Skip to main content

A párbaj elmaradt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Cigánytüntetés Egerben

[Zádori Zsolt]: [Beszélgetés a nemzeti ifjakkal]


1. ifjú (a szószóló): Azért jöttünk fel, azért fordítottuk ki a dzsekinket, hogy megmutassuk magunkat: létezünk. Semmiben sem különbözünk a cigányoktól, a téren tüntető anarchistáktól. Ha az anarchisták felvonulhatnak, mi miért ne.


Magyarországon még nem volt rá példa, hogy egy etnikai csoport politikai demonstráció keretében hallassa hangját emberi és kisebbségi jogainak védelmében. Meglepő, mégis érthető módon a cigányság vezetése szólította fel először testvéreit és minden demokratikus gondolkodású honfitársát, hogy az utcán követelje azoknak a rasszista cselekményeknek a megfékezését, amelyek jelentős része épp itt, Egerben, és épp a romák ellen irányult.

Az elhíresült Karaszek téren gyülekeztek a tüntetők: innen indult 1990 őszén a cigányellenes atrocitások sorozata, és itt rugdostak néhány hete félholtra egy roma férfit. A felvonulók ekkor már tudták, a bőrfejűek várt 1500 fős cohorsa nem állt össze, sőt még a százat sem érte el a városban tartózkodó konzervatív ifjak száma. A rendőrség azonban komolyan vette a feladatát. Ezt nem csupán az egyenruhások tömege, de a felvonultatott technika minősége is jelezte: URH-s autók, rabomobilok, motorok és a tömeg oszlatására leginkább alkalmas fénylő szőrű paripák segítették a rend őrzését.

A bőrfejűek csak távolról, sóvárogva figyelhették a mintegy 1000-1500 főnyi tüntetőt. A demonstrálók közül többen úgy vélték, a rendőrök személyes szabadságukban korlátozták a bőrfejűeket azzal, hogy pusztán „kinézésük” alapján igazoltatták és terelték félre őket; feltételezhető azonban, hogy az intézkedők bőséges előzetes ismeretek birtokában cselekedtek, talán túlbuzgóságból vagy politikai tájékozatlanságból az antirasszista anarchisták egy békés csoportját is igazoltatták – igaz, őket rögtön tovább is engedték.

Menetelők

A menet békében, olykor csöndesen énekelve negyed ötkor indult a Dobó térre. Látva, hogy a rendezvény zavartalanságát, a résztvevők testi épségét semmi nem veszélyezteti, a kezdeti görcsök oldódtak, egyre többen mosolyogtak. A tömeg élén Horváth Aladár, a Roma Parlament elnöke, SZDSZ-es képviselő haladt. Vitányi Ivánt és Iványi Gábort is láthattuk; előbbi feleségével, utóbbi két kiskorú gyermekével együtt demonstrálta, nem ijedt meg a sajtóból áradó huhogástól.

Persze nem lenne igazságos a részünkről, ha a sajtót pánikkeltéssel vádolnánk. Letagadhatatlan érdemük ugyanis, hogy felhívták a közvélemény és a BM figyelmét az esemény jelentőségére.

A Magyar Nemzet újságírója (k. g.) úgy tudta, a szervezők tízezer embert vártak a térre. Ezzel szemben Horváth Aladár, aki a tüntetés egyik koordinátora volt, elmondta: „nem tízezer, hanem tízmillió embert vártak, de reálisan 500-5000-re számítottak.” Délután öt órakor 2000 fő hallgatta a kordonon belül a szónokokat.

„A legnagyobb ellenzéki párt cigánykodott Egerben” – hirdette másnap az Esti Hírlap főcíme. Az esemény értékelésében a délutáni lap Mezei Istvánra támaszkodik, aki annak idején a Hazafias Népfront hivatásos cigány politikusa volt, és az általa alapított Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége egyik fő feladatát a rendőrség felderítő munkájának támogatásában kívánta látni.

Távolmaradók

Sokan nem voltak ott, akiknek a Dobó téren lett volna a helyük. Elsősorban azok a cigányok, akiknek mindennapjaik részévé vált a félelem. Akik nem merik hallatni a hangjukat, mert – úgy vélik – támaszt senkitől se remélhetnek.

Egyes cigányvezetők is hiányoztak, akik nem értettek egyet a demonstrációval, mondván, kár ingerelni a bőrfejűeket, el kell kerülni az összeütközés lehetőségét; csendben kell kivívni a „magyar” lakosság szimpátiáját. Voltak közöttük olyanok is, akik személyes ellentéteiket nem tudták félretenni még erre az egy délutánra sem.

Hiába kerestük a kormánypártiakat, így Lukáts Tamást, aki három nappal a tüntetés előtt lemondta részvételét, mivel lelkigyakorlaton vett részt. Bár megnyugtatta a szervezőket, hogy valaki mindenképp fel fogja olvasni a beszédét. Sajnos sem a szöveg, sem felolvasója nem került elő.

A Fidesz, egyszersmind az Országgyűlés emberjogi és kisebbségi bizottsága részéről Fodor Gábort várták, de ő az oktatási törvény szavazására készülve nem jöhetett. Megígérte, hogy fideszes képviselőtársa, az egri Horváth László majd pótolja, ám egy sajnálatos szervezési hiba és balszerencse (elromlott a telefon) folytán ő sem szólalt fel; igaz, a rendezvényen sem jelent meg.

(Úgy tűnik, fiatal liberális barátaink nyárra kicsit lelassultak, így aztán az idősebbekre marad a protestálás, akik szívósabban őrzik mozgékonyságukat.) Horváth Aladár szerint mindaddig lesznek is távolmaradók, amíg tovább élnek egyes politikai mítoszok, előítéletek, félelmek. „Ezek gyengítésében is fontos szerepe lehetett a tüntetésnek – vélte. – Nem igaz az, hogy ahol cigányok vannak, ott szükségszerű a botrány. Hibás az a politikai számítás, amely rövid távú politikai érdekek miatt, a választók esetleges elfordulásától félve, akár a saját meggyőződése ellenére, feladja emberjogi alapállását.”

Háttérben maradók

A város polgármestere július 7-én telefaxon még azt kérte a szervezőktől, álljanak el a tüntetés megtartásától, mert „sötét indulatok szabadulhatnak el”. Dr. Ringelhann György a vasárnapi rendőrségi tájékoztatón már csak a rossz időzítésre panaszkodott: a Nemzetközi Barokk Év egri rendezvényeihez nem illeszkedik egy kétes kimenetelű demonstráció. Kíváncsiságával azonban a város vezetője sem bírt: a rendőrség vezetőivel együtt a Városháza erkélyéről figyelte az eseményeket.

Szarvas Béla MDF-es képviselő szerint (ő nézőként volt jelen) a demonstráció egy évvel veti vissza Eger idegenforgalmát. Eltekintve attól, hogy a turizmus mértékegysége nem az év, javaslom a képviselő úrnak, kérdezze meg azokat az arabokat, akiket itt vertek össze a bőrfejűek, vajon hány év múlva fordulnak meg legközelebb a városban.

Távolról, az egri vár faláról figyelhették a szónokokat a nemzeti ifjak is, akik 26-an kifordított bomberdzsekijükkel tudatták a világgal, ha most kevesen vannak is, purifikációs hajlandóságuk sziklaszilárd. A sajtó és a rendőrség meglátva őket, versenyt futva érkezett a bástyára: a rend őrei igazoltattak, az újságírók kérdeztek. Az ifjak többsége kamaszos szégyenlőséggel bámult a semmibe, egyedül szószólójuk lubickolt a könnyen jött nyilvánosságban.

Sárközi és Marosvásárhely

Ezalatt lent rendben befejeződött a nagygyűlés, és a romák csendesen hazamentek. A rendőrség még egész este járőrözött, de az „egy évre visszavetett turistákon” és kóbor újságírókon kívül másokkal nem találkoztak.

Az erőszakellenes és -mentes rendezvény elsődleges célja a cigányságot körülvevő külső és a romák belső előítéleteinek feloldása volt. A rendőrség és a sajtó közös szóhasználata (amely két félről, táborról beszél) és a mögötte megbúvó téveszme, ami összemossa az agresszort az áldozattal, nem fog rögtön eltűnni, de a demonstráció sikere érvként szolgálhat a romák polgárjogi küzdelmében. A Himnusz eléneklésével a cigányság szimbolikusan is a közvélemény tudtára adta, hogy hova tartozik, a cigány himnusszal viszont azt jelezték, hogy sajátos etnokulturális arculatukról erőszak hatására sem mondanak le.

A jelen lévő romák bebizonyították távol lévő társaiknak, hogy érett, felelősen gondolkodó emberek, akik nem viszik vásárra sem a maguk, sem testvéreik bőrét.

Az egri várat annak idején – legalábbis Gárdonyi szerint – a cigány Sárközi mentette meg az áruló Hegedűs ármányától. Marosvásárhelyen romák védték meg a magyarokat. Kölcsönkenyér visszajár.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon