Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A Bokréta utcai intézmény csakúgy, mint a többi speciális otthon, egyetlen célt szolgált, azt, hogy együtt (és a rendőrség keze ügyében) tartsa a bűnözővé válás útján haladó fiatalokat. A Bokréta utcában 1981 és 1984 között mindent megtettek azért, hogy az odakerült gyerekek ne térjenek le a börtönbe vezető útról.

A rendőrség a házat teljes egészében a magáénak tekintette. A nevelők nagy része nyugdíjas, leszázalékolt vagy apróbb-nagyobb stiklik, illetve alkoholizálás miatt elbocsátott rendőrökből, belügyi dolgozókból, egykori ávéhásokból, katonatisztekből állt. Itt dolgozott a rendőrakadémia három nyugalmazott alezredese és a recski büntetőtábor egykori nyomozótisztje. Külön önkéntesrendőr-csoport tevékenykedett az intézetben, közéjük tartoztak a portások csakúgy, mint az igazgatóhelyettes. Volt, aki Tökölről került ide, és azzal dicsekedett, hogy Tökölön sámlira állította az elítélteket, és úgy verte a fejüket teniszütővel. A IX. kerületi Rendőrkapitányság Bűnüldözési Osztályának a vezetőjét is alkalmazták – legalábbis papíron – félállású utógondozóként.

A nevelés elve a megfélemlítés volt, módszertana az erőszak. Verették a gyerekeket rendőrrel, önkéntes rendőrrel és – szabályos csicskásrendszerben – az erre a célra megfelelő gondozottakkal. Nap mint nap provokálták és – ahogy a későbbi igazgató a Családi Háttér című kalendáriumban nyilatkozta – „lépten-nyomon megalázták a rájuk bízottakat, és ha ébresztették vagy étkezni kísérték őket, rendszeresen így ripakodtak rájuk: »Bűnözők, kifelé!«”

A nevelők és a neveltek körében egyaránt sok volt az alkoholista. A gyerekek állandó idegfeszültségben éltek. A hatvan-hetven napos elzárások, amelyeket munka nélkül, idegőrlő tétlenségben töltöttek el, a legedzettebbeket is kiborították. A 15-18 éves kamaszfiúk, akiknek a többsége amúgy is meglehetősen zilált gyermekkor után jutott el az intézetbe, úgy reagáltak, ahogy az törvényszerű: törtek-zúztak, szöktek, ittak, ütöttek, ragasztóztak és öngyilkossági kísérleteket követtek el riasztó gyakorisággal.

Így festett a berácsozott nevelőotthon belülről, amikor Mikus Gyula félállású pszichológusként kapcsolatba került az intézménnyel. Mikus Gyula nemcsak a gyerekek pszichikai állapotáról, hanem a velük való bánásmódról, a rendőri verésekről, a törvénytelenségekről is feljegyzéseket készített, ezeknek a feljegyzéseknek a nagy része azonban elveszett, miután a pszichológus szekrényét az intézetben egy éjszaka feltörték és kiürítették.

Ki tudja, meddig ment volna ez így, ha a nevelőotthon igazgatója betöltvén a hatvan évet, nyugdíjba nem kívánkozik? De kívánkozott. A megvasalt ablakok mögé zárt pedagógiai csődtömeg átvételét Mikus Gyulán kívül senki sem vállalta, így hát ő lett az igazgató, s az ő kinevezésével megkezdődött a harc az intézmény visszaszerzéséért a rendőrségtől a pedagógia számára.

Mikus Gyula megszüntette a magánzárkát, a verést, a rendőrök tetszés szerinti bejárását és ténykedését a házban, felszámolta az önkéntesrendőr-csoportot, leszereltetett annyi rácsot, amennyit lehetett. (Az ablakok rácsait például máig sem lehetett, mert azok úgy be vannak fugázva a falba, hogy a leszerelésükhöz szét kellene verni az egész homlokzatot, amire a legközelebbi tatarozásig aligha lesz pénz.) Az új igazgató megörökölte az egész személyi állományt. Kemény hatalmi harc kezdődött az igazgató és a régi gárdát, a régi szellemet védő igazgatóhelyettes, Isaszegi Mária között. A nevelőgárda gyors lecseréléséről nem lehetett szó. „Ehhez nekem nem volt meg a puvoárom” – mondja Mikus Gyula – „nem engedte volna sem a IX. kerületi kapitányság, sem a BRFK. Nekik itt beleszólásuk volt mindenbe.” De ha nem lett volna, akkor sem küldhették el egyszerre az össze alkoholistát, mert alig maradt volna nevelő a házban. Lépésről lépésre „kellett kiharcolni a veteránok távozását, és ugyanilyen nehéz volt felépíteni az új testületet. Sokan jöttek lelkesen, és sokan távoztak megroggyant önbizalommal. Egy speciális nevelőotthonban, egy eleve nevelésellenes szemlélettel létrehozott intézményben igényesen és humánus értékek szerint dolgozni olyan feladat, amelyben a jelentkező királyfiak nagy része szükségképpen elveszti a fejét. Az örökölt csapat kiszorítása, az új gárda magjának a kialakítása másfél-két év alatt megtörtént. Nem teljesen következetesen és nem kompromisszumok nélkül, de nagyjából megtörtént. A fluktuáció továbbra is nagy volt. A nagy formátumú, szenvedélyes és nehéz természetű igazgatóért, aki követhetetlen munkabírással igyekezett jelen lenni a ház életének minden rezdülésében, könnyű volt lelkesedni, és könnyű volt vele ellentétbe kerülni. Erős volt a vonzás, és erős volt a taszítás.

Mikus Gyula politikailag meglehetősen védtelen volt. Amikor az igazgatói posztra került, szinte ő volt az egyetlen pártonkívüli a ház alkalmazottai közül. Az általa beindított változásokat nem kísérték látványos ellenintézkedések, de beindult az a hatósági őrlőmechanizmus, amelyet olyan jól ismerünk, hogy a részletekkel nem is igen kell untatnunk az olvasót. Mikus Gyula állandóan raportra járt: a tanácsra, a BRFK-ra, a kerületi kapitányságra, az ügyészségre stb. Folyton berendelték valahova, telefonokkal bombázták, a szakfelügyelők (illetve szaktanácsadók), akik azelőtt a Bokréta utca közelébe sem jártak, most egészen odaszoktak, a tanács belekötött, amibe lehetett, például visszadobta az óraterveket, mivel abban az új rendszernek megfelelően 24-36 órás szolgálati blokkok szerepeltek. A nevelőotthonnak ígért épületet, amelyet rendbe hoztak, felújítottak, végül is más kapta meg. A rendőrség unszolására az igazgató felvett egy, a rendőrségtől éppen leszerelő asszonyt, s akik unszolták, rögtön fel is jelentették őt, hogy a rendőrségtől sikkasztásért elküldött embereket alkalmaz.

Apróságok. Épp csak annyira terhelik az igazgató vállát és idegeit, amennyire szükséges.

Az intézetben viszonylag rövid idő alatt felszámolták a fizikai és a lelki terror mindennapos gyakorlatát. Megtörték az intézeti élet szürkeségét, monotóniáját, a gyerekeket mozgatták, foglalkoztatták, kiragadták őket abból az ingerszegénységből, amelyben éltek. Igyekeztek minél több külső programot szervezni, nyáron vitorlástáborba mentek, és mindezt a korábbiakhoz képest igen kevés szökéssel és botránnyal megúszták. A zárt részleget büntetőintézményként nem használták többé, de megmaradt (mert ez az intézetre nézve kötelező volt) az újonnan érkezettek 5-10 napos izolációja. A zárt emelet nagyobbik részét gyógyító-nevelő részleggé alakították át, és itt emelt nevelői létszámmal az alkoholista és narkós gyerekek terápiás nevelése folyt. Elsősorban ezen az osztályon szerveződött az új nevelői gárda, és legelőször erről az emeletről, a zárt és a terápiás részlegről szorították ki az alkoholista obsitosokat.

Lassan kiérlelődött egy új intézménytípus koncepciója. Ennek az lett volna a lényege, hogy a Bokréta utcai ház felvevő, elosztó, előkészítő központ maradt volna, s a neveltek kisebb, összeszokott csoportjai a saját maguk által létrehozott (felújított, átalakított stb.) mikrotelepeken élték volna a maguk életét nevelőikkel. Ezeken a telepeken önellátó mezőgazdasági tevékenység, a környéken értékesíthető szolgáltató tevékenység, termelőtevékenység folyt volna. Számtalan terv és próbálkozás omlott össze, sehol nem tudtak végül is mikrotelepet létesíteni. A soroksári házban például, amelyet az utolsó pillanatban eloroztak tőlük, kisállattenyésztéssel, haltenyésztéssel, kutyamenhely és kutyapanzió fenntartásával foglalkozó telepet akartak létrehozni. 1986-ban az egyik nevelő megpróbálkozott azzal, hogy az intézetből kiválva, hivatásos nevelőszülői státuszban, néhány magával vitt fiúval megalapítson egy mikrotelep-félét, de az a próbálkozás is elbotlott a bürokráciában.

• Belföld