő Háborúban. Za rogyinu! Za Sztálinu! Nekem kellett elmondanom nekik.

Akkor már a Rózsa Ferenc utcában laktunk. A sarkon ott volt a tábla: Rózsa Ferenc, az illeg. Szabad Nép megölt szerkesztője kapta ajándékba a Rózsa utcát. Azóta az utca, újabb kulturális szokásaink miatt, elvesztette toldalékát. Egyszerű Rózsa. Valami tréfás kedvű az Aradi utcaira odaírta: sárga. Ez zsidózás vagy tisztelet Koncz Zsuzsának és Bródy Jánosnak?

Éjjel mentünk ki a Népköztársaságra (ex-Magyar Ifjúság, ex-Andrássy, ex-Sugár út). Csak mi voltunk. Elmondtam nekik.

Ikrek. A hangjuk is hasonlít, meg nem tudod különböztetni őket. Ott, akkor a tök sötétben egyikük – nem tudom melyik – azt mondta: visszaveszi a Mészáros nevet. A két lány a „Maty” vezetéknevet hordta. Aztán nem csináltak semmit, maradt a régi nevük.

Hogy sírtak-e, nem tudom, akkor éjjel nem.

Egyszer én sírtam át egy teljes éjszakát a WEST END- ház mögött a padon. Akkor akasztották fel Rajkot, és a barátom biztosan tudta, hogy az egész hazugság volt. Ő is sírt. Igaz, előtte jól berúgtunk az Ilkovitsban.

Márta húgait színjózanul rugdaltam vissza a múltjukba. Nem heverték ki. Lehet, hogy szarság az egész emlékezés?

Az akkori filmfőigazgató – vajon van-e még ilyen rangos beosztás? – no meg Aczél György meg volt győződve, hogy mi, akik az Így jöttemet csináltuk (szegény Vadász Imre novellájából Hernádi írta, meg én) rosszul emlékezünk. Ezt aztán megerősítette az az öt orosz – pardon, szovjet – tábornok, akiknek a fasz főigazgató még bemutató előtt megmutatta a filmet. Kibuktak… „De elvtársak, nekünk hisznek vagy a szemüknek?”

Kínos poén. A prémium ugrott. Valami keveset adtak, de azzal kitörölhettük a seggünket.

Márta oktatófilmeket gürizett össze. Abból koplaltunk.

Hősi kor.

Aztán jött egy kis előleg. A következő film forgatókönyvére. Azt is Hernádival írtuk. Akkor már ötödik éve dolgoztunk együtt.

Találkozásunkat, barátságunkat a Tanár Úrnak köszönhetjük. Mondhatnók Kürti tanár úrnak is. Így hívja Nemeskürtyt a Csutak és a szürke lóban mindenki.

Nemeskürty meg akart engem menteni, még ’59-ben. Már akkor elátkozott voltam (hülyegyerek-frizura, zöld kordnadrág stb.), magatartási problémák, barom, röhögnivaló filmek (Goldman, Város peremén, Harangok), amik alighanem tényleg nézhetetlenek, de akkoriban mások voltak. Mások, mint a többi. Ez pedig nem megy egy szabad, demokratikus rendszerben, ami tudja, hogy mi kell szeretett népének… folytassam?

Hernádi akkor éppen munkásíró volt. Harminc munkahelye egyikében éppen hátramozdított a vezérigazgatóságon. A hajógyárban. Kazánkovácsokról írt novellákat. Jókat. Nemeskürty mellém tette, hogy megmentsen. Realizmus, a boldog jövőbe néző, csillogó munkásszemek…

Első tervünk mégse sikerült, cigányokról szólt. Meg talán – mi is? mi is? – talán frivol volt a hangneme. Akkor még hangnem volt és nem stílus. A stílus csak később, a szerzői filmek divatjával érkezett be nyerőnek.

Megint az a rohadt másság. Megengedhetetlen – mondta Patachich Iván barátom, a jezsuiták nem engedhetnek eltérőket szóhoz jutni. Azokat mindig jezsuitáknak nevezte. Ő csak tudta, náluk, a jezsuitáknál érettségizett. Jóban voltunk. Filmzenész lett a kisebbik filmgyárban. A Fradi-pálya mellett. Az a filmgyár valaha ingyenkonyha volt. Róbert bácsié. A régi székesfőváros finanszírozta. Aztán leveldi Kozma Miklós, Horthy PR-je híradókat meg kultúrfilmeket (így hívták valaha a rövidfilmeket) gyártatott benne. Aztán jött ’45- ben az MKP meg vele a MAFIRT… ugyan, kit érdekel! Az a gyár nincs többé. Hatvan-nyolcvan millióért vette meg két fiatalember, gépestül, lámpástul… meg minden egyébbel, hangstúdió, talán még autók is. Kiárultak belőle mintegy háromszáz gurigát (egy guriga = egy milkó… mai áron már csak hatszázezer zöldbéka). Leborotválták. Benzinkút lesz. Arab. Nem az lett. „Itt üzletközpont épül” – olvasható. Szeretett fővárosunkban a száztizedik MALL (tessék megnézni az angol– amerikai szótárban).

Személyes gratulációm a privatizációban kivívott sikerekhez az Antall-, a Boross-, a Horn-kormánynak, sőt Demszky Gabinak is.

Hernádi nem mentett meg.

Kiderült róla, nem szocialista nem realista. Sőt az, hogy se-se.

Nekem kellett megmenteni.

Együtt írtuk a forgatókönyveket, de az ő neve nem jelenhetett meg a főcímen. Így az enyém se. Hernádi nem szerepel az Oldás és kötésen, de alighanem az Így jöttemen se. Sovány vigasz, hogy a kollégák becsülték, ha vita volt, meghívták, véleményét kérték.

A Belvárosi–Astoria–Metropol szellemi bázisa volt Hernádinak, vitt magával. Miről szólt a dal? Irodalom és más efféle lom… politika? Persze. Morgás, mérgelődés, olvasom, az Iszapesőért Csoóri szilenciumot kapott. Hogyan reagáltuk le, ki tudja? Azokkal senkinek nem volt informális kapcsolata. Különben is, az a banda, a miénk, nem szerette (juj, de finoman fogalmazok) azt a másik bandát. A Kádárét. Ötvenhat forradalom volt, Nagy Imre kivégzése gyilkosság, s a többi.

A megtorlást nem láttuk át teljes mélységében. Szép, mi? Író-újságíró-perek, azt tudtuk. Én a részleteit nem is akartam tudni! Éveken át nem vettem újságot a kezembe. Valaki néha mondta, megint kivégeztek valakit.

Sopronban forgattam, amikor reggel berontott a szobámba a két gyártásvezető. Diadalordítás. Kivégezték Nagy Imrét. Nem ’65-ben volt, de akkor jöttem rá, ki mindenki dolgozik a filmgyárban. Egyikük vadászrepülő-tanonc volt Horthyék alatt (meg a pletykák szerint Hunyadi SS), a másik ugyanabban a korban rendőr őrmester. A filmgyárba az ÁVH delegálta őket. Főhadnagy, talán százados volt mind a kettő.

Egyszer jön szembe a folyosón Fakan Balázs. Akkor került oda. Dramaturg. Jön szembe, sápadt. Odavisz a büfé ajtajába, de nem enged bemenni, csak a fejével int. „Ki ez a kettő?” – kérdi. Akkor már ismertem a káderlapjukat. Bemutattam őket. Aztán megkérdeztem. „Miért?” „Ötvenhétben ezek vertek. Engem meg a Csurkát. Sétáltunk a Petőfi szobornál. Se ünnepség, se tüntetés, semmi. Ránk rontottak. Pufajkások. Felvittek az első emeletre. A Mahart-irodába. Ott a szobornál. Gumibot, meg egyebek…”

Az egyik tán Hunyadi SS volt, a másik horthysta rendőr őrmester.

A stúdióban sokan támadtuk a Tanár urat, mért csinálunk szar, romantikus Jókai-filmeket. Várkonyi rendezte. Egyszer azt mondta Nemeskürty: ha nem tetszik, csináljatok ti történelmi filmet. Nekivágtunk. Ebből lett a Szegénylegények.

Az egész évünk, a teljes év, ráment erre a filmre. Akkor kavargott a gyomrom az egész társadalom miatt. Nemcsak az enyém. Hernádié is. A Metropol- bandáé is. Mi, Hernádi és én, elhárítottuk magunktól a „mindennapi társadalmat”. Találkoztunk Déryvel. Én sokszor Tardossal. Egy kurva szót nem szóltak arról, mi történt velük a börtönben. Déry már lassan-lassan barátja lett Aczélnak.

Hernádival akkor már sokszor egyedül ültünk az Astoriában. Odajött Zoli barátunk. Fiatal író. Később az ÉS-t is szerkesztette. A kávéház egyik sarkában elmesélte, hogy ’57-ben a kávéház pincéjében tartották fogva. A kihallgatója bemutatkozott. Megmondta a nevét. Biztos, hogy hamis volt. Kesztyűt húzott, úgy verte.

Aztán ott volt a Rémiás Gyuszi. Asszisztensem és barátom. Rákban halt meg, szegény. Keserű volt, és szarkazmusa nem ismert se istent, se embert. El-eltűnt. Mondják, hogy az ávó vitte el. Néha. Azt is mondták, öngyilkos lett.

A rendszerváltás után megjelent a kivégzettek névsora. Egyszer Orbánnal olvastuk. De lehet, hogy nem vele. Haynau, Kun Béla, Horthy nem termelt együtt ennyit. Benne volt Rémiás hadnagy neve. Asszisztensem tesója.

Talán nem volt véletlen, hogy Kádár János tisztára akarta mosni a kezét. Erkölcsi okai nem nagyon lehettek. Végül is inkvizíciós volt. Vagy jezsuita. Így mondta Patachich Iván. Arról lehetett szó, hogy a vasfüggönyön túl nem szerették a vérnyomokat a szalonba vezető kilincseken. (Azért vannak kivételek: Noriea Pinochet – a mi kutyánk kölykei. Ugye, drága, kedves ifjak, nem tudjátok, hogy ez a mondás a nagyszerű Franklin Delano Roosewelttől származik.) Kádár kezén két hírhedt gyilkosság vére száradt. Rajk, Nagy Imre. Mindkettő a barátja volt. Mi lenne, ha megölném Hernádit? Megbocsátaná nekem a történelmi szükségszerűség?

És, persze, mi is, Belvárosi–Astoria–Metropol, tudtunk néhány dolgot. Tudtunk vagy sejtettünk. Mit kellett volna csinálni? Lőni? Tiltakozni? A későbbi tiltakozók akkor még maoisták voltak. Én nem. Tudtam, hogy végrehajtani egy ideológiát: ölés. Én már a háború idején sem akartam ölni. Ma se akarok, még gazdasági eszközökkel sem. Igen, ma nem Auschwitz a divat. A „szabad piac”. Az se akármi. Megöli a gyengét. Gyerekkorom óta – családi hagyomány – a gyengék, a szegények, az elnyomottak sorsa érdekelt.

Talán ezért csináltuk meg Hernádival, Karall Lucával, Nemeskürtyvel, Somlóval, Kézdi-Kováccsal (kivel még?) a Szegénylegényeket.

Eredeti címe Nehézéletűek volt. Ők így hívták saját magukat. Nemeskürty beszélt rá a most használatos címre. Tiltakoztunk. Túl kommersz. Végül ő döntött. Ő volt a producer. A producer mindig nyer. Nyert ő is.

Külföldi címei szebbek. Les sans-espoir. The round up Desperados.

Folytatnám, de unnád. Még van 30-40 oldalnyi jegyzetem. Majd máskor. Ha valaki ad kommunikációs lehetőséget. Mért adna? A kommunikáció ma világhatalom. ’68-ban a balhé azért tört ki Amerikában és a világban, mert Vietnamban szabadon lehetett fotografálni. Az Öbölháborúban már nem. A kommunikáció az elnyomó privilégiuma. Ritkán nem.

Abbahagyom. Akit érdekelnek az ezeréves anekdoták, szóljon. Majd egyszer elmesélem neki.

• Beszélő évek – 1965